2012. december 26., szerda

Bűvölet

december 26, 2012 0 Comments

Cornelia Funke meséjével először filmként találkoztam a moziban. Nem életem legjobb moziélménye volt, de nem is rossz. A könyvesboltban fedeztem fel, hogy a történet eredetileg egy adaptáció, ráadásul német (a Végtelen történet miatt szeretem a német gyerekkönyveket). 

Tartalom:
"Meggie valósággal rajong a könyvekért. Apja, Mortimer Folchart, a könyvkötő ugyancsak szereti a remek történeteket, bár hangosan nem hajlandó felolvasni semmit. Csendesen élik mindennapi életüket, amíg egy esős éjjelen különös idegen kopogtat az ajtójukon. Pórkéz figyelmeztető szava arra kényszeríti Mót, hogy felfedje a féltve őrzött, tintával szőtt titkot, amely örökre megváltoztatja életüket."

Forrás: Moly

Az első oldalon már magába szív a könyv - persze, ha könyvmoly vagy. Funke olyan tipikus dolgokat ír le, amelyekkel a könyvmolyok szoktak szembe nézni: például nincs elég hely a könyveknek vagy hogy milyen nehéz eldönteni, hogy egy utazásra mit is vigyünk. Aztán elindul a kaland, ami az elején egész izgalmas: könyvekből kilépett gonoszok, árulás. Aztán valahol a közepe fele leül kicsit a cselekmény, de a végén ismét visszatérnek az izgalmak, és egész elmés lezárást kapunk. 
Azt éreztem a Tintaszívnél, hogy inkább hangulatteremtésben és karakterekben erős. A könyvmolyos részek vagy az olasz író és családja élvezetes része a történetnek. Szereplők közül a legemlékezetesebb  mindenképpen Elinor, a könyvek asszonya. A megjegyzései szórakoztatóak, tipikusan az az ember, aki első ránézésre elzárkózik a környezetétől, de belül jó ember - számomra ettől volt emberséges. Porkéz problémája, szenvedése (gyakorlatilag kiszakították a saját világából, és itt nem találta a helyét) valamiért meg tudott érinteni, és így lehetett izgulni sorsáért. Az apáért, Móért nem igazán rajongtam: eléggé idegesített, hogy soha semmit nem akar elmondani a lányának. És maga Meggie olyan semmilyen karakter volt. 

Összegezve, valamilyen szinten nekem csalódás volt ez a könyv. Kellemes kikapcsolódás volt, de több élményt nem tudott nyújtani, egy átlagos kalandregény volt a számomra. 7/10-es pontszámú a Tintaszív.

2012. december 21., péntek

Váratlan utazás

december 21, 2012 0 Comments

Mindenki emlékszik A Gyűrűk Ura trilógia sikerére. Peter Jackson nem feledkezett el kedvenc történetéről: három részes filmként kívánja filmre vinni Tolkien első könyvét, A hobbitot. Az ötlet kissé meredek, hiszen maga a regény csupán 300 oldal, így a 3x3 óra nem szükséges  - legalábbis ez az első gondolata az embernek. De mi lett a végeredmény?

Tartalom:
"Hatvan évvel járunk A Gyűrűk Ura történetének kezdete előtt. A békésen éldegélő Zsákos Bilbó (Martin Freeman) akaratlan kalandba kényszerül: Szürke Gandalf (Ian McKellen) tűnik elő a semmiből, s szervezi be őt egy váratlan utazásba, melynek során tizenhárom törppel és azok legendás vezetőjével, Tölgypajzsos Thorinnal együtt kell visszakövetelniük az elveszett Törp Királyságot, Erebort a rettegett sárkánytól, Smaugtól. Utazásuk temérdek veszélyes földön át vezet, találkoznak koboldokkal, orkokkal, halálos vargokkal, óriáspókokkal, alakváltókkal és mágusokkal. S noha végső céljuk a keletre fekvő Magányos Hegyet övező sivár vidék, előbb ki kell menekülniük a kobold alagutakból, ahol Bilbó találkozik azzal a lénnyel, aki örökre megváltoztatja az életét - Gollammal. Itt, a földalatti tó partján, egyedül Gollammal, a szerény Bilbó nem csak arra jön rá, hogy bátorsága és furfangja még őt magát is meglepi, egyszersmind megszállottjává válik Gollam "drágaszágának", a titokzatos gyűrűnek, amely kiszámíthatatlan és hasznos tulajdonságokkal bír. Egy kicsiny aranygyűrű, amely egész Középfölde sorsára hatással lesz, és amelyről Bilbó ekkor még semmit sem tud."
Forrás: Port


Voltak kétségeim a filmmel kapcsolatban, de a legnagyobb az volt, hogy egy gyerekkönyvből miként tud Jackson egy a Gyűrűk Urához felérő filmet készíteni? A hobbit, mivel másik történet, mindenképpen eltér a trilógiától, de természetesen stílusban nem. Akik csak a film-trilógia kapcsán találkoztak Tolkien történetével, azoknak furcsa lehet, hogy a törpök dalolnak, vagy hogy vannak inkább gyerekfilmbe illő jelenetek. De mivel az eredeti anyag elsősorban gyerekeknek szól, így ezzel semmi baj. Jackson hűen követte az alapanyagot (bár ha ennyi játékidő áll a rendelkezésére, el is várható).
Az első részben körülbelül a könyv első hat fejezetét láthattuk: a kaland kezdetét, trollok, vargok, és koboldok. Magában ez kevés lenne a játékidőhöz, de Jackson kitöltötte a lyukakat: úgy rendezte a filmet, hogy az illeszkedjen a Gyűrűk Urához. A fő cselekmény mögött munkálódik a gonosz, érezni, hogy valami készülődik, amiről a szereplőknek még fogalma sincs. Emellett pedig a törpök múltját ismerjük meg jobban: miként lettek kitaszított néppé, miféle konfliktusok van az orkokkal. A fő történetszál mellett elmerülhettünk Középfölde világában is.


A kivitelezés nem marad el a Gyűrűk Urától. Új-Zéland hegyei, erdei most is lélegzetelállítóak. A középföldi népek megjelenése szintén szemet gyönyörködtető, a ruházatok, fegyverek aprólékosan ki vannak dolgozva. Szerepet kapott a CGI technika, főleg a szörnyek és állatoknál. Az állatokat néha nem éreztem odaillőnek, vagyis kilógtak a környezetből, de különösebben nem volt zavaró.  
Ami nagyon sokat ad a filmhez, az a zene. Szívet melengető, hogy viszont hallhatjuk a trilógiából ismert zenéket, és ez kiegészül a Misty Mountains dallal, melyet a törpök énekelnek a film elején. A totál plánokkal kiegészülve teljesen elvarázsolja a nézőt.
A színészek közül Martin Freeman és Ian McKellen emelkedik ki. Freeman tökéletes választás volt Bilbo szerepére. Teljesen el lehet vonatkoztatni Watsontól, profi módon bújt bele a számára új szereplő bőrébe. Ian McKellen pedig a már megismert Gandalfot hozza, nem lehet benne csalódni.

Összegezve, szórakoztató film lett A hobbit első része. Kiszolgálja a rajongókat bőségesen, de egy olyan nézőnek is kellemes szórakoztatást nyújt, aki csak a filmeken keresztül ismeri a tolkien-i mitológiát. Egyetlen, de nagy hibája a filmnek, hogy lassú. Hiába a kalandok és a kiegészítő szálak, a történet akkor is lassan hömpölyög. A koboldokkal való csata közben sajnos már azon gondolkodtam, hogy vajon hol lesz a film vége. Más kivetnivalóm nem igen volt (a kritikusokkal ellentétben), szerintem 9/10-es film. Hű az alapanyaghoz, nagy tisztelettel is övezi azt, ami manapság ritka az adaptációk világában.

