A következő címkéjű bejegyzések mutatása: francia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: francia. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 2., szombat

Valerian és az Ezer bolygó városa

szeptember 02, 2017 0 Comments

Egyik ismerősöm, amikor kijött az első trailer Luc Besson új sci-fijéhez - ez a Valerian és az Ezer bolygó városa - azt mondta, hogy ez vagy nagyon fog ütni, vagy nagyot bukik. A premier utáni (július 20.) kritikákat olvasva sajnos az utóbbi látszik beigazolódni, a Valerian nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyenkor azért mindig felmerül bennem a kérdés: tényleg annyira rossz a helyzet, mint azt a kritikusok írják?

tartalom:
"Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a kormány különleges ügynökei, akiket az univerzum rendfenntartásával bíztak meg. Valerian azonban többet remél egy egyszerű szakmai kapcsolatnál, ezért szünet nélkül ostromolja partnerét, Laureline-t, aki hagyományos értékrendje miatt, no meg ismerve Valerian kusza nőügyeit, folyamatosan visszautasítja.

Parancsnokuk (Clive Owen) útmutatása alapján következő küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, amely egy folyamatosan növekvő metropolisz a világegyetem négy sarkából érkező ezernyi különleges fajjal. Az idők során az Alpha 17 milliós lakosa összekovácsolódott - egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. Sajnos azonban az Alphán nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, láthatatlan erők dolgoznak a háttérben, amelyek hatalmas veszélyt hozhatnak az emberiségre... "

Forrás: Port


Nem akarok álszent lenni. Bevallom, én is sokszor hírportálok, blogok vagy webzine-ek filmrovatai alapján tájékozódom filmek terén, ezek alapján döntöm el, mit akarok megnézni a moziban. A kedvenc oldalaimon befutó Valerian-kritikák miatt egyre csökkent is a lelkesedésem, egészen egy váratlanul jött feladatig, ami miatt muszáj volt megnéznem a filmet.

Nem felkészületlenül ültem be a Valerianra. A Geekzen és az augusztusi Filmvilágban alaposan körbejárták a film alapját adó képregényt, amit 1967-ben Pierre Christin és Jean-Claude Méziéres (Bessonnal is jóban vannak és dolgoztak együtt) indított útjára René Goscinny (Asterix-képregények) magazinjában. A képregény ismeretében arra készültem, hogy egy azokhoz képest lebutított kalandfilmet kapok. Többé-kevésbé ez így is történt, de inkább kellemeset csalódtam, mint bosszankodtam.

Láthatatlanban (mivel még nem volt szerencsém a Valerian képregényekhez) azt mondom, a Christin-Méziéres páros erősségei a részletgazdag világ, amit Valerian és Laureline köré építettek és a nyitó epizód után folyamatosan megjelenő társadalomkritik. Ez a kettő a filmadaptációban is megtalálható, mégha az utóbbi kicsit megporosodva (de ez vitaható) is. A látványra nem lehet panasz. Ilyen gazdag űrlénypopulációt, mint amilyennel a cselekmény helyszínén, az Alphán találkozunk utoljára az Avatarban és a Star Warsban láttam. Minden kellően futurisztikus, furcsa és idegen, ahogy annak egy jó űroperában kell. Emellett még kapunk néhány érdekes technológiát is. A személyes kedvencem az a jelenet, amikor Valerian és Laureline egy titkos "tárgyat" akarnak visszaszerezni a piacról. Egy anyagnak köszönhetően képesek lesznek a kihalt sivatagnak tűnő világ mögött rejlő igazit meglátni, vagyis a tényleges galaktikus piacot. Az egész akció arra emlékeztetett, amikor az ember felvesz egy VR sisakot és azon keresztül egy teljesen más világot lát, a játék közben pedig szinte meg is feledkezik a valóságról. Ügyes ötlet volt ez a filmben, feldobta.

