A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Golden-Globe. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Golden-Globe. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 21., csütörtök

Pókember ismét megújult - Irány a Pókverzum!

február 21, 2019 0 Comments


Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A sort a Golden Globe-díjas animációs filmmel, az Pókember: Irány a Pókverzum!-mal folytatom.

Tartalom:
Ismerik Miles Moralest? Nem sokkal azután, hogy Peter Parker ellen összefogtak legnagyobb ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, és hatalmas csatában legyőzték, egy átlagos amerikai srácot újra megcsípett egy genetikailag módosított pók. Miles fekete és spanyol szülők gyereke, átlagos, békés családban él, bár az egyik nagybátyja bűnöző…
És még az eredeti pókembernél is több különleges képességgel rendelkezik: ha akar láthatatlanná válik, az érintése bénító hatású. De ellenségei is vannak. Köztük a legveszélyesebbet Skorpiónak hívják.

Forrás: Port


Phil Lord forgatókönyvéből készült Pókember rajzfilmjével visszatért az a gyerekkori érzésem, amit utoljára az 1994-es Pókember rajzfilm nézése közben éreztem: szimpatikus az egész és jó érzés elveszni ebben a dimenzióban. Ezenfelül az előző Pókember-élményekhez viszonyítva az Irány a Pókverzum! sok pluszt ad. A legnagyobb húzás az alapötlet, a multiverzum behozása, ami napjainkban már visszatérő szuperhős képregénytörténet-elem (elég a női Thor és Loki sztorikra vagy más karakterek újfajta rebootjára gondolni). A rajzfilmben a lehető legkreatívabban használták fel és játszottak is rá a Pókember franchise különböző változataira, rebootjaira és megformálóira, miközben egy teljesen koherens és izgalmas történetet kaptunk. Így találkozunk például Póknővel, Noir Pókemberrel vagy Milesszal, a fekete Pókemberrel. Ahogy Dávid írta a Roboraptoron premierkor, ez az irány akár az következő szuperhős filmek koncepciója is lehet, hisz rengeteg alapanyag van hozzá a Marvel képregényeiben.


Az alapötleten túl a különböző, Pókember maszk mögött rejtőző szereplők rántanak be igazán. A legesendőbb az új Pókember, Miles és a jövőből érkező Peter Parker, akinek nem épp szuperhőshöz illően alakult az élete. Kicsit hasonló viszony alakul ki köztük, mint a Pókember: Hazatérésben Peter és Vasember között: egyfajta mentor-tanítvány viszony, annyi különbséggel, hogy a jövőbeli Parker inkább kényszerből vállalja magára ezt a feladatot, csak később tudatosan. Milesnál pedig - igaz sokadjára a szuperhős sztorik korában - végignézhetjük, hogy a szuperhősséghez nem elég egy radioaktív pók csípése. Viszont a már említett Hazatéréshez viszonyítva itt másabb a hőssé válás folyamata. Milest nem egója és bizonyítási vágya akadályozza meg a hőssé válásban, mint a Hazatérés Peterjét, hanem tapasztalansága és az újdonság okozta ijedtsége. Képességeinek nem ura, nem érti, mi történik vele, de nem is beszélhet erről senkivel - amíg nem találkozik a többi Pókemberrel. Az egész szépen párhuzamba vonható a felnövéstörténetekkel, ahol a felnőtté érés együtt jár a Pókemberré válással. Hiába hangzik mindez egy sokszor elmesélt koncepciónak, az Irány a Pókverzum!-ban a szövevényes történetvezetés, a Marveles humor (ami mellesleg rajzfilm formában sokkal jobban ál a történetnek) és a multiverzum-keret elfeledteti velünk. Sőt, a történet számos meglepő fordulatot is tartogat. Ebben a kombóban működik szinte tökéletesen a rajzfilm.


Sok hibát nem lehet felróni a Pókverzumnak, talán annyit, hogy néhol kicsit túlzsúfolt a történet, főleg karakterek szintjén. A később érkező Noir Pókember vagy Pókmalac inkább egy-egy geg erejéig emlékezetes, a filmet nem befolyásolja sokban, sőt későbbi jelenetekben pedig kifejezetten zavaró és sok is a jelenlétük. Ettől eltekintve egy szerethető és izgalmas Pókember animációs filmmel bővült a közkedvelt Pókember világa. 9/10-es animációs film, ami egy törzsgyökeres Pók-rajongó és egy kívülálló számára is új élményt jelent.

2016. május 1., vasárnap

A töréspont

május 01, 2016 0 Comments

Nagy adósságot kezdtem törölni azzal, hogy elkezdtem nézni a Breaking Badet (nem szeretem a magyar címét, sorry. A Christopher Moore könyvnek jobban áll). Aki követ sorozatos híreket, mindenképpen belefuthatott a BD-be (mostantól csak így hívom) és annak hihetetlen sikerébe a szakmában (számos díjat tudhat magáénak, köztük egy Golden-Globe-ot is), de a közönség körében is hihetetlen népszerűségnek örvendett, sőt örvend a mai napig. Meg merem kockáztatni, hogy kultsorozattá nőtte ki magát. Mindezt összefoglalva: igen, illett már elkezdenem. Az ajánlást utólag köszönöm Mirának. 

Tartalom:
"Walter (Bryan Cranston), a kémiatanár az 50. születésnapján tudja meg, hogy végső stádiumú tüdőrákban szenved és alig egy éve van hátra. Szereti a várandós feleségét és gondozásra szoruló tinédzser fiát, ezért úgy dönt, hátralevő idejében a lehető legtöbb pénzt gyűjti össze. Erre azonban csak a törvény másik oldalán van lehetősége, ezért szövetkezik egykori, drogdíler diákjával és belefognak a metamfetamin gyártásába. Hamar kiderül, hogy Walterrel ellentétben Jesse egy pancser, és már az első üzletkötésnél összehoz másfél hullát. Walter elindul a lejtőn, ahol nincs megállás."

Forrás: Port


Valószínűleg nem mindennapi sorozat az, ahol az első részben alsónadrágban látjuk először a főhőst: ezzel csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól indul az egész, biztos, hogy nem felejti el a néző egyhamar. Természetesen nem hagynak minket ez előtt a fura szitu előtt, ugrunk egyet időben és megtudjuk, hogy ez a kopasz alak gatyában hogy is jutott oda, ahová. Itt, kicsit nekem visszavett a történet a tempójából, de legalább kaptunk egy képet a főhős (nevezzük nevén végre), Walter életéről és személyével, ami az első 8 rész alatt is már jelentős változásokon megy át, és fog később is. Ahogy a fenti leírásban is olvasható, Walter eddig a példás amerikai állampolgár életét élte a maga szerény módján szerető családja körében amíg, ki nem derült, hogy végső stádiumú rákban szenved. Hard times, hard decisions, azaz a nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek (mondjuk így) és nincs ez másként a BD-ben sem: a családja érdekében Walter a könnyebbnek, de ahogy az később kiderül, a nehezebb utat választja, drogkereskedőnek áll, hogy biztos anyagiháttérrel hagyhassa itt családját. Furcsa döntésnek tűnik, viszont tükrözi az egész sorozat hangulatát, amire nehéz megfelelő szót találni. Talán az abszurd, a keserédes tudná leírni, de a tragikomikus a legtalálóbb. 


A BD-ben leginkább ez a kettős természet fogott meg: egyszerre lehet rajta nevetni és sírni (és természetesen izgulni is). Walter és a hozzácsapodó (vagy felszedett :)) Jesse nagyon nevetséges páros és rengeteg jó, már-már ikonikus pillanatot köszönhetünk kettősüknek (pl. Emilio és Krazy 8 ügy). Emellett a sorozat nagyon komoly drámai jeleneteket tartalmaz, amikben ott lüktetnek az őszinte, tiszta emberi érzések (szorongás, aggodalom és sorolhatnám a végtelenségig). Őszintén, ezek a jelenetek annyira őszinték és erősek, hogy egy év után sem tudtam folytatni a sorozatot. Nem olvastam utána, hogy Walterék drámájához miből merítettek (gondolok itt esetleg az írók vagy ismerőseik saját tapasztalataira), de hitelesre sikeredett a rákos beteg és annak családjának kálváriája, nagyon hitelesre. Nincs benne manír, se túlcsöpögés, úgy van ábrázolva, amilyen. Saját tapasztalat. 
Emellett az egyre érdekesebb fordulatokat vevő történetet sem szabad szó nélkül hagyni: minden részben volt izgulni való és az elejét leszámítva egy se nem túl gyors, se nem túl lassú tempóban haladtunk a finálé felé. Engem mindig meg tudott lepni. 

Összegzésként azt tudom mondani, hogy a Breaking Bad az első évad alapján is kihagyhatatlan sorozat. Kellőképpen elborult, de emberi is. Kicsit nehezen indul az eleje, de utána nincs megállás: 9/10. Remélem, nekem is lesz erőm a folytatáshoz, mert hiányzik Walter és Jesse meg a meth főzés. 

2014. augusztus 19., kedd

It's not your fault

augusztus 19, 2014 0 Comments

Lassan már egy hete, hogy értesült a világ Robin Williams tragikus halálhíréről. Őszintén, még azóta is nehéz felfogni a hírt. Hogy kicsit személyesebben is beszéljek vele kapcsolatban, a hír hallatán úgy éreztem, hogy vele együtt meghalt egy eszme is. Igen, a Holt költők társaságára gondolok főleg. Fölösleges magyarázni, hogy mi ez az eszme, ez a kép teljesen át fogja adni, hogy mire gondolok: 


Úgy érzem, ezzel nekem sokat adott Robin Williams a színészkarrierje során, így mindenképpen szükségét érzem, hogy most a blog betervezett bejegyzéseit felrúgjam és Williams egy másik jól ismert filmjéről, a Good Will Huntingról írjak. 

Tartalom:
"Will Hunting még csak húsz éves, de már kilóg a kemény dél-bostoni munkásnegyed környezetéből. Barátaihoz hasonlóan gürcöl, amikor éppen nem a helyi bárban lóg vagy nem keveredik összetűzésbe a törvénnyel. Sohasem járt egyetemre, legfeljebb gondnokként felmosni a padlót. Mégis homályos történelmi utalásokat idéz fel fényképszerű emlékezetéből és szinte azonnal old meg Nobel-díjas professzorokat is zavarba ejtő matekpéldákat. Az egyetlen dolog, amire ez a bámulatosan okos és lehetetlenül dühös fiatalember nem képes, hogy újabb kocsmai verekedése után kidumálja magát a várható börtönbüntetés alól. Egyetlen reménye Sean McGuire, az egyetemi professzorból lett pszichológus, aki csodálja a fiú érzelmi küszködéseit és megérti, milyen az, amikor az ember élete állandó küzdelem."

Forrás: Port


Valamilyen szinten a Good Will Hunting és a Holt költők társasága rokonfilmek: mindkettőben egy gyermek keresi útját és egy mentor (apa?) figura segít ebben a keresésben. A Holt költők társaságával ellentétben, ebben a filmben az alapszituáció egy szokatlan módon van megjelenítve. Adott két, első nézésre, ellentétes jellemű ember. Will Hunting, a zseni, aki nem akarja kamatoztatni képességeit, hisz megelégszik azzal az élettel, ami van neki, és ő bizony köszöni, nem kér mások segítségéből se. Ő úgy jó, ahogyan van, nincs itt mit ragozni. Sean, a pszichológus természetesen egy másik utat mutatna a fiúnak, mivel hisz abban, hogy a tehetséget nem szabadna építőmunkásként vagy takarítóként elvesztegetni, és ezt jó lenne belátni. Az ellentétek pedig a találkozások során összecsapnak, többször kíméletlenül, azonban a beszélgetések felfedik, hogy igazából Will és Sean hasonlítanak egymásra, s így mindketten képesek átlátni a másik álcáján, melyet saját fájdalmuk elrejtésére használnak. A film gerince ezekből a beszélgetésekből áll főleg, amelyek végig érdekfeszítőek, mert ezeken keresztül tárul fel igazán a két szereplő személyisége, s ezeken keresztül jutnak el saját és egymás problémáinak a megoldásáig. Bár az is valószínű, hogy ez nem működött volna a két tehetséges színész nélkül. Sean szerepében Robin Williamst láthatjuk, aki ezen alakításáért megkapta az Oscar-díjat 1998-ban a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Keating szerepéhez hasonló Williams itt is egy támogató és viszonylag liberális szellemű mentorként lép elő, azonban meglátszanak rajta életének fájó pontjai a finom játékon keresztül. A mosoly és a nevetés sosem igazi mosoly vagy nevetés. Mellette Matt Damon Willként kellően irritáló és pökhendi figura, de szintén jól bemutatja Will személyének különböző rétegeit. Egyik jó példa erre a lejjebb látható It's not your fault jelenet. 


Összességében a Good Will Hunting valahol egy tipikus amerikai film szeretetről, emberségről és megértésről, másrészt viszont szimpátiával és elfogadással nyúl a fiatalok céltalanságához, amit még a mai napig kevés felnőtt ember tud igazán megérteni. Így napjainkban is aktuális a Good Will Hunting, s sokkal többet taníthat a felnőtteknek, mint nekünk, fiataloknak, akik mindig válaszutak előtt állnak. Robin Williams Seanként azon kevés felnőtteknek egyike, akik megértik azt a zűrzavart, ami minden fiatalban ott van a meg nem értettség, bizalmatlanság és tanácstalanság végett.
 A film 10/10-es pontszámú, mindenkinek jó szívvel ajánlom, hiszen végig sodrólendületű annak ellenére, hogy nem eseménycentrikus, hanem a párbeszédekre koncentrál. Továbbá Robin Williams Keating mellett az egyik legemlékezetesebb szerepe. And I tell you, it was not your fault. I will miss you, Robin. <3

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

augusztus 10, 2014 0 Comments

Bryan Fullers sorozata, a Halottnak a csók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az 1. évadnál abbahagyta. Ismét a Pie-Hole-ban vagyunk, ahol találkozunk kedvenc pitesütőnkkel, Neddel, bájos szerelmével, Chuckkal. Páros mellől pedig természetesen nem maradhat el az anyagias Emerson Cod nyomozó és a lelkes pincérnő, Olive sem. 

Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."
Forrás: Port



A bevezetőben nem hiába lettek kiemelve a szereplők. Az előző évaddal ellentétben, a 2. évad a bűnügyek helyett nekik szentelt nagyobb figyelmet. A 13 epizód alatt továbbmélyül Ned és Chuck kapcsolata: megélnek jót és rosszat benne, némi időt szentelnek önmaguknak is. Továbbá pedig megismerjük az ő családi hátterüket is, s szembesülniük kell azzal is, hogy a szerelem vagy a család fontosabb-e vajon. Olive helyzete is tovább bonyolódik: nem elég, hogy még mindig reménytelenül szerelmes a pitesütőbe, de iszonyú titkokat kell magában hordoznia. Utóbbi alól csak a zárdában töltött napok adhatnak feloldozást Olive számára. Ami üdítő volt a 2. évadban, hogy a mogorva Emerson Cod magánéletébe is bevezették a nézőket, s fény derült a legnagyobb rejtélyre: Emersonnak érző szíve van. Legutolsó sorban pedig Chuck nagynénjei, Vivian és Lily körül sem lesz teljesen nyugodt az élet. 
Azonban hiába lett karakterközpontú ez az évad, a heti ügyek nem tűntek el teljesen, csupán egy-két részből kellett őket hiányolnunk. Az előző évadhoz képest ezek a bűnügyek már kidolgozottabbak voltak, miközben megtartották az eredeti abszurdságukat. A méhlányoktól kezdve a kajapókerig mindent láthattunk, még egy bizarr süteményvásárra is ellátogathattunk. 


Azonban néhány zavaró elem akadt ebben az évadban. Egyik, ami leginkább zavart, az a kerettörténet gyors lezárása. Az évad során fokozatosan építették fel minden egyes szereplő problémáját, és hasonlóan jól adagoltak voltak az újabb és újabb információk a karakterek múltjáról. Azonban az utolsó részben a heti ügy után gyorsan lezártak minden felépített szálat, ezzel furcsa hatást hagyva: most akkor nem is voltak olyan hangsúlyosak ezek a történések? Egyrészt, a sietség érthető, hiszen a sorozat - úgymond - kaszát kapott, így mindenképpen le kellett zárni a teljes történetet. Másrészt, elegánsabb lett volna, ha mondjuk egy nagy mozifilmmel zárják le a sorozat eseményeit. Hogy ez működött volna-e, az már sajnos örök rejtély marad.
Továbbá még annyi hibát lehetne kiemelni, hogy ebben az évadban kissé túlzásba vitték az amúgy szórakoztató és elmés szójátékokat. Egy idő után nehéz volt rájuk figyelni, mindegyiket megérteni. 
Összességében, a Halottnak a csók 2. évada hozta az előző évad színvonalát, néhány ponton felül is múlja azt. Azonban az elsietett lezárás rontja kissé az összképet, így ez az évad 9/10-es pontszámot kap. Titkos reményem pedig az, hogy egyszer vagy újrakezdik, vagy valahogyan folytatják. 



2014. március 23., vasárnap

12 év rabszolgaság

március 23, 2014 0 Comments

Az Akadémia szerint a 2014-es év legjobb filmje a 12 év rabszolgaság, Steve McQueen rendezésében. Internetes berkekben emiatt a film már kapott hideget-meleget: hogy csak azért kapott Oscart, mert rabszolgás és feketék szenvedéséről szól stb. Ezekkel az állításokkal természetesen nem értek egyet, de tökéletesnek se tartom a filmet.

Tartalom:
"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény."

Forrás: Port


A téma fontos, hiszen csak az elmúlt időkben kerültek reflektorfénybe az afro-amerikaiakat érintő témák, mint például a rabszolgaság elszenvedése. Igaz, manapság már nem akkora bátorság ehhez a témához nyúlni, mint mondjuk a 20. század első vagy második felének korai szakaszában. De szükség van rá most is, szerintem: ez a film is kicsit más perspektívából mutatta meg a témát.
Eleve a kezdet, expozíció: Solomon egy északon élő szabad fekete, akit elrabolnak, hogy délen rabszolgának eladhassák. A közismert rabszolgaság történeteknél (pl. Tamás bátya kunyhója) inkább egy már rabszolgaként élő embert ismerünk meg. Solomon története nem csak egy fekete életét mutatja be a 19. századi Amerikában, hanem az ember megalázását is. Elvették Solomon egyéni szabadságát, megalázták, s még nevétől is megfosztották, azaz az identitásától is (kicsit orwelli is) - így a téma már nem csak a feketékhez kapcsolódik, hanem minden emberi lényhez is. 