2012. november 17., szombat

We have the dreamers disease

november 17, 2012 0 Comments

Viszonylag régi film, és fogalmam sincs, hogy miért váratott magára ilyen sokáig a megnézés. 2001-ben jelent meg a film és most 2012 van. De a film megnézése után arra kellett rájönnöm, hogy ezt most kellett megnéznem, majdnem húsz évesen. 

Tartalom:
"Amélie, a naiv fiatal lány Párizsban él, a Montmartre-on. Élete egyhangúan telik, egy környékbeli bisztróban felszolgálóként dolgozik, a szomszédokkal pedig olyan bensőséges kapcsolatot tart fenn, mintha egy kisvárosban élne. Ám egy nap váratlan fordulat történik: A lakásának egy titkos zugában kis dobozra talál, amely az előző lakó gyerekkori emléktárgyait tartalmazza. Elhatározza, hogy visszajuttatja a kis dobozt jogos tulajdonosának. Ettől kezdve élete gyökeresen megváltozik, rájön, hogy valami módon képes környezetét boldogabbá tenni.. Szívesen boronál össze magányos embereket, amiből gyakran komoly bonyodalmak származnak. De jótéteményei közepette megismer egy különös fiatalembert (Mathieu Kassovitz) és most már a környezetén a sor, hogy segítsenek rajta..."

Forrás: Port



Amélie élete mindannyiunk élete. Mindannyian szeretnénk, ha a világ kicsit is szebb és igazságosabb lenne, és szeretnénk megtalálni az igazit, akit a sors mellénk rendelt. Vajon ez lenne életünk célja is: megtalálni azt, akivel közösen élhetjük meg a csodálatos életet? Maga a film is az életről szól, még ha nem is mindig realisztikus. De a nem realisztikus elemektől lesz épp még életszerűbb. Egy film készítése során a legnehezebb visszaadni a személyben zajló eseményeket, viszont az Amélie csodálatos életében vannak erre kísérletek eredménnyel. Egyik legszebb példa, amikor Amélie sütés közben arról álmodozik, hogy szerelme épp hozzá siet a lakásba: az elképzelt jelenet egy külön buborékban jelent meg a jelenetben. Egy másik példa pedig, amikor főhősünk csalódottsága úgy jelent meg, hogy cseppfolyóssá vált.
A filmnek egy másik, számomra sarkalatos pontja az álmodozó-lét. Már a kezdőjelenetből hamar rájövünk, hogy főhősnőnk nem hétköznapi figura. Ujjáról eszi az epreket, öngyilkos hajlamú hala van, a moziban szeret hátrafordulni és az emberek arcát fürkészni, és továbbá olyan kérdésekkel szórakoztatni magát, hogy vajon ebben a percben hány ember is él át orgazmust. Persze ilyen "bogarasságokra" nem csak ő hajlamos, hanem a többi szereplő is, de valahol azért földhöz ragadtabbak, mint Amélie. Ismerőseinek megvannak a maguk szomorú sorsuk, így többször is elhangzik az az állítás, hogy a mai világ nem az álmozóknak áll. Azért hősünk ennek ellenére is próbál segíteni ismerősein apróbb gesztusokkal: kerti törpés fényképek, elveszett tárgyak visszaszolgáltatása, a szemét zöldséges megleckéztetése. Vajon helyes-e némi álmodozással megszínesíteni életünket? Bizonyos határokon belül igen.
Rengeteg gondolatot ébreszt ez a film világunk lehető legtitokzatosabb dolgáról, az életről. 


A kivitelezésről már esett szó: hogy milyen kreatív nem realisztikus dolgokkal teszik valóssá a filmet. Az egész élményhez sokban hozzájárul a jelenetek kivitelezése: olyan, mintha mindegyik filmkocka egy nagy gondoskodással megfestett festmény lenne. És a szemkápráztató felvételeket Yann Tiersen csodálatos kompnációja teszi még élvezhetővé. Amitől pedig még szerethetőbb lesz a film, azok a színészek, akik életre hívják a különleges szereplőket. Audrey Tautou az egész filmben bájos sajátos természetességével, könnyen meg lehet szeretni. Mathieu Kassovitz nem annyira jellegzetes figura, mint a főhős, de természetessége miatt szintén könnyen meg lehet szeretni.

Rosszat nem tudok erre a filmre mondani. Megvan benne minden, ami szükséges egy jó filmhez. Igaz, kell hozzá egy bizonyos hangulat a végignézéshez, de ha ez megvan, akkor Amélie csodálatos élete könnyen magába szippanthat minket. 10/10-es film, ilyen alkotás ritkán születik.


2012. november 1., csütörtök

Oh Captain, my captain

november 01, 2012 0 Comments

A filmet először Mira ajánlotta, de ahogy sok esetben, ez is tolódott a képzeletbeli várólistámon. Végül ami motivált arra, hogy megnézzem, az a nyelviskola volt, ugyanis egyik házi feladatban erről a filmről kellett írni esszét.

Tartalom:
"Ifjú lelkeket lángra lobbantó különc tanárember kezdi meg varázslatos működését 1959-ben a Welton Akadémia ódon falai között. Lapról lapra tépeti szét diákjaival a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet. A felismerés egyeseknek életreszóló szerelmet, másoknak tragédiát hoz. A hagyománytisztelő iskolában pedig tanyát ver a lázadás szelleme."

Forrás: Port


Ezt a filmet minden szülővel megnézetném, aki a saját vágyait a gyermekein akarja megvalósítani. Gyakran találkozni lelki tanácsadó rovatokban azzal a problémával, hogy a szülők eldöntik, hogy gyermekük orvos/ügyvéd lesz, miközben a poronty színész vagy tengerbiológus szeretne lenni. Ebben a történetben is ez a problémakör jelenik meg: Neil színész szeretne lenni, de az apja azt akarja, hogy a fiú orvos legyen. "Benned meg van az, ami bennem nem volt." - mond is egy hasonlót az apa. Kérdem én, hogyha a szülők a legjobbat szeretnék gyermekének, akkor miért nem hagyják, hogy azt csinálja, amit szeretne? Önzőek, a saját álmaikat hajszolják, és ahogy említettem már, gyermekükön keresztül szeretnék, ha álmaik valóra válnának. 



A történet a szenvedő gyermek szemszögéből látható, többnyire. A "seize the day" (ragadd meg a napot) felébreszti a fiúkban szunnyadó individualizmust, a kiteljesedés vágyát. A film egy nagy kérdése (szerintem), hogy a végén bekövetkezett tragédia a carpe diem hibája, vagy más dolgok játszottak közre? A konzervatív rend szerint a seize the day, de nézőként azt kell mondanom, hogy nem. Az ideológiákat mindenkinek a saját felelőssége, hogy életében miként alkalmazza azt. És visszatekintve a történelemben, láthattuk, hogy a rossz alkalmazás miatt mindig is történtek tragédiák.

Mindenképpen jó film a Holt költők társasága, hisz rengeteg gondolatot ébreszt. Jó kivitelezés, ha ezt sikerült elérni az alkotásnak. A jelenetek váltakozása egy különös arcát mutatja meg az amerikai filmművészetnek: egyszer láthatunk pozitív és családias jeleneteket, máskor pedig egy komolyabb, feszültséggel telit. A színészek játéka is ilyen: például Robin Williams Mr. Keating szerepében egyszer a támogató tanár szerepében tetszeleg, máskor pedig a felelősségteljes lázadóvezérében. 
Ami kifogásolható a filmben, az a kissé gyors történetmenet (számomra legalábbis). A diákok az új tanárral hamar megbarátkoztak, ami nekem kissé furcsa volt, néhány jelenetet még elbírt volna az összeszokás. Ettől az apróságtól eltekintve ajánlott megnézésre a film, ami 9/10-es pontszámú lett itt.

2012. október 24., szerda

De bele fogsz törődni, hogy nem múlik el

október 24, 2012 0 Comments

A könyvvel először talán a Delta Vision kapcsán találkoztam (Dragonlance könyveket kerestem). Aki kicsit is ismeri a Delta Vision kiadót, tudja, hogy van nekik (létezik-e még?) egy Delta Vision Műhely nevű csapatok fiatal fantasy írókkal. Közéjük tartozik Kleinheincz Csilla is. Mellesleg, vele először műfordítóként találkoztam, történetesen Anne McCaffrey könyveit fordította. Ezek után nem volt kérdés, hogy megismerkedjek a saját regényeivel is. 


Tartalom:
"Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt. Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság. Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte. A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával… Bár mese lenne!"

Forrás: Moly.hu

Lassan haladtam ezzel a könyvvel, pedig nagyon vártam, hogy olvashassam. Az első oldalakon még beszippantott a történet: tetszett, hogy Emese olyan különc az osztályában, idegennek érzi magát (hasonlót éreztem én is gyerekként). A Rengeteg világának misztikuma és rejtelmessége is tetszett, elvarázsolt, mondhatni, de miután a történetben Emese kószálni kezdett az erdőben, valahogy már nem tudott lekötni a könyv. A céltalan kószálás nem tudott elég érdekes lenni, még a Rabobán és Firtos szál sem tette igazán izgalmassá. Szerencsére az Ólomerdő utolsó száz oldalára visszatért a kezdeti lendület, és egy viszonylag szép lezárást kapott a "mese".
Ami zavart még, hogy a szereplők nem voltak érdekesek. Először Emese szimpatikusnak tűnt, de a túlzott makacssága egy idő után idegesítő tulajdonsággá vált. A tündérek semlegesek, az apa szintén. Firtos volt talán a legérdekesebb figura a hasadt személyiségével.
Hogy némi jót is mondjak a könyvről: Kleinheinz Csilla stílusa szabados, azaz nem hemzseg jól bevett írói közhelyektől. Gördülékeny, sajátos kifejezések is használnak, amelyek teljesen megállják a helyüket. 

Így összefoglalva nem rossz könyv, egyszer, ha valami kikapcsolódás után néz az ember, el lehet olvasni. Viszont bőven vannak ennél jobb fantasyk, magyar írók között is. Az Ólomerdő 6/10-es könyv számomra.


2012. október 12., péntek

Az egyedülálló nő

október 12, 2012 0 Comments

A nők sorsa egy bizonyos szempontból mindig érdekes, hisz a társadalmi sztereotípia, hogy egy nő gyenge, egy férfi segítsége nélkül nehezen jut előre bármiben is. Persze, ez a kép kezd már megkopni, a nemek szerepei jócskán átalakultak az elmúlt századokhoz képest. Viszont a Nagy világválság, azaz a The Great Depression (vagy Jazz Ages) idején egy nő számára még nehezebb feladat volt megküzdeni a világgal. Így kezdődik Mildred Pierce története (amely James M. Cain regényének adaptációja, és Kertész Mihály azonos című film noirjának a remake-je).

Tartalom:
"A múlt század harmincas éveinek elején járunk. A férjével, Berttel való szakítás után Mildred Pierce egyedül marad a két kislányával. Évek óta már csak otthon dolgozott, süteményeket készített és árult a barátaiknak és a szomszédoknak. Az asszony eladóként vagy recepciósként szeretne dolgozni, ám ilyen álláshoz nehéz hozzájutni. Mrs. Forrester ugyan szívesen alkalmazná őt házvezetőnőként, ám a büszkesége nem engedi, hogy elvállalja az állást. Mildred végül kénytelen belátni, hogy sohasem fog olyan munkát kapni, amit szeretne, ezért a szomszédasszonya, egyben barátnője, Lucy ösztönzésére elvállal egy pincérnői állást. "

Forrás: Port.hu


A néző ezzel a felvezetéssel igencsak be van csapva. Mildred Pierce története nem a nő függetlenségéről, felemelkedéséről szól, ahogy azt várná az ember (ahogyan azt vártam az egész történettől). A sorozat Mildredről szól, ahogy a címből triviálisan ki is derül. Mondhatjuk azt is, hogy az ő két életéről: üzleti és családi. A cselekmény kezdete után mindkettő romokban hever, de Mildred kezébe veszi sorsát, és megpróbál felemelkedni a munkavilágában. És mikor ez sikerül, kezdődnek otthon a gondok, ismét. Jó ötlet ez a kontraszt Mildred életében, de persze nem ez adja az igazi esszenciáját az egész történetnek. Hanem a szereplők, és tetteik, de leginkább Veda, Mildred idősebbik lánya. Az anya és lánya kapcsolata szerintem a sorozat legérdekesebb momentuma, sőt igazából az mondható el, hogy ez lendíti előre a történtet, kettejük kapcsolata tartogatja a fordulatot, a katarzist. Talán az is megkockáztatható, hogy róluk szól a történet. Hosszan lehetne mesélni a kettejük között húzódó viszonyról, és elmélkedni azon, hogy vajon Mildred mennyire hibás abban, hogy mi lett Vedából? Továbbá az is kérdés, hogy maga az anya is olyan, mint a lánya? (szerintem igen) A kettejük között lévő hasonlóság ölte meg köztük az amúgy biztonságot jelentő szülő-gyermek kapcsolatot (mindkettőjük bármit képes feláldozni céljuk elérésének érdekében), vagy Mildred naivsága az oka ennek és hagyta, hogy lánya játsszon vele? Valahol az összes tényező közre játszott abban, hogy az legyen a végkifejlet, ami lett: ez adja a sorozat mélységét, sokrétűségét. Mellesleg megjegyezném, hogy ilyen összetett szereplők életre keltése igazán tehetséges színészek nélkül lehetetlen. Kate Winslet (Titanicból ismert) a főszerepért többek között a Golden Globe-ot is elnyerte, Evan Rachel Wood (True Bloodból ismerhetik sokan, talán vagy A pankrátorból) szintén több jelölést kapott. Nos, általában a díjak nem mondanak semmit, nem azok mérik a művészek teljesítményeit, de itt azért úgy hiszem megérdemeltek voltak az elismerések (bár Evan Rachel Wood megérdemelte volna a mellékszerepért járó Emmy-t vagy Globe-t).


Ha az HBO-ról van szó, akkor nem lehet kételkedni a sorozat kivitelezésének minőségében. A '30-as évekbeli vidéki amerikai kisváros jelenik meg előttünk, a tipikus amerikai családok mindennapjai az első részben és mindez úgy, hogy a nem amerikai néző (vagyis mi) nem érzi azt, hogy "ez annyira idegesítően amerikai". Hiteles ruhák (kosztümök) és díszletek: számomra visszaadták a képekről és fekete-fehér filmfelvételekből ismert kort. Ami érdekesség volt a korábrázolásában, hogy a világválságról nem sok szó esett, csak Mildred említette párszor munkakeresése során: lényeg, nem arra került a hangsúly, hanem a családdal történt eseményeken.

Visszagondolva Mildred Pierce-re: volt egyáltalán rossz dolog benne? Esetleg a lassú történetmesélés, de a történet végkibontakozása, a szereplők közötti kapcsolatok miatt talán ez megbocsátható. A történet, szereplők, kivitelezés rendben van, nem is kell többet hozzátenni hozzá: 9/10.

2012. szeptember 24., hétfő

Nigella, náci csecsebecsék stb.

szeptember 24, 2012 0 Comments

Erlend Loe lassan már az egyik kedvenc írómmá növi ki magát. Valahogy egyszerre tud szórakoztatni és elgondolkodtatni, azt mondják ő a norvég Nick Hornby (bár erről nem tudok nyilatkozni, mert még nem olvastam Nick Hornby-t). Legutóbb megjelent könyvétől sem vártam mást, minthogy szórakoztasson, de legyen közben valami mondanivalója is. Megkaptam.

Tartalom:
"Telemann, a norvég drámaíró feleségével és három gyermekével egy bajos kisvárosban tölti a nyarat. Miközben igyekszik meggyőzni nemcsak feleségét, de saját magát is, hogy egy színdarabon dolgozik, mely “maga az ősenergia, az életet is veszélybe sodró elemi erő”, valójában a dús idomokkal megáldott sztárséfről, Nigelláról ábrándozik. Bár a házaspár csak egy kellemes nyaralást akart eltölteni, egész kapcsolatuk veszélybe kerül – és mindennek tetejébe még az angolul egy szót sem beszélő vendéglátó családdal, Baderékkel is dűlőre kell jutniuk…"

Forrás: Moly

Ez eddig a legkülönösebb Loe regény, amit olvastam; nehéz most valami értékelhetőt írni róla.
A formája elég érdekes, amely egyszerre teszi könnyűvé és nehézzé az olvasást. A kis regény többnyire párbeszédekből épül fel, és néha közbeiktatott írói narratívából. Így olyan érzése van az olvasónak, mintha drámát fogna a kezében, viszont nem jelöli meg, hogy épp melyik szereplő beszél. Egymás után hányt párbeszédeket olvasunk, így eléggé résen kell lenni, hogy tudjuk, ki beszél. 
Ha figyelmesen olvasunk, egy norvég házaspár élete elevenedik meg előttünk. Mondhatjuk azt, hogy egy haldokló házasságba csöppenünk bele. A férj lassan elhatárolódik családjától csak hogy saját álmát kergesse, azaz a színházat. És érdemes ezt tennie? Természetesen nem, hiszen kiderül, hogy tehetsége annyi, mint egy halnak a fára mászáshoz. Mennyi ilyen család létezhet.
A kissé elkeserítő események mellett persze ott van Loe humora és bolondsága, amiért igazán lehet szeretni a könyveit. Nem hiszem, hogy sok olyan szerzővel találkozni, aki képes "náci csecsebecséket", Nigellát, Németországot, Sátántangót és teniszt egy könyvbe belesűríteni úgy, hogy teljesen természetesnek érezzük, hogy ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett. Ehhez is kell egyfajta tehetség. 

Röviden összegezve, Loe ismét egy remek könyvvel ajándékozta meg az olvasókat. Annyi hibája volt csak a Vegyesbolti csendes napoknak, hogy gyorsan végig lehetett olvasni. Amúgy szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy az Loe-tól elvárható. 10/10-es élmény, nem hiába az egyik kedvenc szerzőm.

2012. szeptember 23., vasárnap

Everything is illuminated in the light of the past

szeptember 23, 2012 0 Comments

 A könyvesboltban álltam Lindával, és a dvd-ket néztük. Akkor jött szembe velem ez a film. Tetszettek a napraforgók, a címe is (Everything is illuminated). Gondoltam, egyszer megnézem. Persze, mint minden érdekes film, ez is könyv alapján készült. Elolvastam azt, és rögtön látni akartam a filmet.

Tartalom:
"Jonathan (Elijah Wood) mindent összegyűjt, ami családjával kapcsolatos, legyen az fogsor vagy használt óvszer. Nagyanyja a halálos ágyán egy fényképet hagy rá. A régi, megfakult képen a fiú nagyapja látható egy nővel, aki mint kiderül, a nácik elől bújtatta annak idején a férfit. Jonathan Ukrajnába utazik, hogy felkutassa a titokzatos asszonyt. Az út azonban nemcsak az ő, hanem helyi segítőinek, a nagymenő amerikamániás Alekszejnek (Eugene Hütz) és családjának az életét is megváltoztatja."
Forrás: Port


Sajnos nehéz volt elvonatkoztatni a könyvtől, főleg, hisz friss még az olvasási élmény. De azért azt kell mondanom, hogy remek adaptáció, még ha egy hatalmas változtatást eszközöltek az eredeti történethez képest. A végeredmény így is ugyanaz: keserédesség valahol a lelkünk mélyén. A filmben csak a Trochimbrod utáni keresést követhetjük nyomon, de ez a cselekmény szál elég ahhoz, hogy többé-kevésbé mozgófilmen is megteremtse Foer regényének hangulatát. Mellesleg, nem csak az eredeti hangulat megteremtéséért remek ez a film, hanem a a kelet-európaiságot is sikerült jól megmaradni. Végre nem a begyöpösödött amerikai sztereotípia köszönt vissza (panelrengeteg, ötven évvel elkésett lakosság, mindenki szakadt trikóban és buja arcszőrzettel), hanem egy jó, kissé lemaradt térség, ahol hétköznapi emberek dolgoznak a napi kenyerükért. Ehhez a keleties hangulathoz jócskán hozzáad a filmzene is, melyet Paul Cantelon szerzett. 


A jó kivitelezéshez elengedhetetlenek a jó színészek. Ez a film szerencsére nem szenved hiányt, hisz a két főszereplőt (Jonathan és Alex) elég neves személyek elevenítik meg. Az egyik Elijah Wood (ismertebb néven "Frodo"), akit itt tudtam megkedvelni, mint színészt. Ahogy Jonathant játszotta az hasonlított a könyvbéli karakterre (legalábbis ahogyan elképzeltem): egy nyafka, elveszett amerikai Ukrajnában. Aztán ott van Eugene Hütz, azaz Alex, aki szerintem az egész film csúcspontja (jó, nem ő, hanem a kutya). Az akcentus valami fenomenális, a kifejezések is (premium vagy miniatur brother), a hip-hop stílus, az aranyfog - szóval alles zusammen frankón életre hívták a könyvbéli ukrán amerikamán tolmács srácot. 
Természetesen az igazi drámai játékot a két idős színész nyújtotta. Az ő jeleneteiknél, leginkább a film végkifejlete felé, mindig elszorult a szívem, míg végül könnyes nem lett a szemem. Sajnos nem tudni, hogy kik is ők, és máshol szerepeltek-e még, de mindenesetre szerencsések a nézők, amiért megismertek két ilyen tehetséget.

Összegezve, a Minden vilángol egy jó film adaptáció, még ha kimaradt a könyv másik két cselekménye, amely azért jobban segítené megérteni a művet, a szereplők tetteit. Remek a hangulat, a karakterek szerethetőek, és elég érzelem gazdag film, nyitott véggel. Röviden,egy nagyon prémium film, szóval aki teheti, nézze meg, mert olyan prémium, hogy 9/10-es. 


2012. szeptember 22., szombat

Nehéz a menny

szeptember 22, 2012 0 Comments

Yazawa Ai neve itthon is ismert a Nana manga és anime sorozat miatt. Azonban van egy másik, szintén népszerű története, a Paradise Kiss. Mivel a másik története nagy kedvencem, így gondoltam, hogy ezzel is megpróbálkozom.

Tartalom:
"Yukari egy teljesen átlagos, hétköznapi tinilány. Mindent megtesz, amit a szülei kérnek tőle, jól tanul az iskolában, és az iskola egyik szívtiprójába szerelmes. Az élete kalandmentes egészen addig, amíg egy furcsa fiú megállítja az utcán, és teljesen oda van Yukari külsejéért. Mind kiderül, nem a szerelemre gondolt, hanem egy teljesen egyedülálló ruhákat készítő csoport arca lehetne. A csoport neve nem más, mint Paradise Kiss. "

Forrás: AnimeAddicts


Yazawa Ai stílusa itt is megmutatkozik. Nőies, divatos képi világ, fiatalos karakterek szerethető (vagy épp nem) tulajdonságokkal, és végül egy kis életszerűség. Yazawa munkáiban mindig is az ragadott meg, hogy nem a szokásos romantikus, rózsaszín ködös világba vezet minket, hanem egy a mienkhez közelebbibe. Egy olyanba, ahol a főhősnek bizony nem mindig sikerül minden, ahol a szerelmes pár nem él boldogan, amíg meg nem hal, és ahol ha meg akarod valósítani az álmaidat, egyedül maradsz. Életszagú eléggé, nem?
Kevésbé izgalmas, mint a Nana, és a szereplők problémáinak mélysége sem olyan hosszan ecsetelt (kevés játékidő, valószínűleg), mint a mangaka másik művében, de megkapjuk itt is az érdekes és izgalmas személyi drámákat. Központban a főszereplő, Hayasaki Yukari van, aki szülei nyomására szeretne egyetemre menni, azonban ehhez nincsenek meg a képességei. Ezt ő is tudja, és legbelül valami mást is szeretne csinálni, csak nem tudja, mit és így elég elveszett (erre utal a Zabhegyező is, amit az első részben olvas). Az életében bekövetkezett nagy változásnak köszönhetően egy új életcél fogalmazódik benne, amit nem mindenki támogat, de mégis kitart emellett. Hiába 21. század, ez manapság még mindig gyakori probléma, és nem csak a hagyomány tisztelő Japánban, hanem hazánkban is, de még az elég liberális Egyesült Államokban is.


Az eredeti manga ismerete nélkül nehéz megmondani, hogy hogyan sikerült az adaptáció. Az eredeti rajzokhoz viszonyítva valahogy szerethetőbbnek tűnnek az anime figurák; Yazawa rajzai inkább egy divattervező terveire emlékeztetnek. Azt mindenképpen érdekesnek találtam, hogy sokszor nem láttuk a szereplőket, csak a társalgásukat.
Zenei aláfestésből az ending zenét tudnám kiemelni, ami a Franz Ferdinand egyik ismert dala, a Do you want to. Az opening az én ízlésemnek elég furcsa, de azért meg lehet hallgatni párszor. 

Összefoglalva a Paradise Kiss egy jó anime, ami szerintem azoknak is bátran ajánlott, akik amúgy nem szeretik ezt a műfajt, de azért főleg lányoknak való. Megvan mindene, ami kell: dráma, kedvelhető szereplők, mozgalmas cselekmény, szép kivitelezés, és mondanivaló. 8/10-es történet.

2012. szeptember 7., péntek

Sleepers

szeptember 07, 2012 2 Comments

Vannak olyan filmek, amelyek azzal nyűgöznek le, hogy a géppisztolyból kilőtt golyó szikráit szórja arcodba, vagy mert olyan szépen és költőien mondta a férfi a szerelmének azokat a közhelyes szavakat. És vannak azok a filmek, amelyeknek a végén ülsz, ülsz, és érzed, hogy valami súly nyom téged, érzed, hogy ez a film akar neked mondani valamit, hogy valamit megindított benned. Ezek közé a filmek közé sorolom a Sleeperst is (Pokoli lecke), melyet csoporttársam, Gergő ajánlott.

Tartalom:
"Négy vagány New York-i srác ostoba csínyével egy ember halálát okozza. A fiúk javítóintézetbe kerülnek, ahol aztán nap mint nap a poklok poklát élik át: őreik szadista parancsnokuk vezetésével megalázzák, megkínozzák, sőt megbecstelenítik őket. Aztán évek hosszú sora telik el, de az egykori srácok érett, komoly férfiként még mindig nem tudnak szabadulni a történtektől. Furcsa ügy kapcsán találkoznak: kettőjük bíróság elé kerül, mert felismerték és megölték egykori fő kínzójukat. A másik két barát - az egyik újságíró, a másik ügyész - komoly problémával néz farkasszemet: hogyan tudnák úgy csűrni-csavarni a történteket, hogy túljárjanak az igazsággépezet eszén és két társuk megmeneküljön. Ezzel talán ők is túljuthatnak lelkileg a történteken."

Forrás: Port.hu

Kissé becsapós a film. Megismerünk négy New York-i fiút, akik élvezik ártatlannak nevezhető gyermekkorukat (legalábbis a szomszédságéhoz viszonyítva ártatlan), a környék lakosait (igazi olvasztótégelye az ír és olasz bevándorlóknak). Utóbbiban igazán az fogja meg az embert, hogy nem akar idealista lenni, hanem a néző képébe nyomja a valóságot. Ez New York, itt bizony le szokták lőni az embereket, bármi megtörténhet. És tényleg bármi. Ez történik a négy fiúval is: véletlenül, de megölnek egy embert, amiért számolniuk kell: egy év fegyház. Betekintést nyerünk ottani életükbe, látjuk, hogy megaláztatások sorozata éri őket, de érezni lehet, hogy itt azért többről van szó. Valami mélyen el van temetve.
És itt jön a megtévesztés. A történet nem a gyerekek megalázásáról, szenvedéseiről szól, ahogyan azt először a magyar címből lehetne gondolni, ha nem ismerjük a tartalmat. De a pokoli lecke itt mást jelent, másnak fog kijárni. A film egy bosszútörténet, erre utal is a Monte Cristo grófja is, amelyet egyik fiú kap a nevelőintézetben, és a film második részében is többször előkerül.
A tárgyalás részt nézve azon gondolkodtam, hogy a bosszúállás nem-e bűn, mint ahogyan az is, hogy valaki megaláz minket, elveszi emberi méltóságunkat? Jogunk van-e magunknak igazságot szolgáltatni? Azt hiszem, hogy ezek örökös problémák, de a válasz talán az lehet, hogy Isten nem ver bottal.


A Sleeperst a mai néző kissé lassúnak érezheti, hiszen régi darab már (1996), de más hiba nem róható fel. A történet tudatosan felépített, ott hat a nézőkre, ahol kell, így igazi katarzist idézve elő. A filmet igazi tehetséges színészgárda eleveníti meg. Kevin Bacon úgy játssza a szemét fegyverőrt, hogy beleborzong az ember (legalábbis egy lány mindenképpen), Robert De Niro teljesen beleillik az atyai szerepébe, s a gyerekszínészek is hitelesen játszottak. 
A filmhez sokat ad még a realisztikus háttér, a lerobbant New York-i utcák és házak: egy kissé nyomasztó hangulatot adnak a történetnek, és egyfajta képet is kapunk az amerikai társadalomról. Nem mondom, hogy ez az igazi, valóságos amerikai társadalom, de nem is az a tökéletes, American dream-szerű ábrázolás. 

