A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2011. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2011. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 2., vasárnap

Magical girlnek lenni nem csak móka és kacagás - Magical Girl Madoka Magica

december 02, 2018 0 Comments

A magical girl kifejezés önmagában nem mond sokat, viszont ha hozzátesszük azt, hogy "olyan, mint a Sailor Moon", érthető, mit takar a szó: olyan kiválasztott lány, aki varázslat segítségével veszi fel a küzdelmet a gonosszal. Általában ezek a hősnők alteregóban tevékenykednek, melyet átváltozással öltenek magukra. Nehezebbnél nehezebb ellenfelekkel veszik fel a küzdelmet, de mégis képesek győzedelmeskedni és elhozni a békét a világba. A jól ismert magical girls animék koncepcióján csavar egyet a Magical Girl Madoka Magica, és megkapjuk az elmúlt évek egyik legdrámaibb történetét a műfajban.

Tartalom:
"Madoka Kaname és Sayaka Miki átlagos középiskolai diákok egészen addig a napig, míg nem találkoznak Kyuubey-vel, a macskaszerű lénnyel. Kyuubey ajánlatot tesz: teljesít egy kívánságot, ha a lányok magical girllé válnak és felveszik a küzdelmet a világot szipolyozó boszorkányokkal. Az osztály cserediákja, Homura Akemi azonban óva inti Madokát és Sayakát: nem minden úgy van, ahogy elsőre tűnik. "

Forrás: My Anime List


Az anime a jól ismert magical girl-klísékkel indul: az átlagos diáklány (itt Madoka) találkozik egy különös lénnyel (Kyuubey), aki beavatja az emberek számára láthatatlan világba (itt ez a boszorkányok univerzuma), később pedig harcostársak csatlakoznak hozzá, hogy varázserejükkel legyőzzék a gonoszokat. Azonban a varázsképességek birtoklásával szigorú szabályoknak kell megfelelni, a felmerülő kérdésekre általában nincs válasz, és egy-egy harc nem puszta verekedésből áll - a bizonytalan pontok beszivárgásával kezd komolyabb hangot venni a Madoka Magica. A sorozat atmoszféráját átszövő bizalmatlanságot erősíti a történet egyik legtitokzatosabb és legösszetettebb karaktere, Homura Akemi, aki egyszerre ellenséges és jószándékú Madoka irányába. Végül a történések kulcsa is őnála található, nem pedig a címszereplő Madokánál - már ebben is nagyot szakít a műfaj hagyományaival az anime. Az állandó bizalmatlanságon túl a Madoka Magica számos más elemmel is átformálja a magical girl-sorozatok sémáit. Nevezhetjük a műfaj Trónok harcának is olyan szempontból, hogy a fantasy történethez hasonlóan itt sincs senki biztonságban, hiába tölt be főhős vagy egyéb szerepet. Madoka világában komolyak a tétek, nincs gyógyító Ezüst kristály vagy egyéb eszköz egy-egy végzetes sérülés gyógyítására. Vagy ha véletlen mégis akad ilyen, az csak komoly kockázat árán használható fel. Egy ilyen világban semmiképp sem lesz happy end.

A Madoka Magica-élményt csak egy dolog rontja el, mégpedig egyes grafikai megoldások. Az animáció, a figurák és a köréjük álmodott világ követik az animék stílusát, a jól ismert japán precizitás köszön vissza a képsorokról. Viszont a párhuzamos világ papírmasé vagy gyermekrajzokat idéző kaotikus ábrái nagyon elütnek a sorozat képvilágától, diszharmonikus érzést keltenek a nézőben. Meglehet, ez is a célja a párhuzamos világ ilyen stílusú megjelenítésének, de jobban működne, ha nem dobná le ennyire a képernyőről a teljesen más stílusú animációt.

A boszorkányok megjelenítésén túl a Madoka Magica műfaj újító anime, ami viszonylag kevés epizódból is képes nagyívű történet elbeszélésére. Emlékezetes szereplők életre-halálra szóló, teljesen átélhető drámáját követjük nyomon, és a végén egy szem se marad szárazon. Így részemről 10/10-es pontszámot kap. Főleg azoknak ajánlom, akik valami formabontóra vágynak, de azoknak is, akik nem tudják, milyen animével kellene elkezdeniük a formátummal való ismerkedést. 

Az animét Necotica ajánlotta, neki utólag is köszönöm!

2018. január 21., vasárnap

Sok kicsi valóság mirólunk - Black Mirror 1. és 2. évad

január 21, 2018 0 Comments

Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.


1. évad 1. rész: The National Anthem (Himnusz):
Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 


1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):
Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.
Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.


1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):
A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.
Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.


2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):
A 2. évad a személyes történetek vonalán haladt tovább. Martha és Ash boldog házasságban élnek, azonban Ash váratlanul meghal, és Martha egyedül marad. A fiatal özvegy képtelen feldolgozni férje halálát, ezért egy új szolgáltatáshoz fordul, amely segítségével kapcsolatba léphet az elvesztett szerettekkel. A rész egy klasszikus "mi lett volna" témát dolgoz fel (mi lenne, ha még élne az elvesztett személy?), amit teljesen átélhetővé tesz azzal, hogy a feleséget állítja középpontba. Az ő szemszögén keresztül viszi végig, milyen örömöt jelentene az, ha egy elhunytunkat visszakapnánk, majd megmutatja azt a sokkot is, amit a felfedezés okoz, hogy valami mégsem ugyanaz, mint volt... Félig személyes érintettségből, félig az epizód építkezése miatt erősen megérintett a "Rögtön jövök", és ezen a ponton avanzsált kedvencemmé a Black Mirror.


2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)
A "Fehér medvé"-ben a klasszikus disztópiákhoz térünk vissza - a díszletek legalábbis ezt sugallják. Az epizód főalakja, Victoria ismeretlen helyen ébred és semmire se emlékszik. A környezetében felbukkanó emberek segítségét próbálja kérni, azonban senki se szól hozzá, egy idő után pedig üldözői lesznek, akik mindenáron meg akarják őt ölni. Menekülés során szerencsére segítőkre lel.
Ennek az epizódnak a felépítése emlékeztet kicsit a mystery box narratívára, ezt okosan is használja a BM, hogy megkapjuk az aktuális figyelmeztetést. A történet teljes ismeretében azt mondom, ez a rész az önbíráskodásra épül, amivel mindig kell foglalkozni. Tapasztalataim szerint ennek kapcsán mindig szélsőségesek a reakciók: egyik oldal vizsgálja az elkövető szociális hátterét, próbálja megérteni, mi vezetett a tetthez, azaz megőrizni az elkövető emberségét, a másik oldalon viszont ott a dühös, a jog rendszerében csalódott fél, aki szeretne végre igazságos büntetést mérni az elkövetőre. Zseniálisan mutatja meg, hogy a szélsőségek - bármelyik oldalon is alakuljanak ki - meddig tudnak elmenni. 


2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):
A zárórész szerintem elég megosztó lehet (a 6,3-as imdB értékelés beszédes), és őszintén nekem se tartozik a kedvenceim közé, de mégis fontosnak tartom. Visszatérünk napjaink Angliájába, ahol épp választásokra készülnek. Egy népszerű tévéműsor stábja is szeretné meglovagolni a dolgokat, amikor úgy döntenek, hogy Jaime, a lecsúszott humorista által szinkronizált, politikailag inkorrekt medvét, Waldo-t indítják a választásokon. A "Waldo"-t eredetileg 2013-ban mutatták be, de erős párhuzamokat éreztem az elmúlt évek választásaival és népszavazásaival... Ezért érzem fontosnak: jól bemutatja, mi vezethet ahhoz, hogy a választók fogékonyak legyenek a populista politikusok szövegeire (kimondják az emberek régóta érzett, de nem megfogalmazott problémáit), és az adott politikus vagy a mögötte álló csapat hogyan tudja vezetni a népet egyszerű kommunikációjuk mentén. Régi recept, de még mindig működik, és akár egy animált medvét is megválaszthatunk így... 


Karácsonyi különkiadás: White Christmas:
A 3. évadot egy elég erős karácsonyi kiadás előzi meg, ami egy nagyon egyszerű felállásból indul: két férfi leül beszélgetni. És ennyiből képes kibontakozni a BM szerintem eddig (4. évadot még nem láttam) legzseniálisabb része. Spoilerek nélkül nehéz érdemben beszélni a "White Christmas"-ről, de nagyvonalakban egy minden Black Mirror-jelleget magán viselő epizód: emberiesség, technológia i veszélyek és thrillereket idéző történetvezetés. 

A 7 részt összegezve kevés olyan epizód akadt, amivel ne lettem volna kibékülve (National Anthem és a Waldo talán), de még azokban is bőven lehetett gondolkodnivalót találni. A Black Mirror 1. évada részemről egy 8/10, a 2. évad pedig egy 9/10. Van ok a hype-ra, hidd el. 

2017. május 20., szombat

Egy ígéretes füzetecske - Az Okkultista

május 20, 2017 0 Comments

Május 14-én tartották Budapesten a 13. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivált, ahol az új megjelenések közül az én kíváncsiságomat leginkább Victor Drujiniu rajzoló (aki szintén meglátogatta az eseményt) munkája, Az okkultista keltette fel. A Papírmozinak köszönhetően a magyar olvasók is megismerkedhettek a Dark Horse Comics egyik sikeres képregényével egy 36 oldalas füzeten keresztül.

A történet szerint Rob Bailey a fiatalok átlagos életét éli: egyetemre jár, dolgozik, próbálja rendben tartani szerelemi életét, de valahogy a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogyan azt szeretné. Azonban úgy tűnik a legrosszabb nap a legkülönlegesebbé is válik: egy titokzatos könyvhöz érve Rob különleges képességekre tesz szert. Azonban Peter Parker óta tudjuk, a hatalom felelősséggel is jár; az újonnan szerzett erővel Baileyt ellenséges mágusok veszik üldözőbe, akik a tulajdonában lévő könyvet szeretnék megszerezni és ki tudja, mire felhasználni. 

A magyarul kiadott kiadvány csupán 36 oldal, de ahhoz bőven elég, hogy felcsigázza az ember kíváncsiságát. Baileyvel kapunk egy kis mulya, barátnőjét idézve "édes fiút", aki még mindig naponta telefonál az anyukájával. Ez nem valami vonzó, de az ebből a skatulyából való kitörés az igazi kihívás, és persze a legizgalmasabb is, olvasói szempontból. A bemutató történetből szerencsére átjön, hogy Rob a későbbiekben meg fog tudni küzdeni a kötelességgel, még ha, természetesen, a legelején nehéz is megbirkóznia a váratlan eseményekkel. Maga a történet még nem kezdődött el a 36 oldalban, egyfajta felvezetést kaptunk csupán a főhősről és az ellenségeiről. Utóbbiakról sok még nem derül ki, csak annyi, hogy szeretnék megszerezni a könyvet, amitől Rob okkultista lett. 

A képregény grafikája szerintem korrekt, a fekete-fehér világ és a sötét tónusok, már-már horrorba nyúló rajzok nagyon jól illeszkednek a gonosz mágia témájához. A tényleges kedvenceim a füzet végén található karakterrajzok és részletek a következő fejezetekből. Mellesleg a rajz arra is motivál, hogy jobban utánajárjak Victor Drujiniu-nak.

Röviden a Papírmozi kis kiadványa nálam elég jól végezte dolgát, hisz rávett arra, hogy meg akarjam ismeni Tim Seeley képregényét. Mivel a füzet tényleg csak ízelítőt ad abból, ami várható, így pontszámot most nem adok. Csak drukkolok, hogy magyarul is elérhető legyen az Okkultista.


2016. augusztus 10., szerda

A meglepetés YA disztópia

augusztus 10, 2016 0 Comments

Ann Aguirre Razorland trilógiájába a Je suis snob kihívás miatt kezdtem bele. Az első kötetet, a Menedéket választottam a 7. szemponthoz: egy könyv egy zsánerből/műfajból, amit kimondottan rühellsz, de valljuk be, egész életedben nem olvastál belőle 5-nél többet.

A zsáner, amit rühellek, az a disztópikus young adult. Az ellenszenvem Az éhezők viadalával indult, bár meg kell jegyeznem, hogy miután elolvastam az első kötetét, kellemesen csalódtam (egyszer jön kritika a filmekről is, mert azokon is túl vagyok már). Nem csak Orwell meg Huxley tud jóféle disztópikus világot teremteni, mégha ezekben a YA-kban nem is olyan alaposan kidolgozott a világ, mint a nagy elődökében. Azonban a Hunger Games miatt nem múlt el teljesen az előítéletem, főleg, mikor láttam az Insurgent meg a Maze Runner filmeket (brr…). Őszintén, azt vártam, hogy Aguirre könyve se lesz sokkal másabb, sőt, a tény, hogy paranormális romantikus könyveket is ír (na, az egy másik utált zsánerem :D), nem derített jobb kedvre. De ha már a nagy nyári könyvtár zárás előtt kihoztam a csicsás könyvet (a könyvtáros nénit illeti a szerzőiség), neki kellett állni.

Tartalom:
"Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel."

Forrás: Moly


Innentől spoilerekre lehet számítani!

Az első oldalak nem győztek még meg. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem fura volt a névadó ceremónia. @Ashtray_Heart-t idézve, komolyan, mi van ha valaki nem tudom, wcülőke lesz, mert épp arra csöppen a vére? Mindegy, próbáltam megbarátkozni a nevekkel, csak az volt nehéz, hogy sokáig nem tudtam, ki lány és ki fiú (a főhősöket leszámítva). Lehet, ezért angolul kellett volna olvasni, most már mindegy. 
Ami még negatív volt az elején, az a jelenet, mikor a Szavak őrzőjének vittek egy papírt, amiről kiderült, hogy esküvői meghívó, és Pikk kommentálta, hogy milyen misztikusan hangzik. Értem, hogy miért mondja ezt, de mégis elröhögtem magam.

A kezdeti furcsaságok után sikerült beleszokni a regénybe, és sorra jöttek a pozitív dolgok. Ann Aguirre nem nézi butának az olvasóközönségét. A szereplői a helyzetükhöz mérten logikusan cselekszenek, de személyiségük/szocializálódásuk is súlyosan befolyásolja tetteiket. Tetszik, ahogy az apokalipszis utáni túlélők a letűnt korhoz viszonyulnak, próbálják kihozni a körülményekből a legjobbat. Sőt, Aguirre annyira figyel az ilyen részletekre, hogy külön-külön nyelvjárásokat is adott az embereknek, és érzékeli ennek a nehézségeit a szereplők között. Nagyon sok ilyen apróság van a Menedékben, aminek csak örülni tudtam.

Maga a történet pedig szintén kellemes meglepetés volt. Nem az az agyoncsavart valami, de jó tempóban megírt, önmagát olvastató könyv. A célját jól szolgálja, teljesen kikapcsol. Két dolgot viszont ki kell emelnem negatívumként, vagyis igazából hármat. Az első apróság csak, de zavart: a Korcsok megjelenése. Nincs bajom a jelenlétükkel, különös izgalmat adnak, mégha most sokat nem is tudtunk meg róluk, de volt párszor olyan érzésem, hogy csak azért jelennek meg, hogy fokozza az írónő az izgalmat. Két példa van erre: egyik a regény elején, mikor szinte mindegyik fejezet azzal ér véget, hogy jönnek a Korcsok és cliffhanger, következő fejezet meg battle. A másik a könyvtárnál van, amikor Kósza is le akar számolni főhőseinkkel, épp elkezdenének megbeszélni, erre surprise, Korcsok! Szerintem ezek nem tettek jót a cselekménynek, kicsit elcsépeltnek hatottak, mint fordulat.


Második a regényt végigkísérő negatívum a szerelmi szál. Igaz, nem zavaró a jelenléte, Fakó és Pikk között én teljesen el is fogadtam (bár sokszor randomnak tűnt Fakó ilyen téren), de mikor Kósza is beszállt romantikázni, olyan érzésem lett, hogy ez csak ilyen zsánerhűségből van itt, legyen kipipálva a listáról a szerelmi háromszögvagy a szerkesztő kényszerítette erre az írónőt az eladhatóságért. Emiatt pedig hiteltelen is nekem kicsit: nekem mindig Mary Sue-s az, ha minden hím a főhős csajba zúg bele. És na, Pikk azért nem Mary Sue.

Utolsó negatívum és befogom, mert amúgy jó kis könyv az a világ kidolgozás. Annyira megvan minden, hogy el lehet képzelni, de rengeteg kérdésem lett, amikre nincs válasz, legalábbis az első kötetben. Például, hogy tudnak halat tenyészteni a föld alatt? Mi alapján választják be a kasztokba a vakarcsokat? Miből tanítják a gyerekeket? Fuh, szóval van sok apróság. Igazából a regény élvezhetőségéből ezek nem vonnak le, de ha már Aguirre figyelt a kulturális különbségekre, talán ezeket is jobban kidolgozhatta volna kicsit.

Összességében ez jó kis előítélet rombolás volt és egy trilógia kellemes nyitója. A vége elég hirtelen ért, és jó lenne folytatni, de az majd később. Viszont ajánlom azoknak a Menedéket, akik hozzám hasonlóan előítéletesek (voltak) a YA-s disztópiákkal szemben. A további két kötet pedig remélem mentes az itt említett gyermekbetegségektől. Most 8/10-et adok rá.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2014. szeptember 27., szombat

Nehéz a menny

szeptember 27, 2014 0 Comments

A szókincsfejlesztésnek az egyik módja az, hogy a célnyelven nézzünk filmeket. Mivel most német nyelvvizsgára készülök, így gondoltam ideje jobban feltérképezni a német, osztrák és svájci filmek világát. Így akadtam rá a híres/hírhedt osztrák rendező, Ulrich Seidl Paradies (Paradicsom) trilógiájára. A filmsorozat három darabból tevődik össze: Liebe (Szeretet), Glaube (Hit) és Hoffnung (Remény). Mellesleg, a címek a három isteni erényre utalnak, a paradicsom pedig szintén egyértelmű vallási utalást hordoz. Azonban a filmek megtekintése után rájöhetünk, hogy a hangzatos szavak különös mondandót rejtenek.

Liebe:

Tartalom:
"Kenya strandjain sugarmamaként ismerik őket: európai nők, akiknek fiatal fekete beachboyok ajánlják fel szolgálataikat, hogy így keressék meg a napi betevőt. Teresa, az ötvenéves bécsi nő szexturistaként utazik az üdülőparadicsomba, hogy megtalálja a szerelmet."

Forrás: Port


A trilógia első része nem mindennapi témát dolgoz fel: férfi prostitúció és azok a nők, akik ezt igénybe is veszik. Seidl mindezt kegyetlenül és szemérmetlenül leplezi le a maga fokozatosságában. Teresa unalmas és kissé siralmas életét elnézve (egyedül neveli lányát, mindennapjai monotonok, lányával is elég rideg a kapcsolata), Kenya tényleg a megváltó paradicsomnak tűnik: mesés a kilátás, a tenger égkék, mindig meleg van és a fiatal fekete férfiak is csak Teresa kegyeit keresik. Azonban tudjuk, hogy "nehéz a menny". Teresa azzal a vággyal jön el Kenyába, hogy az igaz szerelmet keresse, amely valahogy még ebből a tökéletesnek látszó paradicsomból is hiányzik. Seidl kegyetlensége itt mutatkozik meg: mindenféle elkendőzés nélkül tárja elénk, hogy miként sérülnek és alázódnak meg emberek a prostitúció világában. Mindkét fél fájdalma (leginkább Teresáé) a néma, viszonylag hosszú ideig látható jeleneteken keresztül és az apró mozdulatokból (pl. a legutolsó jelenet Teresa és a recepciós fiú közt). A Liebe az úgynevezett emberi mélységek mellett komoly görbetükröt állít fel a mai fejlett világ társadalma előtt is. Sivár modern életünket próbáljuk érzelmekkel megtölteni, miközben a szerelmet, mint szolgáltatást várjuk el, nem pedig kiérdemelt dologként. Seidl azonban ezeket a gondolatokat nem mondatja ki sem szereplőivel, sem pedig direkt módon jelenetein keresztül, hisz ő maga nem ítélkezik, nem áll egyik fél oldalára sem. Ahogy a való életben is, a néző csak látja az eseménysorozatokat, a látottakról neki kell következtetéseket levonnia magában. Ezek a tulajdonságok a Paradies első darabjában tökéletesen összhangban vannak és működnek, kellőképpen elgondolkodtat (zum Nachdenken erregend), de nem erőltet direktbe semmilyen mondanivalót, mindeközben pedig a néző húsába váj és elborzasztja: 10/10.

Glaube:

Tartalom:
"A Hit Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának második része. A Paradicsom trilógia három darabja: a Szeretet, a Hit és a Remény alcímeket kapta (Paradise: Love, Paradise: Faith, Paradise: Hope). A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya lesz a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg.

