A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bryan Fuller. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bryan Fuller. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

június 22, 2017 0 Comments

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból. 

Tartalom:
"Egy frissen szabadult fegyenc, Shadow találkozik egy rejtélyes férfival, aki csak Szerdának nevezi magát és meglepő módon többet tud a múltjáról, mint ő maga."

Forrás: Snitt


Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár zárójelben megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?


Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).


Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

2016. szeptember 18., vasárnap

Love crime

szeptember 18, 2016 0 Comments

2015. november 16-án egy nagy szerelmem távozott a televízió képernyőjéről. Igaz, a Hannibal ezen évada nem volt olyan, mint ahogy vártam (erről később bővebben), de mégis vérzett a szívem, mikor olvastam tavaly a kasza hírét. Bár Bryan Fuller biztosította a fannibálokat, hogy lehetséges a folytatás vagy egy mozifilm lehetősége, de ez nem tudta elfeledtettni velem a veszteséget. Így, jelenleg ez az utolsó alkalom, hogy kifejezzem rajongásomat a Hannibal sorozat iránt. 

Tartalom:
"A második évad megdöbbentő fináléját követően Hannibal pszichiáterével, Bedelia Du Maurierrel Európába szökik az FBI elől. Dr. Lecter étvágya azonban az új körülmények között sem csillapodik. A gourmet pszichopata végül új álnévvel Firenzében telepszik le, és munkát vállal a Palazzo Capponi múzeumnál. Úgy tűnik, Hannibal elégedett új életével, ám mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Valentin napra üdvözlőkártyát küldjön Will Grahamnek ."

Forrás: Port


Sokat gondolkodtam a 3. évad premierje előtt. Őszintén, el nem tudtam képzelni, miként fogja Fuller folytatni a történetet, hisz gyakorlatilag a 2. évad is tekinthető a sorozat teljes lezárásának. Azonban képes volt olyan irányba terelni a sorozat világát, ami meglepett. Ahogy a fenti tartalom leírásból is kiderül, Hannibal Bedeliával együtt Olaszországba megy. Kettejük párosa kárpótolni látszik Will és Hannibal kettősét (ami természetesen nem tűnik el maradéktalanul ebből az évadból se), roppant érdekes volt figyelni a két szereplő viszonyát, egymástól való függésüket (vagy kihasználását?). Az olasz környezet ehhez pedig tökéletes háttér is volt: olyan kifinomult és művészi helyet kapunk Firenzében, amiben Hannibal, akiről mind elmondható a kifinomultság és a művészetek iránti érzékenység, szószerint lubickolhat, de hozzá hasonlóan a készítők is. Számos nagyon erősen megkomponált (itt tényleg csak ezt a szót érdemes használni) jelenet meséli a történetet vagy csak épp segít elmélyedni egy-egy karakter belső világában. Viszont mindennek van határa. A Vörös sárkány-szálig úgy éreztem, hogy ez az évad kezd elmenni egy öncélú művészfilm irányába, és ez eddig azért nem volt (legalábbis annyira) jellemző  a sorozatra. Az évad elején sok epizód elment ilyen nagyon szépen megalkotott jelenetekkel, amelyek viszont a történethez nem sokat adtak hozzá. Lehet, egy újranézés során másként látnám, de mindig tartom magam hozzá, hogy valamilyen szinten elsőre is kell egy értelmezési réteget átadnia egy műnek. Ebben az évben a Hannibálnál ez néha nem teljesült. 


Az évad másik felével még egy nagy problémám volt. Innentől előfordulhatnak spoilerek, szóval aki még nem nézte meg a sorozat ezen évadát, kicsit szkippeljen itt a szövegből. A premier előtt Fuller több interjújában is ködösen beszélt arról, kik is élték túl Hannibal menekülését. Személy szerint Willt és Jacket tippeltem túlélőnek és ez be is jött. Aztán kezdtek előjönni olyan szereplők (pl. Chilton), akiknél fizikai képtelenség, hogy életben maradhattak a 2. évadban történtek után. Szokták mondani a sorozat kapcsán, hogy semmi sem az, aminek látszik, de a meglepetés kedvéért talán nem kellene áthágni a fizika határait. Másrészt, Fuller hitegetése miatt (hogy csak két karakter élte túl) szintén csalódás ez a sok hihetetlen feltámadás, nekem elég olcsó megoldásnak tűnik mind. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért gyűltek volna össze, hogy most igazi revansot vegyenek az ellenük elkövetettekért. Érdekes volt némely szereplő szövetségét figyelni (pl. Dr. Bloom és Mason), de ennél többet nem nagyon adtak hozzá a sorozathoz. Spoileres rész vége. 


A két fő negatívum mellett kaptunk szerencsére jó dolgokat (pl. Chiyo, Miriam) is, amik szerencsére el tudtak juttatni a 3. évad fénypontjáig, a Vörös sárkány történéseiig (aki nem lenne jártas a Hannibál világában: ez Thomas Harris Hannibál-sorozatának kezdő kötete, amit A bárányok hallgatnak követ). Itt lépett színre egy új nem beszámítható alak, Francis Dolarhyde, a Vörös sárkány, akit Richard Armitage fantasztikus alakításában láthattunk. William Blake azonos című festménye, mint prominens szimbólum végigkíséri a karaktert és a jeleneteit is. Mozdulataiban és puszta jelenlétében érezni, hogy egy hétköznapi emberből miként lesz fenyegető szörnyeteg. Egyik legerőteljesebb jelenet ilyen szempontból, amikor a Sárkány elviszi vak barátnőjét egy tigrishez (megint egy Blake referencia, mellesleg: ebből is látszik, hogy mennyire sokrétegű ez a sorozat). Egyszerre van jelen a gyengédség és a veszedelem, a halálos fenyegetés, mindazon tulajdonságok, melyek Francisben megtalálhatóak. A Hanniballal való kapcsolatba lépés pedig újabb izgalmakat, de leginkább újabb pszichológiai merülésbe invitálja a nézőt, egy korántsem hétköznapi utazásba az emberi lélek sötét mélyébe. Will és Hannibál kapcsolata is újabb fordulatokat hoz, amit a Sárkány felbukkanása csak még zavarosabbá tesz. Mindez végül az évadfináléban teljesedik ki és éri el végső kibontakozásást és nyer új formát.

Habár a Hannibal 3. évada elmaradt az első kettőtől, azért Bryan Fuller meg tudta mutatni, hogy még rengeteg megosztanivalója van, amiről pedig nekünk is sok megbeszélnivalónk lesz. Példa erre ez a bejegyzés is, hisz lassan másfél év távlatából is hosszan tudok írni a sorozatról, és jaj mennyi mindenről nem esett szó! Ezért is sajnálom, hogy egyelőre nem folytatódik a sorozat. Egy igazi kuriózummal lett szegényebb a sorozatjunkie-k világa. Szép lezárást kaptunk, az évad kezdeti nehézségei miatt lesz 8/10 a pontszámom, de magát a sorozatot a szívembe zártam és sosem feledem. 

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

augusztus 10, 2014 0 Comments

Bryan Fullers sorozata, a Halottnak a csók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az 1. évadnál abbahagyta. Ismét a Pie-Hole-ban vagyunk, ahol találkozunk kedvenc pitesütőnkkel, Neddel, bájos szerelmével, Chuckkal. Páros mellől pedig természetesen nem maradhat el az anyagias Emerson Cod nyomozó és a lelkes pincérnő, Olive sem. 

Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."
Forrás: Port



A bevezetőben nem hiába lettek kiemelve a szereplők. Az előző évaddal ellentétben, a 2. évad a bűnügyek helyett nekik szentelt nagyobb figyelmet. A 13 epizód alatt továbbmélyül Ned és Chuck kapcsolata: megélnek jót és rosszat benne, némi időt szentelnek önmaguknak is. Továbbá pedig megismerjük az ő családi hátterüket is, s szembesülniük kell azzal is, hogy a szerelem vagy a család fontosabb-e vajon. Olive helyzete is tovább bonyolódik: nem elég, hogy még mindig reménytelenül szerelmes a pitesütőbe, de iszonyú titkokat kell magában hordoznia. Utóbbi alól csak a zárdában töltött napok adhatnak feloldozást Olive számára. Ami üdítő volt a 2. évadban, hogy a mogorva Emerson Cod magánéletébe is bevezették a nézőket, s fény derült a legnagyobb rejtélyre: Emersonnak érző szíve van. Legutolsó sorban pedig Chuck nagynénjei, Vivian és Lily körül sem lesz teljesen nyugodt az élet. 
Azonban hiába lett karakterközpontú ez az évad, a heti ügyek nem tűntek el teljesen, csupán egy-két részből kellett őket hiányolnunk. Az előző évadhoz képest ezek a bűnügyek már kidolgozottabbak voltak, miközben megtartották az eredeti abszurdságukat. A méhlányoktól kezdve a kajapókerig mindent láthattunk, még egy bizarr süteményvásárra is ellátogathattunk. 


Azonban néhány zavaró elem akadt ebben az évadban. Egyik, ami leginkább zavart, az a kerettörténet gyors lezárása. Az évad során fokozatosan építették fel minden egyes szereplő problémáját, és hasonlóan jól adagoltak voltak az újabb és újabb információk a karakterek múltjáról. Azonban az utolsó részben a heti ügy után gyorsan lezártak minden felépített szálat, ezzel furcsa hatást hagyva: most akkor nem is voltak olyan hangsúlyosak ezek a történések? Egyrészt, a sietség érthető, hiszen a sorozat - úgymond - kaszát kapott, így mindenképpen le kellett zárni a teljes történetet. Másrészt, elegánsabb lett volna, ha mondjuk egy nagy mozifilmmel zárják le a sorozat eseményeit. Hogy ez működött volna-e, az már sajnos örök rejtély marad.
Továbbá még annyi hibát lehetne kiemelni, hogy ebben az évadban kissé túlzásba vitték az amúgy szórakoztató és elmés szójátékokat. Egy idő után nehéz volt rájuk figyelni, mindegyiket megérteni. 
Összességében, a Halottnak a csók 2. évada hozta az előző évad színvonalát, néhány ponton felül is múlja azt. Azonban az elsietett lezárás rontja kissé az összképet, így ez az évad 9/10-es pontszámot kap. Titkos reményem pedig az, hogy egyszer vagy újrakezdik, vagy valahogyan folytatják. 



2014. május 26., hétfő

I am full of myself

május 26, 2014 0 Comments

Bryan Fuller eddigi tévés pályafutása alatt egy sorozata elért a 3. évadig: az NBC-n futó Hannibal. Hosszas mérlegelés után azt kell mondani, hogy megérdemli a történet a további évadot, hiszen egy év alatt is már rengeteget fejlődött, s képes volt megújulni is, ahogyan megmaradni a saját stílusánál.

Tartalom:
"Will a baltimori elmegyógyintézetben senyved. Hamarosan bíróság elé idézik olyan bűnökért, amelyeket valójában Hannibal Lecter követett el. Eközben Hannibal vidáman éli életét, és boldogan hódol a kulináris élvezeteknek. Ráadásul, Jack Crawford nyomozó felajánlja neki, hogy töltse be Will megüresedett profilozói állását az FBI-nál. Jack és csapata ugyanis újabb rejtélyes esettel áll szemben: munkások a folyóban feldarabolt emberi testrészekre bukkannak. Időközben azonban Will az elmegyógyintézet orvosainak segítségével visszanyeri emlékeit, ráeszmél, hogy ki juttatta új "lakhelyére", és arra is, hogy valójában kicsoda Hannibal Lecter. Will Crawford nyomozóért üzen, hogy megossza vele új felismerését. Ki hisz azonban egy elmeháborodott, brutális gyilkosnak vélt embernek?"

Forrás: Port


A 2. évad ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Will a börtönben próbálja bizonyítani ártatlanságát annak ellenére, hogy szinte mindenki Hannibal oldalán áll, aki nem mellesleg át is veszi Will helyét az FBI-nál. Valahol itt történik meg egy törés a már tavaly elkezdett Will-Hannibal mérkőzésben. A szerepek felcserélődnek, így az eszközök is. Ezekből egy fantasztikus pszichológiai keringő kerekedik ki. Először távolodnak, majd egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lassú közeledés alatt nem csak egymással, hanem magukkal is küzdenek: mindkettejükben ott munkál a másik iránti érdeklődés. Willben a bosszúvágyból fakadó elszántság, Hannibálban pedig a vágy arra, hogy valaki saját valójában fogadja el. Ezeknek az érzéseknek a feltárásával bemutatják, hogy egyik főszereplő se pusztán jó vagy rossz: mindkettőben egyaránt megtalálhatóak az egyszerű emberi motivációk és a lélek sötétsége is. S ami a legcsodálatosabb ebben a különös egymásnak feszülésben az, hogy szinte szavak nélkül van bemutatva. A nézőt a művészfilmi szinteken mozgó képvilág és a gondosan felépített motívumrendszer irányítja (ahogy eddig is). És természetesen az egész küzdelem nem működne Mads Mikkelsen és Hugh Dancy játéka nélkül.


Azonban a történetvezetés megkövetelt bizonyos áldozatokat a harc bemutatásában. Lassan eltűntek a heti esetek, a főcselekmény kapott nagyobb hangsúlyt és kibontást. Emellett pedig kaptunk egy izgalmas mellékszálat Mason és Margot testvérpárosában, akik vélhetőleg később visszatérnek. A fő és a mellékszálak működéséből pedig a nézők kaptak egy fordulatos történetet némi logikátlansággal, vagy egy-egy "leülepedéssel" a cselekményben (szóval itt-ott vontatottabbnak éreztem). De az évad egész felépítése és a finálé kárpótol a hibákért. 
Így visszatekintve ismét egy elég erős évadot szállított nekünk Bryan Fuller a Hannibállal. Izgalmas volt, jó volt rajta agyalni hetente, a kivitelezés páratlan és igényes, csupán egy-egy vontatottabb rész zavarta az összképet. 9/10-et most megérdemli a sorozat. 

2014. február 27., csütörtök

Halottnak a csók

február 27, 2014 0 Comments

Akik néztek Viasat 3-t, azok minden bizonnyal ismerhetik a Halottnak a csók című sorozatot. Anno én is itt ismerkedtem meg ezzel a különös történettel, amelyet Cleo ajánlott - neki utólag is köszönöm ennyi év távlatából.


Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port




A sorozat startolásakor is és a tényleges megnézés után is az volt az érzésem, hogy az egész olyan, mint a minyon: élénk színű, de az ízlésesség határán belül, édes, kissé szirupos. Ez a borítás, a minyon hasonlatnál maradva, a cukormáz, mert maga a sorozat a maga szintjén komolyabb, mindenképpen több. Ilyen színvilágtól, őszintén, szerelmes történetet vártam (ami ugye meg is van), nem pedig krimit. Valahogy ezektől a furcsaságoktól nagyszerű a Halottnak a csók. Vidám krimi, sötét romantikus film és persze abszurditás és nonszensz. Így, hangulatában megidézi az Amélie varázslatos életét, de az angol nonszensz irodalmat is (kicsit Alice-es is, nem? hangulatában mindenképpen). A különös külcsín ellenére a hagyományos sorozat felépítést követi: van egy heti ügy, emögött pedig van egy nagyobb kerettörténet, ami főleg az évad vége felé látszik inkább. Utóbbinak az az oka, hogy az első évad csupán 9 részes, így sok idő nem volt felépíteni a tényleges cselekményt, mint ahogy azt egy 22 részes évad során más forgatókönyvírók meg tudják. Cselekményre visszatérve néhány szó erejéig, maga a krimi rész nem mindig jól kidolgozott, vagyis krimi terén vannak jobbak, de az ügyeknek az abszurditása és a különleges módon elkövetett gyilkosságok mégis feldobják az egészet és nem unja el a néző. 


A már említett abszurditáshoz illeszkednek a karakterek is. Chuck mindig színes és bájos ruhái, maga Ned képessége és pitesütödéje, Chuck nénikéi, Cod nyomozó a kötögetésével és a lapozgatós könyveivel, de a legemlékezetesebb figura Olive, aki reménytelenül szerelmes a Pitesütőbe. Olive főleg azért is maradandó figura, mert Kristin Chenoweth alakítja, aki valami fantasztikus ebben a szerepben, továbbá mivel olyan a hangja, mint aki héliumot szívott (de bámulatos az énekhangja!), így még inkább beleillik ebbe a furcsa de sajátos kis világba. Ezek nélkül a nonszensz, de szerethető figurák nélkül nem is tudna működni a sorozat.

Röviden, nagyon kellemes, aranyos, jól összerakott sorozat a Halottnak a csók - 1. évad alapján ez mondható el. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze: 10/10. Egyedüli negatív élmény ezzel kapcsolatban, hogy nincsen rendes felirat hozzá angolul.

2013. augusztus 28., szerda

Madness shared by two

augusztus 28, 2013 0 Comments

Az emberi elme sötétsége mindig is érdekelte az embert. Mindenkit érdekel, hogy kiből miért lesz hidegvérű gyilkos, mi veszi rá az illetőt szörnyű tettek elkövetésére. Egyáltalán a gyilkolásra. A filmtörténet egyik legemlékezetesebb, érdekes figura Hannibal Lecter, akit A bárányok hallgatnak-ból ismerhet a nagyérdemű. Az NBC és az AXN közös koprodukciója, a Hannibal az ő alakját kelti életre. Amúgy a sorozatra először anya hívta fel a figyelmemet, majd Cleo és Mira vett rá a megnézésre. Nekik köszönöm az ajánlást.