Összességében 9/10-es film a Sleepers - Pokoli lecke. Bosszúálló film egy érdekes szituációban tálalva. Miután lepörgött a stáblista ülsz, gondolkozol, kérdezel, válaszokat keresel, és elcsodálkozol az emberi fantázia végtelenségén. Ez a film ezt hozza ki a nyitott nézőből.

2012. szeptember 2., vasárnap

Tizenhárom koholt okom volt

szeptember 02, 2012 1 Comments

A könyvet régóta tervezem elolvasni, mert régóta foglalkoztat az, hogy milyen okok késztethetnek valakit arra, hogy véget vessenek életüknek. Az elolvasásra végül Algernon vett rá: kicsit ki hozta a sodrából a könyv. Kíváncsi voltam, hogy miért is.

Tartalom:
"Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. 

Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. 
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát. 
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. 
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… 
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét."

Forrás: Moly.hu

Sosem tudtam eldönteni, hogy aki öngyilkos lesz, az bátor vagy gyáva ember. Bátor, hogy képes végezni önmagával, vagy gyáva, mert inkább elmenekül, minthogy megküzdjön a problémáival.

Az öngyilkossággal kapcsolatban még egy dolog jut eszembe. Gimnáziumban egyik osztálytársamnak az egyik rokona öngyilkos lett. Az illető szomorú volt azokban az időkben, magában ült a padban. Abban az időszakban valaki kiugrott a vonat elé, szintén öngyilkosság. Egy másik osztálytársam hangosan kifejtette a véleményét a dologról: „Aki öngyilkos lesz az nagyon önző. A szeretteit itt hagyja szenvedni, másoknak okoz gondot.” A szomorú osztálytársam ekkor kirohant a teremből.

Ezek jutottak eszembe a könyv olvasása közben. Hannah is öngyilkos lesz, de az ő okait megismerjük, még ha későn is. Kívülállóként nem érezzük erősnek az indokait, látjuk, hogy miként kerülhette volna el a lány a kellemetlenségeit (például nem ül be a jacuzziba, felpofozza azt, aki megfogta a fenekét stb.) De mindig személyiségfüggő, hogy ki miként kezeli a problémáit. Hannah nem tudta, még a látszólag ilyen egyszerű dolgokat sem. Így tényleg életképtelen? Lehet. Vagy csak valakinek utat kellett volna mutatnia neki. Erre ott lett volna Clay, de Hannah ugye nem engedte magához. Ő döntött így, és ezért ő a felelős. Igazából nem is értem, hogy miért hibáztatja a többieket. Ha innen nézzük, tényleg önző. A halála után másokat hibáztat, viszont ő már nem vonható felelősségre. Ha másként viselkedik, másként alakult volna minden, nem lett volna öngyilkos. Valahogy nem tudom sajnálni, pedig kellene. És ez a bajom a regénnyel. Jó felépítés, jó ötlet, jó narráció, de valahogy a főszereplő nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Szerintem több kell, hogy eljusson valaki addig, hogy felbontsa a tablettás dobozt, majd egy marékkal a szájába vegyen és vízzel leöblítse.

Elolvasni el lehet a könyvet, nem rossz, sok kérdést felvet, de nem hiszem, hogy ebben a témában ez a legjobb. A stílus, és az alapötlet (vallomás egy magnón) nagyszerű, csak a lány okain lehetett volna még jobban dolgozni. 6/10 Jay Asher regénye.

Interjú a vámpírral

szeptember 02, 2012 0 Comments

Örökké élni. Leszakasztani az élet örömeinek minden gyümölcsét, s ízét örökké élvezni. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy ebből állhat örökké élni, és ezért vágyakozhat erre az ember olyan mióta tudatosult benne, hogy a halál elkerülhetetlen, legyőzhetetlen. Mindannyian szeretnénk legyőzni a halált: kérdés, érdemes-e? Anne Rice első regényében, az Interjú a vámpírralban erre keres választ.

Tartalom:
"Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese."

Forrás: Moly.hu

Miután végigolvastam Louis történetet, nem akartam vámpírrá változni, de mégis megdöbbentett a történet. A könyv előtt láttam a filmet, így egy egyszerű, de szórakoztató történetet vártam arisztokratikus vámpírokról gyönyörű nyelven elbeszélve. De az Interjú több volt, sokkal több. Egy önmagában őrlődő lény legőszintébb vallomása. Bánatát, amely ugyanolyan halhatatlan, mint maga a lény, nem beszélhette el, magában kellett tartania, csak az újságírónak adott interjú alkalmával vallhatott. Több száz évig kellene magunkban tartani bajainkat, érzéseinket: Ez a hátborzongató, nem a sok vér és halál.

Fantasztikus ez a könyv, engem lebilincselt. Megbabonázott Louis, hogy képes volt megtartani emberségét, Lestat szépérzéke, Claudia gyermeki szépsége, és a benne rejtőző női bölcsesség. Bár Lestat meggyilkolása után a cselekmény kissé lassúbb lett, a végét pedig eltúlzottnak érzem, de így is egy remek történetet olvashattam. 10/10, tökéletesen költői.

Forrás: Rgveta

2012. augusztus 24., péntek

I am Heathcliff! He's always, always in my mind

augusztus 24, 2012 0 Comments

Észak-Anglia, Yorkshire. Zöld, félig száradó fűszálakkal benőtt dombok, amelyeket az örökösen zúgó szél cibál. Ha olvastuk Emily Bronte Üvöltő szelek című regényét, akkor ez a kép kísért minket a lapokon keresztül. A híres történet film adaptációjára számtalan kísérlet történt, azonban a rendezők nem tudták vászonra vinni az eredeti történet borongós hangulatát, a szereplők összetettségét. 2011-ben egy újabb rendező, Andrea Arnold vállalkozott a feladatra.

Tartalom:
"Egy Yorkshire-i farmer liverpooli útjáról egy néger kisfiúval (Heathcliff) tér haza. Az árvát a farmer gyerekei ellentétesen fogadják. A fiútestvér (Hinley) rasszista megjegyzéseit fizikai erőszakkal nyomatékosítja, míg a lány (Cathy) egyre szorosabb barátságot köt Heathcliffel, ami lassan megszállott szenvedélybe fordul."

Forrás: Port.hu


 Ezzel az adaptációval először a Filmvilágban találkoztam, a kritika írója érdekesen vázolta fel a filmet, úgy éreztem, hogy meg kell nézni ezt a kísérletet. Aztán a Mumford and Sons nevű banda útján a trailerbe is belefutottam, így már valóban elkerülhetetlen volt a film megnézése. Azt vártam tőle, hogy tényleg visszaadja a könyv hangulatát, a szereplők összetettségét valamilyen szinten érzékelteti ezeket.
Sajnos Andrea Arnold sem tudta visszaadni a könyv mondanivalóját. Amiben ügyesebb volt elődeinél, az a hangulat teremtés. Dombos, kietlen táj, csak a szél süvítését hallani, emberi lények sehol. A természet romantikus vadsága, ahogyan a könyvben is megjelenik, s ez a vadság lakozik a szereplők lelkében is. Továbbá a kora hű ruhák és körülmények realisztikus ábrázolása is sokat hozzátett a tökéletes ábrázoláshoz. 




A szereplők megjelenítése viszont már nem sikerült ilyen jól, és így a cselekmény sem. A film a könyv első részét meséli el, Heathcliff és Cathrine gyerekkorát, felnőtt korukat egészen Cathy haláláig (a gyermekek sorsáról már nem esik szó). A gyerekkor részt jónak éreztem, főleg, mert alig volt párbeszéd, a jelenetekből láttam a két gyermek kapcsolatát, és azt, hogy a többiek miként viszonyulnak Heathcliffhez. Mellesleg, merész változtatás, hogy a sötét bőrű főhőst egy néger színész játssza. Mivel a könyv szerint Heathcliff származása ismeretlen (cigánynak gondolják, de nem biztosak benne), így Andrea Arnold megoldása egy izgalmas játék. Így még inkább éreztette a nézőkkel, hogy Heathcliff kívülálló, nem ebbe a yorkshire-i világba illik. Bántalmak érik, senki sem szereti, kivéve Cathy-t, aki végül mégis elhagyja a főhőst. Arnold filmjében látjuk Heathcliff magányát, de a dühöt, a bosszúvágyat nem. Amikor visszatér, akkor sem tudni, mik az okai. A film utolsó fél órájában persze látni, hogy haragszik Cathyre, amiért férjhez ment Lintonhoz, és bosszantja is emiatt, de mégsem olyan gonosz, utálatos módon, mint a regényben. Ez nagy hiba, hisz Heathcliff karakterének egyik fő jellemzője a bosszú, gyermekkori sérelmeinek megtorlása, amelyeket meg nem értettség miatt kellett elviselnie. Valamilyen szinten meg kell értenünk Heathcliffet, viszont későbbi tettei miatt nem kell megbocsátanunk neki. Ezt ebben a feldolgozásban nem lehetett megtalálni.

Cathrine utálatos karaktere sem jelent meg a filmben. Mivel Heathcliff szemszögéből láthatjuk őt, így egy földre szállt angyalnak tűnt. Pedig aki ismeri az eredeti könyvet, tudhatja, hogy Cathy sosem volt az a szerethető angyali lény. Utálatos jelleméből a felnőtt Cathyt alakító Kaya Scodelario alakításában látszik valami.


Érdekes kísérlete az Üvöltő szelek adaptációjának ez a film, de sajnos még mindig nem tökéletes. Nem mindent sikerült átemelni Heathcliff személyiségébe, a többiekébe pláne nem, a cselekmény lassan halad, a rendező sokszor elveszik a tájban. Szép felvételek, persze, de sokszor elvonja a figyelmet a jellemekről, kapcsolatokról, a cselekvések okairól. 6/10-et adok Andrea Arnold filmjére. Nem rossz, meg lehet nézni, bár ha valaki nincs a művészfilmek lassú világához szokva, az nehezen birkózik meg ezzel a változattal. Továbbá vannak itt jó ötletek, szép megoldások, de valahogy a film második felére elfogyott a lelkesedés, egy jónak induló filmből semmilyen alkotás lett.




Viszont a The Enemy dal tökéletesen visszaadja, hogy mit érezhet Heathcliff.

Give me hope in silence

It's easier; It's kinder
Tell me not of heartbreak
It plagues my soul, plagues my soul
We will meet back on this road
Nothing gaining, truth be told
But I am not the enemy
it isn't me, the enemy
But I came and I was nothing
And time will give us nothing
So why did you choose to lean on
A man you knew was falling?
Give me hope in silence
It's easier; It's kinder
Tell me not of heartbreak
It plagues my soul, plagues my soul
And bury me beside you
I have no hope
In solitude
And the world will follow
To the earth down below
But I came and I was nothing
And time will give us nothing
So why did you choose to lean on
A man you knew was falling?

2012. augusztus 21., kedd

War is coming

augusztus 21, 2012 2 Comments

A Trónok harca második évada ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt. Robert király halála és a királyvári események mindenkit cselekvésre késztet, megindul a harc a Vastrónért, a királyok csatája. Martin felnőtt-meséje továbbra is a HBO képernyőjén.

Tartalom:
"Hat királyi ház száll síkra a trónért folyó küzdelemben. Az utódlásért vívott harc vérfertőzés és apagyilkosság, alkímia és merénylet díszletei között zajlik egy olyan földön, ahol a dicsőség árát vérben mérik. Martin a fantasy mestere. Kimeríthetetlen képzelőerővel megírt históriái középkori mintákból merítenek ihletet, és a láthatóság határát súroló plasztikussággal jelenítik meg fiktív világukat. A sodró, szofisztikált történetvezetés, az árnyalt karakterábrázolás és a szexualitásnak a fantasy műfajában szokatlanul nyílt kezelése is fontos szerepet játszik abban, hogy Martin sikert sikerre halmozó újítóként vonulhat be a műfaj történetébe. A tűz és jég dala az elmúlt évtized egyik legjelentősebb fantasy sorozata, minden kötete letehetetlen olvasmány."

Forrás: Libri.hu


Az első évadban megszokott forma folytatódik itt is, kibővített történetszálakkal a régiek mellett (Stannis és Grayjoyék) Azonban a történet - úgymond - nagyítója átvándorol Királyvárra, leginkább a Lannisterek munkálkodását követhetjük nyomon. Az évad eleje rengeteg fordulatot tartogatott, a szereplők is előrébb haladtak, talán Daenerys története haladt lassabb tempóban, és az otthon maradt Stark fiúkkal sem foglalkoztak sokat az írók, s talán még Robb szerepelt keveset, ami azért furcsa, mert előző évadban Starkok voltak középpontban.
Az évad elejére a dinamizmus, a meglepő fordulatok a jellemzőek. Aztán az évad második felétől a történések lelassulnak, úgy tűnik, mintha a finálét építgetnék. A kilencedik részben egy látványos, epikus csatát láthattunk, azonban az utolsó rész, a finálé kissé laposra sikeredett. Minden szereplőre időt szerettek volna szánni, de mivel már túl sok karaktert mozgatnak (és mi lesz később?), így a rész kapkodóssá sikeredett, egyes jeleneteknek pedig nem volt súlya, vagy érthetetlen. Például spoiler! Stark fiúkat kimenekítették, és olyan mellékes dologként mutatták azt be, hogy Winterfell leégett... spoiler vége. Az utolsó részben talán Daenerys szál lezárása sikeredett a legjobban; a House of Undyingban való bolyongása, a látomások. 


A sorozatban továbbra is remek színészek játszanak. Ebben az évadban három színész felbukkanásának tudtam mindig örülni: Sophie Turner (Sansa), Lena Headey (Cersei királynő) és Alfie Allan (Theon Greyjoy). Sansát az első évadban nem szerettem, legszívesebben fejbe vágtam volna egy péklapáttal - kétszer, az új évadra viszont végre kibontakozott, megmutatta, hogy nem buta lány ő, és képes helyt állni súlyos helyzetében. Persze, vannak mellette segítők, de Westarosban sosem lehet tudni, hogy épp ki hazudok és ki mond igazat. Lena Headey egyre jobb, mint zsarnok királynő, és közös jeleneteit, szócsatáit Peter Dinklage -el (Tyrion) csak imádni lehet; az ő talentumok kívül itt mutatkozott meg a sorozat witty oldala is. Szóval, hogy nem egy szokványos kard a kardnak és harc fantasy történet. És Alfie Allan, azaz Theon. A karaktere nagy hangsúlyt csak most kapott. Allan végig remekül játszotta el a lassan megőrülő Theon herceget, az apja kegyéért küzdő fiú szerepét.

Visszanézve erre az évadra, kicsit gyengébbre sikeredett, mint az első. Viszont még mindig képes fenntartani az ember figyelmét, még mindig egy eléggé intelligens fantasy-történet, még mindig képes meghökkenteni. Mivel nőtt a sorozat büzséje, így a látványvilágra több időt fektethettek. A sárkányok nagyon szépre sikerültek, spoiler! az epizód végi white walkerek pedig lélegzetelállítóak spoiler vége. Szóval, eléggé minőségi alkotás. 9/10 a Trónok harca, és így is az egyik kedvenc sorozatom, viszont féltem a készítőket. Ha nem bővítik az évadot tíz részről többre, akár az a történet rovására is mehet.

