A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 12., vasárnap

Az út

február 12, 2017 0 Comments


Cormac McCarthy híres regényét a Je suis snob kihívás +1 pontja miatt olvastam el: +1) és csak a legkeményebbeknek: egy könyv, amit egy szabadon választott, megindokolandó, de eddig fel nem sorolt ok miatt nem vennél a kezedbe. Ez a kitalált ok a „megbukott az első oldal teszten” volt, ami nálam annyiból áll, hogy az első oldalt elolvasva próbálom eldönteni, főleg megérzésre, hogy érdemes-e nekem az adott könyvvel próbálkozni. Egyszer átesett egy ilyen teszten Az út is, és a, nem hittem el, hogy nincsenek veszők a szövegben b, olyan sutának tűnt a megfogalmazás.

Tartalom:
"Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják… "

Forrás: Moly


A kihívásnak köszönhetően, kezembe vettem a regényt, túltettem magam az első oldalon, majd nem volt megállás. Párszor meg kellett állni, a lelkem nem bírta azt, ami feltárult ezeken a lapokon. McCarthy talán a legreálisabban, és ezzel a legkegyetlenebbül ábrázolta a poszt-apokaliptikus világot. Ismert, jól berendezett, kényelmes társadalmunk már csak nyomokban található meg a hamu alatt, maguk az emberek pedig fokozatosan felejtik el először kultúrájukat, majd saját magukat is. Utóbbit jól példázza az, hogy McCarthy nem használ neveket, csak nagyon általános elnevezéseket, mint férfi, fiú, öreg ember. Végül csak az ösztönök maradnak és az életben maradásért folytatott harc – ezen próbál felülemelkedni a férfi és a fiú, embernek maradni a maguk korlátjai közt a világ vége után. Ez teszi olyan kegyetlenné a könyvet. Le kell szögezni, hogy a folyamatos vándorlós, úton levés miatt úgy érezhetjük, hogy lassan folyik a cselekmény, sőt sehová se tart, de ez tudja igazán átadni azt a kilátástalanságot, amit apa és fia is átél. De igazából egy molyos értékelésen vagy blogbejegyzésen keresztül ez nem adható vissza. Készítsétek fel a lelketeket és olvassátok el a regényt. A lassan haladó cselekmény ellenére is sok izgalmat és főleg gondolkodni valót tartogat Az út

Ami pedig az első visszatartó erőt, a stílust illeti: a fordítással nem tudtam megbarátkozni, nagyon sok furcsa vagy zavaró szó volt benne, ami nekem nem tette teljesen gördülékennyé az olvasást. Viszont az eredeti ismerete nélkül nem ítélkeznék a fordítás felett, mert elképzelhető, hogy okkal ilyen a magyar szöveg is, hisz az eredeti is furcsa. Ezért eldöntöttem, hogy egyszer elolvasom angolul a regényt és hogy a továbbiakban McCarthyt angolul olvasok (a következő a No country for old man lesz, szintén híres mű). Viszont akadtak erős mondatok is a magyar fordításban. Egyet idéznék is:

Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat sutogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem.

To sum up: a tartalomért mindenképpen megérte felhagynom az első oldalas teszttel, és azért többé-kevésbé kijöttem a fordítással is, így lesz nálam Az út 9/10. 

2016. szeptember 19., hétfő

Háromtest-probléma

szeptember 19, 2016 0 Comments

Az egyik legismertebb amerikai sf kiadó, a Tor egy nagyvonalú programba fogott bele, a Tor.com Free Ebooks Clubba. Minden hónapban elérhetővé tesznek egy ingyenes ebook kiadványt, mindezért csupán fel kell iratkozni a hírlevelükre a feljebb linkelt honlapon. Júliusban a Hubo-díjas The Three-Body Problemet küldték el a feliratkozóknak, augusztusban pedig Jo Walton The Just City regényét, szeptemberben pedig a Malazai Bukottak első kötetét, a Hold udvarát. A Tor ebookjai érdekes olvasmánynak tűnnek, így én sem tudtam ellenállni az ajánlatuknak és feliratkoztam a hírlevelükre. Amíg tart a Free Ebook Club, addig én is megosztom veletek olvasmányélményeimet A mostani első cikkben Cixin Liu hard sci-fijéről, a Three-Body Problemről számolok be. Remélem, majd be tudom hozni a lemaradást és a többi ebookról is írni egy új rovat keretén belül, ami értelemszerűen a Tor Free Ebooks Club címet fogja viselni. 

