Erlend Loe lassan már az egyik kedvenc írómmá növi ki magát. Valahogy egyszerre tud szórakoztatni és elgondolkodtatni, azt mondják ő a norvég Nick Hornby (bár erről nem tudok nyilatkozni, mert még nem olvastam Nick Hornby-t). Legutóbb megjelent könyvétől sem vártam mást, minthogy szórakoztasson, de legyen közben valami mondanivalója is. Megkaptam.
Tartalom:
"Telemann, a norvég drámaíró feleségével és három gyermekével egy bajos kisvárosban tölti a nyarat. Miközben igyekszik meggyőzni nemcsak feleségét, de saját magát is, hogy egy színdarabon dolgozik, mely “maga az ősenergia, az életet is veszélybe sodró elemi erő”, valójában a dús idomokkal megáldott sztárséfről, Nigelláról ábrándozik. Bár a házaspár csak egy kellemes nyaralást akart eltölteni, egész kapcsolatuk veszélybe kerül – és mindennek tetejébe még az angolul egy szót sem beszélő vendéglátó családdal, Baderékkel is dűlőre kell jutniuk…"
Ez eddig a legkülönösebb Loe regény, amit olvastam; nehéz most valami értékelhetőt írni róla.
A formája elég érdekes, amely egyszerre teszi könnyűvé és nehézzé az olvasást. A kis regény többnyire párbeszédekből épül fel, és néha közbeiktatott írói narratívából. Így olyan érzése van az olvasónak, mintha drámát fogna a kezében, viszont nem jelöli meg, hogy épp melyik szereplő beszél. Egymás után hányt párbeszédeket olvasunk, így eléggé résen kell lenni, hogy tudjuk, ki beszél.
Ha figyelmesen olvasunk, egy norvég házaspár élete elevenedik meg előttünk. Mondhatjuk azt, hogy egy haldokló házasságba csöppenünk bele. A férj lassan elhatárolódik családjától csak hogy saját álmát kergesse, azaz a színházat. És érdemes ezt tennie? Természetesen nem, hiszen kiderül, hogy tehetsége annyi, mint egy halnak a fára mászáshoz. Mennyi ilyen család létezhet.
A kissé elkeserítő események mellett persze ott van Loe humora és bolondsága, amiért igazán lehet szeretni a könyveit. Nem hiszem, hogy sok olyan szerzővel találkozni, aki képes "náci csecsebecséket", Nigellát, Németországot, Sátántangót és teniszt egy könyvbe belesűríteni úgy, hogy teljesen természetesnek érezzük, hogy ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett. Ehhez is kell egyfajta tehetség.
Röviden összegezve, Loe ismét egy remek könyvvel ajándékozta meg az olvasókat. Annyi hibája volt csak a Vegyesbolti csendes napoknak, hogy gyorsan végig lehetett olvasni. Amúgy szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy az Loe-tól elvárható. 10/10-es élmény, nem hiába az egyik kedvenc szerzőm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése