Antigané: 1996

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1996. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. augusztus 8., péntek

Tűz és jég dala

Chibi Zsó augusztus 08, 2014 0 Comments

A Tűz és Jég dala könyvsorozatba anno a HBO hype-ja rántott be, s a regényciklus azóta csak dagad és dagad. Jelenleg a nagyérdemű a hatodik kötetre vár kiéhezve, a Winds of Winterre (Tél szárnyai?).

Tartalom:

"A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.

Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.

Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése."

Forrás: Moly

„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá” – hangzik el a mondat a Hamletben. És nem hiába jutott eszembe Shakespeare egyik leghíresebb drámája George R. R. Martin hatalmas eposzának kapcsán.

Alapjában véve ebben a történetben senki se rossz, csak mindenki a saját érdekét nézi. Szokták mondani, hogy „én életem, azt csinálok vele, amit akarok”, de mi van akkor, ha a te cselekedeteid, érdekeid másokra is hatással vannak? Bizony, játszmák kezdődnek. A hatalmasok, az uralkodók és hősök világában pedig hatalmas játszmák. Tettváltás sorozatok követik egymást, ahogy arra emlékezhetünk a Hamlet kapcsán irodalom óráról.

Egy szó, mint száz, Martin nem él másabb vagy mesteribb eszközökkel, mint Shakespeare. De akkor mégis mitől olyan élvezetes? A borítóra írt szöveg azt írja, hogy „Martin legnagyobb erőssége, hogy meg tudja újítani, és élettel tölti fel azt a műfajt, amit a számtalan populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett.” És ez a lényeg. Akár fantasy ez, akár a shakespeare-i királydrámák prózai átirata, van benne fantázia, és benne van az emberség is: az esendőség, az önző vágyak, szeretet, bosszúvágy. Azok a dolgok, amik emberiek. Engem leginkább ez érintett meg. Továbbá közönségesnek, de hatásosnak nevezhető írói húzásokkal tartja Martin ébren az olvasó figyelmét. A történéseket több szereplő szemszögén keresztül követhetjük végig (ebben a tekintetben realistának mondható a regény), és ahogy tágul a történet, úgy távolodnak el ezek a szálak egymástól. Azonban mindegyik szemszög (POV) cliffhangerrel végződik, s lehetséges, hogy csupán három fejezet múlva tudjuk meg, hogy mi is történt az adott szereplővel: és ez így megy szereplőről szereplőre.

Azonban Kardok vihara után mindenképpen szükség volt egy újrarendezésre. Ha az egész fantasy eposz felépítését nézzük, olyan, mintha egy nagy robbanás következett volna be a harmadik kötetben, és most ebben a kötetben, és később a Sárkányok táncában is a felkelést, az éledést néztük volna végig. A holt királyok helyére újak kerülnek, a befejezett utakat az újak követik. Az élet megy tovább. Szükségesen újrarendezték a sakktáblát, ezért érezheti sok olvasó azt, hogy a 4. és az 5. a kötet lassabb, rosszabb, mint az előzőek. És szerintem ez egy logikus lépés, hiszen már nem lett volna mit tovább fokozni. Ha az új sakktáblán elindul a harc, majd ismét izgulhatunk, úgy hiszem.

Viszont ami inkább zavart, az az újfajta szemszögek rendszere. Ez alatt azt értem, hogy például megjelent Dorne, de több karakter szemén keresztül láthattuk, ami mindenképpen elüt, kissé idegen az eddig megszokott narrációtól, és kicsit hasonló dolog jelent meg a Vas-szigeteki szálnál is. Kissé zavart, de ezen kívül új színt vittek a történetbe.

Továbbá sokat gondolkodtam a szereplők motivációin, de magán a könyv felépítésén is. Láthatólag, már kezdenek összeérni a szálak, szűkülni a történet, ami jó pont (gondolok itt Tyrionra és Daenerysre). Másrészt itt-ott érthetetlen módon tágul ki (igaz, az egyik szál még az 5. kötetben lezárul). Ezekkel a lassításokkal George R.R. Martin olyan, mint Doran herceg: csak vár és vár a megfelelő alkalomra. Csak tudnám, hogy hol az a pillanat. Én pedig, mint olvasó egy türelmetlen Arianne vagyok. Szeretném látni azt a háborút. Vért és tüzet akarok.

