A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szórakoztató irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szórakoztató irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 27., szombat

A testtolvaj meséje

december 27, 2014 0 Comments
 

Akik olvasnak vámpírregényeket, azok minden bizonnyal ismerik Anne Rice híres/hírhedt alakját, Lestatot, a vámpírt. Találkozhattunk vele az Interjú a vámpírral oldalain, majd saját életrajzában is, a Lestat, a vámpírban, s végül a vámpírok eredettörténetébe vezetett be minket A kárhozottak királynőjében. Az első három részt követően megjelent még egy Lestat által elmesélt történet, A testtolvaj meséje

Tartalom:
"Vámpírhős, rocksztár, embertömegek csábítója, kísértő szellem… Lestat valóban rendkívüli a halhatatlanok között! Mégsem boldog, lángoló vére tovább űzi, szeretne visszaváltozni halandóvá, hogy halálon túli léte újra értelmet nyerjen. Ez a vágy űzi céltalan bolyongásaiban, Amszterdamtól az Amazoni őserdőkig, míg végül találkozik az egyetlen lénnyel, a minden ördögnél gonoszabb Testtolvajjal, aki valóra válthatja kívánságát. De miután Lestat lemond vámpírtestéről, tudomásul kell vennie azt, amit rég elfelejtett: a halandó ember sebezhetőségét és gyarlóságát…
Újra üldözőbe kell vennie a rejtélyes testtolvajt, hogy visszaszerezze ellopott testét, hogy újra elfoglalja helyét minden vámpírok leghatalmasabbjaiként…"
Forrás: Moly
Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen mi is a bajom vele. Ugyanis sokszor idegesített – annyira, amennyire az eleje beszívott a vallási és filozófiai eszmecserékkel.
Maga a történet nem hétköznapi, de mégis mindannyian ismerjük. Egyik értékelés a Molyon írta a koldus-királyfi történetet, hogy arra hasonlít Lestat kalandja, de nekem inkább a tékozló fiú jutott eszembe róla. Főhősünknek át kell mennie a másik oldalra, hogy rájöjjön, korábbi világa jó volt neki. 
Szóval így egyszerű a receptje a könyvnek és ez a része élvezhető is. De sokszor az az érzésem volt, hogy már kezd túlírva lenni a könyv, főleg az utolsó negyven oldalon.

Aztán. Lestat figurája az elején emlékeztetett a már trilógiából megismert vámpírra, de ahogy haladtam egyre előrébb ebben a könyvben, úgy lett számomra idegesítő. Kétszáz éves lény már, de mégis egy esztelen tinédzserként viselkedett. Eddig Lestatot nem így láttam Rice könyveiben, habár korábban sem viselkedett komoly lényként. Viszont amivel itt kárpótolva voltam, az David Talbot és Lestat közötti barátság bemutatása. Annyira mély és őszinte volt végig, s még a legkomolyabb sérelmek után is képesek voltak a megbocsátásra.

Ezektől a hibáktól eltekintve a könyv hasonló Rice korábbi vámpír történeteihez. Ismét elmerülhetünk a halhatatlan lét megválaszolatlan kérdéseiben, kicsit többet tudhatunk meg a boszorkányságról és a Talamascáról és egy újabb lénnyel bővül Rice izgalmas világa. De így is, összességében A testtolvaj meséje olyan kérdőjeles számomra. Voltak részek, amelyek tetszettek, de bőven olyan is akadt benne, ami kifejezetten idegesített. Szóval, most ez a könyv nem nagyon jött be: 7/10. Nem rossz, de nem is a legjobb. 


2014. augusztus 8., péntek

Tűz és jég dala

augusztus 08, 2014 0 Comments

A Tűz és Jég dala könyvsorozatba anno a HBO hype-ja rántott be, s a regényciklus azóta csak dagad és dagad. Jelenleg a nagyérdemű a hatodik kötetre vár kiéhezve, a Winds of Winterre (Tél szárnyai?). 

Tartalom:
"A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.

Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.
Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése."
Forrás: Moly


Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá” – hangzik el a mondat a Hamletben. És nem hiába jutott eszembe Shakespeare egyik leghíresebb drámája George R. R. Martin hatalmas eposzának kapcsán. 
Alapjában véve ebben a történetben senki se rossz, csak mindenki a saját érdekét nézi. Szokták mondani, hogy „én életem, azt csinálok vele, amit akarok”, de mi van akkor, ha a te cselekedeteid, érdekeid másokra is hatással vannak? Bizony, játszmák kezdődnek. A hatalmasok, az uralkodók és hősök világában pedig hatalmas játszmák. Tettváltás sorozatok követik egymást, ahogy arra emlékezhetünk a Hamlet kapcsán irodalom óráról. 
Egy szó, mint száz, Martin nem él másabb vagy mesteribb eszközökkel, mint Shakespeare. De akkor mégis mitől olyan élvezetes? A borítóra írt szöveg azt írja, hogy „Martin legnagyobb erőssége, hogy meg tudja újítani, és élettel tölti fel azt a műfajt, amit a számtalan populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett.” És ez a lényeg. Akár fantasy ez, akár a shakespeare-i királydrámák prózai átirata, van benne fantázia, és benne van az emberség is: az esendőség, az önző vágyak, szeretet, bosszúvágy. Azok a dolgok, amik emberiek. Engem leginkább ez érintett meg. Továbbá közönségesnek, de hatásosnak nevezhető írói húzásokkal tartja Martin ébren az olvasó figyelmét. A történéseket több szereplő szemszögén keresztül követhetjük végig (ebben a tekintetben realistának mondható a regény), és ahogy tágul a történet, úgy távolodnak el ezek a szálak egymástól. Azonban mindegyik szemszög (POV) cliffhangerrel végződik, s lehetséges, hogy csupán három fejezet múlva tudjuk meg, hogy mi is történt az adott szereplővel: és ez így megy szereplőről szereplőre. 


Azonban Kardok vihara után mindenképpen szükség volt egy újrarendezésre. Ha az egész fantasy eposz felépítését nézzük, olyan, mintha egy nagy robbanás következett volna be a harmadik kötetben, és most ebben a kötetben, és később a Sárkányok táncában is a felkelést, az éledést néztük volna végig. A holt királyok helyére újak kerülnek, a befejezett utakat az újak követik. Az élet megy tovább. Szükségesen újrarendezték a sakktáblát, ezért érezheti sok olvasó azt, hogy a 4. és az 5. a kötet lassabb, rosszabb, mint az előzőek. És szerintem ez egy logikus lépés, hiszen már nem lett volna mit tovább fokozni. Ha az új sakktáblán elindul a harc, majd ismét izgulhatunk, úgy hiszem.
Viszont ami inkább zavart, az az újfajta szemszögek rendszere. Ez alatt azt értem, hogy például megjelent Dorne, de több karakter szemén keresztül láthattuk, ami mindenképpen elüt, kissé idegen az eddig megszokott narrációtól, és kicsit hasonló dolog jelent meg a Vas-szigeteki szálnál is. Kissé zavart, de ezen kívül új színt vittek a történetbe.

Továbbá sokat gondolkodtam a szereplők motivációin, de magán a könyv felépítésén is. Láthatólag, már kezdenek összeérni a szálak, szűkülni a történet, ami jó pont (gondolok itt Tyrionra és Daenerysre). Másrészt itt-ott érthetetlen módon tágul ki (igaz, az egyik szál még az 5. kötetben lezárul). Ezekkel a lassításokkal George R.R. Martin olyan, mint Doran herceg: csak vár és vár a megfelelő alkalomra. Csak tudnám, hogy hol az a pillanat. Én pedig, mint olvasó egy türelmetlen Arianne vagyok. Szeretném látni azt a háborút. Vért és tüzet akarok.
A legutolsó kötetben igaz szereplőkön volt a hangsúly, és legyek türelmesebb. És valahol mindegyiket megértem. Valaki otthonra vágyik, más menekülni szeretne saját bűneitől, a harmadik pedig védelmezni, a negyedik bizonyítani akar. Most mindenki a szívére hallgatott, ami viszont ebben a világban nagy vétek. Ezért nem mondanám, hogy nem volt végig egy helyben állás a könyv. A közepétől több történetszál, POV beindult. Kaptunk elejtett szavakat (Sötét szárnyak, sötét szavak!), meghökkentő haláleseteket, és olyan fordulatok is előfordultak, melyek később felkavarhatják az amúgy sem békés állóvizet Westeroson. Beköszöntött a tél és már hideg szél fúj kint.

Összességében, a Tűz és Jég dala egy szórakoztató epikus fantasy történet (vagy low fantasy). Főleg realista jegyei, részletessége, felépítése és pörgőssége emeli ki a többi történet közül. Természetesen megvannak a maga hibái, néhol túlontúl túlírt is, nem minden szereplő egységesen érdekes. Ezek ellenére mégis nagy rajongásnak örvend, sok spekulációra ad okot: műfajában 8/10 pontot kap az első 5 kötet. Remélhetőleg, George R. R. Martin hamarosan megírja a befejező köteteket. 

2012. október 24., szerda

De bele fogsz törődni, hogy nem múlik el

október 24, 2012 0 Comments

A könyvvel először talán a Delta Vision kapcsán találkoztam (Dragonlance könyveket kerestem). Aki kicsit is ismeri a Delta Vision kiadót, tudja, hogy van nekik (létezik-e még?) egy Delta Vision Műhely nevű csapatok fiatal fantasy írókkal. Közéjük tartozik Kleinheincz Csilla is. Mellesleg, vele először műfordítóként találkoztam, történetesen Anne McCaffrey könyveit fordította. Ezek után nem volt kérdés, hogy megismerkedjek a saját regényeivel is. 


Tartalom:
"Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt. Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság. Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte. A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával… Bár mese lenne!"

Forrás: Moly.hu

Lassan haladtam ezzel a könyvvel, pedig nagyon vártam, hogy olvashassam. Az első oldalakon még beszippantott a történet: tetszett, hogy Emese olyan különc az osztályában, idegennek érzi magát (hasonlót éreztem én is gyerekként). A Rengeteg világának misztikuma és rejtelmessége is tetszett, elvarázsolt, mondhatni, de miután a történetben Emese kószálni kezdett az erdőben, valahogy már nem tudott lekötni a könyv. A céltalan kószálás nem tudott elég érdekes lenni, még a Rabobán és Firtos szál sem tette igazán izgalmassá. Szerencsére az Ólomerdő utolsó száz oldalára visszatért a kezdeti lendület, és egy viszonylag szép lezárást kapott a "mese".
Ami zavart még, hogy a szereplők nem voltak érdekesek. Először Emese szimpatikusnak tűnt, de a túlzott makacssága egy idő után idegesítő tulajdonsággá vált. A tündérek semlegesek, az apa szintén. Firtos volt talán a legérdekesebb figura a hasadt személyiségével.
Hogy némi jót is mondjak a könyvről: Kleinheinz Csilla stílusa szabados, azaz nem hemzseg jól bevett írói közhelyektől. Gördülékeny, sajátos kifejezések is használnak, amelyek teljesen megállják a helyüket. 

Így összefoglalva nem rossz könyv, egyszer, ha valami kikapcsolódás után néz az ember, el lehet olvasni. Viszont bőven vannak ennél jobb fantasyk, magyar írók között is. Az Ólomerdő 6/10-es könyv számomra.


2012. augusztus 16., csütörtök

Mikor az ördög csenget

augusztus 16, 2012 1 Comments

Egy teázás során találkoztam személyesen a szerzővel, és továbbá sok közös dologra derült fény (többek között, hogy egy egyetemre járunk, csak három év különbséggel, meg egy utcában is lakunk). Így találkoztam ezzel a könyvvel, azt hiszem, de igazából fogalmam sincs. Születésnapomkor megvettem a könyvet, és kisebb-nagyobb megszakításokkal el is olvastam. 

Tartalom:
"Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög?Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött.Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe.A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani, és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok… de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét.Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát – s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik."

Forrás: Moly.hu

Mindketten az emberi oldalatokat mutattátok a célpontnak, és ezt igen bölcsen tettétek. Csak így nyerethettétek el szimpátiáját és bizalmát.” 
 Úgy hiszem, hogy Maara ezen mondata nemcsak a fogadásra igaz, hanem a regényre is. Viki történetének sikere, igazi fűszere ebben rejlik: a keresztényi mondakör alakjait emberien ábrázolja, ahogyan azt még az antik görögök is tették saját isteneikkel. Lucifer egy biciklivel képes elesni, Pandora mindannyiszor elérzékenyül, amikor egy élet kihuny, és így tovább. Így a transzcendentális lények közelebb kerülnek az olvasókhoz, hisz nem ridegek (mint például a Supernatural angyali). És gondolkodjunk csak el, melyikünk nem szeret olyan figurákról olvasni, akik olyan esendőek, mint mi? Egy kezet sem látok fent… 
Továbbá a világ kidolgozottságán látszik, hogy az írónő jártas a keresztényi kultúrában, így élvezetessé téve ezt az alternatív Menny-Poklot. Igazából, a könyv előtt fogalmam sem volt az angyalok hierarchiájáról és a különböző angyal kasztok feladatairól, aztán azt sem hittem sosem, hogy a démonok világa ilyen színes. 
A könyvről elmondható, hogy remek humorú. Az első oldal elolvasása után elmosolyodtam, és csak mondtam magamban, hogy ilyet csak Viki írhatott le. Jó volt látni, hogy nem használ kötelező közhelyeket a fogalmazásban, hanem sajátos humorával fűszerezi azt meg, így élvezetessebbé téve. És ahogy a stílust, úgy a történetvezetést sem nevezném átlagosnak. Sokszor meglepett az írónő, még a végső percekben is képes volt erre. Továbbá remekül megkomponált jelenetek is találhatóak a könyvben, melyek egy filmben is tökéletesen megállnák a helyüket (például Serene megtérési kísérleténél a fejemben végig a híres „Knocking on Heaven's door” című sláger ment a fejemben).
Azon gondolkodok, hogy volt-e negatív része a könyvnek. Esetleg annyit tudnék mondani, hogy a közepénél éreztem, hogy kissé lelassul a cselekmény a kezdeti jó tempóhoz képest (a több történetszál miatt éreztem ezt főleg: megszakították egymást, és így valóban lassabbnak éreztem a történet haladtát), de a végére visszatért a pörgés.
Mindenesetre, örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet, hogy ott állhat a Neverwhere mellett a polcomon, és ilyen jól elszórakoztatott. 9,5/10-es pontszám, főleg, hogy ez első könyv, és annak tökéletes, mondhatni pokolian jó, mennyei olvasmány haláli humorral.

