A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2003. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2003. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 23., kedd

I feel it in my fingers

december 23, 2014 0 Comments

Aki minden karácsonyi időszakban végigkíséri a televízió kínálatát, szinte ugyanazokkal az örökzöld darabokkal találkozhat: Reszkessetek betörők, Richie Rich, Télapu, bármilyen családi rajzfilm, és természetesen az Igazából szerelem. Valószínűleg a blogolvasói közül rengetegen látták már a filmet, azonban én egy nagy hiányosságomat pótoltam be a közelgő ünnepek alatt és ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani most. 

Tartalom:
"A történet mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki. Szenteste romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel, mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen."

Forrás: Port


A filmet lassan már tizenegy éve mutatták be, népszerűségéből azonban a mai napig sem vesztett. Mi is lehet Richard Curtis alkotásának a titka? Nagyon is egyszerű a megoldás az üzenetben rejlik, ami teljesen kézen fekvő is: a szeretet/szerelem. Ahogy a leírásból is kiderül, a film egy tematikát követ: nagyjából hat fő páros karácsony előtti életébe nyerhetünk betekintést. Szinte minden korosztály és társadalmi osztály is képviselteti magát a történetben: találkozunk iskoláskorú fiúval, húszaséveiben járó férfival, családanyával, odaadó nővérrel, íróval, titkárnővel, irodafőnökkel és magával a miniszterelnökkel is. A válogatás valószínűleg tudatos volt, hisz egy ilyen színes szereplőgárdával lehet leginkább bemutatni azt, hogy a szeretet és a szerelem (itt főleg utóbbi) mennyi embert elér, mennyire természetes velejárója életünknek. Viszont ez a nyilvánvaló üzenet olyan ügyesen, bájosan és szórakoztatóan van csomagolva a különböző történetekbe, hogy szinte fel sem tűnik. 


Még érdemes kitérni magára a történetre is. Őszintén, teljes rejtély számomra, hogy miként és hogyan is, de az Igazából szerelem képes teljesen beszippantani. A cselekmény, ha szigorúak vagyunk, nagyon is egyszerű: emberek egymásba szeretnek és karácsony alkalmával próbálják érzéseiket kifejezésre juttatni. Azonban ahogyan az üzenet csomagolásánál sem, az egyszerű történet tálalása sem nézhet ki akárhogyan. Először is itt vannak a színészek, akiket feltehetőleg nem csak marketing és nézőcsalogatás miatt kértek fel szerepelni. A romantikus filmekből már jól ismert jeleneteknél is (pl. Karen rátalál a nyakláncra, de karácsonykor derül ki, hogy nem ő neki lett szánva) olyan erős a színészi játék, hogy az adott momentum teljesen valóságos lesz, átélhető. Ez a film képes könnyeket csalni a szemünkbe, megdobogtatni a szívünket, megmelengeti keblünket. Ezek az erős alakítások viszik előre a cselekményt, felejtetnek el velünk mindent és engednek közel az emberi szerelemhez. 
A színészi játékon kívül Curtis nagyon meghatározó hangulatot teremt. Más romantikus filmekhez hasonlóan az Igazából szerelemben is elmaradhatatlan a hó, a karácsonyi fények és zenék, de leginkább az apró, de szellemes ötletek dobják fel igazán a jeleneteket és a hangulatot is. Ott van például Billy Nighy által megformált leélt életű énekes vagy Hugh Grant már ikonikussá vált tánca. Ezek az apróságok az amúgy érzelem gazdag filmbe humort és jó érzést csempésznek. 

Igazából rengeteg erényét lehetne dicsérni a filmnek. Richard Curtis képes volt valami olyan recepttel előállni 2003-ban karácsonyra, amely szinte minden emberi szívet megérint humorával és mélyebb érzéseivel, kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Számomra az Igazából szerelem tökéletes ünnepi alkotás, amely képes ráhangolni a karácsonyra: 10/10.

Ezzel a bejegyzéssel pedig szeretnék nagyon boldog karácsonyt is kívánni minden kedves olvasómnak! :)


2014. szeptember 3., szerda

Papírsárkányok

szeptember 03, 2014 0 Comments

Azt szokták mondani, hogy ne a borítója alapján ítéld meg a könyvet, azonban én sokszor elfelejtem ezt a mondást. Leveszem az olyan borítójú könyvet, ami megtetszik. Így történt Khaled Hosseini Papírsárkányok könyvével is. És olyan világ tárult elém az oldalakon keresztül, amelyre nem számítottam. 

Tartalom:
"Afganisztán, 70-es évek, a béke utolsó évei. Egy gazdag és egy szegény családból származó kisfiú együtt tölti gyerekkorát. Összekötik őket közös élményeik és kedvenc időtöltésük, a sárkányeregetés. Egy szörnyű esemény azonban örökre megváltoztatja a két fiú életét. Amir cserbenhagyja barátját, Haszant. A gondtalan gyerekkor ezzel véget ér. Amir hazájától távol, az Egyesült Államokban kezdi felnőtt életét, ám nem tud szabadulni egykori tette miatti bűntudatától. Visszatér a tálibok uralta háborús Afganisztánba. A megtépázott, vérzivatarok áztatta ország romjain végre jóváteheti azt, amit elrontott, és megszabadulhat a bűntudat és a fájdalom terhétől. A hol izgalmas, hol szívszorító fordulatokban bővelkedő regény tényfeltáró módon ábrázolja az afgán történelem nemzetiségi, vallási és társadalmi hátterét. Egy korábban a világ szeme elől eldugott ország népével és kultúrájával ismerkedhetünk meg, testközelben érezhetjük Afganisztánt, amely az új évezred világpolitikájának sarkpontjává vált. Megjelenése óta a Papírsárkányok folyamatosan az amerikai toplisták élén áll. Lefordították az összes európai nyelvre, de megjelent héberül, kínaiul és arabul is. Az amerikai kritikusok az évtized regényének titulálták."

Forrás: Moly

2001. szeptember 11. Éppen iskolába készülődtem, amikor bemondták a hírekben, hogy merénylet történt New Yorkban: repülők szálltak bele az ikertornyokba. Majd ezt követően a hírek az Afganisztánba küldött katonákról szóltak. Ennyi kötött csak ehhez a kultúrához: a terrorizmus híre. 
Aztán az évek során mindig felmerült bennem, hogy normális embereknek jó-e egy olyan hely, ahol folyamatos harcok folynak? Tényleg igaz volna, hogy az iszlám egy véres vadhajtás? Ilyen távolból olyan nehéz volt megítélni, hisz az ember mindig csak a helyi szóbeszédet hallotta meg látta a CNN-en, hogy tankok jönnek-mennek a száraz, sivatagos utakon.

Aztán jött ez a könyv. Nem feltétlen nevezném szem felnyitásnak, inkább annak igazolásának, amit éreztem belül: normális emberek nem vágyhatnak állandó háborúra. Az elbeszélőhöz, Amirhoz hasonlóan Afganisztán egy távolba révedő, szomorú ország. Megvannak saját bűnei, melyeket talán egyszer jóvá tehet, de ítélkezni nem igen van jogunk. Minden nemzet viseli bűneit. 
És az ország őhozzá hasonló gyermekeiről szól ez a Papírsárkányok. Apró boldogságok, tragédiák sora, majd a beletörődés. Zendegi migzara. Az élet megy tovább. A számunkra egzotikus díszletek között így zajlik az afgán élet, amely akár a mi életünk is lehetne.

Inkább a könyv első fele, a gyermekkor története az igazán erős és átélhető szál, a felnőttkor résznél néha olyan érzésem volt, hogy egy ország bemutatást olvasok egy kissé kiszámítható történettel, de mégis az mondható el, hogy Khaled Hosseini könyve sokat tud adni. Nyitottságra kéri az olvasót, de nem erőlteti ránk kultúrájának teljes szeretetét. Megmutatja mindennek a maga árny oldalát is (maga az elbeszélő sem egy példamutató szereplő), de ítéletet sosem mond ki. Hiszen bármit is tettek az emberek, zendegi migzara, az élet megy tovább. Megy.

Összességében, egy ritka jó könyv a Papírsárkányok egy olyan világról, amely igazából rejtve van előttünk, annak ellenére, hogy sokat hallunk róla a televízióban: 9/10.


Face-Of-Life munkája

2014. augusztus 6., szerda

Nagy hal

augusztus 06, 2014 0 Comments

A Nagy Hal Tim Burton egyik, viszonylag korai (koraibb) darabja. Így még nem érhetőek tetten a rendező védjegyévé vált sötét, komor és abszurd képvilág, de ettől eltekintve egyik legjobb filmje. Lássuk is miért! Az ajánlást pedig utólag is köszönöm Csillának.

Tartalom:
"A halálos beteg Edward Bloom ágyánál összegyűlik a család. A beszélgetések során az apa felidézi életét. Mindig is a tündérmesék világában élt. Nyolcévesen, ágyhoz kötött betegként napjait a Világ Könyves Enciklopédiájának olvasásával tölti. Különösen az aranyhalakról szóló cikk ragadja meg. Tíz évvel később a városka egyik legnépszerűbb fiatalembereként rájön, hogy, csakúgy, mint az aranyhalnak, a növekedéshez neki is el kell hagynia az otthonát, és fel kell fedeznie a világot. Valószerűtlen, mitikus utazás veszi kezdetét."
Forrás: Port


A történet egy hagyományos amerikai elbeszélőstílusból, a tall-talkból, azaz a nagyot mondásból indul ki. Az idős Edward Bloom kalandos élettörténetével szórakoztatja menyét és ezáltal minket is. Bloom a nézőt egy nem mindennapi világba kalauzolja. Egy modern mesevilágba csöppenünk, ahol óriások és boszorkák szabadon tevékenykednek. Egy olyan mesében találjuk magunkat, ahol az útra kelt "szegény legény" végigjárja a nehéz utat, segít a bajbajutottakon, kiállja a próbákat és megcsinálja a szerencséjét és szerelméért a végsőkig küzd és kitart. Röviden Tim Burton ebben a filmjében egy olyan világot fest elénk, amely megengedi, hogy álmodhassunk, kicsit izgalmasabban éljük meg a hétköznapokat. Igaz, a látványvilág nem fekete és bizarr, ahogy azt később láthatjuk Burtontől, de mindenképpen rájellemző ez a meseszerű, álmodozó és bájos világ is. 
A cselekmény másik fele / szála Edward Bloom és fia, Will viszonyán keresztül egy keserű apa-fia viszonyt ismerhetünk meg. Kettejük közt azonban nem csak az apjában csalódott fiú és a makacs apa ütközik, hanem álomvilág és realitás is. Nehéz eldönteni, hogy melyik is a helyes út, ahogyan Edward és Will is nehezen jutnak el egymáshoz, mint apa és fiú. Hogy miként kell cselekedni, arra az utolsó jelenet ad megoldást.


Edward és Will közti viszony feltárása egy jó példa a film másik erősségének bemutatására: emberség. Őszintén ad át teljesen emberi és olyan érzéseket, amelyeknek természetesnek kellene lennie. Találkozunk itt igazi boldogsággal, tiszta és érdek nélkül szeretettel, de szembesülünk a beteljesületlen szerelem keserűségével, az útkeresés nehézségével és az elengedés betöltetlen űrével is, s persze halhatatlansággal is. Egyes embereknek mindez csöpögős vagy hatásvadász lehet, de szerintem pont ezek az emberi érzések hiányoznak a legtöbb mai alkotásból. 
Összességében, a Nagy Hal egy kellemes hangulatú és érzelmes film a közkedvelt Tim Burtontől. Kalandos, kedves kikapcsolódás, tanulsággal. Hiába tíz éves alkotás, még ma is szórakoztató és elgondolkodtató, és emberi: 10/10.

2014. július 31., csütörtök

Crivens!

július 31, 2014 0 Comments

Terry Pratchett a fantasy rajongók körében nagy ismeretségnek örvend. Közismert remek humoráért, szójátékairól és remekül felépített világáról és szórakoztató történeteiért. Végre nekem is lehetőségem nyílt megismerkedni Terry Pratchett Korongvilágával és nem is akárkiken keresztül, hanem a Wee Free Meneken keresztül.

Tartalom:
"Nagy bajok történnek Achingék farmján: szörny a folyóban, egy fej nélküli lovas a főúton és rémálmok szállnak alá a hegyekből. És még Tiffany Aching kisöccsét elrabolja Tündér királynő (bár Tiffany nem feltétlen gondol erre nagy gondként). Tiffanynak vissza kell szereznie öccsét! Ebben segítségére van egy fegyver (a serpenyő), nagyanyja varázskönyve (igazából a Birkák betegségei), és még (Aszt velünk mi van, te barom?)... igen, vele van még a Wee Free Men, Nac Mac Feegle, a harcos, tolvaj, apró kék bőrű pictiszek, akiket száműzték Tündérországból részegségért és rendzavarásért."

Forrás: Moly (fordítás)

A regény ifjúsági, így a felnőtté válás útján meginduló lány a főszereplőnk, Tiffany. Azonban más gyermekhősökkel ellentétben, Tiffanynak hamar megvan a magához való esze. Igaz, támogatói neki is vannak (Nac Mac Feegle meg a varangy), de nem támaszkodik rájuk teljesen, hanem igenis megy a saját feje után és általában jól is jön ki a dolgokból. Leginkább ez tetszett ebben a YA regényben, szerintem ebben különbözik a legtöbbtől (nyilvánvaló példaként a Harry Pottert hoznám fel).

Mivel YA a műfaj, így a történet nem túl bonyolult, viszont a szereplők és maga a világ, meg Aching nagyi körüli mítosz igazán kidolgozott. Előjönnek felnőttebb témák is (elítélés, ártatlanok meghurcoltatása), plusz sziporkázó, kissé angolos humora van. Továbbá egy cseperedő gyermek számára komoly tanulságokat is tartalmaz, és szerencsére Pratchett nem szájbarágja. Ezek szintén értékelendő. Látszik, hogy az író gondolkodó félként kezeli a gyerekolvasókat.

Végszóként pedig, crivens! Rég szippantott így magába egy világ: 10/10-es könyv-e. 

2014. április 24., csütörtök

The Heroic Struggle of Average People

április 24, 2014 0 Comments

My name is Joe (1998) is one of the early films of Ken Loach which concerns with Scottish issues. Its genre is obviously romance. The story is about an unemployed and former alcoholic man, Joe (Peter Mullan) who gets to know the local community health worker, Sarah (Louise Goodall). As they are getting closer to each other, we start to learn more and more about their relationship and discover its depth. On the other hand, the genre of this movie can be drama as well. Besides Peter and Sarah’s storyline, there is another one in parallel theirs: Liam (David McKay) who plays in Joe’s football team and Sabine (Anne-Marie Kennedy) who is one of the patients of Sarah. The couple is struggling with serious financial problems and the only escape seems to be drug trade for them. However, they have become the victim of the main drug dealer, thus Liam is tend to ask Joe to help them. Joe cannot refuse Liam but Sarah is dead against this idea.

As we can conclude that from the plot, Loach’s film deals with mainly social issues in city of Glasgow. In other words, heroic struggles of average people. These serious problems are represented by the characters. 

The movie beings with a scene of meeting of an AA group (i.e. Alcoholics Anonymous) where the main character, Joe is introduced. The typical expectation would be that the man’s problem is told here; on the contrary, Joe only tells about his alcoholism later, when Sarah visits his own house for the first time. His experiences with alcohol stand for its psychedelic effect and further side effects such as aggressive behaviour. Nevertheless, as the present time of the story represents it, Joe was able to recognize his problem and went further: join an AA group – this is a good example for the heroic struggle of average people. 


Another social issue, poverty is demonstrated by Joe, Liam and Sabine as well. Despite the fact that Joe beat alcoholism, he is unemployed and only part-time jobs are available to him (e.g. painting Sarah’s flat). Liam and Sabine have to cope with the same situation, additionally; they ought to care about their child, Scott. In contrast with Joe, neither Liam nor Sabine is capable to solve their problems; thus they turn to the “easier” way, drugs – here another issue is emerged, drug consumption and its other causation, for example drug trade, as it appears later in the storyline. 

These problems are structured by intelligent director techniques. One of them is the narrative style. As the previous example of Joe’s AA group scene represents it, Loach does not use clear chronological narration. My name is Joe’s beginning is rather in the style of in medias res because the viewers do not get immediately the explicit information about the main characters or the plot. Loch introduces every detail step by step; we get the whole picture of the situation only at the last part, and the same structure is applied in the case of characters. As Joe and Sarah get to know each other by meetings so we, the viewers get more detailed description about their characters. 


In another film of Ken Loach, Carla’s song (1996), the director uses almost exactly the same techniques. A bus driver, George (Robert Carlyle) and Carla (Oyanka Cabezas), a foreign girl meet in Glasgow by chance. Carla seems to have great injuries in her heart, which are not discovered before George. He wants to help the girl, thus he makes Carla travel home, Nicaragua that she could face her past.

The beginning of both films is similar: the main characters meet by chance, they start meeting and grow to love each other. During this act, they learn more and more about each other’s character and past. In order to represent this method, both My name is Joe and Carla’s song uses flashbacks as a narrative technique but in different way. In the main film of the essay, both Joe and Sarah see more and more shades of each other as the time is passing. The same is true in case of Carla’s song, with the exception of that we only know Carla, George’s life stays in background. Some scenes, for example when he gives his Glasgow t-shirt to a Nicaraguan man, represents his character (i.e. charitable), but other details of his life are not known. 

This dissimilarity causes another one between the two works. According to movie database (e.g. IMDB or Port), Carla’s song is regarded as a romantic drama, but after watching it, the romance part seems to be less highlighted than the drama part. Discovering Carla’s past, the actual political problem of Nicaragua gets the focus, not the completion of the couple’s love. Furthermore, with the integration of Nicaragua part into the plot, the director turns from Scottish issues and pays great attention to the civil war and its consequences at average people’s level. 


However, Loach chose problems of another country; he copes with the same contemporary problems of citizens as in My name is Joe: poverty, how to learn accept the unacceptable or how to handle the feeling of the willingness of escapism. As in the other movie, these serious struggles inside us have different effects on people and everybody tries to solve them in different ways. Someone will continue fighting because he or she is able to understand and accept the past or the current situation, as Joe and Carla do, or choose escape since he or she does not feel strong enough to solve the given problem such as Liam or George. 

The two main actor of My name is Joe, Peter Mullan and Louise Goodall appear in another Scottish films. For example, Louise appears in Carla’s song as Maureen, George’s girlfriend. Unfortunately, here her role is not as emphatic as in My name is Joe. There are only two scenes where Goddall is present: when she has a date with George and in the other scene they break. By these events Maureen’s character remains undiscovered as Goddall’s talent in acting. Besides this film, she does not many chances to act.


The actors of My name is Joe, Peter Mullan and Louise Goodall seem to be able to suit the challenges of Loach’s directions. Mullan as Joe can show many dimensions of an unemployment man in his late thirties. His style is a bit rough (e.g. car scene) but he does not lack kindness (e.g. he manages to save Liam’s family without expecting any compensation). Through Mullan’s acting the viewers can understand Sarah’s feeling toward him, because they grow to love Joe, too. In 1998 the juries of Cannes Film Festival might have had the similar opinion: Peter Mullan won in the category of best actor.

His partner, Louise Goodall also makes her character likeable and natural, she seems intelligent and helpful. Nevertheless, the social differences between her and Joe are emphasized by her acting. For example her speech style (i.e. less harsh accent) and her calmer behaviour are good techniques to achieve it. 

Peter Mullan, despite Goodall, has had more chance in the world of movies. For instance, he has an interesting role in David McKenzie’s film, Young Adam (2003). In the story, there is a great conflict between Joe (Ewan McGregor) and Les (Peter Mullan) because Joe has love affair with Les’s wife, Ella. However, the conflict stays unresolved since here, Mullan in Les’s role not as the strong man who can fight against his faith. Lastly, he thinks fighting pointless, thus he leaves Joe, the generation to take everything. 


In conclusion, Ken Loach’s films, at first sight, seem to adapt different themes from each other, but after taking a closer look, it can be concluded that only the approach is what differs. His two films which were examined represent the statement. On the other hand, it is not true for the actors. Both Peter Mullan and Louise Goodall can play in total different roles and situations.

2013. július 19., péntek

A Holt költők társaságának kis húga

július 19, 2013 0 Comments

Ha lázadó tanárokra gondolunk a filmtörténetben, akkor Mr. Keating biztosan eszünkbe jut, akit a Holt költők társaságából ismerhetünk. Különös tanítási módszerei individuális gondolkodásra serkentették diákjait, megtanulták, hogy merjenek cselekedni, élni a mának. Azonban nem csak ő az egyedüli forradalmi tanár a filmtörténetben: itt van a Mona Lisa mosolyojának főhősnője, Katherine Watson. Mit tanít ő a saját diákjainak? A filmajánlást, mellesleg, köszönöm Jocinak.

Tartalom:
"Katherine Watson (Julia Roberts) 1953 végén Kaliforniából New Englandbe utazik, hogy művészettörténetet tanítson a Wellesley College leányiskolában. Abban a hiszemben lát neki a feladatnak, hogy tanítványai, akik az állam legjobb és legtehetségesebb diákjai, élni fognak az előttük felvillanó lehetőségekkel.

Ám hamarosan rá kell jönnie, hogy a tekintélyes intézményben nagyon is konzervatív légkör uralkodik. A lányok stílus- és etikett tanára, Nancy Abbey (Marcia Gay Harden) széles körben osztott nézetei szerint egy fiatal lány számára sokkal értékesebb egy eljegyzési gyűrű, mint a tudományos műveltség. Amikor Katherine önálló gondolkodásra bátorítja a tanítványait, összeütközésbe kerül a tanári kar és a diákok konzervatívabb tagjaival, akik közül legelszántabb ellenfele egyik saját tanítványa lesz, az arisztokrata származású Betty Warren (Kirsten Dunst). Betty nemrég ment férjhez, így amikor Katherine rábeszéli legjobb barátnőjét, Joant (Julia Stliles), hogy ahelyett, hogy elfogadná küszöbön álló eljegyzését, menjen a Yale-re továbbtanulni, a legelszántabb ellenfelévé válik. Katherine érkezése felbolygatja az iskola és a diákok életét, tanítványainak előbb-utóbb dönteniük kell, merre akarnak tovább menni.
Egy világban, ami megmondja nekik, hogyan éljenek, Katherine arra tanítja őket, hogyan gondolkozzanak. A döntés hatással lesz egész további életükre, és a választás nagyon nehéz. Még Katherine-nek is."
Forrás: Port


Ahogy kedves barátom felvázolta a film szerkezetét ajánlásában, valóban kijelenthető, hogy ez a film a Holt költők társaságának kishúga. A helyszín ugyanaz: egy nem koedukált iskola. A két tanár figura is rengeteg hasonlóságot mutat: lázad a konzervatív világban, egyéniség, és a konzervatív merevségéből diákjaikat is ki akarják szabadítani. Ha a Mona Lisa mosolya ennyi közös vonásban osztozik a Holt költők társaságában, akkor mégis miért született meg? A válasz a mondanivalóban keresendő, hiszen az nem ugyanaz. Mike Newell filmje női problémával foglalkozik, a nő kiteljesedésével. A történet főproblémája, ami ellen Katherine küzd az a nő szerepe a társadalomban. '50-es évekbeli Amerikájában járunk, ahol a nő, mint háziasszony és családanya szerepkörben tetszeleg. Katherine ezt képtelen elfogadni: hogy egy nő élete csak ennyiből álljon, ahogy azt diákjai is hiszik. És a történet fő konfliktusa is innen ered: Betty teljesen ellenzi Katherine életszemléletét és módszereit, elveti azt, hogy rávegye társait arra, hogy letérjenek a számukra kijelölt útról (férjhez menjenek, gyermekeket szüljenek és összetartsák a családot). Melyik félnek van igaza? A helyes választ egy harmadik szereplő, Joan adja meg. Vőlegénye van, készülőben a házasság is, de Joan mégis többre vágyik: ügyvéd szeretne lenni. Katherine támogatja ebben, Betty le akarja beszélni erről az "őrültségről". És Joan végül dönt: azt választja, amit szeretne, szerelmével lenni. Látszólag, Katherine vesztett a vitában és Betty nyert, de igazából a saját útját választotta. Egy nő nem külső eszméket követve teljesedik ki, hanem úgy, ahogy boldognak érzi magát. Van, aki az anyaságban találja meg ezt a boldogságot, más abban, hogy örök vándor marad. Ahogyan Katherine is. Betty szintén ezt értette meg végül, és fogadta el, s felnéz tanárnőjére, mert volt bátorsága másnak lenni, egyéniséggé válni. És a történet többi lánya is a saját útját keresi és találja meg, így élve egy boldogabb életet. 


Ezen a konfliktuson kívül számos, apróbb mellékága is van a történetnek. Némelyik érdekes, de a legtöbbje unalmas. Főleg a tanárnő szerelmi kapcsolatait éreztem ilyennek. Amit viszont hiányoltam, az a légkör megteremtése. Nem éreztem azt, hogy milyen kapocs van Katherine és a lányok között. A film kezdetén látszólag ellenfelek voltak, de viszonylag hamar megbékültek egymással (kivéve Bettyt).  Viszont a tanári kar világára teljes rálátást kaptunk, megérthettük, hogy kinek milyen helye van itt, és kitől mit várnak el, s micsoda hatalom van az erősen konzervatív igazgatónő kezében. Akkora, hogy spoiler! a film legvégén Katherine elbukik: fel kell hagynia sajátos tanításával, és visszatérni az előírt tanmenethez. De veresége csak látszólagos, hisz a lányokban megmozdított valamit, mertek gondolkodni, saját döntéseket hozni. És ezt semmilyen hatalom nem veheti el tőlük már. spoiler vége

Összességében nem rossz film a Mona Lisa mosolya, de nem ér a bátyja, a Holt költők társaságának nyomába. Egy, a nők számára, lényeges problémára hívja fel a figyelmet. Imádni való színészek (főleg Maggie Gyllenhaal), egy könnyed, nőies környezet. 7/10-es film, sajnos az unalmasabb és fölösleges részek lehúzzák kissé az összképet. De amúgy nem rossz, egyszer meg lehet nézni.

U.i. Ez a 200. bejegyzés. :))


2013. március 25., hétfő

A bkv ellenőrök titkos élete

március 25, 2013 0 Comments

Akik Budapesten élnek, mindennap utaznak a metróval, így első sorban a mókuskerék, azaz a monoton hétköznapjaink jutnak eszünkbe először. Pedig, jobban belegondolva, van a metróban valami misztikus. Ezt próbálja sajátos módon megragadni a Kontroll.

Tartalom:
"A film a mese és a valóság speciális keveréke. Történet egy furcsa fiatalemberről, Bulcsúról, az ellenőr társakról egy rivális ellenőr csapatról, és mindarról, ami körülöttük van. Az utazók és a jegyellenőrök -jól ismert- drámai, de legtöbbször komikus viszonyáról. Egy kegyetlen gyilkológépről, aki utasokat lök a metró elé, és a metróvezetőség embereiről, akik számára csak egyetlen fontos szempont létezik az utasok metróba vetett hite. Egy időről-időre feltűnő különös alakról, a Gyalogkakukkról akinek kedvenc szórakozása, hogy magára haragítja az ellenőröket, hogy azok heves izgalmak közepette üldözni kezdjék a folyosókon, a peronokon, a mozgólépcsőn és a sínek között. Béláról, a bukott mozdonyvezetőről, aki most "csak" metrókocsi vezető. Szofiról, - Béla lányáról, akinek kedvenc időtöltése, hogy naphosszat metrózik. Ő lesz a "nagy ő", akibe Bulcsú első látásra beleszeret. A véletlenek furcsa sorozata Bulcsúra tereli a vezetők gyanúját. Vajon nem ő az a rémalak, akitől rettegniük kell az utazóknak? Pedig az új szerelemmel, Bulcsú számára megint értelmet nyert az élet... Csak egyetlen út marad nyitva: Bulcsúnak el kell kapnia az utazók gyilkosát."



Forrás: Port

Be kell vallanom: mielőtt elkezdtem nézni a filmet, valamiért azt vártam, hogy valami sci-fis, a budapesti metróval kapcsolatos film fog várni. Kicsit csalódott lettem, amikor láttam, hogy azért a valóságos közelebb áll a film, mint a sci-fihez. De ahogy egyre jobban megismertük a BKV ellenőrzik kvázi való világát, mégis volt valami misztikus az egész felépítésében. A sínfutás, a mindennapos küzdelmek a bliccelőkkel, beszélgetés Béla bácsival, a maci jelmezes lány. Mint egy mitologikus világ: tele megfejtendő szimbólumokkal. A megragadó hangulat miatt mindenképpen kiemelkedő magyar film a Kontroll.
Másik jó pontja a filmnek a humor. A bliccelők üldözéséből emlékezetes jelenetek kerekedtek, az ellenőrök egymás közötti társalgásán mindig lehetett nevetni, az ellenőrök pszhiológiai kezelése pedig a film egyik legszórakoztatóbb jelenete.


Aztán ott van ez az önmagát kereső Bulcsú, aki a földalatti életet választotta a valóság helyett. Aki menekül a múltja elől. Mind fontos probléma, de mégis valahogy súlytalan marad a filmben. Csak néz bambán, alig beszél, az utolsó negyed óráig nem csinál semmit. Ott is csak kergetőzik a metrós partiban. Természetesen értem (vagyis van rá teóriám), hogy miért vannak ott azok a képek és mi a céljuk, de valahogy nem lehet komolyan venni. Vagy a karakter nem lett kidolgozva, vagy Csányi ilyen, de nem lehetett azonosulni Bulcsúval, pedig hát ő a főszereplő.

Összességében nem rossz film a Kontroll, egy különleges magyar alkotás. De megérdemelt volna egy jobb, pontosabb kidolgozást. Kicsit olyan, mintha a végére elfogyott volna szufla, a lendület, első megnézésre pedig befejezetlennek tűnik az egész az átlag néző számára. 7/10-es alkotás, de kívánok, hogy legyen sok ilyen mű Magyarországon. 


2013. február 23., szombat

Csodás végnapjaink

február 23, 2013 0 Comments


A környezet szennyezés az egyik legkomolyabb és legégetőbb problémánk napjainkban. Ez rengeteg találgatásra ad okot: mi is lesz velünk a jövőben, és hogyan tudnánk megélni egy szennyezett bolygón? A koreai Wonderful days is ebből a problémakörből meritkezik és építi ki történetét. 

Tartalom:
"2142-őt írunk. A civilizáció végnapjait éli. Bolygónk felszínét háborúk és ökológiai katasztrófák tették tönkre, az eget pedig soha fel nem szakadozó felhőzet borítja, melyből gyilkos savas eső hullik alá. Az utolsó emberlakta város, Ecoban, ahová csak a kiváltságosok nyernek bejutást, a Föld megmaradt energiaforrásain élősködik és a totális pusztulás felé hajtja a bolygót. A fényűző metropoliszon kívül rekedtek utolsó reménysége az az ifjú harcos, aki betör a szigorúan védett városba, hogy a könyörtelen rendfenntartókat kicselezve megszerezze Ecoban titkait és megakadályozza a végső katasztrófát."

Forrás: Port


Amivel nézőket csalhat magához ez a történet, az a kidolgozás. A sötét tónusok és az ebből származó depresszív hangulat, a változatos vagy épp megnyerő külsejű figurák elvarázsolják az embert. Azonban eddig is tart a Wonderful days varázsa. A történetben hiába lenne rengeteg potenciál, egy átlagos akciófilm szintjén nem tud túlmenni. Pedig van itt különös erőforrás, betörési kísérlet, hatalom megtörés, közös múlt, ellentétek, de mégis, igazából mindegyik súlytalan. A felkelők és az ecobaniak közötti összecsapások viszik előre a történetet, és nagy finálé zárja le szépen a csatákat.


Igaz, két órás a film, de az előzményekről nem sok derült ki, ami azért egy ilyen témájú filmben el kell. Szükséges ismertetni a nézőkkel az előzményeket legalább ok-okozati összefüggésben. A Wonderful daysben az efféle tájékoztatás csak felületesen történt meg. Annyit tudunk, hogy a Föld elszennyeződött, csak Ecoban létezik, akik ellen lázadnak. De hogy miért harcolnak, és miért kell sötétségben élnie a népnek, az csupa csupa kérdőjel. A szereplőkkel is hasonló a helyzet. A két főhős közös múltjától eltekintve nem tudunk mást se róluk, sem pedig további karakterekről. És mivel ezek az információk hiányoznak, nézőként képtelenség szimpátiát kialakítani, így közömbös marad az egész. Pedig egy jó történet alapja az, hogy a befogadóból érzelmeket váltson ki.

