A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anne Rice. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Anne Rice. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 27., szombat

A testtolvaj meséje

december 27, 2014 0 Comments
 

Akik olvasnak vámpírregényeket, azok minden bizonnyal ismerik Anne Rice híres/hírhedt alakját, Lestatot, a vámpírt. Találkozhattunk vele az Interjú a vámpírral oldalain, majd saját életrajzában is, a Lestat, a vámpírban, s végül a vámpírok eredettörténetébe vezetett be minket A kárhozottak királynőjében. Az első három részt követően megjelent még egy Lestat által elmesélt történet, A testtolvaj meséje

Tartalom:
"Vámpírhős, rocksztár, embertömegek csábítója, kísértő szellem… Lestat valóban rendkívüli a halhatatlanok között! Mégsem boldog, lángoló vére tovább űzi, szeretne visszaváltozni halandóvá, hogy halálon túli léte újra értelmet nyerjen. Ez a vágy űzi céltalan bolyongásaiban, Amszterdamtól az Amazoni őserdőkig, míg végül találkozik az egyetlen lénnyel, a minden ördögnél gonoszabb Testtolvajjal, aki valóra válthatja kívánságát. De miután Lestat lemond vámpírtestéről, tudomásul kell vennie azt, amit rég elfelejtett: a halandó ember sebezhetőségét és gyarlóságát…
Újra üldözőbe kell vennie a rejtélyes testtolvajt, hogy visszaszerezze ellopott testét, hogy újra elfoglalja helyét minden vámpírok leghatalmasabbjaiként…"
Forrás: Moly
Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen mi is a bajom vele. Ugyanis sokszor idegesített – annyira, amennyire az eleje beszívott a vallási és filozófiai eszmecserékkel.
Maga a történet nem hétköznapi, de mégis mindannyian ismerjük. Egyik értékelés a Molyon írta a koldus-királyfi történetet, hogy arra hasonlít Lestat kalandja, de nekem inkább a tékozló fiú jutott eszembe róla. Főhősünknek át kell mennie a másik oldalra, hogy rájöjjön, korábbi világa jó volt neki. 
Szóval így egyszerű a receptje a könyvnek és ez a része élvezhető is. De sokszor az az érzésem volt, hogy már kezd túlírva lenni a könyv, főleg az utolsó negyven oldalon.

Aztán. Lestat figurája az elején emlékeztetett a már trilógiából megismert vámpírra, de ahogy haladtam egyre előrébb ebben a könyvben, úgy lett számomra idegesítő. Kétszáz éves lény már, de mégis egy esztelen tinédzserként viselkedett. Eddig Lestatot nem így láttam Rice könyveiben, habár korábban sem viselkedett komoly lényként. Viszont amivel itt kárpótolva voltam, az David Talbot és Lestat közötti barátság bemutatása. Annyira mély és őszinte volt végig, s még a legkomolyabb sérelmek után is képesek voltak a megbocsátásra.

Ezektől a hibáktól eltekintve a könyv hasonló Rice korábbi vámpír történeteihez. Ismét elmerülhetünk a halhatatlan lét megválaszolatlan kérdéseiben, kicsit többet tudhatunk meg a boszorkányságról és a Talamascáról és egy újabb lénnyel bővül Rice izgalmas világa. De így is, összességében A testtolvaj meséje olyan kérdőjeles számomra. Voltak részek, amelyek tetszettek, de bőven olyan is akadt benne, ami kifejezetten idegesített. Szóval, most ez a könyv nem nagyon jött be: 7/10. Nem rossz, de nem is a legjobb. 


2014. október 7., kedd

A kárhozottak királynője

október 07, 2014 0 Comments

Nem is emlékszem pontosan, hogy mióta, de mindig is imádtam a Kárhozottak királynője albumát. Korn, Manson, csak hogy pár nagy nevet említsek a sok közül, akik zenéjüket adták ehhez az albumhoz. Aztán hamar kiderült, hogy az album ugye az Interjú a vámpírral film-folytatásához készült, s mivel Anne Rice munkásságának rajongója vagyok, így kötelező darabnak éreztem az adaptációt is. 