2012. augusztus 16., csütörtök

Mikor az ördög csenget

augusztus 16, 2012 1 Comments

Egy teázás során találkoztam személyesen a szerzővel, és továbbá sok közös dologra derült fény (többek között, hogy egy egyetemre járunk, csak három év különbséggel, meg egy utcában is lakunk). Így találkoztam ezzel a könyvvel, azt hiszem, de igazából fogalmam sincs. Születésnapomkor megvettem a könyvet, és kisebb-nagyobb megszakításokkal el is olvastam. 

Tartalom:
"Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög?Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött.Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe.A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani, és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok… de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét.Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát – s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik."

Forrás: Moly.hu

Mindketten az emberi oldalatokat mutattátok a célpontnak, és ezt igen bölcsen tettétek. Csak így nyerethettétek el szimpátiáját és bizalmát.” 
 Úgy hiszem, hogy Maara ezen mondata nemcsak a fogadásra igaz, hanem a regényre is. Viki történetének sikere, igazi fűszere ebben rejlik: a keresztényi mondakör alakjait emberien ábrázolja, ahogyan azt még az antik görögök is tették saját isteneikkel. Lucifer egy biciklivel képes elesni, Pandora mindannyiszor elérzékenyül, amikor egy élet kihuny, és így tovább. Így a transzcendentális lények közelebb kerülnek az olvasókhoz, hisz nem ridegek (mint például a Supernatural angyali). És gondolkodjunk csak el, melyikünk nem szeret olyan figurákról olvasni, akik olyan esendőek, mint mi? Egy kezet sem látok fent… 
Továbbá a világ kidolgozottságán látszik, hogy az írónő jártas a keresztényi kultúrában, így élvezetessé téve ezt az alternatív Menny-Poklot. Igazából, a könyv előtt fogalmam sem volt az angyalok hierarchiájáról és a különböző angyal kasztok feladatairól, aztán azt sem hittem sosem, hogy a démonok világa ilyen színes. 
A könyvről elmondható, hogy remek humorú. Az első oldal elolvasása után elmosolyodtam, és csak mondtam magamban, hogy ilyet csak Viki írhatott le. Jó volt látni, hogy nem használ kötelező közhelyeket a fogalmazásban, hanem sajátos humorával fűszerezi azt meg, így élvezetessebbé téve. És ahogy a stílust, úgy a történetvezetést sem nevezném átlagosnak. Sokszor meglepett az írónő, még a végső percekben is képes volt erre. Továbbá remekül megkomponált jelenetek is találhatóak a könyvben, melyek egy filmben is tökéletesen megállnák a helyüket (például Serene megtérési kísérleténél a fejemben végig a híres „Knocking on Heaven's door” című sláger ment a fejemben).
Azon gondolkodok, hogy volt-e negatív része a könyvnek. Esetleg annyit tudnék mondani, hogy a közepénél éreztem, hogy kissé lelassul a cselekmény a kezdeti jó tempóhoz képest (a több történetszál miatt éreztem ezt főleg: megszakították egymást, és így valóban lassabbnak éreztem a történet haladtát), de a végére visszatért a pörgés.
Mindenesetre, örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet, hogy ott állhat a Neverwhere mellett a polcomon, és ilyen jól elszórakoztatott. 9,5/10-es pontszám, főleg, hogy ez első könyv, és annak tökéletes, mondhatni pokolian jó, mennyei olvasmány haláli humorral.

2012. augusztus 5., vasárnap

Kitüntetés vagy mi

augusztus 05, 2012 0 Comments

Jelöltek engem ilyesmire. Meglepő volt, de azért utólag is köszönöm Anariának a megtiszteltetést. 
A dolog lényege:
  • Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról
  •  A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell
  • 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek
  • 11 embert meg kell jelölni és linkelni
  • Nincs visszaadás/visszajelölés
Kezdődjék ez a leírás, amíg ki nem találom, hogy ki lesz a tizenegy áldozatom, akiknek továbbadom ezt a kis kitüntetést. 

1. Mikor egyedül vagyok otthon, énekelek. 
2. Nem olvastam Sherlock Holmes történeteket (eddig!!! de régóta akarok)
3. Tanultam norvégot. 109 szóig jutottam, utána jött a sok zh, és hanyagoltam.
4. Szeretnék hangosabban beszélni, de nem mindig sikerül.
5. Két évig balettoztam. 
6. Eredetileg a Momé-ra akartam menni továbbtanulni, de rájöttem, hogy nem megy a térábrázolás. 
7. Szoktam rappet is hallgatni.... Bár nem az a fő zenei ízlésem.
8. A Kill Bill után egy évig nem voltam képes Tarantino filmeket nézni...
9. Csokiért jegyzetet adok és korrepetálok irodalomból.
10. Tulajdonában vagyok egy túlvilági szolgának (nyehehe).
11. Általános iskolában németet akartam első nyelvnek, nem pedig az angolt. Visszagondolva akkor pecsételődött meg a sorsom.

Aztán a kérdések:
1. Kisgyerekként mi volt a legnagyobb álmod?
- Azon gondolkodok, hogy volt-e ilyesmim. Talán az, hogy kerüljek el az általános iskolából. Végül is kemény munkával sikerült ez.

2. Mit szeretsz a legjobban az olvasásban?
- Hogy más világba repít. Hogy megérinti a lelkemet. Hogy megbabonázza a képzeletemet. A szép szavakért.

3. Ha bárhol máshol élhetnél kerek e világon, akkor hol élnél?
- Egy hatalmas könyvtárban, amit kifinomult ízléssel rendelkező emberek rendeztek be. És sok tea is legyen meg viktoriánus kori ruhák. :D

4. Babonás vagy? És ha igen, akkor milyen babonáid vannak?
- Egy-két babonám van, például, hogy mindig a rosszra gondolok, hogy aztán a jó dolog történjen (és többnyire be is válik). 11:11-kor mindig kívánok, meg a szempillát is elfújom, és kívánok közben.

5. Mi volt a legviccesebb dolog, amit valaha láttál?
- Amikor egyik vizsgám alatt a tanárom teljes átszellemüléssel játszadozott az előadóteremben lévő karácsonyfa díszeivel... xD

6. Szerinted ki a legsármosabb fiktív férfikarakter? (lehet könyves és filmes is).
- Ilyenekkel nem foglalkozok. 

7. Melyik a kedvenc évszakod és miért?
- A tavasz. Mert levehetjük a meleg ruhákat, és eljön természet anyánk feltámadása. És a virág illat. ^^

8. Fekete vagy fehér?
- Fehér. 

9. Mi a kedvenc zenei albumod?
- Mindig változik. Jelenleg Emilie Autumn Fight like a girl albuma. Masterpiece :3

10. Van olyan könyv, amit a környezetedben mindenki imád, de téged a hideg ráz tőle? Melyik ez a könyv?
- Általában én olvasok olyat, amitől mindenkit kiráz a hideg. :DD Szóval nincs.

11. Ki a kedvenc sportolód most itt az olimpián?
- Nem nagyon követem nyomon (meg Facebookon úgyis vagy ötvenen kiposztolják, ha eredmény van...), de a magyarokra büszke vagyok, természetesen. 

Follow Us @soratemplates