Észak-Anglia, Yorkshire. Zöld, félig száradó fűszálakkal benőtt dombok, amelyeket az örökösen zúgó szél cibál. Ha olvastuk Emily Bronte Üvöltő szelek című regényét, akkor ez a kép kísért minket a lapokon keresztül. A híres történet film adaptációjára számtalan kísérlet történt, azonban a rendezők nem tudták vászonra vinni az eredeti történet borongós hangulatát, a szereplők összetettségét. 2011-ben egy újabb rendező, Andrea Arnold vállalkozott a feladatra.
Tartalom:
"Egy Yorkshire-i farmer liverpooli útjáról egy néger kisfiúval (Heathcliff) tér haza. Az árvát a farmer gyerekei ellentétesen fogadják. A fiútestvér (Hinley) rasszista megjegyzéseit fizikai erőszakkal nyomatékosítja, míg a lány (Cathy) egyre szorosabb barátságot köt Heathcliffel, ami lassan megszállott szenvedélybe fordul."
Forrás: Port.hu
Ezzel az adaptációval először a Filmvilágban találkoztam, a kritika írója érdekesen vázolta fel a filmet, úgy éreztem, hogy meg kell nézni ezt a kísérletet. Aztán a Mumford and Sons nevű banda útján a trailerbe is belefutottam, így már valóban elkerülhetetlen volt a film megnézése. Azt vártam tőle, hogy tényleg visszaadja a könyv hangulatát, a szereplők összetettségét valamilyen szinten érzékelteti ezeket.
Sajnos Andrea Arnold sem tudta visszaadni a könyv mondanivalóját. Amiben ügyesebb volt elődeinél, az a hangulat teremtés. Dombos, kietlen táj, csak a szél süvítését hallani, emberi lények sehol. A természet romantikus vadsága, ahogyan a könyvben is megjelenik, s ez a vadság lakozik a szereplők lelkében is. Továbbá a kora hű ruhák és körülmények realisztikus ábrázolása is sokat hozzátett a tökéletes ábrázoláshoz.
A szereplők megjelenítése viszont már nem sikerült ilyen jól, és így a cselekmény sem. A film a könyv első részét meséli el, Heathcliff és Cathrine gyerekkorát, felnőtt korukat egészen Cathy haláláig (a gyermekek sorsáról már nem esik szó). A gyerekkor részt jónak éreztem, főleg, mert alig volt párbeszéd, a jelenetekből láttam a két gyermek kapcsolatát, és azt, hogy a többiek miként viszonyulnak Heathcliffhez. Mellesleg, merész változtatás, hogy a sötét bőrű főhőst egy néger színész játssza. Mivel a könyv szerint Heathcliff származása ismeretlen (cigánynak gondolják, de nem biztosak benne), így Andrea Arnold megoldása egy izgalmas játék. Így még inkább éreztette a nézőkkel, hogy Heathcliff kívülálló, nem ebbe a yorkshire-i világba illik. Bántalmak érik, senki sem szereti, kivéve Cathy-t, aki végül mégis elhagyja a főhőst. Arnold filmjében látjuk Heathcliff magányát, de a dühöt, a bosszúvágyat nem. Amikor visszatér, akkor sem tudni, mik az okai. A film utolsó fél órájában persze látni, hogy haragszik Cathyre, amiért férjhez ment Lintonhoz, és bosszantja is emiatt, de mégsem olyan gonosz, utálatos módon, mint a regényben. Ez nagy hiba, hisz Heathcliff karakterének egyik fő jellemzője a bosszú, gyermekkori sérelmeinek megtorlása, amelyeket meg nem értettség miatt kellett elviselnie. Valamilyen szinten meg kell értenünk Heathcliffet, viszont későbbi tettei miatt nem kell megbocsátanunk neki. Ezt ebben a feldolgozásban nem lehetett megtalálni.
Cathrine utálatos karaktere sem jelent meg a filmben. Mivel Heathcliff szemszögéből láthatjuk őt, így egy földre szállt angyalnak tűnt. Pedig aki ismeri az eredeti könyvet, tudhatja, hogy Cathy sosem volt az a szerethető angyali lény. Utálatos jelleméből a felnőtt Cathyt alakító Kaya Scodelario alakításában látszik valami.
Érdekes kísérlete az Üvöltő szelek adaptációjának ez a film, de sajnos még mindig nem tökéletes. Nem mindent sikerült átemelni Heathcliff személyiségébe, a többiekébe pláne nem, a cselekmény lassan halad, a rendező sokszor elveszik a tájban. Szép felvételek, persze, de sokszor elvonja a figyelmet a jellemekről, kapcsolatokról, a cselekvések okairól. 6/10-et adok Andrea Arnold filmjére. Nem rossz, meg lehet nézni, bár ha valaki nincs a művészfilmek lassú világához szokva, az nehezen birkózik meg ezzel a változattal. Továbbá vannak itt jó ötletek, szép megoldások, de valahogy a film második felére elfogyott a lelkesedés, egy jónak induló filmből semmilyen alkotás lett.
Viszont a The Enemy dal tökéletesen visszaadja, hogy mit érezhet Heathcliff.
Give me hope in silence
It's easier; It's kinderTell me not of heartbreakIt plagues my soul, plagues my soulWe will meet back on this roadNothing gaining, truth be toldBut I am not the enemyit isn't me, the enemyBut I came and I was nothingAnd time will give us nothingSo why did you choose to lean onA man you knew was falling?Give me hope in silenceIt's easier; It's kinderTell me not of heartbreakIt plagues my soul, plagues my soulAnd bury me beside youI have no hopeIn solitudeAnd the world will followTo the earth down belowBut I came and I was nothingAnd time will give us nothingSo why did you choose to lean onA man you knew was falling?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése