Antigané: Kirsten Dunst

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kirsten Dunst. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

Chibi Zsó augusztus 05, 2017 0 Comments

A most fiatalnak vagy fiatal felnőttnek számító korosztálynak az űrkutatás és az űrverseny időszaka már-már mítoszinak tűnik, hisz már csak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy épp könyvekből és filmekből ismerik az elmúlt évek eseményeit. És mivel mi már csak szájhagyomány útján hallunk az emberi történelem ezen szakaszáról inkább tűnik az egész pátoszosnak, mint valóságosnak. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy jártunk-e a Holdon, inkább azt érzem, nem ismerjük a teljes történetet. Pedig bőven akadnak olyan pillanatai ennek a korszakra, amire nem feltétlen lehetünk büszkék. Ezekkel a pillanatokkal néz szembe a Gagarinról készült életrajzi film, de Theodore Melfi tavalyi, Oscarra is jelölt filmje, A számolás joga is. A történet három afro-amerikai nő karrierjét mutatja be a NASA-nál. Utólag köszönöm Ádámnak, hogy felhívta figyelmemet a filmre.

Tartalom:

"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni. "

Forrás: Port

A film alapjául Margot Lee Shetterly azonos című dokumentumregénye szolgált, ami a II. világháborútól kezdve egészen a hidegháború végéig nyomon követi a három nő - Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson - életútját. Mindhármuké külön érdekes sors rengeteg küzdelemmel és sikerrel egyaránt, igazi példaképek lehetnek bárki számára. A film kisebb szeletet metszett ki a hölgyek életéből, ahogy az a fenti tartalomleírásból is kiderül: épp egy szükségessé vált kinevezéskor látjuk őket, az ő esetükben egy addig megszokott életük egy új szakaszában - mint egy jó novella esetében. Ezzel indul az amerikai társadalom egy olyan részének bemutatása, amire nem feltétlen lehetnek büszkék. Nagyon érdekes kontraszt volt végig, amikor különböző archívfelvételeket (pl. Kennedy beszédei) láthattunk a közös összefogásról és célról, de közben a tényleges munkálatokban a három főszereplőt folyamatos atrocitások érték azért, mert színes-bőrűek. Az akkor Virginia államban (ahol a történet játszódik) még érvényben lévő Jim Crow-törvény (röviden: eszerint szegregálták a feketéket) pedig a hétköznapi életet is nehezítette számukra. Kérdés, hol van itt az egyenlőség és az együtt írunk történelmet-elv? Természetesen mindannyian tudjuk a választ, és a körülmények miatt is fantasztikus a három tudósnő teljesítménye, hisz az előítéletek és szegregáció ellenére jutottak el oda, ahova.

A film fokozatosan mutatja be, hogy Katherine, Mary és Dorothy milyen belső harcokon mennek keresztül a szakmai elismerésük kivívásáért. Eleinte még ők is ragaszkodnak a törvényesített, de végtelenül nevetséges előírásokhoz, miszerint külön kávégépből kell napi italukat főzni, vagy az egész történetet végigkísérő motívum a szegregált mosdó, ahová Katherine-nek vagy 40 perc eljutni, mert egy másik épületbe helyeztek egyet. Aztán eljön az a határ, amit már egyikük sem visel el, s ezzel együtt kirobbantják a maguk forradalmát.

Fontos a film témája, hisz annak ellenére, hogy a legtöbb fejlettnek nevezett országban azonos jogokkal rendelkezünk, a mindennapjaink még nem mentesek a faji alapú megkülönböztetéstől. Saját hazánkból és más európai országokból is számtalan példát tudnánk mondani rasszizmusra vagy kirekesztésre. Az USA-nál maradva ott van a Harvard, ahol idén először sikerült elérni, hogy abszolút többségben nem fehérek, hanem a kisebbségek tanulnak a neves intézményben. Ehhez vagy 380 év kellett. De ha nem a rasszizmus problémája felől közelítünk, akkor is fontos alkotás A számolás joga. Az iskolában, később pedig a munka világában is ér minket hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert introvertáltak, érzékenyek vagyunk, nem öltözünk a legelső divat szerint, nem nyaraltunk Görögországban, vagy pont azért, mert igen, vagy egyszerűen nem néznek minket intelligensnek - végtelenségig lehetne folytatni az ilyen esetek felsorolását. Mondanivaló tekintetében ez a film ezekről is szól.