A trilógia második részének főszereplője Anna Maria (Maria Hofstätter), egy erősen hívő katolikus asszony, aki rendszeresen fizikálisan vezekel a bűnei miatt, és vallási őrülete olykor bizarr szexualitásban nyilvánul meg. Mindeközben egy olyan gyülekezet tagja, mely szeretné a kijelölt útról letért Ausztriát "visszakatolizálni". Anna Maria azzal tölti a szabadságát, hogy Szűz Mária-szobrokkal házal, és válogatás nélkül egyszerű embereket, vagy lomok közé zárkózott szociopatákat és alkoholistákat próbál megtéríteni. Váratlan fordulatként, két év után hazajön a mozgássérült férje, aki viszont muszlim és eltökélt, hogy elhidegült feleségét visszakényszeríti asszonyi kötelességeihez. "
Forrás: Port


A második rész, a Glaube a címből kikövetkeztethető, hogy a hitet veszi górcső alá. Mi hazánkban sem ismeretlen jelenség a házról házra járó hittérítő, aki látszólag boldognak tűnik hitével. Seidl a második részben egy szabadidejében hasonló vallással házaló asszonyt, Anna-Mariát mutatja be (aki mellesleg az előző rész Teresa testvére - itt is összekapcsolódik a két rész). Az asszony éppen szabadságát tölti, amelyet a katolikus hit terjesztésére áldoz fel és természetesen saját otthoni vallásgyakorlataira. Látunk itt önostorozást, cilicium használatát, Jézus képet és keresztet minden szobában, térden imádkozást, otthoni esti imádságokat. Azonban hiába a sok "Istennek tetsző" gyakorlat, Maria sem képes megtalálni a boldogságot. Szabadsága idején toppan be váratlanul mozgássérült férje, Nabil, aki szeretné újrakezdeni kapcsolatukat. Itt kezdődik meg a pokoljárás mindkét fél számára, a hidegháború férfi és nő között, kereszténység és iszlám között.
Ha ennek a résznek a társadalmi kritikáját nézem, úgy érzem, sok újat nem mondott nekünk Seidl. A valláshoz nem úgy kell közelednünk, hogy bezárkózunk bele, hanem inkább kitárulkozni kellene vele. Viszont ahogy Anna és Nabil emberi háborúskodása ábrázolva van, az visszaidézi az első rész megrázó hatását. Civódásaikban természetesen jelen van a hit, hiszen újra összejövetelüknek ez a legnagyobb akadálya valahol. Azonban Seidl tökéletesen bemutatja rajtuk keresztül, hogy abból lesz a legveszedelmesebb ellenség, akit egyszer közel engedtünk magunkhoz. 
Összességében a Paradies második része jóval elmarad az első rész után. Az emberi szinten lévő mondanivalója, a valláson keresztül történő boldogságkeresés tragikuma, Anna figurájának szánalmassága és a férj-feleség közti viszony bemutatása hatásos itt is annak ellenére, hogy keveset beszélnek a szereplők. Azonban társadalmi szinten sok újat (számomra) legalábbis nem mondott itt Seidl, így 7/10

Hoffnung:

Tartalom:
"A tizenhárom éves Melanie (Melanie Lenz) egy szigorú szabályok szerint működő fogyókúratáborban tölti vakációját, miközben anyja fiatal fekete férfiakkal szórakozik Afrikában. Melanienak látszólag csupán egy problémája van, mégpedig az, hogy túlsúlyos - valójában azonban ez a legkisebb gondja. Bár a tábor épületének szürke falai cseppet sem emlékeztetnek a paradicsomi Édenre, Melanie mégis komoly terveket sző: eléri az álomsúlyt és terhétől megszabadulva belekóstol az élvezetek kamasz világába. Kemény edzések és táplálkozási tanácsadások, párnacsaták és két félig elszívott cigi között bekövetkezik, amire már régóta vágyott: szerelmes lesz. Imádata tárgya a tábor ötvenes éveiben járó groteszk orvosa, akit minden lendületével és gyermeki ártatlanságával próbál elcsábítani.

A Remény Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának harmadik és egyben befejező része. A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya, a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg."

Forrás: Port

A harmadik rész, a Hoffnung valahol főleg a "remény hal meg utoljára" közhelyre van felépítve. Melanie, Teresa lánya szerelmes lesz, ezzel megtalálva a pillanatnyi paradicsomot (a doktor iránti vonzalom), azonban hamar rá kell jönnie, hogy az ő helyzetében nem marad más, csak a remény. A film fővonulatát főleg ez a különös románc teszi ki. Melanie látogatásai a betegszobán, ellopott percek a túrázásból a doktor úrral, a kínos várakozás az autónál. A lány próbálkozásai nem olyan hangsúlyosok a filmben, hiába lenne ez a főszál, azonban az okok, amelyek Melanie-t a próbálkozásra sarkallják, sokkal érdekesebbek. Az okokat maga a fogyós tábor mutatja be, amely akár a társadalom metafórájaként is értelmezhető. A túlsúly itt teljesen elfogadhatatlan és az is, hogy ilyen alakban jól is érezzük magunkat. Teljesen megrázóak azok a jelenetek, ahol vagy az edző, vagy a diatetikus libasorban futtatja az elhízott gyerekeket: mintha a társadalom szemében tökéletlen alakokat elkülönítenénk és átalakítanánk őket, csakhogy megfeleljenek az elvárásoknak. Ha nem is túl hatásosan, de azzal, hogy a fiatalok önmagukat adják (takarodó után fent vannak, üvegeznek, nasit lopnak) egyféleképpen lázadnak is. Azonban ahogyan a Melanie-doktor úr szál, ez sincs igazán kidomborítva. Csak látjuk a jeleneteket, azonban az erős érzések itt már elmaradnak, leszámítva a táboros jeleneteket és némelyik Melanie-doktor jelenetet. Így összességében a zárórész mindössze egy 6/10-os. Az ötlet jó, a történet alakulása is, viszont az erő már elszállt (ahogyan a remény is).

A három részt összegezve a Paradies trilógia egy érdekes filmes próbálkozás. Mai modern társadalmunk problémái tárulnak fel három nő életén keresztül nem mindennapi tálalásban. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni őket, azonban akik nem szeretnének három órát ilyesmire elpazarolni, azoknak azért az első részt mindenképpen be kell próbálniuk, hiszen az a legerősebb Seidl munka. Továbbá megjegyezném, hogy német nyelvtanulóknak is nagyon hasznos a három film, hisz nyelvezete nem bonyolult (ezt kritikaként fel is rótták Seidlnek) viszont teljesen hétköznapi, használható. 


2014. szeptember 12., péntek

Életrevalók

szeptember 12, 2014 0 Comments

Közhely, de az ellentétek vonzzák egymást és talán azért, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Vagy mert a felszíni ellentétek alatt rejtőznek a hasonlóságok? Igaz az Életrevalók című francia film nem ennek a kérdésnek a megválaszolásával foglalkozik, de mindenképpen központi téma.

Tartalom:
"Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára."

Forrás: Port


A történet klasszikus ellentétekre épül: gazdag vs. szegény, művelt vs. műveletlen, értelmiségi vs. az utca embere stb. Habár valamennyire igaz történeten alapszik az Életrevalók, maga a tanulság is klasszikusnak nevezhető: fogadd el a másikat / szeresd felebarátodat. Azonban az egészet a tálalás, a körítés emeli ki a hasonló történetek közül, ez teszi színesebbé. A két barát, Drisst és Philippe személyisége és fokozatos összebarátkozása teszi az egész filmet szórakoztatóvá és élvezhetővé. Láthatjuk, hogy két különböző, de nyitott ember miként képes elfogadni a másiknak az apró hibáit, rigolyáit. Egy ponton tovább is megy a cselekmény. Az ellentétek miatt egyik fél képes a másikat olyan dolgokra rávenni, amelyek eddig talán elérhetetlennek tűntek a számára: így válik Drisst és Philippe is életrevalóvá. 


A történet a tanulságon túl még a franciák által megragadott természetesség teszi még emberibbé a filmet. A hétköznapi szituációk átélhetőségét úgy vannak tálalva, hogy apróságoktól válnak különlegessé, főleg a szereplők saját gondolatai és hozzáállásának miatt. Ilyen szituáció például, amikor Drisst nem érti, hogy egy fehér lapra fröcskölt vörös pacának miféle művészi értéke lehet, vagy amikor Philippe ismerkedik a kortárs pop zenével. 
A természetesség mellett azért jelen van a megszerkesztett képi-világ is, ami a filmet szerencsére nem teszi túl giccsessé. Párizs ebben a filmben is gyönyörűen van fotózva és bemutatva, kedve támad a nézőnek elmenni oda. A vizuális élményt pedig csak fokozza az olasz zeneszerző, Ludovico Einaudi zenéje. 
Legvégén annyit mondanék összegzésként, hogy az Életrevalók egy kedves, humoros és szórakoztató film az ellentétes emberek barátságáról és alap emberi értékek mindennapi megjelenéséről: 8/10.

2014. július 19., szombat

Együtt az ég alatt

július 19, 2014 0 Comments

Együtt az ég alatt filmet a Moly nevű honlapon ajánlották, továbbá kedvezett a német tanuláshoz is (filmet nézni eredeti nyelven mindig sokat tud a szókincsen lendíteni). A trailer alapján egy érzékeny és finom filmnek tűnt Jan Schomburg filmje. 

Tartalom:
"Martha és Paul látszólag tökéletes boldogságban élnek. A férfi karrierje felívelőben van, elnyert egy remek állást is, így épp a napfényes Marseilles-be költöznek. Martha élete azonban egy pillanat alatt összeomlik, amikor két rendőrbiztos megjelenik nála és közlik vele: férje, Paul öngyilkosságot követett el. A nő a temetés miatt elkezdi megkeresni férje ismerőseit, s lassan rá kell döbbennie, hogy Paul éveken át, folyamatosan hazudott neki. A férjéről s a kapcsolatukról magában őrzött kép teljesen átértékelődik Marthában, akinek így még nehezebb szembenézni Paul elvesztésével. Hamarosan megismerkedik Alexanderrel, aki előtt titokban tartja szenvedését."

Forrás: Port


A megnézés után az Együtt az ég alatt a Lynne Ramsey Movern Callarja jutott eszembe, hiszen az alapszituáció ugyanaz: meghal a főszereplő kedvese. Ahogy Movern, úgy Martha is megpróbálja feldolgozni a traumát, továbblépni rajta. Ramsey filmjével ellentétben Schomburg egy viszonylag pozitív utat mutat be. Főhősnőnk a higgadt viselkedés és a teljes elkeseredés különböző állapotai közt ingadozik, miközben még férje titkai is napvilágra kerülnek. Ez csak súlyosbíthatná a helyzetet, de Martha inkább utolsó fogódzkodónak használja vagy pont a továbblépés eszközének - a további történések fényében dönthető el. Az viszont biztos, hogy a gyász különböző stációit azzal az érzékenységgel és finomsággal tárja a nézők elé, amely már a trailerben is érezhető volt. A férjjel való jelenetek igazán bensőségesek és őszinték; ezeknek tudatában még nagyobb az űr és a fájdalom Martha életében, amelyet a néző is így jobban érzékel. A férjhez fűződő jelenetek és érzések pedig későbbi jelenetekben is visszaköszönnek, akár egy sosem távozó kísértet.


Erős a film, Sandra Hüller fantasztikus alakítása pedig csak még inkább azzá teszi. Azonban számomra maradt nyitott kérdés a történetben, ami sajnos elrontja a remek élményt. Miért nem derült ki, hogy ki is volt valójában Paul? Az érthető, hogy maga Martha miért hagy fel a nyomozással (spoiler! találkozik Alexanderral spoiler vége), de ha már egy szerettünkről lehullott az álca, akkor nézzünk az álarc mögé is. Ettől a résztől eltekintve az Együtt az ég alatt egy kincs, ritkán látni ilyen gyönyörű és érzékeny filmet, amely továbbá még érdekfeszítően és átélhetően ad át érzelmeket. 8/10-as élmény, érdemes megnézni, ha valami szépre vágyik az ember lelke. 

2014. március 12., szerda

A tökéletes érzék

március 12, 2014 0 Comments



A Perfect Sense-t, azaz a kevésbé jól sikerült magyar címén, Hétköznapi pár, a Skót filmek kurzusom egy újabb darabja. Műfaját tekintve romantikus dráma, de a sci-fi elemei is felelevenednek ebben a szerelmi történetben. 

Tartalom:
"Susan (Eva Green) fontos kérdéseket kutató tudós. Karrierjéért cserébe minden mást feladott az életben, többek közt a szerelmet is. Egy nap mégis enged az ösztöneinek, amikor találkozik Michaellel, a tehetséges séffel (Ewan McGregor). Míg Susan és Michael a szerelem új, eddig nem tapasztalt mélységeit fedezik fel, a többi ember furcsán kezd viselkedni - egy rémisztő jelenség járványszerűen hat az érzékekre, mindenkin egy ismeretlen betegség lesz úrrá. A világméretű katasztrófa Susant és Michaelt is eléri. A film egy lélekerősítő pillantás abba, hogy mit jelent szeretni és szeretve lenni - különösen a zűrös időkben."

Forrás: Port


A filmen látszik, hogy David Mackenzie jó rendező: a jelenetek ötletességgel érzékiséggel vannak megkomponálva, teljesen művésziek. A színek a melankóliát, elkeseredettséget adják át, továbbá a főszereplő páros meghittségét, érzéseit, kapcsolatuk közelségét (még a szexjelenetek is ugyanezzel a hozzáértéssel vannak felépítve - semmi durvaság vagy elnagyolás, mint más filmekben). Ehhez az összhangzhoz még hozzájárul Ewan McGregor és Eva Green párosa közt látszólag létező és hihető kémia.
A rendező hozzáértése még abban is megmutatkozik, hogy nem hagyományos úton közelíti meg a szerelmeseket: egy közelgő, betegség által okozott világvége során kell egymás mellett kitartaniuk érzékszerveik hiányában a szerelmeseknek - megtalálni a tökéletes érzéket. A másik történetszálnál (a járvány) is képes a feszültséget és a globális hatást érzékeltetni az archív-jellegű felvételek segítségével.


