A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol-amerikai. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol-amerikai. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 11., kedd

Oh, Death - Halál teljes gyűjtemény

szeptember 11, 2018 0 Comments
 

Neil Gaiman itthon is ismert és népszerű író, életműve szinte maradéktalanul elérhető magyar nyelven is. Egy nagy kivétel azért akad: a Sandman képregénysorozat. A tízrészes főtörténetből magyarul csak 4 jelent meg, az utolsó 2011-ben. Sajnos azóta sincs hír, hogy fog-e folytatódni a képregény itthon (reméljük, egyszer igen), de idén kaptunk egy kötetet Sandman téren: Könyvhétre jött ki az univerzum egyik prominens szereplőjéről, Halálról szóló deluxe kiadás 3 nagy történettel.

Tartalom:

Mit gondolnál az életről, ha a Halál lenne a nővéred?
Sápadt, fiatal lány fekete ruhában. Ajkán huncut mosoly. Fejébe húzva kalap. Nyakában ősi szimbólum. Elsőre bárki lehetne, egy egyszerű járókelő a sok közül. Aztán amikor már azt hiszed, szerencsésen megúsztad azt az iménti balesetet, kézen fog, hogy mutasson valamit…
Ebben az igényes kivitelű kötetben az élő Halál a főhős. De jobb, ha elfelejted a csontvázakat, a kaszát és a fekete csuklyát – ez a Halál kézen fog és kacagva rángat magával egyik kalandból a másikba.
Neil Gaiman, a Sandman: Az álmok fejedelme és az Amerikai istenek többszörösen díjnyertes, New York Times-bestseller írója visszatér a Sandman-világba, hogy ezúttal Morpheus nővére, a játékos, kedves Halál szemszögén keresztül mutassa meg azt. A kezdet és a vég, szerelem és félelem, élet és halál – minden más színt kap a kötet lapjain, amelyben immár klasszikussá vált képregényeket vehet kezébe az olvasó, először magyar nyelven.
Forrás: Moly



A deluxe kiadás több Halál-történetet tartalmaz, amelyeket különböző képregényrajzolók keltettek életre: Chris Bachalo (Shade, the Changing Man, Generation X), Mark Buckingham (Marvelman, Fables), Mike Dringenberg (Sandman) - csakhogy párat említsek. Akadnak rövidebbek (pl. Téli mese, A kerék), Sandman bennfenteseknek szólók (mindjárt ilyen az első, a Szárnyaink suhogása, ahol Halál öccse baját próbálja kideríteni, de a hölgy munkájába is bepillantást nyerünk), de hangulatban a három nagyobb történet uralja a gyűjteményes kötetet. Egyik az Álarc, ami a halál után sóvárgó nő kálváriáját beszéli el; a következő nagyobb hangvételű történet Az élet mindig drága című történet, ahol Halál Didi néven a halandók közé megy, hogy ezzel eleget tegyen százévente esedékes feladatának: megtapasztalja, milyen halandónak lenni. A Földön eltöltött napok során ismeretséget köt egy tizenéves fiúval, aki épp menekülne az életéből...  Ez a páros (az öngyilkosságon gondolkodó fiú és a Halál) kell ahhoz, hogy működjön itt a főtéma is: van miért élni, mindig van valami, amiért folytathatjuk. A földi és természetfeletti találkozása a két figurán keresztül pedig számos komikus jelenettel gazdagítja a kötetet. De ezekben a pillanatokban felsejlik az is, milyen távol vagyunk a megfoghatatlan de létező dolgoktól; még akkor is, ha ember alakban jelennek meg előttünk.

A harmadik nagyobb hangvételű történet az Egy teljes élet, amely egy leszbikus énekesnő életét követi nyomon: hogyan hat rá a sztárság, és ez milyen hatással van a családi életére. A Halálnak itt kisebb szerep jut, a fókusz az énekesnőn, Foxon van. Mondanivalójában nincs sok új (a hírnév teljesen megváltoztat), a hasonló történetek közül az emberi oldal emeli ki. Megismerjük az énekes és annak otthon maradt barátnőjének, Hazel szemszögét. Gaiman nem foglal állást egyik fél oldalán se, mindent a szereplők szubjektív szemszögén keresztül láttat. Így egy olyan személyes dráma bontakozik ki, amit az elbeszélő, Fox ellenére se csak egy oldalról, hanem kettőről élünk meg.

