A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 12., vasárnap

Az út

február 12, 2017 0 Comments


Cormac McCarthy híres regényét a Je suis snob kihívás +1 pontja miatt olvastam el: +1) és csak a legkeményebbeknek: egy könyv, amit egy szabadon választott, megindokolandó, de eddig fel nem sorolt ok miatt nem vennél a kezedbe. Ez a kitalált ok a „megbukott az első oldal teszten” volt, ami nálam annyiból áll, hogy az első oldalt elolvasva próbálom eldönteni, főleg megérzésre, hogy érdemes-e nekem az adott könyvvel próbálkozni. Egyszer átesett egy ilyen teszten Az út is, és a, nem hittem el, hogy nincsenek veszők a szövegben b, olyan sutának tűnt a megfogalmazás.

Tartalom:
"Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják… "

Forrás: Moly


A kihívásnak köszönhetően, kezembe vettem a regényt, túltettem magam az első oldalon, majd nem volt megállás. Párszor meg kellett állni, a lelkem nem bírta azt, ami feltárult ezeken a lapokon. McCarthy talán a legreálisabban, és ezzel a legkegyetlenebbül ábrázolta a poszt-apokaliptikus világot. Ismert, jól berendezett, kényelmes társadalmunk már csak nyomokban található meg a hamu alatt, maguk az emberek pedig fokozatosan felejtik el először kultúrájukat, majd saját magukat is. Utóbbit jól példázza az, hogy McCarthy nem használ neveket, csak nagyon általános elnevezéseket, mint férfi, fiú, öreg ember. Végül csak az ösztönök maradnak és az életben maradásért folytatott harc – ezen próbál felülemelkedni a férfi és a fiú, embernek maradni a maguk korlátjai közt a világ vége után. Ez teszi olyan kegyetlenné a könyvet. Le kell szögezni, hogy a folyamatos vándorlós, úton levés miatt úgy érezhetjük, hogy lassan folyik a cselekmény, sőt sehová se tart, de ez tudja igazán átadni azt a kilátástalanságot, amit apa és fia is átél. De igazából egy molyos értékelésen vagy blogbejegyzésen keresztül ez nem adható vissza. Készítsétek fel a lelketeket és olvassátok el a regényt. A lassan haladó cselekmény ellenére is sok izgalmat és főleg gondolkodni valót tartogat Az út

Ami pedig az első visszatartó erőt, a stílust illeti: a fordítással nem tudtam megbarátkozni, nagyon sok furcsa vagy zavaró szó volt benne, ami nekem nem tette teljesen gördülékennyé az olvasást. Viszont az eredeti ismerete nélkül nem ítélkeznék a fordítás felett, mert elképzelhető, hogy okkal ilyen a magyar szöveg is, hisz az eredeti is furcsa. Ezért eldöntöttem, hogy egyszer elolvasom angolul a regényt és hogy a továbbiakban McCarthyt angolul olvasok (a következő a No country for old man lesz, szintén híres mű). Viszont akadtak erős mondatok is a magyar fordításban. Egyet idéznék is:

Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat sutogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem.

To sum up: a tartalomért mindenképpen megérte felhagynom az első oldalas teszttel, és azért többé-kevésbé kijöttem a fordítással is, így lesz nálam Az út 9/10. 

2016. szeptember 19., hétfő

Háromtest-probléma

szeptember 19, 2016 0 Comments

Az egyik legismertebb amerikai sf kiadó, a Tor egy nagyvonalú programba fogott bele, a Tor.com Free Ebooks Clubba. Minden hónapban elérhetővé tesznek egy ingyenes ebook kiadványt, mindezért csupán fel kell iratkozni a hírlevelükre a feljebb linkelt honlapon. Júliusban a Hubo-díjas The Three-Body Problemet küldték el a feliratkozóknak, augusztusban pedig Jo Walton The Just City regényét, szeptemberben pedig a Malazai Bukottak első kötetét, a Hold udvarát. A Tor ebookjai érdekes olvasmánynak tűnnek, így én sem tudtam ellenállni az ajánlatuknak és feliratkoztam a hírlevelükre. Amíg tart a Free Ebook Club, addig én is megosztom veletek olvasmányélményeimet A mostani első cikkben Cixin Liu hard sci-fijéről, a Three-Body Problemről számolok be. Remélem, majd be tudom hozni a lemaradást és a többi ebookról is írni egy új rovat keretén belül, ami értelemszerűen a Tor Free Ebooks Club címet fogja viselni. 

Tartalom:
"Ez a közel jövőben játszódó trilógia az első alkalom, hogy az angol anyanyelvű olvasók megtapasztalják a többszörös díjnyertes jelenséget Kína legnépszerűbb science fiction írójától. Szembeszállva a Kínai Kulturális Forradalommal egy titkos katonai projekt jeleket küld az űrbe, hogy kapcsolatot létesítsen az idegenekkel. Egy a pusztulás szélén álló idegen civilizáció fogja is a jeleket és a Föld meghódítását tervezi. Eközben a Földön különböző csoportok alakulnak, melyek vagy üdvözölni és segíteni szeretnék a korruptnak tartott világ átvételében a magasabb szinten lévő hódító lényeket, vagy harcolni fognak az invázió ellen. Az eredmény egy igazi science fiction mestermű grandiózus témákkal és elképzelésekkel."
Forrás: A könyv tartalmából fordítva


A régi motoros sci-fi olvasók már találkozhattak kínai sci-fivel például a MetaGalaktika 10-ben, esetleg Lao Sö sf-nek titulált Macskaváros krónikája is megfordulhatott a kezükben, de Cixin Liu neve még nem ismert a hazai piacon, pedig talán az egyik legjelentősebb és legnépszerűbb science fiction szerző Kínában. Eddig kilencszer nyerte el Kína legrangosabb science fiction díját, a Galaxy-díjat, 2015-ben pedig elnyerte a Hugót a Three Body-Problemért a legjobb regény kategóriájában.