Amivel még nagy meglepetést okozott a film az a mondanivaló. Nem vártam, hogy lesz társadalmi mondanivalója a Valeriannak. Kezdődött mindez az első percekben: teljesen letaglózott a nyitójelenet, ahol David Bowie Space Oddity-je mellett mutatták be az Alpha létrejöttét. A jelenetsort látva nem tudtam nem elvonatkoztatni a minket érintő társadalmiproblémáktól (rasszizmus) és attól, mit is kellene elérnünk a jövőben. Persze nem ettől lesz ez a nyitó rész a mondanivaló, de a történet későbbi kimenetelével szembeállítva (SPOILER: ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget a parancsnok korábban egy egész bolygót semmisített meg annak őslakosaival együtt saját fajáért, az emberekért SPOILER VÉGE) megkapjuk az üzenetet. Kap egy kis fricskát a gyarmatosítás és annak bűne, ami szerintem már kicsit megkopott téma, de fenntartom azt, hogy valamilyen formában a történelem mindig ismétli magát, ezért pedig akár aktuális is lehet (pl. a Közel-keleten uralkodó káosz politikai előzményei). 


A pozitívumok mellett sajnos nehéz szemet hunyni a bosszantó negatívumok mellett. Sőt, nem is lehet. A Valerian legnagyobb hibája igazából maga a történet, amiből dolgoztak. Az Ezer bolygó városa az 1969-es részen (L'Empire des mille planétes, azaz Az Ezer bolygó birodalma) alapszik, ami kicsit érthetetlen, mivel maga a képregénysorozat nem ezzel kezdődik. Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy Bessonék egy történet közepéből ragadtak ki valamit. Ennek tudatában a fantasztikus nyitójelenet után reménykedtem benne, hogy kapunk egy rövidebb ismertetőt a szereplőkről és a munkájukról, hogy Valerian-szűz nézőként jobban bele tudjunk rázódni a világukba. Ez a bizonyos gyorstalpaló sajnos elmarad. A képregényben evidens, hogy nincs ilyen, mivel már x rész óta Valeriannal és Laureline-nal járjuk a galaxist, de a film esetén ez nem így van. Az alapozás kihagyásából pedig rengeteg baki van a filmben. Azontúl hogy nem tudjuk, hogy a két főhős mitől lettek ügynökök, hogyan kerültek a szervezetbe, aminek dolgoznak, még az ő motivációjukat se értjük. Ezentúl az Alpha világát is csak nagyon felületesen ismerjük meg, miközben bőven lenne potenciál benne (esetleg egy Valerian-sorozatban kibontani?). Röviden egy kellő felvezetés nélkül úgy érzem, nem tudok semmit erről az univerzumról, csak minden olyan tessék-lássék módon van itt. A karakter nélküli szereplőkre visszatérve az őket játszó színészek sem képesek javítani az ő ürességüket. Dane DeHaan vicces a legelején, amikor próbálja elcsábítani Cara Delevingne-t, de semmi több. Maga Delevingne pedig szinte nem is színészkedik, csak néha jelenik meg az arcán egy-egy mosoly. A magyar szinkronhangja több érzelemmel adja elő a szerepét, és sokszor kínos is a vásznon, hogy a hang érzelmei nem passzolnak a színész játékához, és nem a szinkronszínész hibájából. 

Emellett még meg kell említenem a film ritmusát. Sokszor epizódikus a cselekmény, ami nem feltétlen lenne baj, ha nem volna főcselekmény. Itt van, aminek a megoldásához szerencsére kicsit kerülőúton jutunk el, ami ad némi izgalmat, de mégis nagyon vontatottnak érződik ez az út. A hősök sokszor tesznek ilyen-olyan indokkal fölösleges kitérőket, amelyek miatt - ahogy azt sok kritika is írta, mint például a Port - a néző meg is feledkezik arról, mire kéne kifutnia az egész cselekménynek. 

Összességében azt tudom mondani, hogy a Valerian és az Ezer bolygó városa egy elég közepes film lett, amit nagyrészt a látvány vitt el a hátán, így kap tőlem egy 6/10-et. Voltak benne zseniális részek, nevetni is tudtam néha, a történet is lekötött. És kövezzetek meg, de még Valerian és Laureline flörtölésén is tudtam szórakozni. Viszont még mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ennél többet érdemelt volna Franciaország kultképregénye. Megyek is Bookdepositoryn megnézni, mennyiért rendelhetem meg angolul a képregényeket.

