Antigané

Blake Crouch nem ismeretlen a hazai közönség előtt: 2015-ben debütált Wayward Pines című sorozat mindenkivel megismertette a dél-kaliforniai író nevét. Karrierjét azonban nem a 2012 és 2015 között írt trilógiájával kezdte. A 2000-es évek elején jelentek meg első regényei (Desert Places 2004-ben, Locked Doors 2005-ben), amelyeket további sikeres művek követtek, mint a már említett Wayward Pines trilógia és a 2006-os Good Behaviour, amiből 2016 novemberében készült sorozat. Legutóbb a Sötét anyag című sci-fi thrillert adta ki, amiből jelenleg a forgatókönyv változatot is írja. Ezeken túl Crouch eddig számos regényt és novellát írt – utóbbiak olyan jelentős zsánermagazinokban jelentek meg, mint a Ellery Queen vagy az Alfred Hitchcock Mystery Magazine.

A most kitárgyalásra kerülő könyv, a Véres arany az író egy korai darabja, amiben minden megtalálható, amiért Crouch-ot szeretni lehet, sőt meg merem kockáztatni, többet is kapunk, mint későbbi műveitől. 

A thriller két történetszálon játszódik. Az egyikben 2009-et írunk, ahol egy újságírónő, Abigail egy különleges sztori reményében csatlakozik az Elveszett Városnak nevezett lakatlan területre tartó expedícióhoz. A környékbeliek mendemondái szerint 1893-ban megmagyarázhatatlan események következtében a város teljes lakossága nyom nélkül eltűnt. Az expedíció célja magyarázatot találni a több mint száz évvel ezelőtti eseményekre.

A másik történetszál visszavisz minket az időben, egészen 1893-ig, az abandoni lakosság eltűnése előtti időszakra. A nyugodt hegyi kisváros mindennapjait a gazdagság ígérete és a kapzsiság zavarja meg. Ebből azonban a városlakók semmit sem sejtenek, a közelgő vég váratlanul csap le rájuk.

Korábban két, magyarul is olvasható Crouch regényhez volt szerencsém: a Wayward Pineshoz és a Sötét anyaghoz. Mindkettő elolvasása után hasonló benyomásom volt: érdekes ötletek kevésbé jó kivitelezésben. Crouch karakterei inkább könnyen beazonosítható sablonfigurák, mint olyan emlékezetes szereplők, akik bármilyen érzelmi reakciót is kiváltanának az olvasóból, a történet hangulatát pedig a lehető legegyszerűbb írói eszközökkel – például tőmondatok egymás mellé halmozásával – próbálja elérni. Hasonló fogásokat vártam a Véres aranyban is főleg, hogy egy 2009-ben írt regényéről volt szó (vagyis azt feltételeztem, hogy az új regényeihez képest rosszabbul írt), de végül kellemes csalódás lett a harmadik találkozásból. A könyv azt adja, amit a fülszöveg ígér: két történetszálat, amit egy közös rejtély köt össze. 

 

 

A legnagyobb erénye Crouch-nak itt a narráció. 437 oldalon képes ezt a történetet úgy előadni, hogy szinte végig fenntartja érdeklődésünket. Ezt pedig egy egyszerű, de jól alkalmazott trükkel teszi: a cselekmény elején elhelyezi a rejtélyt (Hogyan tűntek el a hegyi város lakói?), és ameddig ez lehetséges, nem oldja meg, sőt az olvasónak se nyújt fogódzkodókat a megoldáshoz. Pörögnek közben az események, egyik probléma követi a másikat, így nincs is nagyon ideje az olvasónak visszagondolnia a főrejtélyre. Crouch mindig elénk tesz valamit, amivel eltereli a figyelmünket. És ugyanitt érdemes megemlíteni, hogy a szerző nem használja túl ezt a fajta mesélést, nem ver át minket: a múlt és a jelen szála a könyv egy bizonyos pontján összeér, és fény derül a nagy titokra.

A Véres arany azért nem teljesen hibátlan mű, megvannak a saját gyengeségei. A 2009-es rész kevésbé erős az 1893-ashoz képest: az előbbi inkább egy B-kategóriás akciófilm benyomását kelti a túszdrámával, folyamatos árulásokkal és vissza-visszatérő szereplőkkel – ami pluszba még túl is van nyújtva plusz 100 oldallal –, míg az utóbbi történelmi rész kemény emberi sorsokat mutat be a kapzsiság pusztító hatása mellett. A feleségét verő férjtől a kivégzésére váró kocsmárosig számtalan életutat ismerünk meg Abandonban, melyeket Crouch képes átélhetővé tenni. Pszichológiai mélységekbe nem merészkedik, de az események puszta bemutatásával – mindent filmszerűen mesél el, de végig kívülálló szemlélő marad – mégis hiteles elbeszélővé válik, és így elhisszük neki, hogy ezek az emberek tényleg életük legnehezebb napjaival néznek szembe.

Röviden, a Véres arany egy kellemes csalódás, egy olyan thriller, ami pont annyit nyújt, amennyit ígér: egy izgalmas és szórakoztató kikapcsolódást. Ezenfelül megértheted, miért futott be Blake Crouch, mit is tud valójában a Wayward Pines-on kívül.

A Blue Literature egy úgy nevezett antológiasorozat, ami - ahogy az az AnimeAddictses ajánló alapján kiderül - a japán szépirodalom klasszikusaiból mutat be egy best of válogatást. Láthatunk feldolgozást Osamu Dazaitól (No Longer Human, Run, Melos), Ango Sakaguchi, Ryunosuke Akutagawától (A pókfonál, Hell Screen) és Natsume Sosekitől (Kokoro). Az írók számából is látszik, hogy egy 12 epizódos animéhez képest egy egész nagy merítést mutattak be a készítők: különböző stílusú és témájú művek adaptációját láthatjuk. Engem leginkább Osamu Dazai művei érintettek meg, a "No Longer Human" és a "Run, Melos" egyaránt. Az első azért, mert nagyon erősen mutatja be a társadalom által felénk támasztott elvárások súlyát, az apa-fia kapcsolatot, az egyénnek az önmagával való megbékélését, és ezeken kívül kapunk egy nagyon erős társadalomkritikát is a 20. századi Japánról. A másik története, a "Run, Melos" pedig szerintem az emberi barátság legreálisabb ábrázolása. Nem titkolja a féltékenységet, az évekig tartó haragot, azokat a fantáziálásokat, hogy vajon mit csinál vagy épp hogyan érez a másik. Ehhez pedig tökéletes díszlet a görög drámát megidéző kerettörténet. Még Ryunosuke Akutagawa két története, a "The Spieder's Thread" (ez megjelent magyarul is, A vihar kapujában kötetben "A pókfonál" címen) és a "Hell Screen" fogott meg. Mindkettő nevezhető egyfajta metaforikus utazásnak, melyek az ember lelkének legsötétebb mélyébe visznek. 

A történetek adaptálása mellett az anime mer játszani is. Például a Kokoro (Natsume Soseki írta) két epizódot is kapott: egyet, ami az eredeti történetet meséli el, és egy másik változat, ami egy másik szereplő szemszögéből beszéli el ugyanazt az esetet. Ezen kívül egy érdekes stílus játékot láthatunk az Ango Sakaguchi-történetben is (In the Woods Beneath the Cherry Blossoms in Full Bloom): a horror és a humor keveredik, ami egy nagyon megrázó és abszurd történetet ad. Elég megnézni ezt a részletet (4:04-től), hogy megértsétek, mit is értek "abszurd-horror" alatt. És ha már szóba került a stílus, antológia animeként a Blue Literature történeteit nem egyetlen design jellemzi, hanem több animátor csapat munkájából áll össze. Ez olyan szempontból remek ötlet és működőképes koncepció, hogy az új design más és más hangulatot ad az adott műnek. Például a "No Longer Human" nem lenne tökéletes lélektani történet a Death Note-ból már jól ismert karakter design nélkül, az előbb említett Sakaguchi mű pedig nem lenne olyan "elborult" Tite Kubo színes és abszurd világa nélkül.

Még fontos megemlíteni, hogy sima adaptálás és kísérletezgetés mellett a Blue Literaure a tanításra is nagy hangsúlyt fektet. Minden epizód előtt Sakai Masato narrátor rövid ismertetőt ad a bemutatkozó történetről, annak írójáról és néhány érdekes életrajzi anekdotát is megoszt a nézőkkel. Csak a vágás az egyetlen hátránya ezeknek a nyitóknak: Masato mosolygó arca és a fekete-fehér, horror filmeket idéző vágások kicsit komolytalanná teszik a jeleneteit. 

Néha hullámzónak éreztem az anime-t, amin nem kell csodálkozni, hisz egy "antológia" esetében előfordul ez (azaz nem minden történet hasonló színvonalú). Ennek ellenére és még néhány apróságtól eltekintve, hihetetlen élményt jelentett a Blue Literature, pontosabban 9/10-est, továbbá a célját is elérte: kedvem támadt Murakami Harukin túl is megismerni a japán irodalmat.

Gyerekként mi is őrült dolgokat találtunk ki, innen-onnan - csúnyán mondva - lopva néhány ötletet. Voltunk katonák bunkerben, új országokat fedeztünk fel a patak túloldalán, fecskefiókákat mentettünk meg, de igazából végtelen ez a lista. Valami ilyesmi ihlette Emily the Strange történetét is, amelyet a ruhákról már jól ismert figura köré írtak. 

Forrás: Moly

A Molyon futottam bele a StarKid-féle Very Potter Musicalbe. Háttérinfóként annyit érdemes tudni a darabról, hogy elsőzör 2009-ben adták a csapat a Michigani Egyetemen, azóta pedig online is elérhető minden rajongó számára a mű. 

Kelletlenül is eszünkbe juthat, hogy még hány bőrt akarnak a Harry Potterről lehúzni? Tudjuk azért, hogy a profitért bármennyit, és így nem is feltétlen lesz minden alkotás jó minőségű. Ez alól A Very Potter Musical azonban kivétel. Egy teljesen ötletes, logikusan felépített és szórakoztató adaptációról (inkább már átemelésről) beszélhetünk.
Rengeteg pozitív dolgot lehet kiemelni a musicalből. Ami szerintem a legfontosabb, hogy figyel a rajongók igényeire is (ebből is látszik, hogy tényleg rajongók készítették). A jelmezeken figyelhető meg ez leginkább. Például, a diákok végig roxfortos viseletben vannak, nem pedig mugli ruhában. A megelevenített figurák pedig általában inkább emlékeztetnek a könyvbeli leírásukhoz, mint a filmbeli megvalósításra (pl. Dumbledore és Voldemort). Emellett különösebb effektek nélkül (a varázslás kivétel, ott használatba helyeztek füstgépet/fényeket) ötletesen oldották meg a varázslatot a színpad Varázslóvilágában. Például spoiler! Mógust és Voldemort játszó színész végig egymásnak háttal közlekednek, így imitálva az első könyvből jól ismert finálét, ahol kiderült, hogy Voldemort végig Móguson élősködött spoiler vége. 
A könyvhűség még a szereplők karakterén is megmutatkozik, sőt itt-ott mintha fricskáznák is a szereplők hibáit. Például felnagyítva láthatjuk Harry hős-komplexusát, Ron érzéketlenségét és udvariatlanságát vagy hogy Hermione nem épp a legszebb lány széles e vidéken. Viszont furcsa fordulat, hogy a musical története mind a két könyvből, gyakorlatilag véletlenszerűen merít, miközben saját résszel is kiegészíti (pl. Malfoy és Pigfarts). Ezen túl a humor illeszkedik az angolszász (főleg amerikai) hagyományokhoz: helyzetkomikum, szójátékok, könyvvel kapcsolatos poénok és némi kikacsintás a popkultúrára. Viszont némelyik poén egy idő után elfárad, kissé fárasztó lesz.

A Very Potter Musical mindenképpen egy kellemes meglepetés a HP fandomban. Fülbemászó, nem sablonos dalok szólalnak meg, miközben nagyon kreatívan megalkotott jelmezek és díszletek közt köszönnek vissza Rowling regényéből a szereplők. Szórakoztató, még ha a poénok egy idő után fárasztóak, és viszonylag fordulatos is. Rajongóknak kötelező, annak pedig ajánlott, aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyik: 9/10.