Tartalom:
"A zseniális forgatókönyvíró Bryan Fuller (Hősök, Halottnak a csók), és a neves rendező David Slade (Alkonyat- Napfogyatkozás, A sötétség 30 napja) közösen keltették ismét életre Hannibal Lectert. Az új, epizódonként egy órás sorozat, Thomas Harris regényeit dolgozza fel, és a két főhős, Will Graham, a fiatal tehetséges profilalkotó FBI-ügynök, és Dr. Hannibal Lecter, az elismert pszichiáter megismerkedését és kialakuló barátságát mutatja be. A Hannibál történet kezdetének kezdeténél járunk. Will Graham-nek ekkor még fogalma sincs róla, hogy idővel Lecter sorozatgyilkos, és az ő legádázabb ellenfele lesz..."

Forrás: Port

Mielőtt bárki is elkezdené ezt a sorozatot érdemes tudnia, hogy ez egy thriller és nem bűnügyi sorozat. Természetesen a gyilkosság és a nyomozós is jelen van, de nem ez a lényeg. Ezt azért fontos leszögezni, mert személyes tapasztalat. Úgy ültem le, hogy bűnügyi nyomozást vártam, így szokatlan volt, hogy egyes ügyeket hamar megoldottak, több időt vittek el a párbeszédek. És közben ott volt Will bűnügyi rekonstrukciós jelenetei, melyek azt sejthették, hogy egy A mentalistához hasonló történet vár ránk. Aztán sokáig nem lehetett eldönteni, hogy Will vagy Hannibal-e a főhős. De végül minden homályos rész kitisztult, ezt főleg az utolsó rész fényében jelenthető ki. A történet egy thrillert mesél el, csak itt nem feltétlen mindig a gonosz fejébe láthatunk bele, hanem a nyomozóéba is: miként hatnak rá az esetek, hogyan tudja mind ezt kontrollálni. És ha mindkét fél elméjével megismerkedünk, akkor ki is a főhős? A cím szerint Hannibal, az első rész alapján viszont Will az. De inkább a párosuk a főhős. Hasonlóak de mégis különböznek. Olyan, mintha egymás pszichoterapeutái lennének, csak az egyik tudatában van ennek, a másik nem. Hugh Dancy és Mads Mikkelsen párosa különösen átélhetővé és fantasztikusan alkotta meg ezt a párost. Dancy hihetően adja vissza a megzavarodott embert, Mikkelsen pedig minimalista játékával remekül megformálja Hannibal hidegvérűségét és manipulatív természetét. Egyikük mindenképpen érdemelt volna egy Emmy-jelölést.


A legelejétől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy művészfilmet néznék. A gyilkosságok mint egy-egy megkomponált abszurd és elborult festmények lettek volna (azok is). Hannibal konyhája egyszerre ínycsiklandó és undorító és ez mindenféle képi utalás nélkül éri el. Egyszerűen egy-egy finom utalással tudatják a nézővel, hogy a serpenyőben nem biztos, hogy sertés oldalas rotyog. És ezek a finom filmi játékok nem csak Hannibalra, hanem Willre is kihatnak. Nagyon ritkán adnak mankót a képernyőn Will vízióihoz, a legvégén nem hogy ő, de már mi magunk se tudjuk, hogy mi valós és mi nem. Valahogy így hiteles. A vizuális hatáshoz még nagyban hozzájárul a gondosan kiválasztott klasszikus szerzemények, melyek fokozzák a hangulatát az egésznek. És ez az első dolog, ami meg fogja a nézőt ebben a sorozatban (persze ha fekszik neki): a letisztult, de mégis beteg hangulat. 

Összegezve, a Hannibal nem egy rossz sorozat, sőt kifejezetten kellemes színfolt a jelenlegi mainstreamben. Az eleje döcögősen indult, ami számtalan nézőt elijeszthetett, de azt mondom, érdemes kivárni, hiszen kicsit sokkoló, elgondolkodtató történet tárul elénk művészfilm-i tálalásban egy remek színészpárossal. Azonban még nem jelenteném ki, hogy ez az idény egyik legjobb sorozata. Ennek még kicsit kell forrnia a fazékban, de egy 8/10-es pontszám megelőlegezhető. 

Follow Us @soratemplates