2014. szeptember 12., péntek

Életrevalók

szeptember 12, 2014 0 Comments

Közhely, de az ellentétek vonzzák egymást és talán azért, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Vagy mert a felszíni ellentétek alatt rejtőznek a hasonlóságok? Igaz az Életrevalók című francia film nem ennek a kérdésnek a megválaszolásával foglalkozik, de mindenképpen központi téma.

Tartalom:
"Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára."

Forrás: Port


A történet klasszikus ellentétekre épül: gazdag vs. szegény, művelt vs. műveletlen, értelmiségi vs. az utca embere stb. Habár valamennyire igaz történeten alapszik az Életrevalók, maga a tanulság is klasszikusnak nevezhető: fogadd el a másikat / szeresd felebarátodat. Azonban az egészet a tálalás, a körítés emeli ki a hasonló történetek közül, ez teszi színesebbé. A két barát, Drisst és Philippe személyisége és fokozatos összebarátkozása teszi az egész filmet szórakoztatóvá és élvezhetővé. Láthatjuk, hogy két különböző, de nyitott ember miként képes elfogadni a másiknak az apró hibáit, rigolyáit. Egy ponton tovább is megy a cselekmény. Az ellentétek miatt egyik fél képes a másikat olyan dolgokra rávenni, amelyek eddig talán elérhetetlennek tűntek a számára: így válik Drisst és Philippe is életrevalóvá. 


A történet a tanulságon túl még a franciák által megragadott természetesség teszi még emberibbé a filmet. A hétköznapi szituációk átélhetőségét úgy vannak tálalva, hogy apróságoktól válnak különlegessé, főleg a szereplők saját gondolatai és hozzáállásának miatt. Ilyen szituáció például, amikor Drisst nem érti, hogy egy fehér lapra fröcskölt vörös pacának miféle művészi értéke lehet, vagy amikor Philippe ismerkedik a kortárs pop zenével. 
A természetesség mellett azért jelen van a megszerkesztett képi-világ is, ami a filmet szerencsére nem teszi túl giccsessé. Párizs ebben a filmben is gyönyörűen van fotózva és bemutatva, kedve támad a nézőnek elmenni oda. A vizuális élményt pedig csak fokozza az olasz zeneszerző, Ludovico Einaudi zenéje. 
Legvégén annyit mondanék összegzésként, hogy az Életrevalók egy kedves, humoros és szórakoztató film az ellentétes emberek barátságáról és alap emberi értékek mindennapi megjelenéséről: 8/10.

2013. augusztus 1., csütörtök

A francia Lara Croft

augusztus 01, 2013 0 Comments

A rengeteg amerikai kalandfilm között mindig felüdülés egy európai alkotást látni, egy franciát még inkább. Az elmúlt évek egyik ismert francia kalandfilmje az Adéle és a múmiák rejtélye. Luc Besson (a Wasabi film miatt lehet ismerős a neve) nem akar többnek látszani ebben a filmjében se, csak szórakoztatni kíván. Mellesleg, az ajánlást köszönöm Annának. 

Tartalom:
"1912-t írunk. Adéle Blanc-Sec, a rettenthetetlen ifjú riporter ég a tettvágytól. Képes bármeddig elmenni azért, hogy véghezvigye céljait. Ha a helyzet úgy kívánja, akár Egyiptomig is elhajózik, hogy különféle méretű és formájú múmiákkal mérje össze erejét. Mindeközben Párizs polgárain lassan eluralkodik a pánik. A Természettudományi Múzeum egyik emelvényén egy 136 millió éves Pterodaktilusz tojás rejtélyes körülmények között kikel, az óriási ősmadár pedig folyamatos rettegésben tartja az égből a francia főváros rettegő lakosait. Ám e szörnyeteg is kevés ahhoz, hogy Adéle Blanc-Sec kisasszony zavarba jöjjön, kinek eddigi kalandjai is számos meglepetéssel szolgáltak már az izgalmak kedvelőinek."

Forrás: Port



Adéle-t nevezhetnénk akár a francia Lara Croftnak is, hiszen hasonló életet él, igaz, egy kifinomultabb stílusban. Fizikai rátermettsége és harcművészetek helyett az eszét használva száll szembe ellenségeivel. Larához viszonyítva Adéle sokkal könnyebben bukik bele a terveibe, amin mi nézők persze szórakozunk. És ennek a kalandfilmnek valahogy ez a lényege. Szórakozni egy kellemesebb, erőszak-mentesebb módon. A mai amerikai filmek inkább az akcióra, a lenyűgözésre mennek rá. Így mindig öröm egy ehhez a filmhez hasonló történet, ahol nem kellenek szuperhősök vagy gigantikus géppuskák, hogy a néző élvezze a filmet. Természetesen, egy amerikai akció/kalandfilmhez hasonlóan a cselekmény itt is sem okoz túl sok meglepetést, bár akadtak meglepő fordulatok, főleg a vége felé. Továbbá kicsit mintha szakítana is a sablonokkal. A lények nem akarják az embereket lemészárolni, csak szerencsétlenségükből akarnak kiszabadulni (mint a dinoszaurusz) vagy teljesen barátságosak és segítőkészek (mint a múmiák). 



Az Adéle és a múmiák rejtélyének összképe a témához illeszkedik. Elbeszélő stílusában is felüdítő, kezdve azzal, hogy van narrátorunk (hasonló, mint az Amélie csodálatos életében), és ezzel jelezve, hogy most inkább egy kellemes mesére készüljünk, mint vad, eposzi küzdelmekre. A színészek sem veszik túl komolyan (jó értelemben) a szerepüket. Főszereplőnk, Louise Bourgoin felszabadult és könnyű játéka megszeretteti Adéle karakterét, finomságának és bájosságának köszönhetően szimpatikus lesz - vagyis ez a benyomás. Továbbá még az ő és társai köré teremtett 20. századi eleji világ is remek hangulatot ad, és csak fokozza a könnyed hangulatot. És kicsit el is varázsol.

Összefoglalva, Az Adéle és a múmiák rejtélye a maga nemében jó film. Az amerikai filmek közben mindenképpen felüdülés, így aki ilyesmire vágyik, annak ajánlott. Nem akarják megváltani a világot, csak ártalmatlan mesébe invitálni a nézőt: 8/10.

2012. november 17., szombat

We have the dreamers disease

november 17, 2012 0 Comments

Viszonylag régi film, és fogalmam sincs, hogy miért váratott magára ilyen sokáig a megnézés. 2001-ben jelent meg a film és most 2012 van. De a film megnézése után arra kellett rájönnöm, hogy ezt most kellett megnéznem, majdnem húsz évesen. 

Tartalom:
"Amélie, a naiv fiatal lány Párizsban él, a Montmartre-on. Élete egyhangúan telik, egy környékbeli bisztróban felszolgálóként dolgozik, a szomszédokkal pedig olyan bensőséges kapcsolatot tart fenn, mintha egy kisvárosban élne. Ám egy nap váratlan fordulat történik: A lakásának egy titkos zugában kis dobozra talál, amely az előző lakó gyerekkori emléktárgyait tartalmazza. Elhatározza, hogy visszajuttatja a kis dobozt jogos tulajdonosának. Ettől kezdve élete gyökeresen megváltozik, rájön, hogy valami módon képes környezetét boldogabbá tenni.. Szívesen boronál össze magányos embereket, amiből gyakran komoly bonyodalmak származnak. De jótéteményei közepette megismer egy különös fiatalembert (Mathieu Kassovitz) és most már a környezetén a sor, hogy segítsenek rajta..."