A két nagy történetet további kisebbek kísérik. Ezek többsége tényleg rövid, novellaként működő alkotások erős vagy emlékezetes csattanókkal, és még egy szexuális felvilágosítás is belefért ezek közé (ha nem hiszed, nézd meg!). A Sandman hangulatát idéző ezek közül a Halál és Velence, ami tartalmazza a sorozat misztikumát, abszurditását, a régi korok megidézését, majd ennek a modern korral való ötvözése, és persze az örök beletörődést saját legyőzhetetlen halandóságunkba - legalábbis magamban ezekkel azonosítom a Sandmant.

A deluxe kiadás - mint hab a tortán - végén egy képgalériával zárul. A képcsarnokban különböző alkotók hívták életre, értelmezték újra Halál alakját, ezzel bemutatva a karakter sokszínűségét, miközben több művészt is megismerhetünk. Személyes kedvenceim Chris Bachalo kissé rajzfilmes illusztráció, Michael Zulli klasszizmust megidéző képe, és Joe Quesada- P. Craig Russell Muchát idéző Halál-portréja.

A Death - Halál képregény úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, és erről igazából addig nem is tudtam, amíg a végére nem értem. Gyönyörű kiadás, különleges stílusú rajzok és kivitelezés, miközben ott van a jól ismert Sandman érzés is. 10/10, szerintem, és azt tanácsolom, vegyétek s szeressétek.

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

szeptember 11, 2016 0 Comments

Lassan már másféle, hogy moziban láttam a Kódjátszmát (a moziért utólag köszi Antalnak) és kezdenek már megfakulni az emlékek, de mégis számos gondolat és érzés még él bennem a filmmel kapcsolatban. Ezeket eleveníteném most fel. 

Tartalom:
"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott. Ez a tény szomorú szimbóluma is lehetne Turing életének, akinek homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia, Nagy-Britanniában ugyanis az azonos neműekhez való vonzódást ez idő tájt még betegségként kezelték. 1952-ben lelepleződött és választania kellett a börtön, vagy a hormonkezelés között. 1954-ben találtak rá holtan, az pedig a mai napig nem ismert, hogy öngyilkosság vagy merénylet áldozatává vált-e."
Forrás: Port


Közel egy időben futott a Kódjátszma és a Stephen Hawkingról szóló film, A mindenség elmélete. A 2015. januári Filmvilágban van is egy fantasztikus cikk a két alkotásról, ajánlom figyelmetekbe! De térjünk vissza kicsit a felszínesebb, amatőrebb szemlélethez, vagyis ehhez a bejegyzéshez. Annak, aki kevésbé ismertes a reál tudományok fejlődésében és nagy történeteiben (azaz olyan, mint én) a történet rengeteg érdekességet és izgalmat rejthet. Azonban így is érezhető, hogy a készítők igyekeztek reflektálni az aktuális trendekre és a nézők feltételezett átlag műveltségére. Ezt a szándékot leginkább a két főszereplőnél, Turingnál és Clarke-nél éreztem. Benedict Cumberbatch által megformált professzoron (mellékes megjegyzés: leginkább miatta vártam a filmet, és nagyon örültem anno az Oscar-jelölésének is) érezni, hogy beleillik a tévében és más filmekben látható tudós figurák közé. Ahogy a Filmvilágos cikk is kiemelni, Cumberbatch játékából visszaköszön Sherlock karaktere, de bizonyos tulajdonságaiban engem kicsit emlékeztet a Big Bang Theory Sheldonjára is. Mindeközben pedig Turing szerethető is marad és képes a mi hősünkké válni. Hogy mi a jutalma? Erősen spoileres, de szintén érdekes színfolt ez a történetben, talán ez adja az igazi drámáját is Turing történetének. 


Turing mellett Clarke karaktere is illeszkedik a mai filmes trendekhez: talpraesett, önmagáért kiállni képes nő, aki intelligenciájával képes megmutatni, hogy bizony ő is ér itt valamit. Tökéletes párja Turing zsenijének, remek összhangot alkotnak - ezt nagyban köszönhetjük a két színésznek is. Emlékszem, mielőtt bármelyikünk is látta volna a filmet, Mira barátnőm aggódott, hogy Keira Knightley miként fog helytállni egy ilyen szerepben (ugye inkább romantikus filmekből ismerhetjük a színésznőt), de megnyugodhattunk, hisz teljesen jól hozta Clarke-t, s Cumberbatch mellett is remekelt. Rengeteg emlékezetes jelenetet köszönhetünk nekik (pl. a felvételi teszt).
Ami a történetet illeti: Ahogy fentebb is írtam, egy laikusnak újszerű élményt adhat, egy eddig tőle távol álló világot fedezhet fel (reál tudományok). Érthetővé, sőt élvezetessé és vonzóvó teszi ezt a környezetet. Igaz, mély matematikai problémákba nem megy bele, se egyéb Turinghoz köthető elméletekbe (pl. mesterséges intelligencia), csak épphogy érintik azokat, de mégis képes felcsigázni a néző kíváncsiságát. De ezek mellett a kódfejtés a fontosabb (természetesen), ami által visznek minket közelebb a tudományhoz és annak széleskörű hasznához. Legjobb módja volt ennek egy pörgős dráma bemutatása. Annyit tudok csak mondani, hogy meg kell nézni és közben érezni az egésznek a hangulatát. Én minden percét élveztem.

Jócskán megfakult emlékeimen keresztül is úgy érzem, hogy a Kódjátszma a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb filmje volt, egy teljesen új világot nyitott meg számomra. Eközben fontos, minket érintő problémákat boncol, miközben minden benne van, ami egy szórakoztató és tartalmas filmhez kell. 10/10 szerintem, teljesen közönségbarát alkotás.

2015. augusztus 6., csütörtök

Like a Sir

augusztus 06, 2015 0 Comments

Mindenféle különösebb statisztika vagy cikk alátámasztása nélkül ki lehet jelenteni, hogy a szuperhősök uralják a mozit. Bosszúállók, Hangya, Fantasztikus 4 - csakhogy néhányat említsek a most bemutatott vagy bemutatásra váró filmek közül a témában. Matthew Vaughn sem mozog ismeretlenül a szuperhősök világában (X-men, Kick-ass), de legutóbbi filmje, a Kingsman mégis az akciófilmek klasszikus figuráihoz, a titkos ügynökökhöz nyúl vissza.
Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt erre a filmre. 


Tartalom:
"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."

Forrás: Port


A Kingsmanről azt tudom mondani, hogy olyan, mint a közönség viszonya a filmhez (legalábbis a filmes fórumokat olvasva): vegyes. Egy kisebb élménybeszámoló talán érthetőbbé teszi a kijelentést. Az első órát a következőképpen tudnám jellemezni. Amint elkezdődött a film, azonnal magába szippantott. Ízlésesen adagolt látványos akciójelenetek szinte már az első perctől, elegendő mitologizálás (ezalatt arra gondolok, hogy egy teljesen érthető és hihető titkos ügynökséget mutattak be, s Töki karakterét is jól megismertük), fordulatok sorozata, remek színészek (a gyerekszínészek is), meghatározó stílusa van (angol gentlemenek!!!) és mindez rengeteg őrültséggel nyakon öntve. Egyszóval azt éreztem, hogy fantasztikus filmre ültem be. Aztán jött a templomos jelenet. Spoilerek nélkül annyi elmondható róla, hogy maga a jelenet nagyon is meglepő fordulat volt, de ezután valahogy a Kingsman már nem tudott úgy működni, mint az első órában. A kezdeti hangulat és stílus megmaradt, azonban az őrület túlságosan is eluralkodott az egészen. Jöttek az egyre meghökkentő baromságok és sajnos már rossz értelemben, a fináléban az egész pedig átment ízléstelenségbe is. 