Az alap ötlet jó, de valahogy mégsem tud úgy működik, hogy hihető legyen és le kösse a néző figyelmét hosszabb ideig. Érezhető, hogy a két történetszál csak áttételesen érintik egymást, Eva Green karakterén keresztül. A betegségről nem derül ki semmi konkrét (hogy mi a kiváltó ok, lehet-e gyógymódot találni stb.),. Nincs feloldás, se menekvés - ezzel történetileg nincs baj (nem mindig kell happy end), de mégis hiányzik a küzdelem a kórság ellen, ami esetleg hangsúlyosabbá tehetné ezt a részét a cselekménynek. A páros szerelmi kapcsolata és saját küzdelmeik pedig nem feltétlen érdekesek annyira, hogy 90 percig lekössön. És maga a kapcsolat végső megoldása is kissé közhelyesnek tetszik.

Szép film a Perfect Sense, vannak jól kidolgozott részei, de az összkép valahogy mégsem az igazi, a tervezésben valahol lefulladtak a készítők - 7/10.

2014. március 9., vasárnap

Éjfélkor Párizsban

március 09, 2014 0 Comments

Párizs városának mindig is volt valami vonzereje, s nem csak a romantikus filmek hatására. Valami művészi atmoszféra mindig is áradt ebből a városból, a lelket simogató finomság. Ezt az érzést idézi fel Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban, amit Boró és Linda is egyaránt ajánlott nekem - köszönöm nektek. 

Tartalom:
"Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe."

Forrás: Port


Tipikusan könnyed és szerethető típusú ez a film, olyan feeling-good egy kis időutazással. A filmvásznon nem is akárkik jelennek meg, hanem a 20. századi modernizmus művészei. Gil szemén keresztül megismerhetjük ezeket a ma már legendás figurákat. Összetalálkozhatunk Scott és Zelda Fitzgeralddal, iszogathatunk és meghallgatjuk a férfiasságról szóló elmélkedéseit Ernest Hemingwaynek, Pablo Picassót is megpillantatjuk alkotás közben, feltűnik Dalí és Bunnel is néhány szórakoztató jelenet erejéig. Ebben az egészben az a meglepő, hogy Allen képes hétköznapi emberekként ábrázolni ezeket a figurákat, a maguk bohémságukban megjeleníteni őket, levetkőzteti a hírességekről a hírességet, a fame-t. Szóval hiteles képet kapunk a művészek karakteréről. És valahogy ezzel teremtődik meg maga a 20. század eleji hangulat is, mely azonnal beszippantja az embert, főleg, hogy elkerüli az olyan köröket, hogy magyarázza ki honnan és hová jutott - mindent egyszerű elfogadni, a varázslatos világ elfogadtatja velünk a megmagyarázhatatlant. 


Ennek a csodás világnak a feltárása mellett természetesen megvannak Woody Allen jól ismert élvezhető dialógusai, elmélkedései, melyek tökéletesen beleillenek a múltba is, ezzel kicsit a film mondanivalóját is megtámogatva: az élet sosem változik, csak a díszletek. Továbbá a két főszereplőn keresztül (Gil és Adrian) bemutatja Allen az elmenekülés problémáját, a kérdéseket, ami ez felvet és Gilen keresztül megmutatja az esetleges megoldást is - természetesen jól felépített és adagolt jellemfejlődésen keresztül. Végül, de nem utolsó sorban megjelenik a művészlélek és az úgymond normális emberek ellentéte is Gilen és menyasszonyán, Inezen keresztül. 
Összegezve, az Éjfélkor Párizsban egy kellemes, szórakoztató film, főleg művészlelkeknek. A történet végig fenntartja a figyelmet, nagyon mozgalmas és érdekes (nem hiába kapta meg 2012-ben a Legjobb forgatókönyv kategóriában az Oscart), a helyszínek és a hangulat varázslatos, a szereplők szerethetőek és a színészek is, akik megformálják a művészeket. Szóval, feltétlen megnézni, mert szinte hibátlan -10/10.

2014. február 25., kedd

Never run with the crowd, go on your own way

február 25, 2014 1 Comments

A múlt tavasszal (2013.03.08. pontosabban) halt meg az első brit női miniszterelnök, Margaret Thatcher. Az angol ismerősöm kérdezte tőlem, hogy mit szólok a hírhez. Naivan azt mondtam, hogy biztos nagy veszteség. Ismerősöm nevetett és annyit mondott, hogy hál istennek, hogy meghalt. Thatcher az oka, hogy Magyarországra jött. Az internet is igazolta Thatcher népszerűtlenségét az angolok körében. Például készült egy meme, hogy Thatcher most a poklot privatizálja. Leszűrhető, hogy nem volt közkedvelt figura a politikusasszony, de Phyllida Lloyd úgy gondolta mégis megérne egy filmet készíteni. Az ajánlást utólag köszönöm Lucának. 


Tartalom:
"Margaret Thatcher hosszú idő után úgy dönt, megszabadul néhai férje ruháitól. Fontos nap ez számára, és miközben a ruhákat válogatja, megrohanják az emlékek. A konzervatívok jelöltjeként 1959-ben jutott be az alsóházba. 1970-ben oktatásért és tudományért felelős miniszter lett Edward Heath kormányában. Öt évvel később már ő vezeti a Konzervatív Pártot. A kommunizmus elleni határozott kiállása miatt ekkortájt kezdik Vasladyként emlegetni. Azután 1979-ben győzelemre vezeti a konzervatívokat a választásokon és ő lesz Nagy-Britannia első női miniszterelnöke."

Forrás: Port


A film 2011-ben készült, azaz Thatcher életében, ami mindenképpen egy veszélyes dolog. Maga a film ötlete is ingatag, hiszen közel múlt politikai eseményeit dolgozza fel, amik nagy vitát válthatnak ki, sérthetnek ma élő személyeket is - ahogyan 2011-ben Thatchert is sérthette volna. Hogy a rendező tudatában volt-e annak, hogy az ötlete pengeélen táncol, nem tudom, de érezhető a film során, hogy nem mert belemenni mélyebb politikai problémák felvázolásába: felszínes az egész. Thatchert magánszemélyként láthatjuk: életének nyugdíjas napjait tölti, miközben próbálja férje hiányát feldolgozni - eközben emlékszik vissza fiatal éveire és politikai pályafutására. Az életpálya bemutatása nem kronologikus, inkább asszociációk menték halad: egy könyvről, ruhadarabról vagy esetleg képről mi jut eszébe Thatchernek. Ezekből az apró részletekből valamennyire megjelenik az ambiciózus politikus alakja. Mi hajtotta pályáján, hogyan küzdött meg a teljesen férfivilággal (ezt remek jelenetek hangsúlyozzák ki, mint például az, amikor a képviselők leülnek, köztük Thacher is, aki kitűnik a tömegből női magassarkújával a fekete lakkcipők közül), később hogyan lesz a konzervatív párt vezetője, majd miniszterelnök, és végül hogyan válik a 20. század egyik legmegosztóbb alakjává, utálat tárgyává a bányászok közt. 