Forrás: Port



Amélie élete mindannyiunk élete. Mindannyian szeretnénk, ha a világ kicsit is szebb és igazságosabb lenne, és szeretnénk megtalálni az igazit, akit a sors mellénk rendelt. Vajon ez lenne életünk célja is: megtalálni azt, akivel közösen élhetjük meg a csodálatos életet? Maga a film is az életről szól, még ha nem is mindig realisztikus. De a nem realisztikus elemektől lesz épp még életszerűbb. Egy film készítése során a legnehezebb visszaadni a személyben zajló eseményeket, viszont az Amélie csodálatos életében vannak erre kísérletek eredménnyel. Egyik legszebb példa, amikor Amélie sütés közben arról álmodozik, hogy szerelme épp hozzá siet a lakásba: az elképzelt jelenet egy külön buborékban jelent meg a jelenetben. Egy másik példa pedig, amikor főhősünk csalódottsága úgy jelent meg, hogy cseppfolyóssá vált.
A filmnek egy másik, számomra sarkalatos pontja az álmodozó-lét. Már a kezdőjelenetből hamar rájövünk, hogy főhősnőnk nem hétköznapi figura. Ujjáról eszi az epreket, öngyilkos hajlamú hala van, a moziban szeret hátrafordulni és az emberek arcát fürkészni, és továbbá olyan kérdésekkel szórakoztatni magát, hogy vajon ebben a percben hány ember is él át orgazmust. Persze ilyen "bogarasságokra" nem csak ő hajlamos, hanem a többi szereplő is, de valahol azért földhöz ragadtabbak, mint Amélie. Ismerőseinek megvannak a maguk szomorú sorsuk, így többször is elhangzik az az állítás, hogy a mai világ nem az álmozóknak áll. Azért hősünk ennek ellenére is próbál segíteni ismerősein apróbb gesztusokkal: kerti törpés fényképek, elveszett tárgyak visszaszolgáltatása, a szemét zöldséges megleckéztetése. Vajon helyes-e némi álmodozással megszínesíteni életünket? Bizonyos határokon belül igen.
Rengeteg gondolatot ébreszt ez a film világunk lehető legtitokzatosabb dolgáról, az életről. 


A kivitelezésről már esett szó: hogy milyen kreatív nem realisztikus dolgokkal teszik valóssá a filmet. Az egész élményhez sokban hozzájárul a jelenetek kivitelezése: olyan, mintha mindegyik filmkocka egy nagy gondoskodással megfestett festmény lenne. És a szemkápráztató felvételeket Yann Tiersen csodálatos kompnációja teszi még élvezhetővé. Amitől pedig még szerethetőbb lesz a film, azok a színészek, akik életre hívják a különleges szereplőket. Audrey Tautou az egész filmben bájos sajátos természetességével, könnyen meg lehet szeretni. Mathieu Kassovitz nem annyira jellegzetes figura, mint a főhős, de természetessége miatt szintén könnyen meg lehet szeretni.

Rosszat nem tudok erre a filmre mondani. Megvan benne minden, ami szükséges egy jó filmhez. Igaz, kell hozzá egy bizonyos hangulat a végignézéshez, de ha ez megvan, akkor Amélie csodálatos élete könnyen magába szippanthat minket. 10/10-es film, ilyen alkotás ritkán születik.


2011. január 23., vasárnap

A maffia filmek fejlődés története

január 23, 2011 0 Comments
Média érettségire készülve megtaláltam néhány tavalyi fogalmazásomat. Gondoltam, azokat is megosztom itt.

2009/2010-es tanév év vége zárása:

 A film forgatás hajnalán a pozitív hősök uralták Hollywoodot. A rendőrök vagy a detektív (vagy ketten együtt) üldözték a bűnözőket. A jó győzedelmeskedett, a rossz pedig elbukott. Azonban hamar fordult a kocka.
1930-ban Mervyn Le Roy új műfajt teremtett A kis cézár c. filmjével. A rendező ezzel mutatta be először az USA-beli bűnözés világát. A korábbi bűnügyi filmekkel ellentétben itt nem a detektív, hanem az elkövető áll a középpontban. Le Roy bemutatja, hogy a szorgalom és a tisztesség nem ér semmit: csak önzéssel és brutalitással lehet előrébb jutni ebben a vad világban.