Tartalom:
"Lestat (Stuart Townsend), a nyughatatlan vámpír feléled több évszázados álmából. A XXI. században a rockzene világában találja meg érvényesülése útját. A hirtelen feltörő rocksztárt világszerte ünneplik. Ébredésének hírére megjelennek az ellenségek is. Közülük is a legnagyobb, a vámpírok királynője, Akasha (Aaliyah), aki minden áron meg akarja szerezni magának Lestat szerelmét és vérét."

Forrás: Port


Előzetes pletykák már intettek arra, hogy a Kárhozottak királynője jócskán alulmarad az Interjú a vámpírral szemben. Sőt, akik a könyvek után nézik meg ezt az alkotást, azoknál garantált a csalódás. Hiába próbáltam pozitívan állni ehhez a filmhez, az előzetes figyelmeztetések sajnos mind beigazolódtak. A film nézése közben próbáltam nem gondolni a Vámpírkrónikák III. kötetére (ez a Kárhozottak királynője), hogy különálló műként élvezhessem ezt, azonban akadtak bőven olyan mozzanatok a cselekményben, amelyeknek a banalitása fölött nem lehetett szemet hunyni. Rengeteg minden nincsen kellőképpen megindokolva vagy kifejtve. Ilyen például Akasa jelentősége a vámpírok közt és az, hogy miért is lett ilyen, amilyen. Továbbá a vámpírkirálynőt leszámítva egyik karakternek sincsenek ismertetve a motivációi, Nem tudjuk, hogy melyik miért cselekszik. Például a film alapján nem érthető, hogy Lestatnak mi is a konkrét célja a rocksztársággal vagy Marius miért változtatja Lestatot vámpírrá? (az már csak mellékes, hogy a könyvben nem Marius, hanem Magnus változtatja át Lestatot). 


Ami pedig szerintem a legnagyobb kérdőjel az egészben, az Jesse karaktere. Még megkapjuk a háttértörténetét (Maharat nagynéni, később Talamasca), viszont az, hogy miért is kutat a vámpírok után, később pedig Lestatot magyarázat nélkül marad. Bár a film védelmében azért megemlíteném, hogy Akasa motivációjáról szó esik, és szerintem a filmben sokkal értelmesebb oka van, mint a könyvben.A cselekmény butaságán kívül még elmondható, hogy a Kárhozottak királynője iszonyúan hatásvadász is. Végig rockzene szól (jó számok, ezzel nincsen gond), de szinte minden jelenetet rockzene kísér, ami egy idő után már erőltetett. Gyakoriak a misztikus és vámpíros hangeffektek, amelyek inkább hatásvadászok, mint helyénvalóak. Azonban a kivitelezésnél már vannak bőven pozitív dolgok. Például a Vampire Lestat dalokat és a koncert fílingét (csúnya szó, na) hihetően és átélhetően képernyőre vitték. Mind a jelmezek, mind pedig a bevezetőben is említett zenék hozzájárulnak az igazi rockzenész imidzs megjelenítéséhez. 

Összességében, a Kárhozottak királynője adaptáció sajnos a rossz feldolgozások tipikus példája. Az még nem is lenne gond, hogy a történet köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal, dehogy amúgy is követi el sorra a saját ostobaságait a cselekményben és a kivitelezésben is a film, az igényes filmnézőként nehéz megbocsátani. Így a zenéért, néhány igényesebb jelenetért és Aaliyahért kap a film egy 5/10-öst. 

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

szeptember 20, 2013 0 Comments


A vámpírfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja az Interjú a vámpírral, a film alapjául szolgáló könyvet pedig a műfaj egyik mérföldkövének tartják. Gimnáziumi korom egyik kedvence is annak ellenére, hogy nem vagyok a vámpírok nagy rajongója. Azonban újranézve rengeteg mindent fedett fel önmagából ez a szinte már klasszikusnak számító műalkotás.

Tartalom:
"A halhatatlanok köztünk járnak. Korunk öt legnépszerűbb férfiszínésze, élükön Tom Cruise-zal, Brad Pitt-tel valamint Antonio Banderasszal az Anne Rice bestseller regényéből készült filmben éppen olyan, mint a film, melyben játszik: csodálatos, hátborzongató, romantikus. Louis, az arisztokratikus, szomorú tekintetű vámpír megjelenik egy fiatal riporternél, hogy a lehető leghitelesebb forrásként beszámoljon neki a vámpírok életének minden részletéről. Története 200 évvel korábban kezdődik: a vámpír Lestat végtelenül gonosz, ám ellenállhatatlan egyénisége rabul ejti a fiatal és gazdag Louist. A különös mámor vonzásában a fiú az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja: átalakul vámpírrá. Ettől kezdve élete folyamatos szenvedéssé válik: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell."

Forrás: Port

Neil Jordan filmje egy adaptáció a jobbik fajtából, de a könyvet nem szárnyalja túl. Hangulatteremtésben mindenképpen erős a film, az kétségtelen. A jelmezek szemet kápráztatóak és korhűek, a színészek gyönyörűen vannak kisminkelve: valóban elhisszük róluk, hogy vámpírok. Továbbá az aláfestő zene is nagyban hozzájárul az egész hangulatához: valamennyire idézi a klasszikus zenét, megkockáztatom, hogy a régi horror filmeket is, és eközben még borzongató, egyedi minden egyes Ami pedig mindenképpen értékelendő a kivitelezésben, azok az apróbb elrejtett utalások magára a vámpír kultuszra vagy épp egyéb pop kulturális jelenségre. Például az Interjú végén Louis a moziban látja a Nosferato-t, a zárósorokban pedig Lestat Mick Jaggeréhez hasonló inget visel kabátja alatt (kicsit tekinthetjük előre utalásnak A kárhozottak királynőjére is, ahol Lestat már rockzenészként működik). Dióhéjban pedig még megemlítendő, hogy remek színészek keltették életre a regény szereplőit, legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Tom Cruise.


Röviden, a kivitelezés jó, nincs vele gond. Viszont, ahogy fentebb olvasható volt, az alapanyagra gondolva egy fontos dolog kimaradt a filmből: a mondanivaló. Neil Jordan inkább történetként közelít az egészhez, ami ugyebár megállja a helyét, de maradnak bőven kérdések, amelyek ugye a könyv ismeretében megválaszolhatóak, de csak az Interjú alapján nem. És ez baj egy adaptációnál. Általában egy adaptációt nem a forrásművel (itt Anne Rice regénye) kezelünk együtt, hanem külön műként (összehasonlítani természetesen lehet). Az eredeti regény főleg az öröklét problematikáját boncolgatja, ami fölött sikerült a filmben elsiklani. Így kissé érthetetlen, hogy Louis igazi szenvedésének az oka mi is, sajnos ennek mélységeit nem tudja a film visszaadni, pedig eszközként ott lenne Brad Pitt csodás előadó képessége (jól ad elő narrációs szöveget). Továbbá még a vámpírok jelleme nem lett egészen kibontva: a homoszexualitás jelleget csupán egy-egy gesztussal jelenítették meg (érthető okokból), viszont ennek miértje nem lett elmagyarázva, a táplálkozással kapcsolatos "szabályok" szintén nem lettek eléggé kifejtve.

Az Interjú a vámpírral jó film, többször újranézhető, de a könyv alaphoz nem ér fel. Hagy nyitott kérdéseket a filmnézők számára, amelyekre sajnos nem a filmből kapnak választ: így 8/10-es élmény csupán, de vámpírrajongóknak alapmű.

2012. szeptember 2., vasárnap

Interjú a vámpírral

szeptember 02, 2012 0 Comments

Örökké élni. Leszakasztani az élet örömeinek minden gyümölcsét, s ízét örökké élvezni. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy ebből állhat örökké élni, és ezért vágyakozhat erre az ember olyan mióta tudatosult benne, hogy a halál elkerülhetetlen, legyőzhetetlen. Mindannyian szeretnénk legyőzni a halált: kérdés, érdemes-e? Anne Rice első regényében, az Interjú a vámpírralban erre keres választ.