A legutolsó kötetben igaz szereplőkön volt a hangsúly, és legyek türelmesebb. És valahol mindegyiket megértem. Valaki otthonra vágyik, más menekülni szeretne saját bűneitől, a harmadik pedig védelmezni, a negyedik bizonyítani akar. Most mindenki a szívére hallgatott, ami viszont ebben a világban nagy vétek. Ezért nem mondanám, hogy nem volt végig egy helyben állás a könyv. A közepétől több történetszál, POV beindult. Kaptunk elejtett szavakat (Sötét szárnyak, sötét szavak!), meghökkentő haláleseteket, és olyan fordulatok is előfordultak, melyek később felkavarhatják az amúgy sem békés állóvizet Westeroson. Beköszöntött a tél és már hideg szél fúj kint.

Összességében, a Tűz és Jég dala egy szórakoztató epikus fantasy történet (vagy low fantasy). Főleg realista jegyei, részletessége, felépítése és pörgőssége emeli ki a többi történet közül. Természetesen megvannak a maga hibái, néhol túlontúl túlírt is, nem minden szereplő egységesen érdekes. Ezek ellenére mégis nagy rajongásnak örvend, sok spekulációra ad okot: műfajában 8/10 pontot kap az első 5 kötet. Remélhetőleg, George R. R. Martin hamarosan megírja a befejező köteteket.

2014. április 24., csütörtök

The Heroic Struggle of Average People

Chibi Zsó április 24, 2014 0 Comments

My name is Joe (1998) is one of the early films of Ken Loach which concerns with Scottish issues. Its genre is obviously romance. The story is about an unemployed and former alcoholic man, Joe (Peter Mullan) who gets to know the local community health worker, Sarah (Louise Goodall). As they are getting closer to each other, we start to learn more and more about their relationship and discover its depth. On the other hand, the genre of this movie can be drama as well. Besides Peter and Sarah’s storyline, there is another one in parallel theirs: Liam (David McKay) who plays in Joe’s football team and Sabine (Anne-Marie Kennedy) who is one of the patients of Sarah. The couple is struggling with serious financial problems and the only escape seems to be drug trade for them. However, they have become the victim of the main drug dealer, thus Liam is tend to ask Joe to help them. Joe cannot refuse Liam but Sarah is dead against this idea.

As we can conclude that from the plot, Loach’s film deals with mainly social issues in city of Glasgow. In other words, heroic struggles of average people. These serious problems are represented by the characters.

The movie beings with a scene of meeting of an AA group (i.e. Alcoholics Anonymous) where the main character, Joe is introduced. The typical expectation would be that the man’s problem is told here; on the contrary, Joe only tells about his alcoholism later, when Sarah visits his own house for the first time. His experiences with alcohol stand for its psychedelic effect and further side effects such as aggressive behaviour. Nevertheless, as the present time of the story represents it, Joe was able to recognize his problem and went further: join an AA group – this is a good example for the heroic struggle of average people.

Another social issue, poverty is demonstrated by Joe, Liam and Sabine as well. Despite the fact that Joe beat alcoholism, he is unemployed and only part-time jobs are available to him (e.g. painting Sarah’s flat). Liam and Sabine have to cope with the same situation, additionally; they ought to care about their child, Scott. In contrast with Joe, neither Liam nor Sabine is capable to solve their problems; thus they turn to the “easier” way, drugs – here another issue is emerged, drug consumption and its other causation, for example drug trade, as it appears later in the storyline.

These problems are structured by intelligent director techniques. One of them is the narrative style. As the previous example of Joe’s AA group scene represents it, Loach does not use clear chronological narration. My name is Joe’s beginning is rather in the style of in medias res because the viewers do not get immediately the explicit information about the main characters or the plot. Loch introduces every detail step by step; we get the whole picture of the situation only at the last part, and the same structure is applied in the case of characters. As Joe and Sarah get to know each other by meetings so we, the viewers get more detailed description about their characters.

In another film of Ken Loach, Carla’s song (1996), the director uses almost exactly the same techniques. A bus driver, George (Robert Carlyle) and Carla (Oyanka Cabezas), a foreign girl meet in Glasgow by chance. Carla seems to have great injuries in her heart, which are not discovered before George. He wants to help the girl, thus he makes Carla travel home, Nicaragua that she could face her past.

The beginning of both films is similar: the main characters meet by chance, they start meeting and grow to love each other. During this act, they learn more and more about each other’s character and past. In order to represent this method, both My name is Joe and Carla’s song uses flashbacks as a narrative technique but in different way. In the main film of the essay, both Joe and Sarah see more and more shades of each other as the time is passing. The same is true in case of Carla’s song, with the exception of that we only know Carla, George’s life stays in background. Some scenes, for example when he gives his Glasgow t-shirt to a Nicaraguan man, represents his character (i.e. charitable), but other details of his life are not known.

This dissimilarity causes another one between the two works. According to movie database (e.g. IMDB or Port), Carla’s song is regarded as a romantic drama, but after watching it, the romance part seems to be less highlighted than the drama part. Discovering Carla’s past, the actual political problem of Nicaragua gets the focus, not the completion of the couple’s love. Furthermore, with the integration of Nicaragua part into the plot, the director turns from Scottish issues and pays great attention to the civil war and its consequences at average people’s level.

However, Loach chose problems of another country; he copes with the same contemporary problems of citizens as in My name is Joe: poverty, how to learn accept the unacceptable or how to handle the feeling of the willingness of escapism. As in the other movie, these serious struggles inside us have different effects on people and everybody tries to solve them in different ways. Someone will continue fighting because he or she is able to understand and accept the past or the current situation, as Joe and Carla do, or choose escape since he or she does not feel strong enough to solve the given problem such as Liam or George.

The two main actor of My name is Joe, Peter Mullan and Louise Goodall appear in another Scottish films. For example, Louise appears in Carla’s song as Maureen, George’s girlfriend. Unfortunately, here her role is not as emphatic as in My name is Joe. There are only two scenes where Goddall is present: when she has a date with George and in the other scene they break. By these events Maureen’s character remains undiscovered as Goddall’s talent in acting. Besides this film, she does not many chances to act.

The actors of My name is Joe, Peter Mullan and Louise Goodall seem to be able to suit the challenges of Loach’s directions. Mullan as Joe can show many dimensions of an unemployment man in his late thirties. His style is a bit rough (e.g. car scene) but he does not lack kindness (e.g. he manages to save Liam’s family without expecting any compensation). Through Mullan’s acting the viewers can understand Sarah’s feeling toward him, because they grow to love Joe, too. In 1998 the juries of Cannes Film Festival might have had the similar opinion: Peter Mullan won in the category of best actor.

His partner, Louise Goodall also makes her character likeable and natural, she seems intelligent and helpful. Nevertheless, the social differences between her and Joe are emphasized by her acting. For example her speech style (i.e. less harsh accent) and her calmer behaviour are good techniques to achieve it.

Peter Mullan, despite Goodall, has had more chance in the world of movies. For instance, he has an interesting role in David McKenzie’s film, Young Adam (2003). In the story, there is a great conflict between Joe (Ewan McGregor) and Les (Peter Mullan) because Joe has love affair with Les’s wife, Ella. However, the conflict stays unresolved since here, Mullan in Les’s role not as the strong man who can fight against his faith. Lastly, he thinks fighting pointless, thus he leaves Joe, the generation to take everything.

In conclusion, Ken Loach’s films, at first sight, seem to adapt different themes from each other, but after taking a closer look, it can be concluded that only the approach is what differs. His two films which were examined represent the statement. On the other hand, it is not true for the actors. Both Peter Mullan and Louise Goodall can play in total different roles and situations.

# 1996 # 1998

2014. március 8., szombat

Válaszd az életet!

Chibi Zsó március 08, 2014 0 Comments

Az angol/skót filmek egyik megkerülhetetlen alapműve a Trainspotting, amely Irvine Welsh, skót kortárs író egyik legismertebb művének adaptációja. 1996-ban látott napvilágot a film, és igaz, azóta több drogos film készült (pl. Rekviem egy álomért), de még mindig kiemelkedő és különleges Danny Boyle alkotása.

Tartalom:

"Mark és haverjai képtelenek beilleszkedni a társadalomba, nem mintha a gazdaságilag lepusztulóban lévő Edinburgh-ben sok lehetőségük lenne erre. Csupa vesztes figura, akik parttalanul sodródnak ide-oda. Az egyetlen menekülést a drog kínálja számukra, heroinnal belőve utaznak a képzelet univerzumában. Szárnyalásuknak csak az szab gátat, ha elfogy az anyag. Azért élnek, hogy hozzájussanak a következő adag narkóhoz. A sors azonban még egy utolsó lehetőséget kínál Mark számára."

Forrás: Port

Még mindig kiemelkedő film a Trainspotting, mert nem a drogfüggők okait keresi azért, mert az anyaghoz nyúltak ("Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?"), nem az anyag áldozataként állítja be őket, nem teszi a drogosokat mártírrá, mint a már említett Rekviem egy álomért film (ez egy másik stádium). Boyle filmje inkább fókuszál az életforma bemutatására, mint annak burkolt bírálására vagy hogy kampányfilmet készítsen - a konklúziót a nézőknek kell levonnia. Vannak olyanok, akiknek csábító szembemenni a fogyasztói társadalommal akár a heroin útján is a film hatására, azaz lázadni. Lesznek, akik társadalmi kritikát fognak látni benne (ami kétségtelenül jelen is van), és olyanok is akadnak, akik a társadalmi élet sajátos patkányfogó jellegét fogja meglátni (mint én is): érezzük, hogy egyéniségünk a kiteljesedés folyamatában szociális gátakba ütközik, amelyekkel nagy valószínűséggel nem is értünk egyet, mert jelentéktelennek tetszenek. Megoldás erre a nihil, az önpusztítás? Hosszútávon nem - kívülállóként meg tudjuk ezt állapítani. Valahol erről szól a Trainspotting (számomra legalábbis): a szereplők, leginkább Renton miként járja meg ezt az utat, végül hogyan fog dönteni - és nem csak a heroinnal kapcsolatban, az életet illetően is.

Viszont, a drog szorosan összefűződik ezzel a Trainspottinggal, így a néző a sokkolástól sem felejtkezik meg. Számtalan hatsásosan megszerkesztett jelenet van, amely próbálja visszaadni a droghatásait vagy a függő élményeit, s továbbá nem marad a film adós sem a "büntetést" illetően se.

A főbb témák mellett megvannak a skót témájú filmek sajátos, mondhatni bájos jellegzetességei is. A kiejtés, ami rengeteg pluszt ad az egész történet hangulatához, a fiatalos zene, a sajátos, kissé sötét humor (bár ez lehet inkább Irvine Welsh sajátossága), önirónia, és nem utolsó sorban maga a helyszín is, Skócia - kicsit hozzáad a kilátástalanság érzéséhez.

Lassan 18 éves a Trainspotting, de még mindig sokat mond, aktuális és kiemelkedik a műfajból. A mai közönség számára esetleg a lassabb történetvezetés jelenthet gondot, de ez a legkevesebb - 10/10.

# 1996 # adaptáció

2013. március 8., péntek

Elvált nők klubja

Chibi Zsó március 08, 2013 0 Comments

Azt szokták mondani, hogy a minket ért nagy csapásokon sírni vagy nevetni lehet. És ha nem akar az ember hamar elhalálozni, jobb, ha utóbbit teszi. Az Elvált nők klubja akár egy szívszorító dráma is lehetett volna, de inkább egy másik utat választott. Ádám és Marci által ajánlott film könnyek helyett a szórakozást garantálja.

Tartalom:

"1969-ben egyszerre diplomázik le négy lány Xintia, Elise, Brenda és Annie. Négy elválaszthatatlan jóbarát, akik örök segítséget és barátságot fogadnak egymásnak. Az évek múlásával azonban messze kerülnek egymástól, s egy szomorú tragédia, Xintia öngyilkossága hozza ismét őket össze. Kiderül, hogy nagy szükségük van egymásra. Mindhárman elváltak és mind lelkileg, mind anyagilag csúnyán rászedték őket. A közös katasztrófa egységbe kovácsolja őket, elmés bosszúra készülődnek az ex-férjek ellen. Mivel az asszonyok saját karrierjükön túl nem csekély szerepet vállaltak férjeik üzleti életének felépítésében, tisztában vannak gyenge pontjaikkal. Az örökre megbélyegzett "első feleségek" támadásba lendülnek volt férjeik ellen, hogy "visszafizessenek" nekik mindent, kamatostól."

Forrás: Port

Elválni sok okból el lehet. Az Elvált nők klubja a válást a megcsalt, megunt és elhagyott nők szempontjából mutatja meg a problémát. Az egyik talán legborzasztóbb érzés, amikor helyettünk mást választanak, főleg ha egy olyan személy, akinek egész életünket ígértük. Ahogy fentebb már említettem, ez tökéletes alapanyag lehetne egy szívbemarkoló amerikai drámához. Azonban a történet ugyebár a vígjáték eszközeihez nyúl. Egy komikus, ám sikeres bosszúhadjáratnak lehetünk szemtanúi. Magában a megvalósításban is található a film mondanivalója. Örökös önsajnálattal nem lehet továbbmenni, hanem jókedvvel. Fogadni kell a kellemetlenségeket, de amilyen hamar csak lehet, túl kell lépni rajtuk. És nem utolsó sorban mindig könnyebb, ha ott van mellettünk valaki. A három barátnő, Elise, Brenda és Annie együttes erővel lépnek ki saját ördögi körükből, és együttesen állnak bosszút a férjeken.

Amúgy magára a filmre azt lehet mondani, hogy ezredszerre is szórakoztató. Igaz, olyanfajta film, amit ünnepekkor vagy nyáron valamelyik csatornán leadnak, de meg lehet nézni ismét, mert kikapcsol. A szereplők szerethetőek. Magie Smith a szokásos szerepét hozza, azaz a jót tétlélek középkorú nőt, Goldie Hawn fergeteges a lecsúszott színésznő szerepében (szerintem ő is a gerince), Bette Midler meg egy erőskezű nőként jeleníti meg Brenda karakterét - ahogy azt kell is. Van némi fricska is itt az új generáció lányai számára, meg jó amerikai szokáshoz híven tanulság is, amiről fentebb már értekeztem.

Összefoglalva, kellemes film az Elvált nők klubja. Valóban, bármennyiszer meg lehet nézni. Igaz, a mai nézőnek már elég ódivatú lehet, de megér egy próbát. A maga műfajában 8/10-es film, és nem is akar több lenni, mint egy vígjáték.

# 1996 # Ádám

2012. szeptember 7., péntek

Sleepers

Chibi Zsó szeptember 07, 2012 2 Comments

Vannak olyan filmek, amelyek azzal nyűgöznek le, hogy a géppisztolyból kilőtt golyó szikráit szórja arcodba, vagy mert olyan szépen és költőien mondta a férfi a szerelmének azokat a közhelyes szavakat. És vannak azok a filmek, amelyeknek a végén ülsz, ülsz, és érzed, hogy valami súly nyom téged, érzed, hogy ez a film akar neked mondani valamit, hogy valamit megindított benned. Ezek közé a filmek közé sorolom a Sleeperst is (Pokoli lecke), melyet csoporttársam, Gergő ajánlott.

Tartalom:

"Négy vagány New York-i srác ostoba csínyével egy ember halálát okozza. A fiúk javítóintézetbe kerülnek, ahol aztán nap mint nap a poklok poklát élik át: őreik szadista parancsnokuk vezetésével megalázzák, megkínozzák, sőt megbecstelenítik őket. Aztán évek hosszú sora telik el, de az egykori srácok érett, komoly férfiként még mindig nem tudnak szabadulni a történtektől. Furcsa ügy kapcsán találkoznak: kettőjük bíróság elé kerül, mert felismerték és megölték egykori fő kínzójukat. A másik két barát - az egyik újságíró, a másik ügyész - komoly problémával néz farkasszemet: hogyan tudnák úgy csűrni-csavarni a történteket, hogy túljárjanak az igazsággépezet eszén és két társuk megmeneküljön. Ezzel talán ők is túljuthatnak lelkileg a történteken."

Forrás: Port.hu

Kissé becsapós a film. Megismerünk négy New York-i fiút, akik élvezik ártatlannak nevezhető gyermekkorukat (legalábbis a szomszédságéhoz viszonyítva ártatlan), a környék lakosait (igazi olvasztótégelye az ír és olasz bevándorlóknak). Utóbbiban igazán az fogja meg az embert, hogy nem akar idealista lenni, hanem a néző képébe nyomja a valóságot. Ez New York, itt bizony le szokták lőni az embereket, bármi megtörténhet. És tényleg bármi. Ez történik a négy fiúval is: véletlenül, de megölnek egy embert, amiért számolniuk kell: egy év fegyház. Betekintést nyerünk ottani életükbe, látjuk, hogy megaláztatások sorozata éri őket, de érezni lehet, hogy itt azért többről van szó. Valami mélyen el van temetve.

És itt jön a megtévesztés. A történet nem a gyerekek megalázásáról, szenvedéseiről szól, ahogyan azt először a magyar címből lehetne gondolni, ha nem ismerjük a tartalmat. De a pokoli lecke itt mást jelent, másnak fog kijárni. A film egy bosszútörténet, erre utal is a Monte Cristo grófja is, amelyet egyik fiú kap a nevelőintézetben, és a film második részében is többször előkerül.

A tárgyalás részt nézve azon gondolkodtam, hogy a bosszúállás nem-e bűn, mint ahogyan az is, hogy valaki megaláz minket, elveszi emberi méltóságunkat? Jogunk van-e magunknak igazságot szolgáltatni? Azt hiszem, hogy ezek örökös problémák, de a válasz talán az lehet, hogy Isten nem ver bottal.

A Sleeperst a mai néző kissé lassúnak érezheti, hiszen régi darab már (1996), de más hiba nem róható fel. A történet tudatosan felépített, ott hat a nézőkre, ahol kell, így igazi katarzist idézve elő. A filmet igazi tehetséges színészgárda eleveníti meg. Kevin Bacon úgy játssza a szemét fegyverőrt, hogy beleborzong az ember ~~(legalábbis egy lány mindenképpen)~~, Robert De Niro teljesen beleillik az atyai szerepébe, s a gyerekszínészek is hitelesen játszottak.

A filmhez sokat ad még a realisztikus háttér, a lerobbant New York-i utcák és házak: egy kissé nyomasztó hangulatot adnak a történetnek, és egyfajta képet is kapunk az amerikai társadalomról. Nem mondom, hogy ez az igazi, valóságos amerikai társadalom, de nem is az a tökéletes, American dream-szerű ábrázolás.

Összességében 9/10-es film a Sleepers - Pokoli lecke. Bosszúálló film egy érdekes szituációban tálalva. Miután lepörgött a stáblista ülsz, gondolkozol, kérdezel, válaszokat keresel, és elcsodálkozol az emberi fantázia végtelenségén. Ez a film ezt hozza ki a nyitott nézőből.