Antigané

A Handling the Undead (magyarul: Élőhalottak! Hogyan bánjunk velük?) könyvet egy éve néztem ki az Amazon.com-on, mikor Angliába mentem. Kint sikerült megvennem egy Waterstones-ban, viszont csak a 2011-es nyáron volt időm végigolvasni. John Ajvide Lindqvist első regénye, a Hívj be! után kíváncsi voltam az író többi munkájára. Kicsit nagy elvárásokkal ültem neki a könyvnek, mondhatni teljes izgalommal. Az olvasás során ez kicsit alább hagyott, de visszagondolva, azért jó könyvet olvastam.

Lindqvist egy olyan eseményt mutat be, ami nem történhet meg valóságban (bár ki tudja, mi lesz 2012-ben): mi történne, ha elhunyt szerettünk visszatérne az életbe? Hogyan kezelnénk ezt, továbbá mit szólna egy tömeges feltámadáshoz az emberiség?
Az író saját elképzelésének megfelelően mutatja be ezt a lehetetlen eseményt, több szemszögből is. Találkozhatunk elkeseredett családapával, vallásos nagymamával, ateista (már-már sátánista) unokával, nyugdíjas újságíróval és egy apja akarata által elnyomott lánnyal. És természetesen jelen van a média szenzációhajhászása is a jelenség kapcsán. Mindannyian ugyanazzal a problémával néznek szembe, de mivel különböző személyiségek, igen különbözőképpen dolgozzák is fel a Halált, a családtagok visszatértét. Emiatt mindenképpen izgalmas a regény.

A Hívj be!-hez hasonlóan a különböző szálakban az adott szereplő a főhős a saját életében, a többiek mellékszereplővé válnak. Viszont a másik regénytől eltérően, egyes szereplők itt személyesen is találkoznak egymással (például Mahler és David), nem csak távolból nézik egymást.

A regény során a szereplők megjárják saját útjukat az élőhalottak közt, de legvégül mindegyik felszabadul saját terhétől: ilyen szempontból a Handling the Undead lezárt mű. Viszont  több szereplő helyzete a valóságos világban függőben maradt, hiányzott az ottani lezárás.

A regényt angolul olvastam, s az alapján Lindqvist nagyon választékosan és gyönyörűen fogalmaz. Szavakkal igen élvezhetően bemutatja a szereplők jellemét, gondolatait, s a háttérben zajló eseményeket. Gyorsan lehetett vele haladni, viszont a beillesztett újságcikkek, híradások elég rendesen megtörték a gördülékenységet, lassította a cselekményt. Annyiban viszont érdekesek voltak, hogy az író az elképzelése szerint ábrázolta, hogy a média miként viselkedne, ha halottaink egyszer csak feltámadnának.

A Hangling the Undead nem éri el a Let the right one in regény színvonalát, viszont megállja a helyét a "zombi irodalomban." Újféle, biológiai megközelítésből vizsgálta az elbeszélő az élőhalottakat, viszont létezésüknek okára konkrét választ nem adott. Ettől eltekintve szórakoztató regény, szokásos jól felépített, hétköznapi figurákkal és sötét hangulattal. Az Élőhalottak! egy 8/10-es történet, amelyet nyugodt szívvel ajánlok minden horror rajongónak, s azoknak, akik szerették a Hívj be!-t.

Forrás: SacbbedAngel

Miután ezt elolvastátok, jöjjön a mű megítélése. Szóval, egész komoly, valóban felnőtteknek ajánlott, nem csak erőszakossága végett. Ami nagyon lenyűgözött, és kicsit nehéz volt rájönni az az, hogy miért fut több szálon a történet. De egész egyszerű… Vagyis szerintem Lindqvist szereti Balzacot. Szóval… több szálon fut a cselekmény, és mindegyikben más a főhős. A főszálban Oscar és Eli, egy másikban a gyilkosunk, Hakan, a harmadikban Lacke és Virginia, aztán pedig Tommy.  És persze néha felbukkan Johny is.  És mi közös bennük? Egy környezetben élnek, ismerik is egymást,  de így is, minden szálban más a főhős. Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető, kicsit jobban kifejtem. Szóval, vegyük a főfőhőst, Oscart. Például az ő szemszögéből Lacke csak egy trotli, viszont Lacke szemszögéből Oscar csak egy kisfiú, nem a főfőhős Röviden összefoglalva: az ember a saját életében saját maga a főhős, a többiek mellékszereplők. A könyvben ezt gyönyörűen végig lehet követni, ettől realisztikus – ami igen csak furcsa egy horror könyvben. De szerintem a regény részben társadalomkritika is. Másrészt egy a könyv naturalisztikus is – igen erősen naturalisztikus. Az író nem ijed meg egy sósavtól szétmart arc leírásától, sem pedig egy bőrbeteg hámleválásától. Ezzel a két eszközzel egész jól meg lehetett ismerni  Blackeberg világát. Mindenhol vannak alkoholisták, akik hát büdösek is tudnak lenni, tolvajok, akik akár kisgyerek is lehetnek, gyilkosok, akik egész lecsúszottan nézhetnek ki, bugyuta pap rendőrök, szipus gyerkőcök és kövér kiközösítettek is. És a regény főszála leginkább ezzel foglalkozik. Két, kiközösített gyermek egyre jobban elmélyülő kapcsolatával.