A Vasladyvel az a baj, hogy inkább dráma, mint életrajzi film - hiába dolgozza fel egy híres személy életét. Vannak remek jelenetek, amelyek visszaadják a kor politikai helyzetét (a merénylet kísérlet vagy a csőcselék Thatcher autójánál), Thatcher alakját (például amikor egyik miniszterét becsmérli, amiért rosszul állította össze a napirendjét), de ahogy fentebb meg lett említve, minden felszínes marad, igazi képet nem kap az átlag néző (hiába a további archív felvételek) - így számomra életrajzi filmként megbukott a Vaslady. Viszont személyi drámaként nagyon is jól működik. Az idős Thatcherön van inkább a hangsúly, legtöbbször őt láthatjuk. Fokozatosan jelennek meg rajta az összeomlás jelei (hogy férje halála vagy megtört karrierje miatt? kérdéses marad, jobb is), a fiatalkori emlékekkel összehasonlítva teljes kontrasztban van a jelen. A cselekmény ezen részében érezhetően haladunk egy pont felé: kicsit lassan, de egyenesen és fokozatosan teljesedik ki a személyi dráma. Mindez nem működne Merly Streep nélkül. Amerikai színésznő ugye - érdekes, hogy miként lett lenyelve, hogy amerikai játszik egy angol politikust. De elhittem neki Streepnek, hogy ő Thatcher. A jelen szálban valósághűen adja vissza az öregasszonyos mozgást, hanglejtést, a jellegzetes makacsságot és büszkeséget, ami ebben a korban szintén jellegzetes. A visszaemlékezésekben tökéletesen visszajön a figura jó és rossz oldala: egyszerre naiv és acélos. 

Értékelni eléggé problémás A Vasladyt. Életrajzi filmként esetleg egy 6/10, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a korról, csak érintőlegesen. Mivel a film külföldre is importálva lett így célszerű lett volna többet mutatni Thatcherből és kormányából. Viszont akkor ott a probléma, hogy politikai nézetet kellene vállalni, ami nem feltétlen vezetne jóhoz - ezért nem 2011-ben kellett volna a filmnek megszületnie, hanem Thatcher halála után, minimum. Viszont személyi drámaként nagyon ütős a film, 8/10-es alkotás: tudatosan és szépen felépített, kicsit művészfilmes de ötletes megoldásokkal. És természetesen mindkét szempontban 10/10-es Merly Streep - az Oscar-díj azt mutatja, hogy az akadémia is így gondolja. 

2014. február 18., kedd

Csoportterápia

február 18, 2014 0 Comments

Új év, de a színház túra megy tovább Ádámmal. Most a Madách Színház egy magyar musicaljére (bocsánat, mjúzikeljére) mentünk el, a Csoportterápiára. A nézőtér teljesen megtelt, főleg fiatalak látogattak el a darabra. Vajon mi lehet vonzó ebben a darabban?

Tartalom:
"A zenés komédia sztárszereposztása garancia a két óra felhőtlen kacagásra, a különös emberi sorsok és viszonyok pedig bizonyosan megérintik a néző lelkét. Hat vadidegen, három férfi és három nő érkezik a csoportterápiára. Kezdetét veszi az analízis annak rendje és módja szerint. De vajon az lesz az orvos, akit annak hiszünk, vagy valaki egészen más? Jetti, az üldözési mániával súlyosbított testképzavaros lány leginkább saját maga elől menekül. Ervin Ivánnak látszólag semmi keresnivalója ezen a helyen, de záros határidőn belül kiderül, hogy az amnézia egy speciális esetével állunk szemben, és a másfél óra alatt legalább négyszer mutatkozna be, ha egyáltalán tudná a nevét. Sziszi táncos az Operában, ami önmagában előrevetíti baljós árnyait, Trixi krónikus hazudozó, Lajos megrögzött hipochonder, aki elveszett testvérét keresi, Natasa pedig őrületes lelki problémákkal küzd: múltkor a plázában nem tudott leparkolni a dzsippel."

Forrás: Port


Szórakoztató - egyszerűen ennyivel magyarázható a sikere. Láthatunk hat tipikus emberfigurát kifigurázva, akiknek az összeeresztésén dőlhet az egész színház. Az egymásra való dobálózások, a helyzetkomikum, a régi poénok előhozása mind szórakoztatóak, nem erőltettek (bár néhol kiszámíthatóak). Ez a recept, néhol megtarkítva szórakoztató dalokkal, tart az első felvonásig, az Áramszünetig. Utána kissé komollyá válik a musical: nagy vallomások és életsorsok. Itt érezhető igazán az, vagy erősödik meg az az érzés, hogy a darab szereplői akár mi is lehetünk. Itt felmerül a kérdés: mégsem pusztán a szórakoztató mivoltával magyarázható a Csoportterápia? Általában az emberek (a maiak mindenképpen) szeretik önmagukat látni, saját problémáikat mindenképpen - ennek az igénynek is tökéletesen megfelel a musical. 


Annak ellenére, hogy "csoportterápiára járni" kellemes és szórakoztató kikapcsolódás, azért van egy-két apró zavaró dolog, ami fölött nem lehet elsiklani. Jó a történet felépítése, nem egyenetlen, a vége meg is tud lepni. Ott vannak a jó dalok, musicaldarabhoz illően előadva. Külön-külön teljesen jó mindkettő, de együtt adhat némi furcsa érzést. A cselekmény felépítése és alapszituációja inkább egy hagyományos drámára emlékeztet, így lehet nehezen elfogadható a történésekbe beékelődő éneklés. Másrészt, ma már a musical eléggé szabados műfaj, szinte mindent elbír - innen nézve nincs gond itt. Ami még zavaró volt, hogy némelyik poén egy idő után kicsit megfáradt, de összességében nem volt zavaró.

Szóval, Csoportterápiára járni jó, jó. Nem-színházasoknak is ajánlott a darab, kellemes kikapcsolódás és nem is adják későn: 9/10

2014. február 1., szombat

Gázt!

február 01, 2014 0 Comments

2011 őszének egyik kedvenc alkotása a Drive volt, a Cannes-i fesztiválon Nicolas Winding Refn elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Az akciófilm és a művészfilm egy különös frigyét hozta el a rendező. Hogy működő képes a végeredmény? Szó-szó. 

Tartalom:
"Driver (Ryan Gosling) nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywood-ban, de ez csak a második műszak, főállásban éjszakai rablásoknál segédkezik, mint a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Nem hétköznapi szakmájában ő a legkeresettebb, köszönhetően speciális tudásának: hajszálpontosan ismeri a város labirintusszerű utcáit, fejében van egész Los Angeles térképe. Melóit az ügynöke, Shannon (Bryan Cranston) hajtja fel, aki valójában a nagy áttörésre készül: építeni egy autót Drivernek, hogy profi versenyen indulhasson, rendes versenypályán. A buliba bevonja Bernie Rose-t (Albert Brooks), aki valamikor filmproducerként kezdte, azóta kispályás gengszter. Miután Bernie látta Drivert akció közben a pályán, ragaszkodik hozzá, hogy gyerekkori barátja, Nino (Ron Perlman) is beszálljon az üzletbe."

Forrás: Port


A filmen látszik, hogy a rendező érti a dolgát, hiszen rengeteg ötlete van, melyeket hatásosan valósít meg. A kreativitást leginkább a jeleneteken lemérhető. Már az első képsorok úgy teremtenek feszültséget, hogy tényleges akciójelenetek nem történnek: mintha minden pontos ridegséggel lenne kimérve: jó értelemben.  Az izgalom fokozatosan építkezik, konkrétan sosincs bemutatva, csak érzékeltetve. Ezzel az akciófilmektől idegen nyugodtság van kontrasztba állítva a kegyetlenséget és nyers brutalitást. Sokkoló, de hatásos.
A minimalistaság a szereplők között is érezhető. Kevés a párbeszéd, a színészek közötti apró gesztusokból minden érthető: a viszonyuk, az érzéseik, a tetteik. A legminimalistább figura Driveré. Ryan Goslingból egyszerre áraszt egy olyan aurát, amely vonzónak mutatja, és ami elrettentőnek is. Kimért, minimális érzelmeket jelenít meg (csak akkor, amikor Irine-vel van - viszont ilyenkor is csak kicsit mosolyodik el), brutalitását is érzelmek nélkül fejti ki. 


Ilyen remekül felépített jelenetek és hol marad a történet? Hiába a jól felépített film, ha nem tud lekötni: ehhez a rendezői bravúrok nem elegek. A cselekményben túl hamar alakulnak ki a közelebbi kapcsolatok, nem reális (most melyik nő engedné be a szomszédját már a második nap a lakásába?). Pedig a jelenetek, melyek a gyorsan összehozott szereplők viszonyát mutatja be hangulatosak. A börtönt viselt férj megjelenése után az események felgyorsulnak, ekkor lesz igazán izgalmas a történet, de a vége felé ismét érdektelen marad az egész, aztán a finálé ismét leköt. Ilyen téren csalódás a Drive.

Összegezve, némi hype-ot érezni ekörül a film körül. A rendezéssel nincsen baj, valóban nem szokványos és egy filmesztéta számára csemege. A színészek is tökéletesen alkalmazkodni látszanak a minimalizmushoz, részesei a Drive különös, leírhatatlan atmoszférájának. A történet nagy nyomot nem hagy (bennem legalábbis nem), amiért kár, hiszen látszik, hogy a rendező érti a dolgát. A Drive-t egyszer meg lehet nézni, de ha nem tesszük meg, nem maradunk le semmiről: 7/10.

2013. július 13., szombat

Rém szomorú és irtó megindító

július 13, 2013 0 Comments

Aki ismer, tudja, hogy az egyik kedvenc könyvem a Rém hangosan és irtó közel. Mindig le tud taglózni, elgondolkodtatni az élettel kapcsolatban. Így, természetesen, nagy elvárásaim voltak a filmmel kapcsolatban. 

Tartalom:
"Oskar a 2001 szeptember 11-i New York-i terrortámadásban veszítette el az édesapját. A tizenegy éves, szokatlanul érett és érzékeny fiú az apja holmijai közt talál egy kulcsot, és mivel úgy véli, hogy ez egyfajta üzenet tőle, elhatározza, hogy megkeresi a hozzá illő zárat. Miközben a a várost járva kutakodik, sokféle emberrel találkozik, és kezdi felfedezni a hiányzó apjához fűződő láthatatlan szálakat, valamint a zajos, idegen és veszélyes világot, ami körülveszi."

Forrás: Port


Féltem a filmtől. Féltem, mert a könyvet ismerve úgy gondolom, hogy szinte képtelenség megvalósítani azt a torokszorongató melankóliát, ami áthatja a regény minden egyes sorát. Stephen Daldry filmje ezt nem is hozta vissza. De végül nem is volt baj, nem hiányzott a filmből. Foer könyve több mindenről is szól, több szálon fut a cselekmény. Daldry egy momentumot és történetszálat emelt ki a könyvből, és ezt dolgozta át kicsit. Az adaptációban 9/11-ből indul ki, de egy sokkal univerzálisabb, emberibb témáról szól: a gyászról, ráadásul egy kisfiú szemszögéből (aki Asperger szindrómás, ami sokban megmagyarázza a viselkedését). Egy szülőt korán elveszteni rettenetes dolog, és bele se merek gondolni, hogy ezt miként dolgozhatja fel egy gyermek. Ilyen idős korban, feltehetőleg, azt érezheti egy kicsi, hogy iszonyú veszteség érte, és senki se érti meg őt. Az érzelmi kifakadásaiból ítélve Oscar is valami ilyesmit érez. És hogy elmúljon a fájdalma, elindul egy útra. Igaz csupán a puszta véletlen folytán, ahol nyakába veszi New Yorkot és az öt körzetet, és eközben megérti, hogy mindenkinek van gyászolni valója. Megtanulja, hogy az emberek nem számok, sokkal inkább betűk, amik egy történetté akarnak összeállni. Így leírva, eléggé tanmesei, de ahogy az Út a vadonba filmnél is említettem, az embereknek be kell járniuk a saját útjukat, hogy rájöjjenek az apró igazságokra. Napjainkban, szerintem, szükségünk is van ilyen történetekre, mert annyi honnan akarják megmondani, hogy mit és hogyan csináljunk, hogy sokszor érezhetjük magunkat elveszettnek és összezavarodottnak. 


Még a bejegyzés elején említettem, hogy legnagyobb félelmem az volt, hogy a film miként fogja az érzéseket kifejezni. Ugyanis a könyvben tipográfia és különböző stílusok segítségével ábrázolja Foer a szereplők érzelemvilágát. Daldry hangok és képek segítségével éri ezt el, plusz a színészek alakítása is megrezdíti a szükséges lélekhúrokat. A reklámmal ellentétben a mozi két sztárja nem Tom Hanks és Sandra Bullock, hanem Thomas Horn és Max von Sydow. Az ő játékuk adja a legnagyobb érzelem löketet ehhez a drámához. Még a képi világról mondanék annyit, hogy régen láttam filmen New Yorkot ilyen szépnek. Dicséretes, hogy nem a felhőkarcolókra koncentráltak, hanem a zöld részeire a városnak. 

 Kellemes csalódás volt a Rém hangosan és irtó közel. Nem 100%-os adaptáció, rengeteg mindent kihagytak a könyvből vagy bizonyos részeket átírtak, de mégis jól működik, és a lényeges mondanivalót megtartja. 8/10-es film, egyszer mindenképp érdemes megnézni.

Follow Us @soratemplates