A kis cézár c. film
Ennek a filmnek köszönhetően indult el a gengszterfilmgyártás. A kis cézárt követően több nagysikerű alkotás született: William Wellman Közellenségek, Howard Hawks A sebhelyes ember, és Le Roy is előrukkolt még a Szökevény vagyokkal. A művek elfogadhatóvá teszik a bűnt az által, hogy a gazdasági és a politikai csőd egyetlen válaszaként jelenítik meg történeteikben. Azonban a maffia még ekkor nem lett film téma. Arra sokáig várni kellett.
Az első maffia filmnek nevezhető darab az 1959-es Al Capone, Richard Wilson rendezésében. A film a hírhedt amerikai maffiavezér életét mutatja be, könyörtelen nyíltsággal tárja a nézők elé a bűnszövetkezet életét. A gengszterfilmekhez hasonlóan a bűnöző fejlődését láthatjuk (pl. miként lesz pitiáner tolvajból egy hatalmas banda feje). Azonban 1971-ben Francis F. Coppola szakít ezzel a hagyománnyal: mozikba kerül A keresztapa trilógia első része. Mario Puzzo könyvének adoptációja sok mindenben különbözik a korábbi gengszterfilmektől. Először is, az amerikai maffiavezért, Don Vittorio Corleonét bukása idején láthatjuk. A mű kevés akciót tartalmaz, a történetvezetés is elég lassú, de nézése közben nem érzünk unalmat. Nem hiába érdemelte ki az Oscar-díjakat a folytatással együtt (mellesleg ez az egyik olyan folytatásos film, aminek második része is Oscar-ban részesült).
A keresztapa sikerétől nem ijedtek meg a rendezők. 1990-ben Martin Scorsese előállt a Nagymenők c. filmjével. A mű a New York-i maffia világába nyer egészen mély bepillantást. Megismerjük a bandatagok mérhetetlen hatalomvágyat, de a mélyen bennünk rejlő halálfélelmet is, és a szervezet férfi rituáléit is. Részletességének hála ez a film is rengeteg elismerésben részesült.

A keresztapa c. film

A maffia filmek a 21. században sem felejtődtek el, de minőségileg mindenképpen romlottak. Utóbbi évek kiemelkedő darabja viszont a 2008-as A tégla  - a Szigorúan piszkos ügyek, hongongi film remake-je -, szintén Martin Scorsese rendezésében. Hiába írták át a filmet nyugatiasra, sokban érezni rajta keletiességet (leginkább a történetben). Azonban az eredeti mű kusza történetvezetését sikeresen kiküszöbölték az amerikai kollegák. A remake érdekessége még, hogy Scorsese mellőzi a sablonos szövegeket ( „Könyörgöm, ne lőjjön le!” és társai) és a naturalista ábrázolásmódtól sem riad vissza.

Természetesen nem csak az USA ontotta magából a gengszterfilmeket a ’30-as évek óta. 1955-ben jelenik meg Jules Dassin rendezésében Rififi a férfiak közt, mint francia gengszterfilm, öt évvel később szintén francia alkotás lát napvilágot: Jean-Luc Godard Kifulladásig filmje. Magyar vonatkozásban még érdemes megemlíteni az 1938-as A villamosszék felé c. filmet, amit Kertész Mihály rendezett az USÁ-ban. Azonban ezek az alkotások nem igazán tettek hozzá a gengszterfilmekhez. Azonban a 21. századból érdemes kiemelni egy olasz-francia koprodukciót, a Gomorrát. Matteo Garrone új oldaláról mutatja be nekünk a maffia világát: kosz, erőszak, primitívség és értelmetlen gonoszság jellemzi. Ugye más, mint Vittorio Corleone gazdag „birodalma”? Ennek megfelelően az egész filmet a sötét, komor színek uralják – annak ellenére, hogy a napfényes Itáliában játszódik. A Gommorra még szerkezetében is eltér elődjeitől: a történet öt szálon fut, azonban ezek sosem találkoznak össze. Nem hiába nyerte az Európai-filmfesztiválokat.

Gomorra c. film

 A gengszter és a későbbi maffiafilmek rengeteg változáson mentek keresztül, de mégis megérintették a közönséget. Mi lehet ennek az oka? Vajon miért vagyunk képesek azonosulni ezekkel a negatív szereplőkkel, akiket amúgy, a való életben emberszámba sem veszünk? Lehet, a lelkünk mélyén irigyek vagyunk rájuk, amiért ők átmerik lépni az erkölcsi határokat a boldogságért? Vagy csak lenyűgöznek minket a szervezett bűnbandák, a rendőrautók szirénái és a pisztolyok puffogása? Ezt mindenkinek magában kell eldönteni, de egy biztos: a maffia filmeket még hosszú ideig forgatni fognak.