Ennek fényében nagyon nehéz is eldönteni, hogy jó vagy rossz filmnek nevezhető-e a Kingsman. Ahogyan írtam, az alapanyag nagyon is rendben van, hisz minden megvan, ami egy élvezhető mozihoz kell: kreatív ötletek, stílus, fordulatok, jó színészek (Colin Firth mindenképpen viszi a hátán a filmet, de Samuel L. Jackson is "kész", mint főgonosz), és leginkább különlegesség. Bátor vállalkozás egy, mondjuk kevésbé népszerű téma (titkos ügynökök) feldolgozása, és ezzel teljesen szembemenni a mainstreammel. Ha az őrültséget és az abszurdomot jobban elosztották volna a film második felében is, mindenképpen kiemelkedő alkotás lenne a Kingsman. A végeredményt látva viszont azt lehet mondani, hogy egyszer meg kell próbálni ezt a filmet, hogy az ember eldönthesse, jó vagy sem. Van, aki jobban vevő az abszurdomra, és akad olyan, aki képtelen elviselni: így kapjon egy 7/10-es számot Matthew Vaughn műve. Egyszer meg kell nézni. 


2013. május 25., szombat

A parti

május 25, 2013 0 Comments

Egyetemi tanulmányaim vezettek ehhez a műhöz és a filmadaptációhoz is. Mrs. Dalloway Virginia Woolf egyik legismertebb és elvileg legjobb regénye is, így természetesen nem kerülhette el az adaptálást. Viszont kérdéses, hogy egy olyan regény, ami főleg emberi gondolatokból és asszociációkból miként lehet egy olyan médiumba importálni, ami főleg mozgalmasságot igényel?


Tartalom:
"Virginia Woolf mesterművének szokatlan, kivételes adaptációja. A címszerepben az Oscar díjas Vanessa Redgrave szerepel, a rendező pedig az Academy- Award díjas Marleen Gorris A film egy romantikus dráma mély pszichológiai betekintéssel az 1923-as angol városi társadalomról, 5 évvel az első világháború vége után. Egy júniusi napon, az ötvenes éveiben lévő Clarissa Dalloway fiatalkorában meghozott döntésével konfrontálódik. Vajon jól döntött-e akkor, amikor belement egy kényelmes házasságba, a sikeres politikus Richard Dalloway-jel, vagy sokkal romantikusabb, izgalmasabb, kalandokkal teli élete lett volna, ha másik lovagját, az éppen ezekben a napokban Indiából váratlanul hazatérő Peter Welsh-t választja?"

Forrás: Port


Valamennyire törekedtek a történet során az asszociációk megtartásában a kevert cselekményszálakkal, viszont technikai szempontból a különböző jelenetek összefűzése nem épp a legjobban sikerült. Sorrendben többé-kevésbé követte a történet a regényt, így a jelenetek között megmaradtak az eredeti asszociációk. De a vágás során csak egyszerű áttűnési technikával jelezték a jelentet váltást, ami mai szemmel nézve nem épp a legszebb megoldás. Igaz, 1997-ben készült a film, de úgy hiszem, már akkor is tudtak volna elegánsabb vágási technikával élni.
A kivitelezésben egy másik hiba, hogy nem lett valami mozgalmas a cselekmény. Mrs. Dalloway bevásárló útja során találkozunk különböző emberekkel, köztük Septimusékkal, partit rendezünk, emberek jönnek-mennek. A mozgóképben nem sok tér jut a belső monológoknak és gondolatoknak, így nehéz bármilyen érdeklődést mutatni az iránt, ami a vásznon történik. Szerencsére viszonylag rövid a játékidő, és a Septimus-szál és a film végi Clarissa-monológ valamennyire feldobja a filmet.


Ami a film nagy előnye, hogy rengeteg ismert színészt sorakoztat fel, mint például az Oscar-díjas Vanessa Redgrave-t vagy Natascha McElhone, aki a sorozatnézők számára lehet ismert és még Rupert Graves a V mint Vérbosszúból. Legkiemelkedőbb a színészek közül az utóbb említett Graves volt. Septimust, aki az őrület és a józan ész határán áll nehéz feladat hitelesen eljátszani. Ehhez a történetszálhoz Rupert Graves mindenképpen sokat adott hozzá. Vanessa Redgrave is jól szerepelt Mrs. Dallowayként, bár ahogyan a regényben is, a filmben is semleges figura maradt Clarissa. 
A casting tekintetében viszont nem volt szerencsés a felnőtt Sandy szerepére egy erősen elhízott színészt választani, ha a fiatal Sandy elég vékony. Nekem így hiteltelen volt a felnőtt Sandy (de ez csak mellékes).

Összességében nem egy rossz adaptáció a Mrs. Dalloway, de szerintem nehéz (de talán képtelenség is) egy olyan regényt vászonra vinni, ami főleg gondolatokból áll. Az film 7/10-es alkotás, mert a könyv kiegészítéseként megállja a helyét, egyszer meg is lehet nézni.



2013. február 15., péntek

A lowood-i árva

február 15, 2013 0 Comments

Charlotte Bronte történetét, a Jane Eyre-t már többször elmesélték a filmvásznon, köztük Franco Zeffirelli 1996-ban. Az utóbbi években (2011) Carry Fukunaga dolgozta fel a mára már klasszikussá vált történetet. Ilyenkor felmerül az örök kérdés, hogy van-e szükségünk újabb feldolgozásra, ha már létezik egy egész jó adaptáció? Azt mondom, hogy igen.
 
Tartalom:
"Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt."
Forrás: Port


Mivel maga a művészet is folytonos újraértelmezésről szól, így szükség volt erre az új Jane Eyre-re. Maga a film már szabálytalansággal kezdődik: a történet végével kezdődik a film. Az előzmények Jane visszaemlékezéseiből ismerhetőek meg. Ez a megoldás hasonlít az elmúlt évek klasszikus feldolgozásaihoz, mint például Oliver Parker Dorian Gray-éhez, vagy ott van Andrea Arnold Üvöltő szelek adaptációja, mint példa, csak hogy egy közelebbi művet említsek. Ha így tekintünk erre az elbeszélői megoldásra, akkor azt lehet elmondani, hogy követi az elmúlt évek bevett trendjét.
Az előző feldolgozások ismeretének hiányában nem tudom megítélni, hogy elődjeitől miben tér el Fukunaga munkája, így inkább a könyvvel fogom összevetni. Az eredeti anyaghoz viszonyítva kevésbé romantikus a film, legalábbis nem a szó mai értelmében. Nincs sok szerelmes giccses jeleneteket, se nagy vallomások, röviden, nem hatásvadász, és nem is csöpögős. Igaz, a vásznon a könyvből ismert mély, tiszta szeretet sincs, de a sáros ruhák és a néma arcok mögött valahol mégis ott húzódik. A díszletek, a zene és a színészek valahogy mégis megjelenítik. Így lesz egyszerűen gyönyörű ez a film.


Természetesen a romantika mellett ott van Jane, az önerejéből felemelkedő nő, és a byron-i figurát idéző Rochester. Miss Eyre ezúttal Mia Wasikowska alakításában láthatjuk, akiben nem mindig éreztem a lázadó Jane karakterét, de ezen kívül rendben volt: nem játszotta túl a szerepét, hanem visszaadta a szerény, de eszes Jane-t. Michael Fassbender, mint Rochester, tökéletesen megjeleníti a byron-i embert már a puszta jelenlétével. Gőgje és különcsége mögött ott van a szenvedő figura, aki a történet vége felé haladva egyre inkább búskomor figurává válik. A többi szereplő sajnos háttérben maradt. St Johnt játszó Jamie Bell súlytalan, számomra személytelen figura maradt, a könyvbéli karakterhez pedig egyáltalán nem sok köze volt.

A néha lassú tempón és a mellékszereplőkön kívül más hiba nem volt az új Jane Eyre-ben. Gyönyörű film, tájba ágyazott romantikával és többé-kevésbé hiteles főszereplőkkel. Szükség volt erre az adaptációra, arra, hogy szerelmes giccs nélkül is élvezhető legyen a film. 8/10-es pontszámú Fukunaga munkája.

Follow Us @soratemplates