Tartalom:
"Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese."

Forrás: Moly.hu

Miután végigolvastam Louis történetet, nem akartam vámpírrá változni, de mégis megdöbbentett a történet. A könyv előtt láttam a filmet, így egy egyszerű, de szórakoztató történetet vártam arisztokratikus vámpírokról gyönyörű nyelven elbeszélve. De az Interjú több volt, sokkal több. Egy önmagában őrlődő lény legőszintébb vallomása. Bánatát, amely ugyanolyan halhatatlan, mint maga a lény, nem beszélhette el, magában kellett tartania, csak az újságírónak adott interjú alkalmával vallhatott. Több száz évig kellene magunkban tartani bajainkat, érzéseinket: Ez a hátborzongató, nem a sok vér és halál.

Fantasztikus ez a könyv, engem lebilincselt. Megbabonázott Louis, hogy képes volt megtartani emberségét, Lestat szépérzéke, Claudia gyermeki szépsége, és a benne rejtőző női bölcsesség. Bár Lestat meggyilkolása után a cselekmény kissé lassúbb lett, a végét pedig eltúlzottnak érzem, de így is egy remek történetet olvashattam. 10/10, tökéletesen költői.

Forrás: Rgveta

2012. február 25., szombat

A gyász bölcs. A gyász nem jajveszékel

február 25, 2012 0 Comments
  
Anne Rice-t akartam olvasni, természetesen az Interjú a vámpírral című könyvét. De nem volt a könyvtárban, csak ez. Gondoltam, nosza. A molyos értékelések miatt féltem kicsit a könyvtől, de szerencsére pozitívan csalódtam benne.

Tartalom:
"Mély és határtalan Triana gyásza. Megjelölte magának a halál, amely elragadta a férjét. Ma már csak az álmokban hallott zene maradt neki, ami átvigye az éjszakán. És egyszer csak belép ezekbe az álmokba Stefan, egy orosz nemes nyughatatlan, szenvedő szelleme. Stefan zenei lángesze először megigézi, azután annyira leigázza Trianát, hogy hagyja átcsábítani magát a kegyetlen múltba, ahol Stefan élte földi életét. Ebben a szellemvilágban egy szövetségesre talál Triana…
Kontinensek és korok között cikázó, szürreális, drámai és delejes történet a HEGEDŰ, három kárhozott lélek találkozásáról, akiket elválaszthatatlanul összeköt a zene, a szenvedély és az elragadtatás."

Forrás: Moly.hu

 Nem ismerem Anne Rice más műveit, csak az Interjú a vámpírral filmet láttam, és az alapján azt vártam a művétől, hogy kössön le, és végre valami gyönyörű fogalmazást olvassak. Az elvárások mind teljesültek. Még ha nem is a legelső oldaltól, hanem csak a századiktól, de lekötött a történet. Habár, így is voltak hibái, érthetetlen pontjai: az egyik legérthetetlenebb dolog a regény főmotívuma, a főhős önmarcangolása, továbbá a hegedűs tetteinek okára sem derül fény. Nos, ezek a megválaszolatlan kérdések rontják magának a regénynek a minőségét. Látszólag a történet lelke hiányzik A hegedűből, teljesen érthetetlen, hogy mégis miért lehet egyáltalán végigolvasni. A történelmi és múltidéző mellékszálakban mindenképpen erős volt a könyv, továbbá Rice meseszép fogalmazása szinte olvastatta önmagát. Miközben a szavait olvastam úgy éreztem, hogy a lelkem megfürdik bennük, éreztem, hogy szépségük simogat. A cselekményhez hasonlóan, a szereplők sem voltak kiemelkedőek, Triana néha idegesítő volt, Stefan is, és Katrinka főleg.

Összességében nem a világ legjobb könyve A hegedű, de nem is annyira rossz darab. Ha nincs jobb, nyugodtan el lehet olvasni, nem okoz súlyos lelki sérüléseket. 7/10-es pont jár neki.

Follow Us @soratemplates