Tartalom:
"Ez a közel jövőben játszódó trilógia az első alkalom, hogy az angol anyanyelvű olvasók megtapasztalják a többszörös díjnyertes jelenséget Kína legnépszerűbb science fiction írójától. Szembeszállva a Kínai Kulturális Forradalommal egy titkos katonai projekt jeleket küld az űrbe, hogy kapcsolatot létesítsen az idegenekkel. Egy a pusztulás szélén álló idegen civilizáció fogja is a jeleket és a Föld meghódítását tervezi. Eközben a Földön különböző csoportok alakulnak, melyek vagy üdvözölni és segíteni szeretnék a korruptnak tartott világ átvételében a magasabb szinten lévő hódító lényeket, vagy harcolni fognak az invázió ellen. Az eredmény egy igazi science fiction mestermű grandiózus témákkal és elképzelésekkel."
Forrás: A könyv tartalmából fordítva


A régi motoros sci-fi olvasók már találkozhattak kínai sci-fivel például a MetaGalaktika 10-ben, esetleg Lao Sö sf-nek titulált Macskaváros krónikája is megfordulhatott a kezükben, de Cixin Liu neve még nem ismert a hazai piacon, pedig talán az egyik legjelentősebb és legnépszerűbb science fiction szerző Kínában. Eddig kilencszer nyerte el Kína legrangosabb science fiction díját, a Galaxy-díjat, 2015-ben pedig elnyerte a Hugót a Three Body-Problemért a legjobb regény kategóriájában.


Mit tudhat Cixin? Remembrance of Earth’s Past trilógia első része elég kielégítő választ ad erre: egy olyan kötet a The Three-Body Problem, amiben a legfantasztikusabb ötletekből áll össze egy még fantasztikusabb történet. Cixin Liu regényében rögtön az események sűrűjébe csöppenünk. Kapunk egy diktatórikus rendszert, annak minden velejárójával együtt (Ye), később pedig egy napjainkban élő tudós világába nyerünk bepillantást, vagyis pontosabban a mindennapi életének felborulásába (Wang). Mindkét történetszál érdekes, de az is, ahogyan Cixin szövi magát a regényt. Kicsit tagolt, lassú folyású mesélés közben ismerjük meg a két főszereplő életét és karakterét, majd titkait is. Először Ye múltjával és későbbi sorsát ismertük meg, rajta keresztül pedig betekinthettünk a Kulturális Forradalomba is, ami kívülállóként (azaz kínai történelemben nem jártas olvasóként) nagyon érdekesnek bizonyult. A legizgalmasabb ponton pedig megszakad (csak egy kis időre) Ye élete és Cixin Wangra terelni figyelmünket. Mindkét cselekményszál megállja önmagában is a helyét, és sokáig ez a kerekség zavart is, mert nem tudtam kitalálni, hogy miként fog a két rész összefüggni. De egybeérnek és nem is akárhogy! Spoilerezni nem szeretnék, így annyit írnék le, hogy Cixin a jól ismert sci-fi sémákat dobja fel úgy, hogy szinte rájuk sem ismerünk, teljesen újdonságként hatnak. Ráadásul ezeket meglepő fordulatok formájában illeszti be a cselekménybe, ami egy letehetetlen könyvvé teszi a Three-Body Problemet. Ezek közül a kedvencem mindenképpen a számítógépes-játék volt, ami szintén a Three-Body Problem nevet viseli. Az egyik legkreatívabb ötlet, amivel eddig sci-fi regényben találkoztam. A játék valahogy egyszerre idézi az RPG-k világát és a Ceasar meg a Pharaoh-stílusú civilizáció építős játékokat, de még ezeknél is klasszabbnak tűnik, főleg a beépített tudományos problémák miatt. Olvasás közben azonnal késztetést érzünk, hogy mi is csatlakozzunk és építsük a Three-Body közösségét. Ezenkívül még számos mókás kikacsintást is kapunk a játékot taglaló részekben. Kedvencem, amikor a Kelet nagy tudósain keresztül bírálja az író a nyugati civilizációt, de bőven kap fricskát a keleti világ is a nyugati történelem prominens személyein keresztül. 

