Antigané

 

Neil Gaiman itthon is ismert és népszerű író, életműve szinte maradéktalanul elérhető magyar nyelven is. Egy nagy kivétel azért akad: a Sandman képregénysorozat. A tízrészes főtörténetből magyarul csak 4 jelent meg, az utolsó 2011-ben. Sajnos azóta sincs hír, hogy fog-e folytatódni a képregény itthon (reméljük, egyszer igen), de idén kaptunk egy kötetet Sandman téren: Könyvhétre jött ki az univerzum egyik prominens szereplőjéről, Halálról szóló deluxe kiadás 3 nagy történettel.

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni

2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék

A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim

A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz

A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo

2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról

A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon

A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek

Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár zárójelben megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?

Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).

Az egyik kedvenc SFF íróm Neil Gaiman, akinek a műveihez számos gimnazista és fiatal egyetemista kori emlékem fűződik. A Molyon a Soseholhoz írt értékelésben már kifejtettem, hogy rendszeresen jártam a megyei könyvtárba az író regényeiért és novellásköteteiért, egyszerűen kellett az az érzés, amit a művei adtak. Misztikusság keverve némi elborultsággal. Valamilyen oknál fogva ebből a nagy lelkesedésből egyetlen regény maradt eddig, a Bram Stoker, Hugo -és Nebula-díjas Amerikai istenek. A regényt gólya koromban már beszereztem, így érthetetlen, hogy miért tartott nagyjából öt évig eljutni az olvasásig, de a közelgő Starz sorozat és a lassan kialakuló hype rávett végre arra, hogy mindent félretegyek és elolvassam a nagy művet. 

Régi nagy hiányosságom Neil Gaiman és Terry Prattchet közös regénye, a Good Omens, magyarul az Elveszett próféciák. E-book formájában volt lehetőségem végre megismerni a már híres regényt. 

Forrás: Moly

De teljesen szórakoztató, elszállt és szerethető könyv. Olyan, mintha a Monti Python filmet néztem (izé olvastam) volna az Apokalipszis témakörében. A démonok és az angyalok egyaránt szerencsétlenek, sorra követik el a maguk hibáit a nagy, közös harc felé vezető úton. Eközben pedig a boszorkányvadászok is bekapcsolódnak, s nem utolsó sorban maga az Antikrisztus is.
A stílusa igényes, bár szlengben elég brit, ami újdonságot jelentett (inkább az amerikai szlenget ismerem). Ami viszont zavaró volt, hogy a folyamatos lábjegyzetelés és kiegészítés megtörte a szöveg folytonosságát (sokszor még a mondat közepén is). 

A hasonló témájú könyvek ismerete miatt a legtöbb ötlet  inkább megmosolyogtató volt, mint fantasztikus. Edzett olvasónak már nem meglepetés, hogy az Apokalipszis lovasai motorosokká lettek vagy az ördög autót vezet. Viszont voltak kedves dolgok is, mint például Aziraphale könyvek iránti szeretete.
Viszont a történetvezetés zavart. Nem azért, mert több szálon fut, hanem azért, mert elég hamar váltották egymást, s némelyik szál fölösleges is volt, legalábbis annak éreztem.

A hibáin kívül jó könyv az Elveszett próféciák, s kell egy saját, papíralapú példány is. Első olvasásra 8/10 a könyv, de szerintem lesz még vele találkozásom. 

Egyik kedvenc könyvem Neil Gaiman Csillagporja. Ez a történet ismertetett meg az író munkásságával, ezen a mesén keresztül lopta be magát a szívembe. Egy Moly-os kihívás során (Csillaghullás  Csillagporral) olvastam újra. Nem volt fölösleges.

A történet egy, gyermekkorunkból ismert tündérmese is lehetne: a fiú elindul szerencsét próbálni az ismeretlenbe, ahol segít a bajba jutott lányon, legyőzi a boszorkányt, övé lesz a fele királyság, és elnyeri a lány kezét, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Azonban a tündérmeséktől abban különbözik a Csillagpor, hogy kicsit jobban elmerülhetünk a mesevilágban. Továbbá tartalmaz nem gyerekeknek való részeket is, de egy felnőtt mesében nem is csoda.
Találkozhatunk szeretni való figurákkal, még a kissé butus Tristrant is lehet szeretni. A szőrös kisember pedig bárki szívébe képes belopni magát. Akiébe nem, attól "mellnézést".
A mesékből jól ismert lények sorakoznak fel, akik mégis lenyűgöznek minket. Nem a szokásos praktikákkal állnak elő, Gaiman kicsit színessé teszi őket némi mitológiával az ókori vagy a kora középkori időkből, ahogyan azt egy jó kis fantasyben tenni kell. És mivel egy jól felépített világgal találkozunk, így könnyedén elmerülhetünk a sorok közt.

Akik még nem ismerik Neil Gaimant, azoknak érdemes a Csillagporral kezdeni. Rövid, szórakoztató mese, ami képes teljesen magával rántani. A vége kicsit összecsapott, néhány kalandot nem ártott volna jobban kibontani, de mégis szívem csücske ez a regény. Egy 8/10-es értékelés teljesen reális.

Forrás: Gali-miau

"Coraline egy kislány, aki egy titkos ajtót fedez fel új otthonában, mely mögött saját életének egy másik változatát találja. A felszínen ez a párhuzamos valóság hátborzongatóan emlékeztet valós életére - csak éppen sokkal jobb. Ám ez a hihetetlenül eredeti, fantasztikus kaland egyre veszélyesebbé válik, és amikor a másik, az álanya örökre ott akarja fogni, Coraline latba veti minden makacs elszántságát, bátorságát: segítségül hívja szomszédjait és egy beszélő fekete macskát, hogy megmentse igazi szüleit, néhány szellemgyermeket, és hazatérjen."

Az előzetes félelmeim szerencsére nem teljesedtek be. Az animációs mese (inkább bábanimáció) jelenetei többször idézik meg a horror műfajt, ezzel gyereket és felnőttet egyaránt megrémisztve. "Borzasztó" látvány a hirtelen előugró színésznő-páros, a kezdő jelenetben varrogató hosszú fémujjak, a színtelen, kopasz patkányok, a gombszemek, s sorolhatnánk a végtelenségig, hisz annyi szörnyikével találkozhatunk a Coraline-ban. És a teljes mesére nem jellemzőek az élénk színek, ahogy arról a Google-képek akartak meggyőzni, sokkal inkább a sötétebb árnyalatok uralják a vásznat. A borzongáson túl számtalan ötletesen és ügyesen megoldott animált mozgást is láthattunk. Ilyen például a másik apa kertje és annak táncoló virágai, az ugróegér cirkusz fellépése, vagy a két idős színésznő műsora. A bábanimáción keresztül szinte maradéktalanul sikerült életre kelteni az eredeti mese borzongatós hangulatát, a furcsa figurákat és környezetet.

Ahogy az minden adaptációnál előfordul, az eredeti történetet valamilyen szinten átalakították, ezt Neil Gaiman meséje sem úszta meg. Azonban maga az író volt a forgatókönyv szerzője is, így az eredeti történet nagy károkat nem szenvedett, inkább kibővült. Egyik változtatás, hogy a mese új helyszínre kerül (Anglia helyett az Államokba - érthető okokból), aztán kaptunk egy új szereplőt, Mikit, az egércirkusz tulajdonos bácsi orosszá változott, spoiler! s egyik szellemgyerekről kiderül, hogy Miki nagyanyjának testvére spoiler vége. Továbbá az animáció szempontjából került be az eredeti történetbe néhány új jelenet, mint például az egércirkusz, vagy a kert.
A változtatások nagy része jót tett a történetnek, hisz így sokkal jobban ki tudták tölteni a játékidőt. Azonban néhány új elem kissé fölösleges volt, például a Miki-vonal. Kicsit furcsa volt, hogy Coraline-nak segít a fiú, pedig a könyvben pont az tetszett, hogy a lány egyedül küzdött meg az akadályokkal.

A változtatások és néhány borzadály ellenére is a Coraline és a titkos ajtó egy remek mese a műfajában, remek szórakozás. Egy 9,5/10-es értékelést simán megér, s ismét egy kedvenc mesét köszönthetek a listámon.

 Már nagyon piszkálta a nem létező csőrömet, hogy a bloggerek és a molyok is istenítik Neil Gaiman Sandman képregénysorozatát. Már képtelen voltam úgy elmenni a jelenség mellett, hogy ne ismerkedjek meg vele. A könyvtárból kikölcsönöztem az első két kötetet, ez alapján írnám meg véleményemet.

Az egész képregény-sorozat 10 kötetből áll, mindegyik egy különálló történetet mesél el. Az a közös bennük, hogy mindegyik főhőse Sandman. Az 1. kötetben a foglyul ejtéséről olvashatunk, kiszabadulásáról, s továbbá hogyan szerzi vissza elveszett tárgyait, melyek a hatalmát jelképezik. A 2. kötetben egy lánnyal ismerkedünk meg, aki találkozik nagymamájával, majd elindul megkeresni elveszett testvérét. Útja kereszteződik Sandman nagyúréval is.

Az első két kötet alapján egy remekül kidolgozott, felépített világot ismerhetünk meg. A nyugati népek mitológiájából ismert Sandman, a Homokember történetét eleveníti fel Gaiman, beleültetve azt a 20-21. századba. Betekintést nyerhetünk az Álmok fejedelmének birodalmába, múltbéli tevékenységeibe, s továbbá fontos, nagy felelősséget kívánó feladatkörével ismerkedhetünk meg: ügyelni az álmokat.
Neil Gaiman ebben a történetében is ügyesen fűzi össze a modern kort a mesével. Itt úgy éreztem, hogy igazán nagy lelkesedéssel meséli el meséjét, repít el minket a Pokolba vagy épp  a gyilkosok kongresszusára. A cselekmény során néha elmélázgat itt-ott, de azt is érdekesen és élvezetesen teszi az olvasó számára. Annyi hiba akadt csupán a történetben, hogy az 1. kötetben a sok szálat nehéz volt összeegyeztetni, de ahogy hömpölygött a sztori, úgy lett egyre tisztább a kép, szinte kristály tiszta.


A Sandman az egyik legismertebb amerikai felnőtt képregény kiadó, a Vertigo "gyermeke". A rajzolás így hasonló például a Prédikátor vagy a Constantine című művekhez. A figurák mondhatni realisztikusak (egy manga figurához viszonyítva mindenképpen), pop-art szerű színek, naturalisztikus ábrázolás. Ezeket a jegyeket hordozza magán a Sandman is. Az eddig olvasott amerikai képregényeim közül ennek eddig a legszebb a rajzolása, viszont akad bőven olyan elem, ami bőven ront az élményen. Például a fejezetenként más színezés, rajzstílus. Ezek a problémák betudhatóak annak, hogy az amerikai képregényeket (Vertigósokat legalább is) különböző rajzolók készítik el, s más is színezi ki, így nem is csoda, hogy hullámzó a minőség. Bár azt meg kell hagyni, hogy a borítók, s a fejezetek előtti képek gyönyörűek, a Babaház című kötetben pedig többször is tudtam gyönyörködni.

Az első két kötet alapján a Sandman egy remek képregénysorozat, igazán kiemelkedik az átlagból. A Gaiman-rajongók is megkapják tőle azt, amire vágynak, a többiek pedig egy kellemes, szórakoztató képregényt olvashatnak. 8/10-es ez az alkotás, a közel jövőben pedig biztosan tovább olvasom a magyarul megjelenő köteteket.

Az Anansi fiúkhoz Neil Gaiman nevén keresztül jutottam el. A borító is tetszett, Gaiman az egyik kedvenc íróm, s reméltem, hogy ez a regénye hasonlóan misztikus, izgalmas lesz, mint a Csillagpor vagy a Coraline. Igaz, ez a történet nem nőtt úgy a szívemhez, mint az említett történetek, de azért tetszett.

Gaiman többi művéből ismert szereplők, a valóság és a képzelet összeöntése valami igazán eredeti koktéllá, s a megszokott mesélőékhez hasonló elbeszélői stílus. Ebben a regényben fontos szerepet kapnak a történetek és a dalok, az ősi idők maradványai. Tetszett, ahogyan Neil Gaiman a dalokról vélekedik: "Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat." - írja a regényben. Ez a dolog a dalokkal a cselekmény során ki is teljesedik. Hasonlóképpen érnek tetőpontra az ősi istenségek történetei. Gaiman belecsempészte művébe az afrikai meséket, az Anansi mítoszt. A spirituális utazások során nyerhettünk betekintést ebbe a régen elfeledett, titokzatos világba.

Az Anansi fiúk mitológiával átitatott részei nagyon élvezetesek voltak, lehetett falni a sorokat. Azonban akadtak fölösleges (vagyis én annak éreztem) részek, mint például a pénzsikkasztás. Valamilyen szinten kapcsolódott a főszereplőkhöz, de az eredeti, mitológia részhez nem igazán.
Negatívumot még a szereplőknél éreztem: például Pók a történet közepén eléggé antipatikus volt, Rosy végig egy buta libaként viselkedett. Viszont Anansi, Kövér Charlie és Rosy anyja szimpatikusak, vicces figurák. Igaz, Kövér Charlie inkább szerencsétlen, de együtt lehetett vele érezni.

A teljes könyvre visszagondolva az Anansi fiúk nem rossz történet, egyszer azért érdemes elolvasni. Bár akkora lelkesedést nem váltott ki, mint Gaiman másik két regénye, kissé laposabb volt. Így ezt a történetet 7/10-re értékelem.

Forrás: stardrop

Egyik kedvenc íróm Neil Gaiman, mindig magával tudnak ragadni posztmodern meséi és urban fantasy történetei. Ezúttal egyik gyermekkönyve, a Coraline került kezembe. A történetről Anikó beszélt nekem sokat, de leginkább a filmről. Először a könyvre akartam sort keríteni, s hosszú várakozás után a könyvtárban, végre kihozhattam.

Forrás: Moly.hu

Ezúttal sem kellett Neil Gaimanben csalódnom. Az elbeszélőstílus most is meseszerű, de emiatt nem kezel gyerekként az író, értelmes olvasónak néz. Továbbá a fogalmazás olyan gördülékeny, hogy azonnal magával ragad, az ember tényleg falja a sorokat.

Persze a "könyvfalás" nem lenne teljes a megkapó történet és szereplők nélkül. Gaiman is jól ismerheti a gyerekek világát, hiszen Coraline karaktere igazán gyermeki, viszont emellett okos is, amiről pedig még nem tud, azt sajátos módon rendezi el a kis fejében. A szereplők közül még kedvelhető a macska, akitől megtudjuk, hogy a macskáknak nincs szükségük névre, mert ők tudják, hogy kicsodák. Aztán a "másik anya" egész ijesztő szipirtyó: amikor Coraline-nel bájolgott vagy nem volt jelen, féltem tőle.

A karakterek mit sem érnének az izgalmas történet nélkül. Logikusan felépített, egy szálon futó mese a Coraline a szokásos happy enddel. Ami megdöbbentő benne, hogy Gaiman ügyesen keveri a mesét a horrorral, létrehozva ezzel egy szürreális vagy posztmodernnek nevezhető történetet. Némely leírástól az én hátamon is felállt a szőr. Továbbá sikerült megtartania az egyensúlyt a mese és a horror között, egyik se vette át az uralmat.
A történetben egy kifogásolni való akad, az az elhúzott vég. Spoiler! Miután Coraline elmenekült "másik anyja" birodalmából, továbbá visszakapta szüleit és kiszabadította a gyerekeket, a "másik anya" keze a mi világunkban garázdálkodott. Szerintem erre a részre nem volt szükség, csak elhúzódott tőle a mese spoiler vége.

Legvégül ki lehet jelenteni, hogy a Coraline kellemes kikapcsolódás, gyorsan el lehet olvasni. Mindenkinek ajánlom, akik szeretik az ehhez hasonló történeteket. Nálam 9,5/10 volt.