Mit tudhat Cixin? Remembrance of Earth’s Past trilógia első része elég kielégítő választ ad erre: egy olyan kötet a The Three-Body Problem, amiben a legfantasztikusabb ötletekből áll össze egy még fantasztikusabb történet. Cixin Liu regényében rögtön az események sűrűjébe csöppenünk. Kapunk egy diktatórikus rendszert, annak minden velejárójával együtt (Ye), később pedig egy napjainkban élő tudós világába nyerünk bepillantást, vagyis pontosabban a mindennapi életének felborulásába (Wang). Mindkét történetszál érdekes, de az is, ahogyan Cixin szövi magát a regényt. Kicsit tagolt, lassú folyású mesélés közben ismerjük meg a két főszereplő életét és karakterét, majd titkait is. Először Ye múltjával és későbbi sorsát ismertük meg, rajta keresztül pedig betekinthettünk a Kulturális Forradalomba is, ami kívülállóként (azaz kínai történelemben nem jártas olvasóként) nagyon érdekesnek bizonyult. A legizgalmasabb ponton pedig megszakad (csak egy kis időre) Ye élete és Cixin Wangra terelni figyelmünket. Mindkét cselekményszál megállja önmagában is a helyét, és sokáig ez a kerekség zavart is, mert nem tudtam kitalálni, hogy miként fog a két rész összefüggni. De egybeérnek és nem is akárhogy! Spoilerezni nem szeretnék, így annyit írnék le, hogy Cixin a jól ismert sci-fi sémákat dobja fel úgy, hogy szinte rájuk sem ismerünk, teljesen újdonságként hatnak. Ráadásul ezeket meglepő fordulatok formájában illeszti be a cselekménybe, ami egy letehetetlen könyvvé teszi a Three-Body Problemet. Ezek közül a kedvencem mindenképpen a számítógépes-játék volt, ami szintén a Three-Body Problem nevet viseli. Az egyik legkreatívabb ötlet, amivel eddig sci-fi regényben találkoztam. A játék valahogy egyszerre idézi az RPG-k világát és a Ceasar meg a Pharaoh-stílusú civilizáció építős játékokat, de még ezeknél is klasszabbnak tűnik, főleg a beépített tudományos problémák miatt. Olvasás közben azonnal késztetést érzünk, hogy mi is csatlakozzunk és építsük a Three-Body közösségét. Ezenkívül még számos mókás kikacsintást is kapunk a játékot taglaló részekben. Kedvencem, amikor a Kelet nagy tudósain keresztül bírálja az író a nyugati civilizációt, de bőven kap fricskát a keleti világ is a nyugati történelem prominens személyein keresztül. 

Ahogy az angol fülszöveg ígéri, tényleg elképesztő ötleteket vonultat fel Cixin, azonban számomra egy hibája volt a regénynek, emiatt vontam is le egy csillagot Molyos értékelésemben: már túl hard sci-fi volt az én ízlésemnek. Személyiség kérdése ez, persze, de számomra a részletekbe menő fizikai fejtegetések lassították a történetet, néhol el is vonták a figyelmet a tényleges történésekről. Leginkább az utolsó szakaszban zavart ez, amikor a triszoláriaiak protonos kísérleteiről írt Cixin. Viszont a csillagászattal kapcsolatos dolgokat élveztem, a Kódjátszma filmhez hasonlóan a Three-Body Problem is felkeltette érdeklődésemet a nem-bölcsész tudományok iránt. 

Még sosem olvastam kínai sci-fit, de a jövőben lehet, fogok még. A Three-Body Problem folytatását mindenképpen. De talán nem is számít a nemzetiség, csak az, hogy jó az egész. Szóval, aki szereti a hard sci-fit, az mindenképpen tegyen egy próbát a The Three-Body Problemmel, de a gamereknek is tetszhet a regényben szereplő sajátos számítógépesjáték miatt. De igazából bárki próbálkozhat vele, mert jó, izgalmas olvasmány, kikapcsolódni tökéletes. Az első kötetre 8/10 pontszámot adok, aztán egyszer csak sikerül sort keríteni a folytatásokra is. 

2016. augusztus 9., kedd

Az Álmok tengere

augusztus 09, 2016 0 Comments

Megint kevés a könyves poszt, pedig a személyes statisztikáim szerint sokkal többet olvasok, mint amennyi filmet vagy sorozatot nézek. Így gondoltam, indítok a Molyos kihívásaim alapján egy-egy rovatot, amin belül megosztom az Antiganén is az értékeléseimet. Először a Je suis snob kihívással kezdem, hisz ezen a kihíváson mindig kell értékeléseket írnom és általában eléggé hosszúra is sikerednek. Az első ilyen "sznobos" bejegyzés Vavyan Fable Álom tengeréről szól.

Tartalom:
"Egy réges-régen varázsálomba süllyesztett, legendás király, akit visszasír a nép. Egy hős Viador, aki hitvesztettségéért hosszú raboskodással fizet. Egy nyelves-szájas, komédiás lány, legendabéli hősök rajongója. Egy kényszermunkára ítélt óriás, akit a hajtókerékről vágnak le. Egy megalázó fogságból szabadított, mogorva sárkány. Két szökött harcszolga, egyikük férfi, másikuk nő. Velük vannak az istenek és a magasabb mágia. Mindenki más ellenség. Egy varázsos történet bátorságról, hitről, barátságról, szerelemről, bűvöletről, kalandról és birodalmárokról! Ahogyan még senki más nem írta meg."
Forrás: Moly

Az Álmok tengerét a Je suis sznob kihívás keretén belül olvastam el. Ezt a könyvet válogattam be a 6. szemponthoz (a szempontokhoz lesz lent link + a listámhoz is), ami a következő volt: egy könyv egy szerzőtől, akitől még sose olvastál semmit, de valamiért maga a szerző sosem volt szimpatikus, ez lehet ok nélküli vagy szerinted abszolút megalapozott ellenszenv. 
Be kell vallanom, volt ellenszenvem azelőtt is Vavyan Fable iránt, a humora miatt. Ne értsetek félre, nem vagyok besavanyodott ember, sőt, nagyon is szeretek nevetni mindenfélén, de csak az olyan humort tudom értékelni, ami azért intelligens és szellemes. Ahogy egyszer Fable-ről áradozott egy ismerősöm, főleg annak humoráról, én magamban levontam az elmondottakból, hogy na az írónő pont azt a humort képviseli, ami tőlem nagyon is messze áll.

Aztán megtaláltam ezt a kihívást és gondoltam, tegyünk egy próbát Fabe-lel, hátha csak rosszul ítéltem őt meg. Egy másik ismerősöm, aki régen sokat olvasott az írónőtől említette még nagyon régen az Álmok tengerét, hogy az emlékei szerint jó volt. Könyvtárban meg is lepődtem, hogy milyen szép a borítója és az illusztrációk is jópofák, hát tényleg, megéri a próbát. És persze a történet se tűnt rossznak, legalábbis a fülszöveg meg a prológus alapján. Az első 50 oldal után rá kellett jönnöm, hogy nem akármire vállalkoztam… Megpróbálok finom lenni, bár nehéz lesz, mert négy hónapnyi szenvedést fogok most kiadni magamból. Szóval, aki szereti Fable-t, az most meneküljön el innen!

Az Álmok tengere fantasy? Nem, még köszönőviszonyban sincs a műfajjal, max annyira, hogy nem a mi világunkban játszódik. Dehogy ez a világ milyen… Az elnyomásban élő nép és az aranykor visszasírása nem is lenne egy rossz téma, ha egy rendesen kidolgozott világba lenne elhelyezve. Végig azt éreztem, főleg az Ylonián kívüli világoknál, hogy az írónő csak felskiccelte a világait, sőt, azt összes hülyeséget, amit ki tudott találni, azt beléjük pakolta. A mély pont mindenképpen az együtt böfögő és ürítő királyi udvartartás volt… Lényeg, egy olyan kitalált világba nem igen tudom beleképzelni magam, ahol különösebb összekötő elemek nélkül összedobált ötletek adnak némi díszletet csak. Pedig az alvó király és a Viadarok bevezető történetét olvasva még reméltem, hogy lesz valami mitológiai háttere ennek az egésznek.



Ez a kidolgozatlanság a szereplők esetében is jelen van. Mindegyik csak egy-két, jobb esetben három tulajdonsággal rendelkezik és azokat mutatja be 500 oldalon keresztül. És akkor őértük kéne izgulnom, igaz? Ha csak annyit látok például Azinból, az óriásból, hogy ékegyszerű (megjegyzés: ebben nem következetes Fable: néha az óriás olyan bölcsességeket lenyom, hogy na…. nem reális), Mytiának meg az a „nagy” beszólása, hogy „ez az egyetlen hibám” (épp az, amit kitalál…)… hát, ennél azért összetettebb figurákat várnék. Az egész bandából talán Viador és Nashua volt kedvelhető, leszámítva a hihetetlenül idegesítő veszekedéseiket. 
A szereplőknél még megjegyezném, hogy ahogy a kapcsolataik alakultak (főleg az, hogy ki-kivel jön össze) azoknak semmi alapjuk nem volt, nem volt felépítve az adott karakterek közötti vonzódás, egymáshoz való közeledés, semmi. Talán az előbb említett Jassalnál és Nashuánál (bár őszintén: ki nem tudta volna kisakkozni, hogy egy pár lesznek?), de valahogy az ő összejövésük is olyan hirtelen volt és a cselekményben a lehető legindokolatlanabb helyen történt.

Az utolsó két pont, amit említenék még és nagyon bosszant, az a regény alpárisága és a nyelvezete. Tudom, a low fantasyt nem ezekre a regényekre mondják, de én azÁlmok tengerére rányomnám, hogy low fantasy a javából. Sőt, low brow fantasy. Szerintem ilyen végtelenül szexista és undorító, poénnak szánt dolgokat talán hasonló vígjátékokban láttam. Komolyan, annak poénnak kell lennie, ahogy az óriás és a sárkány szó szerint farok méreget, ráadásul egy hosszú bekezdésben, vagy hogy az egyik Fivér gyilkolásként rálehel a másikra és attól szörnyet hal, a másik meg hisztirohamot kap és a többiek meg utánozzák, ahelyett, hogy rádobnának egy kényszerzubbonyt? Köszönöm, ebből nem kérek. Azt meg nem tudom elhinni, hogy a hű de nagyon szűzies és iszonyúan erkölcsös nők azonnal szexéhes szexistennőkké változnak, továbbá a rengeteg antifeminista poént nem is idézném be az értékelésbe…

Végül a regény nyelvezete. Egyik értékelésben írta valaki, hogy ebben a könyvben Fable nyelvújítónak hiszi magát, és őszintén, nekem is ez a gondolat motoszkált végig a fejemben! Annyira magyartalan és borzalmasan csengő szavakat, kifejezéseket erőltet a történetébe (pl. pocsékság), hogy kedvem lett volna egy piros tollal végig grammar naziskodni mind az 500 oldalt (talán jobban is élveztem volna az olvasást). Viszont, a nyelvezet volt a legkisebb baj az Álmok tengerével, hisz vannak itt sokkal komolyabb gondok is…

Végszóként, annyit szeretnék megvallani, hogy a Fable iránti ellenérzések ellenére, én nagyon pozitívan álltam az elején ehhez a regényhez, főleg a borító és a belső illusztrációk miatt, amik egy mesés, mókás történetet ígértek nekem. Nagyon sajnálom, hogy nem ez lett belőle, sőt, sokkal rosszabb lett, mint amit vártam (valami sablonos sztorit vártam, ami azért megvolt, de ez a legkisebb bajom ennél a könyvnél). Sajnos így végződött első és egyben utolsó találkozásom Vavyan Fable-lel. Azért másfél csillagot kap tőlem a borítóért, Nashuáért és a vigyorkáért. Az Antiganés értékelési rendszeremben is 2/10 pontot ér az Álmok tengere.



Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2014. szeptember 30., kedd

Szeretett csontok

szeptember 30, 2014 0 Comments

Még évekkel ezelőtt láttam a Komfortos mennyország (Lovely Bones) című filmet. A történet és a narratív megoldás (a halott szemével látjuk a földi eseményeket) nagyon megtetszett, s miután megtudtam, hogy a film alapja egy könyv, szerettem volna elolvasni. Erre idén nyáron került sor. 

Tartalom:
"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább. A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni. "

Forrás: Moly

Az előzetes várakozások után vegyes érzéseim lettek. Mindenképpen egy érdekes próbálkozás a Komfortos mennyország, ezt nem lehet tagadni. Azt mondják, a holtaknak már úgy sem számít semmi. Alice Sebold szerint ez nem igaz. Nem csak az élőknek kell továbblépniük, hanem a holtaknak is, s ez mindkét félnek ugyanúgy nehéz. Ebből az elgondolásból teszi meg Suzie Salmont, a meggyilkolt lányt a történet narrátorává. Az ő szemén keresztül lesünk mi is be volt családja és iskolatársai életébe. Ezen a téren a regény szépen építkezik. Feltárja, hogy a szereplők mit éreznek a halál után, s ki hogyan és milyen módon próbál továbblépni az elfogadhatatlanon. Néhol azonban túl részletes.
Egy idő után már túl sok szereplővel foglalkozik Suzie. Ray Singh és Ruth Connors jelenléte egy bizonyos fokig érthető, hiszen valamilyen módon mindkettejüket megérintette Suzie halála, valami furcsa módon ez össze is kapcsolja a két szereplőt. Természetesen még az is elfogadható, hogy Harveyt is szemmel tartja a halott lány, hisz végül is ő a gyilkosa és érez iránt egyfajta bosszúvágyat és elégtételt szeretne kapni az élettől miatta. Viszont mikor Ruanát (Ray anyja) vagy a detektív életét is elkezdte mesélni Suzie, azt már soknak és kissé fölöslegesnek is találtam, hiszen őket már nem igen érintette meg a főszál (a lány halála) és a cselekményt sem vitték tovább. Ezektől az apró kissé fölös betoldásoktól eltekintve átélhető és szeretetteljes a történet. Valóban olyan, mintha egy kicsit naivka fiatal lány írná, aki fedezi fel az életet.
Azonban a végén vártam volna valami feloldozást, de a méltó büntetést inkább. Bár ezek nem mindig jönnek el az életben, főleg nem utóbbi a gonosztevők felett. Ha így nézzük, végül is reális a történet. Viszont akadt még zavaró rész a regényben: spoiler! amikor Suzie visszajön a Földre Rayhez, hogy szeretkezzenek. Ez a rész számomra teljesen elrontotta a szépen felépített cselekményt és az egésznek a realitását is. spoiler vége 

Összességében a Komfortos mennyország könyv formájában sem rossz, azonban néhol eltér a saját főcselekményétől, a legvégén pedig az én szája íze szerint elmegy a csöpögős amerikai irányba, ami nem igen tesz jót a történet összképének. Így egy 7/10-es pontot adok a regényre. 



2014. szeptember 3., szerda

Papírsárkányok

szeptember 03, 2014 0 Comments

Azt szokták mondani, hogy ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, azonban én sokszor elfelejtem ezt a mondást. Leveszem az olyan borítójú könyvet, ami megtetszik. Így történt Khaled Hosseini Papírsárkányok könyvével is. És olyan világ tárult elém az oldalakon keresztül, amelyre nem számítottam. 

Tartalom:
"Afganisztán, 70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált. Megjelenése óta a Papírsárkányok folyamatosan az amerikai toplisták élén áll. Lefordították az összes európai nyelvre, de megjelent héberül, kínaiul és arabul is. Az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták."

Forrás: Moly

2001. szeptember 11. Éppen iskolába készülődtem, amikor bemondták a hírekben, hogy merénylet történt New Yorkban: repülők szálltak bele az ikertornyokba. Majd ezt követően a hírek az Afganisztánba küldött katonákról szóltak. Ennyi kötött csak ehhez a kultúrához: a terrorizmus híre. 
Aztán az évek során mindig felmerült bennem, hogy normális embereknek jó-e egy olyan hely, ahol folyamatos harcok folynak? Tényleg igaz volna, hogy az iszlám egy véres vadhajtás? Ilyen távolból olyan nehéz volt megítélni, hisz az ember mindig csak a helyi szóbeszédet hallotta meg látta a CNN-en, hogy tankok jönnek-mennek a száraz, sivatagos utakon.

Aztán jött ez a könyv. Nem feltétlen nevezném szem felnyitásnak, inkább annak igazolásának, amit éreztem belül: normális emberek nem vágyhatnak állandó háborúra. Az elbeszélőhöz, Amirhoz hasonlóan Afganisztán egy távolba révedő, szomorú ország. Megvannak saját bűnei, melyeket talán egyszer jóvá tehet, de ítélkezni nem igen van jogunk. Minden nemzet viseli bűneit. 
És az ország őhozzá hasonló gyermekeiről szól ez a Papírsárkányok. Apró boldogságok, tragédiák sora, majd a beletörődés. Zendegi migzara. Az élet megy tovább. A számunkra egzotikus díszletek között így zajlik az afgán élet, amely akár a mi életünk is lehetne.