Még mit lehetne mondani… A szereplők nem tartoznak a szeretni való kategóriába, inkább a sajnálni valóba. Hakant a szörnyű vége és fanatizmusa miatt szánni való, Tommy és Johnny a családi hátterük miatt, Virginia és Lacke azért, mert nem lehettek egymásé, Oscart és Elit kitaszítottság miatt sajnáljuk. Mindenkinek van egy szomorú, egy árny és egy jó oldala – de a valóéletben is így van ez. Csak mindenkiben más az arány.
Még a fordításra térnék ki. Többé-kevésbé tetszett, de két dolog nagyon, nagyon zavart. Egyik maga a cím: Hívj be!. Szerintem a film (amire mindjárt kitérek) cím fordítása sokkal jobban a hangzik, az Engedj be! Másik, ami zavaró volt a fordításban, a celeb szó.  Egyszerűen utálom ezt a szót, szerintem nem kellett volna egy műfordításban erőltetni.
És még mielőtt áttérnék a filmre, kitérek a címre is. Ugyanis egészen metaforikus, aminek jelentésére kb. a könyv közepén jöhetünk rá. Nem szeretném nagyon lelőni a poént, de… muszáj. Szóval, poénlövés következik! A Hívj be a könyv szerint arra vonatkozik, hogy mielőtt egy vámpír belép egy helyiségbe, engedélyt kell kérnie. De szerintem ez nem merül ki ebben, a cím utal Oscarra és Elire. Kérdés, hogy Oscar képes-e elfogadni a barátját úgy, ahogy van, képes-e beengedni a saját életébe. Ezennel vége szakadt a lövöldözésnek.

Mivel film feldogozásról beszélünk, természetes, hogy sokban eltér az eredetitől (sokan elfelejtik, hogy a könyv és a film teljesen két médium, sose fogja a kettő egymást fedni). Az Engedj be! filmből kimaradt például Tommy  ( ha jól emlékszem, magát Tommyt is kihagyták) és Johnny szála, Eli háttértörténete, Hakan ööm… élőhalottként való ámokfutása (enyhén kifejezve magam), Oscar pedig egy vékony kisfiúként jelenik meg, pedig igazából kövér, de azért többé-kevésbé tartotta magát a film is a balzaci “az ember a saját életében saját maga a főszereplő” sémához és persze a történethez is. És amit még imádtam az egészben, az a sötét hangulat. A beállítások, a megvilágítás… csillagos ötös. *.*

És akkor ööö… a végére értem. Lehet, kicsit csapongóak a gondolataim, de átfogóan beszélni erről a könyvről elég nehéz. Rengeteg mindenre érdemes kitérni és rengeteg mindenen el lehet benne mélázni. Remek könyv, megdolgoztatja az agyat, leköti az ember érdeklődését, megforgatja a gyomrot, és kicsit toleránssá is tesz másokkal szemben. És felnőtteknek való a felsoroltak miatt. Ahogy eddig olvastam blogos véleményeket a könyvről, nem mindenkinek esett le igazán a mondanivalója – csak egy “húúúdejó” vagy épp “fúúúúújdeundorító” regénynek fogták fel. Pedig sokkal több minden rejlik mögötte. Csak olvasni kell a sorok mögött.

A könyv az undorító dolgokkal és a szereplők halálával együtt is 10/10 szerintem, a film 10/8 (azért kicsit csapongóak voltak azok a szálak).  Akiknek erős a gyomruk, meg akarnak ismerni egy kicsit más vámpír szemléletet, egy különös kapcsolatról és egyéb olyan dolgokról olvasnának, amikről általában nem veszünk tudomást, azoknak érdemes beengedni Hívj be!-t otthoni könyvtárukba. Akik nem szeretnek vámpírokról, pedofilokról, gyilkosságról és egyéb “fincsi” témákról olvasni, azoknak szigorúak kerülendő mű.