Solomon esetében azonban nem csak a rabszolgatartók fosztják meg őt emberségétől, hanem ő maga is kivetkőzik emberségéből a túlélés érdekében. Az érzéseket ignorálja és az elnyomók eszközeinek használatától se retten vissza, hogy magát mentse. 
Továbbá a 12 év rabszolgaság elég realisztikusan mutatja be a feketéket ért kínzásokat és sérelmeket - néhol túl reálisan. Az elfogástól kezdve láthatjuk a nyers erőszakot, de ilyen tekintetben a film utolsó fél órája a leghatásosabb: teljesen elborzasztó és gyomorforgató, amit a gazda, Edwin Epps művel "tulajdonaival". Mellesleg ezekben a jelenetekben a legerősebb figura az elszenvedő rabszolgalány, aki Lupita Nyong'o személyesít meg nagyon is meggyőzően - az Akadémia neki ítélte idén a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar szobrot.
Még itt külön megjegyezném, hogy a film nem próbálja a feleket külön jó és rossz szerint beosztani. Egy rabszolga se feltétlen jóságos és tiszta jellemű (pl. Solomon) és egy rabszolgatartó se feltétlen szemét, hanem lehet jóságos (pl. Ford).

Remek témákhoz nyúl a film, rengeteg jól felépített és hatásos jelenetet tartalmaz, viszont néha érezni azt, hogy direktbe akarnak minket sokkolni és sajnálatot kicsikarni tőlünk (pl. amikor mutatják, hogy mit tesznek az elszökni akaró rabszolgákkal vagy amikor egyik nőnek elveszik az árverezésen a gyermekeit - ), ami szerintem fölösleges - a néző sulykolás nélkül is érezhet, nem kell direkt vagy feltűnően rájátszani. Ezen kívül még egy hibát tudnék felhozni, hogy a közepénél kissé belassul a történet, konkrét dolgok nem történnek, de ezért a hiba miatt kicsit kárpótolnak minket az utolsó fél órával (ahogy feljebb már írtam).

Összességében, jó film a 12 év rabszolgaság, még ha érezhető némi zavaró sulykolás - 8/10. És még egyszer szeretném megjegyezni, hogy egy film megítélésében nem jó hozzáállás az, hogy "csak a fekete téma miatt nyert". Igen, része a fekete közösség a témának, de ennél sokkal összetettebb ez a dolog, s egy fehér ember is találhat ebben a történetben olyat, ami hozzá is szól. 

2014. február 27., csütörtök

Halottnak a csók

február 27, 2014 0 Comments

Akik néztek Viasat 3-t, azok minden bizonnyal ismerhetik a Halottnak a csók című sorozatot. Anno én is itt ismerkedtem meg ezzel a különös történettel, amelyet Cleo ajánlott - neki utólag is köszönöm ennyi év távlatából.


Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port




A sorozat startolásakor is és a tényleges megnézés után is az volt az érzésem, hogy az egész olyan, mint a minyon: élénk színű, de az ízlésesség határán belül, édes, kissé szirupos. Ez a borítás, a minyon hasonlatnál maradva, a cukormáz, mert maga a sorozat a maga szintjén komolyabb, mindenképpen több. Ilyen színvilágtól, őszintén, szerelmes történetet vártam (ami ugye meg is van), nem pedig krimit. Valahogy ezektől a furcsaságoktól nagyszerű a Halottnak a csók. Vidám krimi, sötét romantikus film és persze abszurditás és nonszensz. Így, hangulatában megidézi az Amélie varázslatos életét, de az angol nonszensz irodalmat is (kicsit Alice-es is, nem? hangulatában mindenképpen). A különös külcsín ellenére a hagyományos sorozat felépítést követi: van egy heti ügy, emögött pedig van egy nagyobb kerettörténet, ami főleg az évad vége felé látszik inkább. Utóbbinak az az oka, hogy az első évad csupán 9 részes, így sok idő nem volt felépíteni a tényleges cselekményt, mint ahogy azt egy 22 részes évad során más forgatókönyvírók meg tudják. Cselekményre visszatérve néhány szó erejéig, maga a krimi rész nem mindig jól kidolgozott, vagyis krimi terén vannak jobbak, de az ügyeknek az abszurditása és a különleges módon elkövetett gyilkosságok mégis feldobják az egészet és nem unja el a néző. 


A már említett abszurditáshoz illeszkednek a karakterek is. Chuck mindig színes és bájos ruhái, maga Ned képessége és pitesütödéje, Chuck nénikéi, Cod nyomozó a kötögetésével és a lapozgatós könyveivel, de a legemlékezetesebb figura Olive, aki reménytelenül szerelmes a Pitesütőbe. Olive főleg azért is maradandó figura, mert Kristin Chenoweth alakítja, aki valami fantasztikus ebben a szerepben, továbbá mivel olyan a hangja, mint aki héliumot szívott (de bámulatos az énekhangja!), így még inkább beleillik ebbe a furcsa de sajátos kis világba. Ezek nélkül a nonszensz, de szerethető figurák nélkül nem is tudna működni a sorozat.

Röviden, nagyon kellemes, aranyos, jól összerakott sorozat a Halottnak a csók - 1. évad alapján ez mondható el. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze: 10/10. Egyedüli negatív élmény ezzel kapcsolatban, hogy nincsen rendes felirat hozzá angolul.

2014. január 25., szombat

A szívemen ül a jég

január 25, 2014 0 Comments

A Disney idei ünnepekre kijött egész estés animációs filmje a Jégvarázs (Frozen). Az idén a Golden Globe-on ez a rajzfilm nyerte el a legjobb animációs film díját, és Oscar-jelölést is kapott. Hype volna az egész? Lehet, de megérdemelt hype. 

Tartalom:
"Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Sven-nel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel is találkoznak. Annának és Kristoffnak mágikus kalandokkal kísért útjukon a természet erőivel kell dacolniuk, hogy megmentsék a királyságot a teljes pusztulástól."

Forrás: Port


A Jégvarázzsal valami visszajött a Disney hangulatából: így elvarázsolni valami A kis hableány tudott legutoljára kislány koromban. Ebben a mesében megvolt minden báj, érzések, és legfőbbként szeretet. A szereplők arcmimikája igazán kifejező, a betétdalok csak fokozzák az érzéseket. Leginkább Elsa vívódásai önmagával legszívbemarkolóbbak, mert ez a legemberibb és legfájdalmasabb küzdelem, amit csak el lehet képzelni. Aki sokat küzd azzal, hogy megszeresse és elfogadja önmagát könnyen tud azonosulni Elsával. Továbbá Anna igaz testvéri szeretete is szívet melengető: hiába hidegült el a testvére tőle a hosszú évek során, a szíve mélyén ezt nem fogadja el, hanem továbbra is kitart mellette. Így érzelmek egy Disney mesében régen voltak kifejezve. 
 

Előző történeteihez képest a Disney itt is újított: ezúttal nem a szerelmesek kerülnek középpontba, hanem egy testvérpár, s igaz van romantika a mesében, de háttérben marad. Bár a történet közepétől itt-ott meginog a két főhős között felállított egyensúlyban valami (mármint történeti eloszlásban), de azért többé-kevésbé zavartalanul működik a két hercegnő egymás mellett. Mellettük megvannak a járulékos Disney karakterek is (segítő, herceg, humoros karakterek), még ha némelyik szerep meglepetést okozhat. Olaf pedig a legimádnivalóbb hóember. 
Még a látványvilág említésre méltó. Egyrészt szomorú, hogy CGI-s, 3D-s mesék hódítanak, de itt erősen látszik a figurákon a kézi rajz nyoma még: nem groteszkek a figurák, hanem tényleg rajzfilmfigurák, akik éppen számítógéppel lettek életre hívva. És ilyen szemkápráztató havas tájat még nem hívtak életre.

Röviden és azért rajongást visszafogva, a Jégvarázs mondhatni a Disney neoreneszánsz meséje, amely idézi a nagy klasszikusokat, de nem feledkezik meg a modern ízlésről sem. Apróbb, de elnézhető hibákat leszámítva az elmúlt időszak legszebb meséje: 9/10.

2013. október 27., vasárnap

Annie Hall

október 27, 2013 0 Comments

Ha elválásra gondolok többféle dal is eszembe jut. Ami kapcsolódik filmes körökhöz is, az az Irány Eldorádó című Dreamworks meséből a Friends Never Say Goodbye. Mindig is hihetetlen rádöbbenni, hogy egy biztosan hitt kapcsolatunk gyökerestül megváltozott: az illető eltávolodott tőlünk, más embereket tart fontosabbnak minálunk stb. És valahogy ilyenkor nem számítanak a közösen eltöltött napok, sem az átélt dolgok. Valahogy minden feledésbe merül, nem számít. Egy párkapcsolat esetében ez a bizonyos rádöbbenés még inkább fáj és elkeseríti az embert. Ezt az érzést dolgozza fel Woody Allen leghíresebb filmje, az Annie Hall. 

Tartalom:
"Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni."
Forrás: Port


Általában a művészet a nagy elválásokat drámaisággal mutatja be már réges-rég. A film tartalma alapján mi is ilyesmit lehetne várni, ha nem Woody Allen karaktere állna a történet mögött. Őszintén, valami művészfilmi magaslatokra számítottam Woody neve miatt, de erről szó sincs. Művészi manóűrök nélkül tud mégis művészi lenni ez a film, amit mindenképpen sokra kell értékelni. A filmes eszközökkel annyira valóssá és átérezhetővé tudja varázsolni az amúgy egy mindennapi emberi kapcsolat történetét. A felborított időrend végig fenntartja a néző figyelmét: kíváncsi lesz, hogy melyik eseménynek mi is volt az előzménye vagy a következménye. Kissé olyan, mint ahogyan az ember emlékezik vissza az életének egyes szakaszaira: darabonként és nem feltétlen időrendben. Továbbá Woody az emlékeket még azzal teszi még élvezhetőbbé, hogy Alvy felnőttkori énje is megjelenik, kiszól a nézőkhöz, így bevonva őket. Igaz, így egy szinten veszt realitásából a történet, de ha az emlékezésre gondolunk, a leírt megjelenítés teljesen helytálló és valóságos: ki nem szokott belépni régi emlékeibe és megváltoztatni?


Az Annie Hall másik nagy varázsa, hogy a két szereplő természetességén és hétköznapiságán keresztül mutatja be az igazi kapcsolatot. Az olyan fajtát, amiben nincsenek sablonos sallangok, csak az egyszerű, meghitt és igaz szeretet a konfliktusokkal és megoldásokkal (jóval és rosszal egyaránt). Teljesen letisztult, jól adagolt eszközökkel lesz a Annie Hall romantikus, életszerű és művészi. A két főszereplő, Woody Allen és Diana Keaton játéka is bőven hozzátesz az történet természetes légköréhez. A két figura imádni-való együtt, konfliktusaik teljesen átérezhetőek annak ellenére, hogy semmilyen drámaiságot nem jelenítenek meg. És így működik jól.

Woody Allennek nagyon jó érzéke van az arányok megtalálásában, nem viszi túlzásba se a túl nagy egyszerűséget, így lesz filmje, az Annie Hall teljesen élvezhető. Azt hiszem, valami ilyesmi hiányzik a mai filmekből: ez egy 10/10-es alkotás. És több Woodyt kell nézni (nekem is). Köszönöm az ajánlást Chewnak.

2013. augusztus 19., hétfő

Vérből születtünk

augusztus 19, 2013 0 Comments

Martin Scorsese a gengszterfilmek egyik legismertebb rendezője. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint például a Svindlerek, a Nagymenők vagy az Oscar-díjas remake-jét, A téglát. Természetesen, ezeken kívül más műfajokban is alkotott, de legtöbbünknek mindenképpen a rossz fiúkról szóló történetei lehetnek ismerősök. A 2002-es filmje, a New York Bandái sem tér el ettől a témától. Az 1860-as évekbe repít minket Scorsese, az első bevándorlási hullám történéseinek helyszínére, és az éppen születendő New York legelvetemültebb bűnözői közé. 

Tartalom:
"Martin Scorsese New York bandái című filmje az 1860-as években, Manhattan déli részén játszódik a forrongások idején. A történet szereplőinek otthona az Öt Pont, Amerika egyik legszegényebb környéke, ahol folyton rivális bandák vívtak háborút az utcák feletti hatalomért. A legkülönbözőbb illegális tevékenységekhez ideális terep volt a New York-i kikötő és a virágzó Wall Street üzleti negyede (itt volt Barnum híres amerikai múzeuma is) közé eső terület. Ekkor játszódik Amsterdam Vallon, egy ifjú ír-amerikai története. Tizenöt év javítóintézet után, mikor végre kiengedik, visszamegy az Öt Ponthoz, hogy bosszút álljon a Hentes Billen, aki édesapját szeme láttára megölte. A bandavezér hatalma azóta csak nőtt, s most még nagyobb kegyetlenséggel harcol az új ír bevándorlók ellen. A tizenöt évvel korábbi döntő győzelmet, melynek az öreg Vallon is áldozatul esett, minden évben megünnepli. A fiú erre a napra vár, hogy méltó bosszút álljon apjáért."
Forrás: Port


A film legalább tíz Oscar-jelölést kapott, Scorsese pedig a Golden Globe átadón el is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, viszont az Oscar-díjak közül egy sem jutott ki filmjének. Hol lehetett a hiba? Hiszen a New York bandái hangulata nem fogható semmihez, a néző könnyen beleélheti magát az Öt pont világába. A rendező vezeti a befogadót: megismerjük a bandák felépítését, az ellenfeleket, a bandák és az városi vezetőség közötti helyzetet, továbbá a helyi problémákat is megismerhettük. Összességében egy eléggé hihető és átélhető korrajzot tárt nézői elé Scorsese. Ennek a köntöse mögé van rejtve a bosszú történet. Főhősünk, Amsterdam apját megöli az ellenséges banda vezetője, Hentes Bill, és természetesen a fiú igyekszik bosszút állni. Spoiler veszély! Talán a film feléig érdekes is ez a bosszúállási kísérlet, hiszen Amsterdam a másik bandába küzdi be magát, Bill bizalmába férkőzik. És ezek után próbál bosszút állni rajta, ami sikertelen lesz először, de végül mégis beteljesül. És úgy hiszem itt van a gond a filmmel. Spoiler vége. Hosszú lett, túlságosan is ez a történet. Olyan, mintha a tetőfokot elnyújtották volna a végtelenségig, amitől a nézőnek olyan érzése lett, mintha sose lenne vége. Így, elnyújtva nem is váltotta ki kívánt hatást a sztori. Ha hamarabb fejeződik be a történet, vagy egy kegyetlenebb véggel, talán Scorsese elnyerte volna az Oscar-díját. 


Ahogyan már fentebb kifejtettem, a kivitelezéssel nincs sok hiba, hiszen teljesen átélhető a kor. Scorsese reális világába tehetséges színészeket is helyezett el. Bosszúálló ifjúnkat az új James Deanként emlegetett Leonardo Di Caprio alakította. Még korai filmje ez Di Capriónak, így nem igen érezni, hogy egyáltalán érdekessé teszi-e Amsterdam karakterét. Csak egy tipikus, sablonos archetípus marad. Camaron Diaz karaktere, Jenny érdekesen indul, mint profil zsebtolvajnő, de a film vége felé az ő figurája se nyújt különösebbet, nem lesz már érdekes. Pedig azért Diaz megtett mindent. Aki viszont kiemelendő, az Daniel Day-Lewis, mint Hentes Bill. Végig érdekes marad a figura, megfontolt és kegyetlen is, ahogy az egy erőskezű bandavezérhez illik. 

Hiába a sok Oscar-jelölés, a New York bandáit mégsem érzem egy kiemelkedő filmnek. Egyszer meg lehet nézni, mert érdekes kort mutat be, nem mindennapi gengszterekkel, így kap 7/10-es pontszámot. De három óra nagyon sok ennek a bosszú-történetnek. 

2013. április 20., szombat

WALL-E

április 20, 2013 0 Comments

Ha minőségi mesét szeretnénk látni, többé-kevésbé a Disney és a Pixar még szolgál ilyenekkel. Az elmúlt évek egyik ilyen története Wall-e-é, a szemétroncs robotjáé, az utolsó "élőlényé" a Földön. 

Tartalom:
"A WAtt Lánctalpas Limlom- és hulladékkezelő robot, az E sorozatból (WALL-E) az egyetlen "élő" szerkezet a Földön. Az emberiség ugyanis elhagyta a lakhatatlanná vált bolygót, ám valaki elfelejtette kikapcsolni az utolsó robotot. Így gépünk több száz magányos éven át gyűjtötte a kacatokat, amikor találkozik az EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló) névre hallgató keresőrobottal, aki megdobogtatja a szívét. EVA rájön, hogy WALL-E véletlenül rátalált a bolygó jövőjének és túlélésének kulcsára. Visszaindul támaszpontjára, hogy jelentse ezt a fontos hírt. A magányos kis robot EVA nyomába ered."

Forrás: Port


Az igazán jó mesék, az én ízlésem szerint, azok, amelyek képesek egyszerre gyerekeknek és felnőtteknek is szólni. A Wall-E pontosan ilyen sőt, inkább már felnőtteknek szól, mondanivalóját tekintve mindenképpen. Túllépve Wall-e és EVE szerelmén, inkább a történet emberi társadalmára térnék ki. Teljesen olyan volt, mint egy huxley-i vízió. Az emberek teljesen elkényelmesedtek, csak a jólétért léteztek, minden más problémát a robotok oldottak meg. Kérdem én, hogy milyen élet az ilyen? Semmilyen, nem is élet. Ironikus, de a főszereplő robot, Wall-e őrizte az emberiséget. Nem csak azzal, hogy gyűjtötte a szemétből az emberi holmikat, hanem megnyílvánulásaiban is emberi. Egyedül van, igényel egy társat az életben, kötődik hozzá ehhez a társhoz (EVE-hoz). A mesében nem Eve hozza el a földi életet az embereknek (a növénykét), hanem Wall-e. Csetlő-botló viselkedésével őt mutatja meg az embereknek az emberséghez vezető utat. Ettől olyan szép ez a történet.