Inkább a könyv első fele, a gyermekkor története az igazán erős és átélhető szál, a felnőttkor résznél néha olyan érzésem volt, hogy egy ország bemutatást olvasok egy kissé kiszámítható történettel, de mégis az mondható el, hogy Khaled Hosseini könyve sokat tud adni. Nyitottságra kéri az olvasót, de nem erőlteti ránk kultúrájának teljes szeretetét. Megmutatja mindennek a maga árny oldalát is (maga az elbeszélő sem egy példamutató szereplő), de ítéletet sosem mond ki. Hiszen bármit is tettek az emberek, zendegi migzara, az élet megy tovább. Megy.

Összességében, egy ritka jó könyv a Papírsárkányok egy olyan világról, amely igazából rejtve van előttünk, annak ellenére, hogy sokat hallunk róla a televízióban: 9/10.


Face-Of-Life munkája

2014. július 31., csütörtök

Crivens!

július 31, 2014 0 Comments

Terry Pratchett a fantasy rajongók körében nagy ismeretségnek örvend. Közismert remek humoráért, szójátékairól és remekül felépített világáról és szórakoztató történeteiért. Végre nekem is lehetőségem nyílt megismerkedni Terry Pratchett Korongvilágával és nem is akárkiken keresztül, hanem a Wee Free Meneken keresztül.

Tartalom:
"Nagy bajok történnek Achingék farmján: szörny a folyóban, egy fej nélküli lovas a főúton és rémálmok szállnak alá a hegyekből. És még Tiffany Aching kisöccsét elrabolja Tündér királynő (bár Tiffany nem feltétlen gondol erre nagy gondként). Tiffanynak vissza kell szereznie öccsét! Ebben segítségére van egy fegyver (a serpenyő), nagyanyja varázskönyve (igazából a Birkák betegségei), és még (Aszt velünk mi van, te barom?)... igen, vele van még a Wee Free Men, Nac Mac Feegle, a harcos, tolvaj, apró kék bőrű pictiszek, akiket száműzték Tündérországból részegségért és rendzavarásért."

Forrás: Moly (fordítás)

A regény ifjúsági, így a felnőtté válás útján meginduló lány a főszereplőnk, Tiffany. Azonban más gyermekhősökkel ellentétben, Tiffanynak hamar megvan a magához való esze. Igaz, támogatói neki is vannak (Nac Mac Feegle meg a varangy), de nem támaszkodik rájuk teljesen, hanem igenis megy a saját feje után és általában jól is jön ki a dolgokból. Leginkább ez tetszett ebben a YA regényben, szerintem ebben különbözik a legtöbbtől (nyilvánvaló példaként a Harry Pottert hoznám fel).

Mivel YA a műfaj, így a történet nem túl bonyolult, viszont a szereplők és maga a világ, meg Aching nagyi körüli mítosz igazán kidolgozott. Előjönnek felnőttebb témák is (elítélés, ártatlanok meghurcoltatása), plusz sziporkázó, kissé angolos humora van. Továbbá egy cseperedő gyermek számára komoly tanulságokat is tartalmaz, és szerencsére Pratchett nem szájbarágja. Ezek szintén értékelendő. Látszik, hogy az író gondolkodó félként kezeli a gyerekolvasókat.

Végszóként pedig, crivens! Rég szippantott így magába egy világ: 10/10-es könyv-e. 

2014. június 1., vasárnap

Elveszett próféciák

június 01, 2014 0 Comments

Régi nagy hiányosságom Neil Gaiman és Terry Prattchet közös regénye, a Good Omens, magyarul az Elveszett próféciák. E-book formájában volt lehetőségem végre megismerni a már híres regényt. 

Tartalom:
"Isten hét nap alatt teremtette a világot.
Az Ördög hét nap alatt elpusztíthatja azt… már ha sikerül neki.
Ismerkedjünk meg Adammel, az Antikrisztussal, akit elcseréltek: az Apokalipszis Négy Motorosával, akik bőszen igyekeznek beteljesíteni az Armageddont, egy démonnal és egy angyallal, akik szívesen megakadályoznák ezt; és Anatéma Apparáttal, bizonyíthatóan boszorkánnyal, akinek kezében ott a kulcs, de még nem tudja ezt, ráadásul üldözőbe vette az újjáalakult Inkvizíció…
Ez lenne tehát az Útikalauz az Armageddonhoz Terry Pratchett, a méltán híres Korongvilág-regények írója, és Neil Gaiman, a több fantasy díjat nyert Sandman képregény-sorozat, és megannyi dark fantasy történet megalkotója tollából."

Forrás: Moly

De teljesen szórakoztató, elszállt és szerethető könyv. Olyan, mintha a Monti Python filmet néztem (izé olvastam) volna az Apokalipszis témakörében. A démonok és az angyalok egyaránt szerencsétlenek, sorra követik el a maguk hibáit a nagy, közös harc felé vezető úton. Eközben pedig a boszorkányvadászok is bekapcsolódnak, s nem utolsó sorban maga az Antikrisztus is.
A stílusa igényes, bár szlengben elég brit, ami újdonságot jelentett (inkább az amerikai szlenget ismerem). Ami viszont zavaró volt, hogy a folyamatos lábjegyzetelés és kiegészítés megtörte a szöveg folytonosságát (sokszor még a mondat közepén is). 
A hasonló témájú könyvek ismerete miatt a legtöbb ötlet  inkább megmosolyogtató volt, mint fantasztikus. Edzett olvasónak már nem meglepetés, hogy az Apokalipszis lovasai motorosokká lettek vagy az ördög autót vezet. Viszont voltak kedves dolgok is, mint például Aziraphale könyvek iránti szeretete.
Viszont a történetvezetés zavart. Nem azért, mert több szálon fut, hanem azért, mert elég hamar váltották egymást, s némelyik szál fölösleges is volt, legalábbis annak éreztem.

A hibáin kívül jó könyv az Elveszett próféciák, s kell egy saját, papíralapú példány is. Első olvasásra 8/10 a könyv, de szerintem lesz még vele találkozásom. 


2014. május 26., hétfő

Harmónia

május 26, 2014 0 Comments

Az AD Astra kiadó főleg sci-fi és steampunk műveket ad ki, azonban a kínálatukban megtalálható egy diszutópia regény, Itó Projekt </Harmónia> című munkája is. És ahogy egy ilyen könyvhöz illik, itt is egy látszólag tökéletes és utópisztikus világot ismerhetünk meg közelebbről, egy alternatív valóságot. 

Tartalom:
"Ebben a jövőben az egyén teste közös tulajdon. Légy egészséges! Légy boldog! Akkor is, ha nem akarod. 

Utópia végre megvalósult, hála az orvosi nanotechnológiának és a társadalmi jólétet szabályozó törvényeknek. A rendszer azonban, amely az állampolgárok egészségét hivatott őrizni, ellenük fordul. Az egész emberiség egy titokzatos elme túszává válik. 

Kirie Tuan, a diktatórikus jóindulat ellen egykor öngyilkossági kísérlettel lázadó lányt a múltja kísérti, miközben az Egészségügyi Világszervezet tagjaként versenyt fut az idővel, hogy megmentse világát. 
Te mit adnál meg azért, hogy harmóniában élhess magaddal?"

Forrás: Moly

Nem szeretem, ha mindenki tud rólam mindent. Nem szeretem, ha kötelességből kedvesek velem. Valahol zavarnak a kötelező udvariassági kedvességek is az én részemről. Röviden, a ránk erőszakolt képmutatás valahogy mindig is zavart, nem éreztem tisztának sosem.

A </Harmónia>-ban lefestett társadalom ezt vitte tökélyre (részben), ebből próbáltak főhőseink menekülni. Mindebből végül csak úgy szabadulhatunk, ha megszűnik a tudatunk, a teljes üresség. Annyira egyszerű, de mégis borzongató. S valahol kezdem érteni azokat, akik tudatmódosító eszközökhöz nyúlnak.Hisz annyira könnyű így élni, mindent kikapcsolni. Egyszerűen boldognak lenni és mi is ebben a rossz? A boldogság nem rossz dolog.

Másik dolog, ami megjelenik ebben a világban, az az örökélet utáni ősi vágyunk. Hogy megszűnjenek a betegségek, tökéletes testünk legyen, a lelkünk is épp maradjon, de leginkább, hogy ne kelljen nekünk dönteni dolgokról, valaki segítsen túlélni. Ehhez is a legegyszerűbb út, természetesen, a tudattalan állapot. Megint, borzasztóan egyszerű.

Mit gondolok én? Nem vágynék ilyen létre. Az élethez szerencse kell, de leginkább erő. Akkor lesz teljes az életünk, ha szembenézünk ezekkel, ahelyett, hogy utópiákat gyártanánk. Nekem jó ez a mi világunk, hisz lázadni minek, mikor úgy sem lehet semmi sem tökéletes? Amíg emberek vannak, az utópia nem jöhet el. Fölösleges is küzdeni.

Elgondolkodtató könyv. Nem tisztán diszutópia regény, nekem néhol átmegy az egész egy akcióval feldúsított sci-fibe, de így is jól levezetve minden. A részletes leírások hiányoztak, nehéz volt elképzelni az ökormányok világát, de maga az ideológia elgondolkodtató és félelmetes, hogy mennyire táplálkozik a jelenlegi érzelmeinkből, félelmeinkből, gyűlöletünkből. Kicsit félek is. 

Érdemes olvasni Itó Projekt munkáját, kár, hogy már nem adhat többet nekünk. Ez a munkája, a </Harmónia> 8/10, mindenesetre.

2014. február 9., vasárnap

Így veszíted el

február 09, 2014 0 Comments

A kapcsolatok nehezek. Mindkét fél a saját vágyait, akaratát akarja a másikat felhasználva megvalósítani. Felmerülnek a kérdés: lehet így kapcsolatot hosszú távon fenntartani? Nem, természetesen ez a válasz. Yunior, a latin macsónak megfeleltethető figura mutatja be egy kapcsolat törékenységét. 

Tartalom:
"Junot Diaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.

Junot Diaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét."
Forrás: Moly

Biztos, hogy csak a párkapcsolatokról szól ez a könyv? Nem. Ezek csak jelen vannak, mint az életvelejárója. Díaz könyve sokkal több mindenről szól: emigráns beilleszkedés, arra rájönni, hogy az amerikai álom inkább rémálom. Valamilyen úton/módon mindenkit elvesztünk, kilépnek az életünkből. 
De a szerelem. Őt meg lehetne tartani, őt nem kellene elveszteni. Yuniornak mégis sikerül. Hajtja a vére? Genetika? Örökség? Maga sem tudja, hisz magát is elvesztette.

Kezdetnek nem rossz a könyv, azt mondom. Vannak benne jó ötletek (non-lineáris cselekmény és időkezelés, spanyol nyelv jelenléte), de erőltettek is (eltúlzott káromkodás, oda nem illő E/2-es narráció). 
Ezekről bővebben.
A káromkodásnak van helye irodalmi szövegben, de óvatosan kell vele bánni. Könnyen túlzásba lehet vinni a használatát, és akkor elveszti tényleges hatását. Díaz szövegében is ez történik: a lehető legrosszabb helyeken van káromkodás, amivel az író kizökkent az irodalmi stílusból. 
Másik rossz pont az E/2-es narráció. Először tud érdekes lenni ez a technika és valamilyen szinten közel hozza a szereplőt az olvasóhoz, de egy idő után pont, hogy elidegenít és fejfájdító. 

A gyerekkori történetek megkapóak, érezhető rajta, hogy életrajzi ihletésűek. Ha ezen a vonalon marad Díaz, szerintem érdemes lesz rá figyelni.  Erős 6/10-es könyv az Így veszíted el. 

Azért remélem, hogy a férfiaknak nem csak mell és fenék meg haj marad meg a nőkből.

2012. szeptember 24., hétfő

Nigella, náci csecsebecsék stb.

szeptember 24, 2012 0 Comments

Erlend Loe lassan már az egyik kedvenc írómmá növi ki magát. Valahogy egyszerre tud szórakoztatni és elgondolkodtatni, azt mondják ő a norvég Nick Hornby (bár erről nem tudok nyilatkozni, mert még nem olvastam Nick Hornby-t). Legutóbb megjelent könyvétől sem vártam mást, minthogy szórakoztasson, de legyen közben valami mondanivalója is. Megkaptam.

Tartalom:
"Telemann, a norvég drámaíró feleségével és három gyermekével egy bajos kisvárosban tölti a nyarat. Miközben igyekszik meggyőzni nemcsak feleségét, de saját magát is, hogy egy színdarabon dolgozik, mely “maga az ősenergia, az életet is veszélybe sodró elemi erő”, valójában a dús idomokkal megáldott sztárséfről, Nigelláról ábrándozik. Bár a házaspár csak egy kellemes nyaralást akart eltölteni, egész kapcsolatuk veszélybe kerül – és mindennek tetejébe még az angolul egy szót sem beszélő vendéglátó családdal, Baderékkel is dűlőre kell jutniuk…"

Forrás: Moly

Ez eddig a legkülönösebb Loe regény, amit olvastam; nehéz most valami értékelhetőt írni róla.
A formája elég érdekes, amely egyszerre teszi könnyűvé és nehézzé az olvasást. A kis regény többnyire párbeszédekből épül fel, és néha közbeiktatott írói narratívából. Így olyan érzése van az olvasónak, mintha drámát fogna a kezében, viszont nem jelöli meg, hogy épp melyik szereplő beszél. Egymás után hányt párbeszédeket olvasunk, így eléggé résen kell lenni, hogy tudjuk, ki beszél. 
Ha figyelmesen olvasunk, egy norvég házaspár élete elevenedik meg előttünk. Mondhatjuk azt, hogy egy haldokló házasságba csöppenünk bele. A férj lassan elhatárolódik családjától csak hogy saját álmát kergesse, azaz a színházat. És érdemes ezt tennie? Természetesen nem, hiszen kiderül, hogy tehetsége annyi, mint egy halnak a fára mászáshoz. Mennyi ilyen család létezhet.
A kissé elkeserítő események mellett persze ott van Loe humora és bolondsága, amiért igazán lehet szeretni a könyveit. Nem hiszem, hogy sok olyan szerzővel találkozni, aki képes "náci csecsebecséket", Nigellát, Németországot, Sátántangót és teniszt egy könyvbe belesűríteni úgy, hogy teljesen természetesnek érezzük, hogy ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett. Ehhez is kell egyfajta tehetség. 

Röviden összegezve, Loe ismét egy remek könyvvel ajándékozta meg az olvasókat. Annyi hibája volt csak a Vegyesbolti csendes napoknak, hogy gyorsan végig lehetett olvasni. Amúgy szórakoztató és elgondolkodtató, ahogy az Loe-tól elvárható. 10/10-es élmény, nem hiába az egyik kedvenc szerzőm.

2012. augusztus 16., csütörtök

Mikor az ördög csenget

augusztus 16, 2012 1 Comments

Egy teázás során találkoztam személyesen a szerzővel, és továbbá sok közös dologra derült fény (többek között, hogy egy egyetemre járunk, csak három év különbséggel, meg egy utcában is lakunk). Így találkoztam ezzel a könyvvel, azt hiszem, de igazából fogalmam sincs. Születésnapomkor megvettem a könyvet, és kisebb-nagyobb megszakításokkal el is olvastam. 

Tartalom:
"Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög?Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött.Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe.A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani, és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok… de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét.Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát – s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik."

Forrás: Moly.hu

Mindketten az emberi oldalatokat mutattátok a célpontnak, és ezt igen bölcsen tettétek. Csak így nyerethettétek el szimpátiáját és bizalmát.” 
 Úgy hiszem, hogy Maara ezen mondata nemcsak a fogadásra igaz, hanem a regényre is. Viki történetének sikere, igazi fűszere ebben rejlik: a keresztényi mondakör alakjait emberien ábrázolja, ahogyan azt még az antik görögök is tették saját isteneikkel. Lucifer egy biciklivel képes elesni, Pandora mindannyiszor elérzékenyül, amikor egy élet kihuny, és így tovább. Így a transzcendentális lények közelebb kerülnek az olvasókhoz, hisz nem ridegek (mint például a Supernatural angyali). És gondolkodjunk csak el, melyikünk nem szeret olyan figurákról olvasni, akik olyan esendőek, mint mi? Egy kezet sem látok fent… 
Továbbá a világ kidolgozottságán látszik, hogy az írónő jártas a keresztényi kultúrában, így élvezetessé téve ezt az alternatív Menny-Poklot. Igazából, a könyv előtt fogalmam sem volt az angyalok hierarchiájáról és a különböző angyal kasztok feladatairól, aztán azt sem hittem sosem, hogy a démonok világa ilyen színes. 
A könyvről elmondható, hogy remek humorú. Az első oldal elolvasása után elmosolyodtam, és csak mondtam magamban, hogy ilyet csak Viki írhatott le. Jó volt látni, hogy nem használ kötelező közhelyeket a fogalmazásban, hanem sajátos humorával fűszerezi azt meg, így élvezetessebbé téve. És ahogy a stílust, úgy a történetvezetést sem nevezném átlagosnak. Sokszor meglepett az írónő, még a végső percekben is képes volt erre. Továbbá remekül megkomponált jelenetek is találhatóak a könyvben, melyek egy filmben is tökéletesen megállnák a helyüket (például Serene megtérési kísérleténél a fejemben végig a híres „Knocking on Heaven's door” című sláger ment a fejemben).
Azon gondolkodok, hogy volt-e negatív része a könyvnek. Esetleg annyit tudnék mondani, hogy a közepénél éreztem, hogy kissé lelassul a cselekmény a kezdeti jó tempóhoz képest (a több történetszál miatt éreztem ezt főleg: megszakították egymást, és így valóban lassabbnak éreztem a történet haladtát), de a végére visszatért a pörgés.
Mindenesetre, örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet, hogy ott állhat a Neverwhere mellett a polcomon, és ilyen jól elszórakoztatott. 9,5/10-es pontszám, főleg, hogy ez első könyv, és annak tökéletes, mondhatni pokolian jó, mennyei olvasmány haláli humorral.

2011. április 18., hétfő

"Csak a pillanat telhetetlen és tébolyult szüksége befolyásolta életüket"

április 18, 2011 0 Comments

Aronofsky filmje után terveztem, hogy elolvasom a könyvet, de végül csak Valen ajánlására jutottam el a cselekvésig. Nem túl hosszú a könyv (280 oldal), de mégis hosszú időbe tartott végigolvasni.

Tartalom:
"Sara Goldfarb magányosan él egy sivár brooklyni lakótelepen, egyetlen társa a televízió, amelyet reggeltől estig bámul – hacsak narkós fia, Harry nem csapja be a zaciba a készüléket, hogy az érte kapott pénzből teljen a napi betevő adagra.
Sarára egy nap rámosolyog a szerencse: megkeresi kedvenc Tv-társaságának ügynöke azzal, hogy lenne-e kedve szerepelni a csatorna egyik vetélkedőjében. Sara erre boldogan rábólint, és kemény fogyókúrába kezd, mert bele szeretne férni a piros ruhába, amelyet Harry bár micvóján viselt. A fogyókúrához tablettákat kap egy sarlatántól, amelyek hamarosan ugyanolyan függővé teszik, mint fiát a heroin.
Harry a barátnőjével, Marionnal, és a barátjával, a fekete bőrű Tyrone-nal ezenközben nagy ívű kábítószer-kereskedésbe kezd, amely eleinte működik is. A kezdeti sikerek után azonban megtorpan az üzlet, s Harryéknek most már az is nehézségeket okoz, hogy a maguk adagját megszerezzék. Sötétebbnél sötétebb ügyletekbe keverednek, s hiába áltatják magukat azzal, hogy akármikor le tudnának állni, az álom nemsokára rémálommá válik…"

Forrás: Moly.hu

A regény izgalmas, felépítése szinte tökéletes, fokozatosan jutunk el a végkifejletig, a katarzisig.  És talán emiatt nehéz volt olvasni. A konkrét események néhány mondatban elmesélhetőek, azonban az érzelmek, amelyeket közvetít, nem.
Az történet az első pár oldalon egy szálon fut, de hamar kettéválik - ahogy az anya, Sara és fia, Harry is eltávolodtak egymástól a cselekmény előtti időben. Ettől a ponttól kezdődik meg a reménytelen versenyfutás az álmok eléréséért. Harry, Tyron és Marion a boldog életért küzd, azonban náluk tragikusabb figura maga Sara Goldfarb, aki jelentéktelen célokért küzd (piros ruha). A szereplők sorstalanságát tovább növeli tudatlanságuk, nem is tudják, hogy küzdelmeik mind hiábavalóak. Ez a tudat alapból ad egy szkeptikusságot a történetnek, erre telepszik rá a fokozódó egy rossz hangulat, ami a könyv naturalizmusából is következik, de főleg abból, hogy végig kell "néznünk", ahogy emberek teljesen elvesztik a méltóságukat, csak egy az anyagért könyörgő "lelki korcsokká" válnak. Ezért olyan nehéz a Rekviem egy álomért-et olvasni.

A szereplőkkel a könyvben se jöttem ki igazán, Marion állt hozzám közel a történet elején, de elég hamar "ki szerettem" belőle. Harry és Tyron iránt nem alakult ki  bennem szimpátia, talán azért, mert maguk keresték a bajt, amiből nem sikerült annak ellenére kikecmeregniük, amennyire szerették volna. Sajnálatot a regényben is Sara iránt lehet érezni, hiszen őt dobták félre, ő él teljes magányba, amelybe talán bele is őrül.

Összefoglalásképpen ki kell jelentenem, hogy a Rekviem egy álomért könyvben is elnyerte a tetszésemet, hasonló katarzist és rossz hangulatot éreztem, mint a film után.Amiben viszont jobb Aronofsky alkotásánál, hogy Sara fokozatos megőrülése (hűtő mozgása) a regényben természetesen jelenik meg: tudjuk, hogy nem normális dolog tárgyakhoz beszélni, de végül mi, olvasók is megbarátkozunk a helyzettel, mintha ez mindig is így lett volna. Továbbá teljes betekintést nyerünk a New York-i narkósok világába is, láthatjuk, hogy ők is emberek (vagy valaha "voltak"), ettől egész valóságosnak hat.
Több dolgot nem is tudnék elmondani a könyvről. Tessék elolvasni! 10/10, maximális pontszám.

Follow Us @soratemplates