2010. szeptember 19., vasárnap

A kis veréb története

szeptember 19, 2010 0 Comments

A velem egykorúak nem nagyon ismerik Piaf nevét. Kéne-e vagy nem? Nem ártana. Szerencsére itt van ez a film, amit kölcsön tudok annak adni, aki nyitott az énekesnő munkásságára. Persze előtte én is megnéztem, nehogy rossz film jusson ismerőseim kezébe. És az enyémbe ki juttatta? Valamilyen szintig anyukám. Látta a HBO-n és mondta, nézzem meg. Csak mire szólt, már nem volt HBO-nk. Így mentem a Media Marktba túrni az olcsó filmek között és 590 Ft-ért meg is szereztem a lemezt. 
Fizetés után következzen a film, de előtte olvassuk el a tartalmat.

 Tartalom:
"Edith Piaf a sanzon királynője volt. Kevesen tudják, milyen személyes dráma húzódott meg a csillogás hátterében. A szülei alkoholisták voltak, a nagyanyja nevelte a kislányt. Az egyik bordélyházban nőtt fel, és az utcán énekelt és koldult, hogy éhen ne haljon. Az egyik párizsi varieté igazgatója figyelt fel a törékeny teremtésre és megnyitotta előtte a színpadra vezető utat. Néhány év leforgása alatt az egész világ Piaf lábai előtt hevert. Boldogsága nem lehetett teljes, a szerelme tragikus körülmények között meghalt. Az énekesnő az alkoholhoz és a droghoz menekült."

 Forrás: Port.hu

Én ezt csak a film során tettem meg  (általában nem olvasom el a tartalmat, nehogy bármit is lelőjek magamnak), mert nem akartam elhinni, amit láttam. A film Edith Piaf egyik fellépésénél kezdődik, ami közben összeesik, utána megjelenik egy évszám és egy síró kislányt látunk, akinek az édesanyja épp énekel. Egy darabig itt maradtunk ennél a kislánynál, akit Edithnek hívnak, láthattuk, hogy miként viszi el az apja saját anyjához, aki mellesleg egy bordélyház Madame-ja. Először azt hittem, hogy az első jelenet előre mutatta a végkifejletet, de mikor már többször megtörtént ez az idő ugrás még az első képkockáktól is távolabbi jövőbe, muszáj volt elolvasnom a DVD hátoldalát. Azt mondja, hogy mozaikos történetmesélés. Áhá, így érthető s tovább figyeltem. Figyeltem a több idősíkból előugró Piafokat, de leginkább az időset és rádöbbentem: emlékeket látok! Az énekesnő életének részletei ide-oda kószálnak kicsit megdolgoztatva a néző figyelmét. Így tárul elénk Edith Piaf hánytatott élete, tündöklése és végül kihunyása.

 

A történetvezetésen túl a jelenetek is teljesen lenyűgöztek. A filmet záró  Non Je Ne Regrette Rien eléneklése és a közben futó kis emlékek, amikor Marcel Garden halála után Edith rohangál, majd a színpadra lép, az ópium beadása vagy esetleg a halálos ágy után felsejlő emlékek teljesen elvarázsolják az embert. Olivier Dahan ügyesen szerkeszti az átmeneteket. Na meg a beállítások. Miközben a port.hu-n nézelődtem képek után a bejegyzéshez.... Nos, nehezen választottam ki azt a két képet, amit végül ide beszúrtam. A filmben is végig azt éreztem, hogy igyekeztek minden jelenetben mindent a megfelelő helyre tenni, a tökéletességtől egyetlen egy tárgy sem térhetett el. Talán ez a franciák szépség szeretetének tudható be.
Amit még kiemelnék, az Marion Cotillard. Az alakítása teljesen magával ragadott. Hihetően előadta a részeg nőt, a szerelmeset, az összeesettet, a haldoklót. Öröm volt nézni. Sokan szidták a magyar hangját, Für Anikót, de szerintem ő is remekül alkalmazkodott a szerephez. A részeg nevetése... haláli :D

Most hirtelen nem is tudom, hogy volt-e valami, ami nem tetszett. Talán csak az, hogy sokszor gyors tempóban jöttek az emlékek és nem győztem kapkodni a fejemet. Utólag utánaolvastam Piaf életének és kimaradt a jótékonykodása és a világháborús rész (bár arról a franciák nem szívesen beszélnek).
Nem is tudom, hogy hányasra értékeljem. Teljeset biztos nem adok, hisz annyira nem kötött le, hogy rövid időn belül újra akarjam nézni. Legyen egy 10/8.

Follow Us @soratemplates