Fontos történet fontos emberekről, azonban a felépítése nem teszi teljesen lehetővé azt, hogy a film felérjen a témához. Ahogy már említettem három nő életét ismerhetjük meg a NASA falain belül, de ennek ellenére is a legnagyobb figyelem egyvalakire jut: Katherine. Már az első percekben megtörténik az ő kiemelése, amikor látjuk gyerekként és a szülei küzdelmét azért, hogy a szegregáció ellenére is a lányuk fantasztikus képességeinek megfelelő elit iskolát találjanak. Dramaturgiailag valószínűleg John Glennt űrbe juttatása igényli a matematikus középpontba helyezését, viszont - ahogy a Port.hu egyik cikkében is írják - "sokkal több emberről szól a történet, mint amit a filmben látunk." Katherine mellett háttérbe kerül Mary és Dorothy, az ő útjukat olyan mélységig, mint a matematikusnőét nem ismerjük meg, miközben hasonlóan fontosak: egyikük kiharcolta, hogy ugyan ott tanulhasson, ahol a fehérek, a másik pedig bizonyította, hogy ugyanúgy el tud látni egy vezetői munkakört, mint bárki más. Röviden Katherine kiemelésével, de a többiek párhuzamos bemutatásával nem feltétlen érezhetjük azt, hogy mindenkit teljesen megismertünk, a valószínűleg meglévő szándék ellenére. Talán sorozatként jobban működött volna a három hölgy élete (1 évad 1 nő), mint a filmvásznon, s kevésbé éreznénk azt, hogy valami kimaradt.

Természetesen nem rossz film A számolás joga, sőt, fontos alkotásnak tartom, és örülök, hogy elkészült. Annyi a baj csak, hogy nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a három főszereplő története között. Emellett - bár nem emeltem ki fent - megvolt itt is a hollywoodi filmek "gyerekbetegsége", ami engem mindig irritál: szájbarágás. Szerencsére sok jelenet inkább képileg jelenítette meg a nők megkülönböztetést, ezzel is jobban érzékeltetve a kirekesztés érzését (lásd fenti totál plánt/nagytotált), a színésznők szájába rakott direkt mondatok nagyon rontották a már említett zseniális képi megoldásokat. Így lesz nálam 8/10. A jövőben pedig mindenképpen sort akarok keríteni Shetterly dokumentumregényére, amiben többek között egy negyedik hölgy, Christine Darden is bemutatásra kerül.

2017. április 5., szerda

Amikor egy sorozat képes felülmúlni önmagát

Chibi Zsó április 05, 2017 2 Comments

2014-ben az egyik új kedvenc sorozatom a Fargo lett, és a True Detective 2. évada fölött érzett csalódás miatt féltem ennek az antológiasorozatnak a folytatásától. A TD-hez hasonlóan itt sem az előző évad szereplőit látjuk viszont, hanem egy teljesen új csapatot. Vagyis majdnem, ugyanis az 1. évad nyomozónője, Molly és apja feltűnik, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban (Molly konkrétan még kisgyerek), ugyanis ezúttal 1979-be vittek minket az alkotók.

Tartalom:

"A Fargo új fejezete 1979-ig visz vissza, a történet két amerikai államban, Dél-Dakotában és Minnesotában játszódik. A Minnesota állambeli Louverne-ben a fiatal rendőr Lou Solverson (Patrick Wilson), aki nemrég tért vissza Vietnamból, egy teljesen új bűntény előtt áll. Ted Danson alakítja Hank Larsson seriffet, Kirsten Dunst és Jesse Plemons lesznek a Blumquist házaspár, Jean Smarta kíméletlen Floyd Gerhardt-ot formálja meg."

Forrás: Port

A 2000-es évek vége óta indult sorozatok jelentős részénél azt érzem, hogy kapunk egy ütős 1. évadot, esetleg a kezdeti lendületből jut még a 2. és 3. évadra is, de aztán leszállóágba kerül a produkció (pl. Vámpírnaplók, Gossip Girl, de más példák is akadnak). Sajnos nem tudom ennek az okát és okosat sem olvastam a témában, mindenesetre az már valami, ha egy sorozat képes tartani a színvonalat, hát még ha felül is múlja az eddigieket! Utóbbi történt a Fargo 2. évadában is. Az alkotók a múltba utazáson túl bővítették a szereplőgárdát és egy sokkal komplexebb történetet építésébe kezdtek. Míg az előző évad főleg három karakterre koncentrált (Molve-Lester-Molly), addig itt kapunk egy vérre menő bandaháborút két kemény féllel, egy Mollyhoz hasonló talpraesett nyomozót (az apját), és egy szerethető párocskát, akik véletlenül voltak rossz helyen, rossz időben. Utóbbiak megfeleltethetőek Lesternek, és nagyjából hasonló utat is jár be a Blumquist házaspár, mint az 1. évadban Martin Freeman karaktere.

A nagyobb szereplőgárda mellett megmarad az "aljas" elbeszélés is. Azaz, ahogy az 1. évadnál is írtam, a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információmorzsát kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog. A 2. évadnál annyit javult a sorozat, hogy az összetettebb sztori mellé pörgősebb történetvezetést kaptunk. Ezen kívül minden jót is megőriztek tavalyról: tudatos építkezés, fekete humor, hamisítatlan "Fargo hangulat" kellő mennyiségű hóval és epic zenével, ami most kiegészül a 70-es évekbeli USA bájával is, és továbbra is a kisemberek kerülnek az események középpontjába (Blumquisték), "furi" kiejtéssel. A kisszerű figurákat az erős alakítások teszik emlékezetessé, leginkább Kristen Dunstot tudom Peggyként kiemelni. Sokat nem írnék róla, elég megnézni ezt a jelenetet és elhiszitek, hogy ez a színésznő tud!

Röviden, a Fargo 2. évadától fölösleges volt félnem. Mindent megkaptam, amit elvártam és bőven fejlődött is a sorozat. Az első egy-két részben nagyon sok a három történetszál, kell egy kis idő, amíg a néző rendezi ezeket magában, de aztán egy nagyon erős sztorit kap. Ez most 10/10, és remélem, az április 19-én startoló 3. évadban marad ez a színvonal. Már nagyon várós. Aki még nem nézett Fargót, az sürgősen kezdje el.

# 2015 # amerikai

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

Chibi Zsó szeptember 20, 2013 0 Comments

A vámpírfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja az Interjú a vámpírral, a film alapjául szolgáló könyvet pedig a műfaj egyik mérföldkövének tartják. Gimnáziumi korom egyik kedvence is annak ellenére, hogy nem vagyok a vámpírok nagy rajongója. Azonban újranézve rengeteg mindent fedett fel önmagából ez a szinte már klasszikusnak számító műalkotás.

Tartalom:

"A halhatatlanok köztünk járnak. Korunk öt legnépszerűbb férfiszínésze, élükön Tom Cruise-zal, Brad Pitt-tel valamint Antonio Banderasszal az Anne Rice bestseller regényéből készült filmben éppen olyan, mint a film, melyben játszik: csodálatos, hátborzongató, romantikus. Louis, az arisztokratikus, szomorú tekintetű vámpír megjelenik egy fiatal riporternél, hogy a lehető leghitelesebb forrásként beszámoljon neki a vámpírok életének minden részletéről. Története 200 évvel korábban kezdődik: a vámpír Lestat végtelenül gonosz, ám ellenállhatatlan egyénisége rabul ejti a fiatal és gazdag Louist. A különös mámor vonzásában a fiú az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja: átalakul vámpírrá. Ettől kezdve élete folyamatos szenvedéssé válik: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell."

Forrás: Port

Neil Jordan filmje egy adaptáció a jobbik fajtából, de a könyvet nem szárnyalja túl. Hangulatteremtésben mindenképpen erős a film, az kétségtelen. A jelmezek szemet kápráztatóak és korhűek, a színészek gyönyörűen vannak kisminkelve: valóban elhisszük róluk, hogy vámpírok. Továbbá az aláfestő zene is nagyban hozzájárul az egész hangulatához: valamennyire idézi a klasszikus zenét, megkockáztatom, hogy a régi horror filmeket is, és eközben még borzongató, egyedi minden egyes Ami pedig mindenképpen értékelendő a kivitelezésben, azok az apróbb elrejtett utalások magára a vámpír kultuszra vagy épp egyéb pop kulturális jelenségre. Például az Interjú végén Louis a moziban látja a Nosferato-t, a zárósorokban pedig Lestat Mick Jaggeréhez hasonló inget visel kabátja alatt (kicsit tekinthetjük előre utalásnak A kárhozottak királynőjére is, ahol Lestat már rockzenészként működik). Dióhéjban pedig még megemlítendő, hogy remek színészek keltették életre a regény szereplőit, legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Tom Cruise.

Röviden, a kivitelezés jó, nincs vele gond. Viszont, ahogy fentebb olvasható volt, az alapanyagra gondolva egy fontos dolog kimaradt a filmből: a mondanivaló. Neil Jordan inkább történetként közelít az egészhez, ami ugyebár megállja a helyét, de maradnak bőven kérdések, amelyek ugye a könyv ismeretében megválaszolhatóak, de csak az Interjú alapján nem. És ez baj egy adaptációnál. Általában egy adaptációt nem a forrásművel (itt Anne Rice regénye) kezelünk együtt, hanem külön műként (összehasonlítani természetesen lehet). Az eredeti regény főleg az öröklét problematikáját boncolgatja, ami fölött sikerült a filmben elsiklani. Így kissé érthetetlen, hogy Louis igazi szenvedésének az oka mi is, sajnos ennek mélységeit nem tudja a film visszaadni, pedig eszközként ott lenne Brad Pitt csodás előadó képessége (jól ad elő narrációs szöveget). Továbbá még a vámpírok jelleme nem lett egészen kibontva: a homoszexualitás jelleget csupán egy-egy gesztussal jelenítették meg (érthető okokból), viszont ennek miértje nem lett elmagyarázva, a táplálkozással kapcsolatos "szabályok" szintén nem lettek eléggé kifejtve.

Az Interjú a vámpírral jó film, többször újranézhető, de a könyv alaphoz nem ér fel. Hagy nyitott kérdéseket a filmnézők számára, amelyekre sajnos nem a filmből kapnak választ: így 8/10-es élmény csupán, de vámpírrajongóknak alapmű.

# 1994 # adaptáció

2013. július 19., péntek

A Holt költők társaságának kis húga

Chibi Zsó július 19, 2013 0 Comments

Ha lázadó tanárokra gondolunk a filmtörténetben, akkor Mr. Keating biztosan eszünkbe jut, akit a Holt költők társaságából ismerhetünk. Különös tanítási módszerei individuális gondolkodásra serkentették diákjait, megtanulták, hogy merjenek cselekedni, élni a mának. Azonban nem csak ő az egyedüli forradalmi tanár a filmtörténetben: itt van a Mona Lisa mosolyojának főhősnője, Katherine Watson. Mit tanít ő a saját diákjainak? A filmajánlást, mellesleg, köszönöm Jocinak.

Tartalom:

"Katherine Watson (Julia Roberts) 1953 végén Kaliforniából New Englandbe utazik, hogy művészettörténetet tanítson a Wellesley College leányiskolában. Abban a hiszemben lát neki a feladatnak, hogy tanítványai, akik az állam legjobb és legtehetségesebb diákjai, élni fognak az előttük felvillanó lehetőségekkel.

Ám hamarosan rá kell jönnie, hogy a tekintélyes intézményben nagyon is konzervatív légkör uralkodik. A lányok stílus- és etikett tanára, Nancy Abbey (Marcia Gay Harden) széles körben osztott nézetei szerint egy fiatal lány számára sokkal értékesebb egy eljegyzési gyűrű, mint a tudományos műveltség. Amikor Katherine önálló gondolkodásra bátorítja a tanítványait, összeütközésbe kerül a tanári kar és a diákok konzervatívabb tagjaival, akik közül legelszántabb ellenfele egyik saját tanítványa lesz, az arisztokrata származású Betty Warren (Kirsten Dunst). Betty nemrég ment férjhez, így amikor Katherine rábeszéli legjobb barátnőjét, Joant (Julia Stliles), hogy ahelyett, hogy elfogadná küszöbön álló eljegyzését, menjen a Yale-re továbbtanulni, a legelszántabb ellenfelévé válik. Katherine érkezése felbolygatja az iskola és a diákok életét, tanítványainak előbb-utóbb dönteniük kell, merre akarnak tovább menni.