2012. május 26., szombat

Ha eljön a pusztító vadkan

május 26, 2012 0 Comments

Még ma is tart az a trend a magyar olvasóközönségben, hogy magyar szerzőtől nem igen olvasnak el könyvet. Pedig érdemes, találni is lehet remek darabokat a szép és szórakoztatóirodalomban egyaránt. Így próbáltam szerencsét Ta-mia Sansa első regényével, a Sötét Hórusszal.

Tartalom:
"Az öt bolygót felölelő liberális szellemiségű Bubastis és a hagyományos, patriarchális berendezkedésű Terrai Császárság alkotta kétpólusú univerzum megrendülni látszik.
A harc kereszttüzében egy különös, múltbeli sérelmeit magában mélyen elfojtó, önnön lidérceivel küzdő albínó nő, Nekhti áll…
A sci-fi klasszikus Asimov nyomdokain haladó Sötét Hórusz egy politikai és társadalmi mondanivalóval megtűzdelt izgalmas, meglepetésekkel teli, fordulatokban gazdag kalandos történet, melynek átélése során az olvasó elgondolkodhat arról, mi a valódi szabadság, hol húzódik a határ lehetőség és kötelesség között, és mit is jelent áldozatot hozni egy magasabb rendű cél érdekében…"

Forrás: Moly.hu

Eddig nem igen olvastam sci-fit. Sansa a könyvével rávezetett arra, hogy ideje jobban beleásnom magam.
Magáról a Sötét Hóruszról. Rövidecske a könyv (266 oldal), és ezt leginkább a vége felé éreztem. Számomra olyan gyorsan megoldódtak az események. Pedig Nekthi kinevezésééig nagyon szépen építkezett a történet, fokozatosan bontotta le Sansa a történet alaphelyzetét egészen a végső káoszig. Érezni lehetett a feszültséget, ahogy az eddig biztosnak tudott világ lassan, de egyenes úton van a pusztulás felé. És ez a bizsergető feszültség magával rántja az olvasót, szinte letehetetlenné teszi a könyvet.
 Másik rossz dolog, amit még mondani tudok, az az eleje. A rengeteg szereplőt nehéz volt elhelyezni, a különböző színhelyekhez kapcsolni. Nekem leginkább az volt a zavaró, hogy a szereplők egyszer a kereszt, majd a vezetéknevükön voltak megszólítva. Esetleg egy szereplőlista sokat segített volna a könyvben.
Ezen a két dolgon kívül több kifogásolnivalóm nincsen. Logikusan felépített világ, könnyen el lehetett benne merülni, a szereplők is kedvelhetőek, karakteresek, még a kevésbé fontosak is. Az egyiptomi mitológia felhasználásért meg külön piros pont jár, mert ritkán találkozok vele könyvekben, pedig én nagyon szeretem az ókori Egyiptomot. :) És a történet is lekötött, természetesen. Ahogy fentebb is írtam, egy jó tempóban építkező sztori, ami kellően izgalomban tartja az olvasót.

Összegezve, a Sötét Hórusz 8/10-es könyv. Első könyvnek nagyon, de nagyon erős, kedvet csinál a szerző további műveihez. Egy-két hibája van csak, de kárpótol érte a jól kidolgozott világ és szereplők. All zusammen, kíváncsi leszek Sansa további műveire, az biztos. :)

Follow Us @soratemplates