Ahogy az angol fülszöveg ígéri, tényleg elképesztő ötleteket vonultat fel Cixin, azonban számomra egy hibája volt a regénynek, emiatt vontam is le egy csillagot Molyos értékelésemben: már túl hard sci-fi volt az én ízlésemnek. Személyiség kérdése ez, persze, de számomra a részletekbe menő fizikai fejtegetések lassították a történetet, néhol el is vonták a figyelmet a tényleges történésekről. Leginkább az utolsó szakaszban zavart ez, amikor a triszoláriaiak protonos kísérleteiről írt Cixin. Viszont a csillagászattal kapcsolatos dolgokat élveztem, a Kódjátszma filmhez hasonlóan a Three-Body Problem is felkeltette érdeklődésemet a nem-bölcsész tudományok iránt. 

Még sosem olvastam kínai sci-fit, de a jövőben lehet, fogok még. A Three-Body Problem folytatását mindenképpen. De talán nem is számít a nemzetiség, csak az, hogy jó az egész. Szóval, aki szereti a hard sci-fit, az mindenképpen tegyen egy próbát a The Three-Body Problemmel, de a gamereknek is tetszhet a regényben szereplő sajátos számítógépesjáték miatt. De igazából bárki próbálkozhat vele, mert jó, izgalmas olvasmány, kikapcsolódni tökéletes. Az első kötetre 8/10 pontszámot adok, aztán egyszer csak sikerül sort keríteni a folytatásokra is. 

2016. augusztus 9., kedd

Az Álmok tengere

augusztus 09, 2016 0 Comments

Megint kevés a könyves poszt, pedig a személyes statisztikáim szerint sokkal többet olvasok, mint amennyi filmet vagy sorozatot nézek. Így gondoltam, indítok a Molyos kihívásaim alapján egy-egy rovatot, amin belül megosztom az Antiganén is az értékeléseimet. Először a Je suis snob kihívással kezdem, hisz ezen a kihíváson mindig kell értékeléseket írnom és általában eléggé hosszúra is sikerednek. Az első ilyen "sznobos" bejegyzés Vavyan Fable Álom tengeréről szól.

Tartalom:
"Egy réges-régen varázsálomba süllyesztett, legendás király, akit visszasír a nép. Egy hős Viador, aki hitvesztettségéért hosszú raboskodással fizet. Egy nyelves-szájas, komédiás lány, legendabéli hősök rajongója. Egy kényszermunkára ítélt óriás, akit a hajtókerékről vágnak le. Egy megalázó fogságból szabadított, mogorva sárkány. Két szökött harcszolga, egyikük férfi, másikuk nő. Velük vannak az istenek és a magasabb mágia. Mindenki más ellenség. Egy varázsos történet bátorságról, hitről, barátságról, szerelemről, bűvöletről, kalandról és birodalmárokról! Ahogyan még senki más nem írta meg."
Forrás: Moly

Az Álmok tengerét a Je suis sznob kihívás keretén belül olvastam el. Ezt a könyvet válogattam be a 6. szemponthoz (a szempontokhoz lesz lent link + a listámhoz is), ami a következő volt: egy könyv egy szerzőtől, akitől még sose olvastál semmit, de valamiért maga a szerző sosem volt szimpatikus, ez lehet ok nélküli vagy szerinted abszolút megalapozott ellenszenv. 
Be kell vallanom, volt ellenszenvem azelőtt is Vavyan Fable iránt, a humora miatt. Ne értsetek félre, nem vagyok besavanyodott ember, sőt, nagyon is szeretek nevetni mindenfélén, de csak az olyan humort tudom értékelni, ami azért intelligens és szellemes. Ahogy egyszer Fable-ről áradozott egy ismerősöm, főleg annak humoráról, én magamban levontam az elmondottakból, hogy na az írónő pont azt a humort képviseli, ami tőlem nagyon is messze áll.

Aztán megtaláltam ezt a kihívást és gondoltam, tegyünk egy próbát Fabe-lel, hátha csak rosszul ítéltem őt meg. Egy másik ismerősöm, aki régen sokat olvasott az írónőtől említette még nagyon régen az Álmok tengerét, hogy az emlékei szerint jó volt. Könyvtárban meg is lepődtem, hogy milyen szép a borítója és az illusztrációk is jópofák, hát tényleg, megéri a próbát. És persze a történet se tűnt rossznak, legalábbis a fülszöveg meg a prológus alapján. Az első 50 oldal után rá kellett jönnöm, hogy nem akármire vállalkoztam… Megpróbálok finom lenni, bár nehéz lesz, mert négy hónapnyi szenvedést fogok most kiadni magamból. Szóval, aki szereti Fable-t, az most meneküljön el innen!

Az Álmok tengere fantasy? Nem, még köszönőviszonyban sincs a műfajjal, max annyira, hogy nem a mi világunkban játszódik. Dehogy ez a világ milyen… Az elnyomásban élő nép és az aranykor visszasírása nem is lenne egy rossz téma, ha egy rendesen kidolgozott világba lenne elhelyezve. Végig azt éreztem, főleg az Ylonián kívüli világoknál, hogy az írónő csak felskiccelte a világait, sőt, azt összes hülyeséget, amit ki tudott találni, azt beléjük pakolta. A mély pont mindenképpen az együtt böfögő és ürítő királyi udvartartás volt… Lényeg, egy olyan kitalált világba nem igen tudom beleképzelni magam, ahol különösebb összekötő elemek nélkül összedobált ötletek adnak némi díszletet csak. Pedig az alvó király és a Viadarok bevezető történetét olvasva még reméltem, hogy lesz valami mitológiai háttere ennek az egésznek.



Ez a kidolgozatlanság a szereplők esetében is jelen van. Mindegyik csak egy-két, jobb esetben három tulajdonsággal rendelkezik és azokat mutatja be 500 oldalon keresztül. És akkor őértük kéne izgulnom, igaz? Ha csak annyit látok például Azinból, az óriásból, hogy ékegyszerű (megjegyzés: ebben nem következetes Fable: néha az óriás olyan bölcsességeket lenyom, hogy na…. nem reális), Mytiának meg az a „nagy” beszólása, hogy „ez az egyetlen hibám” (épp az, amit kitalál…)… hát, ennél azért összetettebb figurákat várnék. Az egész bandából talán Viador és Nashua volt kedvelhető, leszámítva a hihetetlenül idegesítő veszekedéseiket. 
A szereplőknél még megjegyezném, hogy ahogy a kapcsolataik alakultak (főleg az, hogy ki-kivel jön össze) azoknak semmi alapjuk nem volt, nem volt felépítve az adott karakterek közötti vonzódás, egymáshoz való közeledés, semmi. Talán az előbb említett Jassalnál és Nashuánál (bár őszintén: ki nem tudta volna kisakkozni, hogy egy pár lesznek?), de valahogy az ő összejövésük is olyan hirtelen volt és a cselekményben a lehető legindokolatlanabb helyen történt.

Az utolsó két pont, amit említenék még és nagyon bosszant, az a regény alpárisága és a nyelvezete. Tudom, a low fantasyt nem ezekre a regényekre mondják, de én azÁlmok tengerére rányomnám, hogy low fantasy a javából. Sőt, low brow fantasy. Szerintem ilyen végtelenül szexista és undorító, poénnak szánt dolgokat talán hasonló vígjátékokban láttam. Komolyan, annak poénnak kell lennie, ahogy az óriás és a sárkány szó szerint farok méreget, ráadásul egy hosszú bekezdésben, vagy hogy az egyik Fivér gyilkolásként rálehel a másikra és attól szörnyet hal, a másik meg hisztirohamot kap és a többiek meg utánozzák, ahelyett, hogy rádobnának egy kényszerzubbonyt? Köszönöm, ebből nem kérek. Azt meg nem tudom elhinni, hogy a hű de nagyon szűzies és iszonyúan erkölcsös nők azonnal szexéhes szexistennőkké változnak, továbbá a rengeteg antifeminista poént nem is idézném be az értékelésbe…

Végül a regény nyelvezete. Egyik értékelésben írta valaki, hogy ebben a könyvben Fable nyelvújítónak hiszi magát, és őszintén, nekem is ez a gondolat motoszkált végig a fejemben! Annyira magyartalan és borzalmasan csengő szavakat, kifejezéseket erőltet a történetébe (pl. pocsékság), hogy kedvem lett volna egy piros tollal végig grammar naziskodni mind az 500 oldalt (talán jobban is élveztem volna az olvasást). Viszont, a nyelvezet volt a legkisebb baj az Álmok tengerével, hisz vannak itt sokkal komolyabb gondok is…

Végszóként, annyit szeretnék megvallani, hogy a Fable iránti ellenérzések ellenére, én nagyon pozitívan álltam az elején ehhez a regényhez, főleg a borító és a belső illusztrációk miatt, amik egy mesés, mókás történetet ígértek nekem. Nagyon sajnálom, hogy nem ez lett belőle, sőt, sokkal rosszabb lett, mint amit vártam (valami sablonos sztorit vártam, ami azért megvolt, de ez a legkisebb bajom ennél a könyvnél). Sajnos így végződött első és egyben utolsó találkozásom Vavyan Fable-lel. Azért másfél csillagot kap tőlem a borítóért, Nashuáért és a vigyorkáért. Az Antiganés értékelési rendszeremben is 2/10 pontot ér az Álmok tengere.



Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2014. szeptember 30., kedd

Szeretett csontok

szeptember 30, 2014 0 Comments

Még évekkel ezelőtt láttam a Komfortos mennyország (Lovely Bones) című filmet. A történet és a narratív megoldás (a halott szemével látjuk a földi eseményeket) nagyon megtetszett, s miután megtudtam, hogy a film alapja egy könyv, szerettem volna elolvasni. Erre idén nyáron került sor. 

Tartalom:
"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább. A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni. "

Forrás: Moly

Az előzetes várakozások után vegyes érzéseim lettek. Mindenképpen egy érdekes próbálkozás a Komfortos mennyország, ezt nem lehet tagadni. Azt mondják, a holtaknak már úgy sem számít semmi. Alice Sebold szerint ez nem igaz. Nem csak az élőknek kell továbblépniük, hanem a holtaknak is, s ez mindkét félnek ugyanúgy nehéz. Ebből az elgondolásból teszi meg Suzie Salmont, a meggyilkolt lányt a történet narrátorává. Az ő szemén keresztül lesünk mi is be volt családja és iskolatársai életébe. Ezen a téren a regény szépen építkezik. Feltárja, hogy a szereplők mit éreznek a halál után, s ki hogyan és milyen módon próbál továbblépni az elfogadhatatlanon. Néhol azonban túl részletes.
Egy idő után már túl sok szereplővel foglalkozik Suzie. Ray Singh és Ruth Connors jelenléte egy bizonyos fokig érthető, hiszen valamilyen módon mindkettejüket megérintette Suzie halála, valami furcsa módon ez össze is kapcsolja a két szereplőt. Természetesen még az is elfogadható, hogy Harveyt is szemmel tartja a halott lány, hisz végül is ő a gyilkosa és érez iránt egyfajta bosszúvágyat és elégtételt szeretne kapni az élettől miatta. Viszont mikor Ruanát (Ray anyja) vagy a detektív életét is elkezdte mesélni Suzie, azt már soknak és kissé fölöslegesnek is találtam, hiszen őket már nem igen érintette meg a főszál (a lány halála) és a cselekményt sem vitték tovább. Ezektől az apró kissé fölös betoldásoktól eltekintve átélhető és szeretetteljes a történet. Valóban olyan, mintha egy kicsit naivka fiatal lány írná, aki fedezi fel az életet.
Azonban a végén vártam volna valami feloldozást, de a méltó büntetést inkább. Bár ezek nem mindig jönnek el az életben, főleg nem utóbbi a gonosztevők felett. Ha így nézzük, végül is reális a történet. Viszont akadt még zavaró rész a regényben: spoiler! amikor Suzie visszajön a Földre Rayhez, hogy szeretkezzenek. Ez a rész számomra teljesen elrontotta a szépen felépített cselekményt és az egésznek a realitását is. spoiler vége 

Összességében a Komfortos mennyország könyv formájában sem rossz, azonban néhol eltér a saját főcselekményétől, a legvégén pedig az én szája íze szerint elmegy a csöpögős amerikai irányba, ami nem igen tesz jót a történet összképének. Így egy 7/10-es pontot adok a regényre. 



2014. szeptember 3., szerda

Papírsárkányok

szeptember 03, 2014 0 Comments

Azt szokták mondani, hogy ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, azonban én sokszor elfelejtem ezt a mondást. Leveszem az olyan borítójú könyvet, ami megtetszik. Így történt Khaled Hosseini Papírsárkányok könyvével is. És olyan világ tárult elém az oldalakon keresztül, amelyre nem számítottam. 

Tartalom:
"Afganisztán, 70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált. Megjelenése óta a Papírsárkányok folyamatosan az amerikai toplisták élén áll. Lefordították az összes európai nyelvre, de megjelent héberül, kínaiul és arabul is. Az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták."

Forrás: Moly

2001. szeptember 11. Éppen iskolába készülődtem, amikor bemondták a hírekben, hogy merénylet történt New Yorkban: repülők szálltak bele az ikertornyokba. Majd ezt követően a hírek az Afganisztánba küldött katonákról szóltak. Ennyi kötött csak ehhez a kultúrához: a terrorizmus híre. 
Aztán az évek során mindig felmerült bennem, hogy normális embereknek jó-e egy olyan hely, ahol folyamatos harcok folynak? Tényleg igaz volna, hogy az iszlám egy véres vadhajtás? Ilyen távolból olyan nehéz volt megítélni, hisz az ember mindig csak a helyi szóbeszédet hallotta meg látta a CNN-en, hogy tankok jönnek-mennek a száraz, sivatagos utakon.

Aztán jött ez a könyv. Nem feltétlen nevezném szem felnyitásnak, inkább annak igazolásának, amit éreztem belül: normális emberek nem vágyhatnak állandó háborúra. Az elbeszélőhöz, Amirhoz hasonlóan Afganisztán egy távolba révedő, szomorú ország. Megvannak saját bűnei, melyeket talán egyszer jóvá tehet, de ítélkezni nem igen van jogunk. Minden nemzet viseli bűneit. 
És az ország őhozzá hasonló gyermekeiről szól ez a Papírsárkányok. Apró boldogságok, tragédiák sora, majd a beletörődés. Zendegi migzara. Az élet megy tovább. A számunkra egzotikus díszletek között így zajlik az afgán élet, amely akár a mi életünk is lehetne.

Inkább a könyv első fele, a gyermekkor története az igazán erős és átélhető szál, a felnőttkor résznél néha olyan érzésem volt, hogy egy ország bemutatást olvasok egy kissé kiszámítható történettel, de mégis az mondható el, hogy Khaled Hosseini könyve sokat tud adni. Nyitottságra kéri az olvasót, de nem erőlteti ránk kultúrájának teljes szeretetét. Megmutatja mindennek a maga árny oldalát is (maga az elbeszélő sem egy példamutató szereplő), de ítéletet sosem mond ki. Hiszen bármit is tettek az emberek, zendegi migzara, az élet megy tovább. Megy.

Összességében, egy ritka jó könyv a Papírsárkányok egy olyan világról, amely igazából rejtve van előttünk, annak ellenére, hogy sokat hallunk róla a televízióban: 9/10.


Face-Of-Life munkája

Follow Us @soratemplates