Maga a kivitelezés is igen komoly, szemrevaló. Csak 2008-as az animáció, de hihetetlenül élethű a szeméttelep, a világűr, a tárgyak és egyéb kiegészítők Wall-e házában. Emellett viszont a szereplők bájosak, rögtön a szívükbe lopják magunkat. Ritka az olyan mese, ahol még a csótány is szerethető.
A kivitelezésben még az a különleges, hogy kevés a párbeszéd, de így is élvezhető és jól működik a történet. Annyira beszédes az animáció, hogy nem is kellenek szavak, úgyis érthető.

Nincs sok rossz szavam a WALL-E-ról. Nagyon szép mese, kissé felnőttes mondanivalóval. 10/10-es animáció a Pixartól, mindenkinek ajánlom, aki valami kellemesre és aranyosra vágyik. 

2012. október 12., péntek

Az egyedülálló nő

október 12, 2012 0 Comments

A nők sorsa egy bizonyos szempontból mindig érdekes, hisz a társadalmi sztereotípia, hogy egy nő gyenge, egy férfi segítsége nélkül nehezen jut előre bármiben is. Persze, ez a kép kezd már megkopni, a nemek szerepei jócskán átalakultak az elmúlt századokhoz képest. Viszont a Nagy világválság, azaz a The Great Depression (vagy Jazz Ages) idején egy nő számára még nehezebb feladat volt megküzdeni a világgal. Így kezdődik Mildred Pierce története (amely James M. Cain regényének adaptációja, és Kertész Mihály azonos című film noirjának a remake-je).

Tartalom:
"A múlt század harmincas éveinek elején járunk. A férjével, Berttel való szakítás után Mildred Pierce egyedül marad a két kislányával. Évek óta már csak otthon dolgozott, süteményeket készített és árult a barátaiknak és a szomszédoknak. Az asszony eladóként vagy recepciósként szeretne dolgozni, ám ilyen álláshoz nehéz hozzájutni. Mrs. Forrester ugyan szívesen alkalmazná őt házvezetőnőként, ám a büszkesége nem engedi, hogy elvállalja az állást. Mildred végül kénytelen belátni, hogy sohasem fog olyan munkát kapni, amit szeretne, ezért a szomszédasszonya, egyben barátnője, Lucy ösztönzésére elvállal egy pincérnői állást. "

Forrás: Port.hu


A néző ezzel a felvezetéssel igencsak be van csapva. Mildred Pierce története nem a nő függetlenségéről, felemelkedéséről szól, ahogy azt várná az ember (ahogyan azt vártam az egész történettől). A sorozat Mildredről szól, ahogy a címből triviálisan ki is derül. Mondhatjuk azt is, hogy az ő két életéről: üzleti és családi. A cselekmény kezdete után mindkettő romokban hever, de Mildred kezébe veszi sorsát, és megpróbál felemelkedni a munkavilágában. És mikor ez sikerül, kezdődnek otthon a gondok, ismét. Jó ötlet ez a kontraszt Mildred életében, de persze nem ez adja az igazi esszenciáját az egész történetnek. Hanem a szereplők, és tetteik, de leginkább Veda, Mildred idősebbik lánya. Az anya és lánya kapcsolata szerintem a sorozat legérdekesebb momentuma, sőt igazából az mondható el, hogy ez lendíti előre a történtet, kettejük kapcsolata tartogatja a fordulatot, a katarzist. Talán az is megkockáztatható, hogy róluk szól a történet. Hosszan lehetne mesélni a kettejük között húzódó viszonyról, és elmélkedni azon, hogy vajon Mildred mennyire hibás abban, hogy mi lett Vedából? Továbbá az is kérdés, hogy maga az anya is olyan, mint a lánya? (szerintem igen) A kettejük között lévő hasonlóság ölte meg köztük az amúgy biztonságot jelentő szülő-gyermek kapcsolatot (mindkettőjük bármit képes feláldozni céljuk elérésének érdekében), vagy Mildred naivsága az oka ennek és hagyta, hogy lánya játsszon vele? Valahol az összes tényező közre játszott abban, hogy az legyen a végkifejlet, ami lett: ez adja a sorozat mélységét, sokrétűségét. Mellesleg megjegyezném, hogy ilyen összetett szereplők életre keltése igazán tehetséges színészek nélkül lehetetlen. Kate Winslet (Titanicból ismert) a főszerepért többek között a Golden Globe-ot is elnyerte, Evan Rachel Wood (True Bloodból ismerhetik sokan, talán vagy A pankrátorból) szintén több jelölést kapott. Nos, általában a díjak nem mondanak semmit, nem azok mérik a művészek teljesítményeit, de itt azért úgy hiszem megérdemeltek voltak az elismerések (bár Evan Rachel Wood megérdemelte volna a mellékszerepért járó Emmy-t vagy Globe-t).


Ha az HBO-ról van szó, akkor nem lehet kételkedni a sorozat kivitelezésének minőségében. A '30-as évekbeli vidéki amerikai kisváros jelenik meg előttünk, a tipikus amerikai családok mindennapjai az első részben és mindez úgy, hogy a nem amerikai néző (vagyis mi) nem érzi azt, hogy "ez annyira idegesítően amerikai". Hiteles ruhák (kosztümök) és díszletek: számomra visszaadták a képekről és fekete-fehér filmfelvételekből ismert kort. Ami érdekesség volt a korábrázolásában, hogy a világválságról nem sok szó esett, csak Mildred említette párszor munkakeresése során: lényeg, nem arra került a hangsúly, hanem a családdal történt eseményeken.

Visszagondolva Mildred Pierce-re: volt egyáltalán rossz dolog benne? Esetleg a lassú történetmesélés, de a történet végkibontakozása, a szereplők közötti kapcsolatok miatt talán ez megbocsátható. A történet, szereplők, kivitelezés rendben van, nem is kell többet hozzátenni hozzá: 9/10.

2011. január 21., péntek

Az Oscar küszöbén: A Golden Globe jelöltjei

január 21, 2011 0 Comments
2011. Vízkereszt:


A 2010-es évben számos nagy lelkesedéssel várt filmet láthattunk, amelyek vagy beváltották reményeinket vagy nem. A karácsonyi készülődés közben a filmszakértők megtartották évi értékelésüket és december 14-én nyilvánosságra hozták a Golden Globe jelöltjeit. Már itt érdemes izgulni kedvenc filmünkért, hisz köztudott, ez a díjátadó egyfajta útlevél az Oscarhoz is. Lássuk, idén miket tartanak a 2010-es év aranyat érő alkotásainak.

A legjobb film dráma műfajban:

A Rekviem egy álomért rendezője, Darren Aronofsky két filmje is felkerült a listára: a Black Swan és a The Fighter. Tom Hopper is felkapaszkodott a legjobbak közé A király beszéde című filmjével, amelyet a népszerű Colin Firth rajongóinak mindenképpen látniuk kell. A legjobb filmek közül nem maradhatott ki David Fincher Facebook-filmje sem, A közösségi háló. Végül pedig a közönség igazi idei nagy kedvence, Christopher Nohan Eredete is jelölésben részesült.


Komédia és musical műfaj:

Steven Antin a Díva című musicalje érdekes darabnak tűnik a többi film között. Lisa Cholodenko (Sírhant művek sorozat) egy vígjátékfilmen keresztül enged belátást egy olyan fiú életébe, akinek két apukája van a The Kids Are All Right című filmben. Robert Schwentke Redje egy szuperkémes-Bruce Willises alkotásával emelkedett a legjobbak közé. A sort Johny Depp két filmje zárja. Egyik, ami számomra nagy meglepetést okozott, Tim Burton Alíz Csodaországban, a másik pedig az évvégén bemutatott Az utazó, amiben a kedvencünk kibújhatott az őrült figurák bőréből.

Idén a kisebbeket sem hagyták moziélmény nélkül:
Chris Renaud és Pierre Coffin sárgaszerzetei jelölést érdemeltek a Gru című animációs rajzfilmmel. Egy angol-francia kézzel rajzolt mese is a listára került, nevezetesen Az illuzionista, amely – ha úgy tetszik – a bűvészet művészetének hanyatlásáról mesél. A filmet Sylvain Chomet jegyzi. A kategóriát a három nagy stúdió, a Dreamworks, a Pixar és a Disney zárja. A tavasz nagysikere, Chris Sanders (Lilo és Stich) és Dean Deblois meséje, az Így neveld a sárkányodat. A Pixar harmadik résszel egészítette ki első nagysikerű alkotását, a Toy Storyt. Az ő esetükben azért is izgalmas a jelölés, mert így a későbbi Oscaron azon ritka művek közé kerül, amelyeknek folytatása is elismerésben részesült (pl. Keresztapa, Gyűrűk ura). Végül pedig az idei karácsony nagy kedvence a Disneytől, az Aranyhaj és a nagy gubanc, amiben végre megtörik az elesett királylányok hagyománya: Aranyhajban egy igazi belevaló hercegnőt ismerhetünk meg.

A külföldi filmek kategóriája:

Itt leginkább az európai alkotások remekeltek. Helyet kapott Alejandro Gonzálé Buitiful filmje, a francia The Concert, az orosz The Edge, egy cseppet sem vidám olasz film, a Szerelmes lettem Luca Guadagnino rendezésében, és egy igen nyomasztó dán alkotás, az In a Better World Susanne Bier jegyzésében.


 A jelöléseket tanulmányozva úgy tűnik, 2010ben valóban láthattunk néhány emlékezetes alkotást, és a februári premierek is sok jót ígérnek. Az viszont igen sajnálatos, hogy hazánkba ennek csak a töredéke jut el, kis mozinkba, a tatabányai Palace-ba pedig ennek a még kisebb hányada. Azonban hiányosságunkat pótolhatjuk, ha esetleg egy napot rászánunk februárban egy budapesti vagy győri mozira. A premierek közül izgalmas filmnek tűnik az In a Better World, amiben egy afrikai menekülttábor és egy dán kisváros fiúival ismerkedhetünk meg és az ő barátságukkal, magányukkal, bánatukkal, akik nehéz életük során még az erkölcstelenség útjait is megjárják. Amerikai vonalról a táncok kedvelői megpróbálkozhatnak a Black Swannel, amiben részesei lehetünk a balett-táncosok közelről sem könnyű életének és belső drámájuknak. * A jogásztanoncok, akiket érdekelnek a bírói tárgyalások, vagy akit a Facebook megalkotója, érdemes megnéznie A közösségi hálót. Azonban ha nem szeretnénk ilyen messzire menni egy filmért, érdemes beülni az Aranyhaj és a nagygubancra, amit Tatabányán akár 3D-ben is megtekinthetünk. Viszont ha moziba sincs kedvünk elmenni, akkor elő a DVD-kel! Karácsonyra érkezett meg a boltokba az Eredet és az Így neveld a sárkányodat. Előbbit érdemes barátokkal vagy egyedül is végigizgulni, megismerkedni az emberi elmében elkövetett bűnözéssel. Utóbbihoz akár kistesóval is leülhetünk, hogy elmerüljünk Hablaty és Fogatlan szívet melengető barátságában és izgalmas kalandjaikban.

A magam részéről sajnálom, hogy egy film kimaradt a Golden Globe-ból. Ez a Kick/Ass, amiben egy szerencsétlen fiúval ismerkedünk meg, aki tehetetlenül nézi a világban dúló erkölcstelenséget. Végül elhatározza, hogy felveszi a szuperhősmaszkot a bűn ellen. Hősi útját orrvérzés és baleseti sebészet kíséri végig, míg végre igazi szuperhőssé válhat. A filmet Matthew Vaughn rendezte (Csillagpor rendezője), s szintén megjelent már DVD-n, érdemes beszerezni. Tarantino rajongóinak erősen ajánlott, hisz a Kick/Ass nem csak a hátsókat rugdossa, hanem a szuperhős film kliséket is.
Most pedig dőljünk hátra és izguljunk a Golden Globe-on január 16-án, utána pedig az Oscar átadón február 27-én.

-----------------------------------
* Black Swannél megjegyezném, hogy mikor a cikket írtam, még nem láttam a filmet, így csak abból az egy-két magyar leírásból sikerült bármit is megtudnám róla. Most már bánom, hogy nem jutott eszembe akkor felmenni az IMDB-re.

Follow Us @soratemplates