Egy világban, ami megmondja nekik, hogyan éljenek, Katherine arra tanítja őket, hogyan gondolkozzanak. A döntés hatással lesz egész további életükre, és a választás nagyon nehéz. Még Katherine-nek is."

Forrás: Port

Ahogy kedves barátom felvázolta a film szerkezetét ajánlásában, valóban kijelenthető, hogy ez a film a Holt költők társaságának kishúga. A helyszín ugyanaz: egy nem koedukált iskola. A két tanár figura is rengeteg hasonlóságot mutat: lázad a konzervatív világban, egyéniség, és a konzervatív merevségéből diákjaikat is ki akarják szabadítani. Ha a Mona Lisa mosolya ennyi közös vonásban osztozik a Holt költők társaságában, akkor mégis miért született meg? A válasz a mondanivalóban keresendő, hiszen az nem ugyanaz. Mike Newell filmje női problémával foglalkozik, a nő kiteljesedésével. A történet főproblémája, ami ellen Katherine küzd az a nő szerepe a társadalomban. '50-es évekbeli Amerikájában járunk, ahol a nő, mint háziasszony és családanya szerepkörben tetszeleg. Katherine ezt képtelen elfogadni: hogy egy nő élete csak ennyiből álljon, ahogy azt diákjai is hiszik. És a történet fő konfliktusa is innen ered: Betty teljesen ellenzi Katherine életszemléletét és módszereit, elveti azt, hogy rávegye társait arra, hogy letérjenek a számukra kijelölt útról (férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek és összetartsák a családot). Melyik félnek van igaza? A helyes választ egy harmadik szereplő, Joan adja meg. Vőlegénye van, készülőben a házasság is, de Joan mégis többre vágyik: ügyvéd szeretne lenni. Katherine támogatja ebben, Betty le akarja beszélni erről az "őrültségről". És Joan végül dönt: azt választja, amit szeretne, szerelmével lenni. Látszólag, Katherine vesztett a vitában és Betty nyert, de igazából a saját útját választotta. Egy nő nem külső eszméket követve teljesedik ki, hanem úgy, ahogy boldognak érzi magát. Van, aki az anyaságban találja meg ezt a boldogságot, más abban, hogy örök vándor marad. Ahogyan Katherine is. Betty szintén ezt értette meg végül, és fogadta el, s felnéz tanárnőjére, mert volt bátorsága másnak lenni, egyéniséggé válni. És a történet többi lánya is a saját útját keresi és találja meg, így élve egy boldogabb életet.

Ezen a konfliktuson kívül számos, apróbb mellékága is van a történetnek. Némelyik érdekes, de a legtöbbje unalmas. Főleg a tanárnő szerelmi kapcsolatait éreztem ilyennek. Amit viszont hiányoltam, az a légkör megteremtése. Nem éreztem azt, hogy milyen kapocs van Katherine és a lányok között. A film kezdetén látszólag ellenfelek voltak, de viszonylag hamar megbékültek egymással (kivéve Bettyt). Viszont a tanári kar világára teljes rálátást kaptunk, megérthettük, hogy kinek milyen helye van itt, és kitől mit várnak el, s micsoda hatalom van az erősen konzervatív igazgatónő kezében. Akkora, hogy spoiler! a film legvégén Katherine elbukik: fel kell hagynia sajátos tanításával, és visszatérni az előírt tanmenethez. De veresége csak látszólagos, hisz a lányokban megmozdított valamit, mertek gondolkodni, saját döntéseket hozni. És ezt semmilyen hatalom nem veheti el tőlük már. spoiler vége

Összességében nem rossz film a Mona Lisa mosolya, de nem ér a bátyja, a Holt költők társaságának nyomába. Egy, a nők számára, lényeges problémára hívja fel a figyelmet. Imádni való színészek (főleg Maggie Gyllenhaal), egy könnyed, nőies környezet. 7/10-es film, sajnos az unalmasabb és fölösleges részek lehúzzák kissé az összképet. De amúgy nem rossz, egyszer meg lehet nézni.

U.i. Ez a 200. bejegyzés. :))