Összefoglalva, a Wonderful Days nem nagy szám. A technikai megoldása szemet gyönyörködtető, de mind a történet, mind a szereplők közömbösek, és így maga a mű nem jut magasabb régiókba, amikbe azért beférne ilyen külső kidolgozottsággal. 6/10-es pontszámú film: egyszer elmegy szódával .

2011. szeptember 6., kedd

Emberek

szeptember 06, 2011 0 Comments

A Womb után mindenképpen szerettem volna még Fliegauf Benedek filmeket nézni. A hozzáértők a Rengeteget ajánlják, a rendező első filmjét, amely a Magyar Filmszemlén és Berlinben is díjakat gyűjtött.

Tartalom:
"Budapest és lakosai a XXI. század elején. Fiatal magyarok életéből kiragadott képek a nagy metropolisz árnyékában. Egy-egy embernél csak rövid időre állunk meg, gyakran a nevüket, lakhelyüket és múltjukat sem ismerjük meg. Sok hős tűnik fel, számos szituációban. A film két, bevásárlóközpontba igyekvő emberrel kezdődik. A további események kaleidoszkópként követik egymást: betekintést nyerhetünk egy nő életébe, amint egy férfival veszekszik, megismerhetünk egy fiatal lányt, aki azon kapja magát, hogy szadista nagymamájára kezd hasonlítani, majd tanúi lehetünk egy öreg autó vásárlása közben folytatott párbeszéd meglepő eredményének. Mindennapos események rengetege. Fliegauf amatőr színészek segítségével, napjaink szlengjét alkalmazva, a komédia és a dráma közti ingadozással igyekszik visszaadni a főváros arcát. A szereplők és a közöttük fennálló kapcsolatok eredetiségét kihangsúlyozzák a digitális kamerával felvett jelenetek. Az eredmény egy költői, sőt titokzatos film egy érdekes magyar rendezőtől."
Forrás: Port.hu


 Káromkodnak a filmben, veszekednek az emberek, de mégis úgy érzem, hogy ez egy szép film volt. Azért, mert olyan hétköznapi, közel éreztem a szereplőket magamhoz. Ismerős, de mindenképpen mindennapi szituációkat láttam (jó, a kutyás rész az elég különleges). A pesti emberek nem irodalmi nyelven beszéltek, hanem konyha nyelven, a mindennap használatos szlengben. A rendező nagyon jól ismerheti az átlag embereket, hiszen nagyon reálisan sikerült őket egy filmben megjeleníteni. Persze, az amatőr színészek is sokban hozzájárultak ehhez.
A történet másik érdekessége az, hogy cselekmény nincsen. A film egy átlagos budapesti jelenettel kezdődik: az emberek sietnek, mennek a dolgukra. Ezek közül az emberek közül ismerünk meg párat, közelebbről az életüket. Az egész filmre az epizodikusság jellemző, az embereket nem köti össze semmi azon kívül, hogy a fővárosban élnek.



Fliegauf Benedek első filmjénél is érezni egyfajta melankolikus, költői hangulatot, amit a Wombban is. A meleg, barnás színek az uralkodóak, továbbá a világos, természetes árnyalatok. Továbbá érdekes, hogy az egész filmet premier plánban nézhettük, kivéve a nyitó és zárójelenetet. A kis történetekben általában az emberek arcára vagy más testrészeire fókuszált a kamera, mialatt a párbeszédeket hallgattuk, és a történetek fejben elevenedtek meg, nem a vásznon.


Összefoglalva: teljesen odavagyok a Rengeteg című filmért. Nem untam, könnyebb is volt megérteni, mint mondjuk egy Tarr Béla filmet. Nem hiányzott semmi az ember rengetegből, mindent megmutatott, ami fontos. 10/10-es művészfilm Fliegauf Benedek első alkotása.

2011. augusztus 24., szerda

A hídmester

augusztus 24, 2011 0 Comments

A Most, azaz A híd című filmre Anna Éva hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Mindenképpen időt akartam rá szakítani, hisz komoly filmnek tűnik, meg sok információt nem találni róla.

Tartalom:
"A Most, azaz a Híd című rövidfilm egy hídirányító történetét mondja el, aki egyik nap kisfiával megy ki munkahelyére, egy vasúti hídra. Egy szerencsétlen esemény miatt azonban választania kell a teljes szívéből imádott gyermeke és egy emberekkel tömött vonat között.

Az apa őrjöngve dönt az emberek megmentése mellett, éppúgy, ahogyan Isten is tette ezt, amikor egyszülött Fiát küldte a keresztre, hogy megmentse az egész emberiséget."

Forrás: Evangélikus.hu

A híd című film meghökkentő, és erre csak a legvégén jövünk rá. A film egy, a modern korba átültetett bibliai történetfélét mesél el. A vasúti híd kezelőjének fontos döntést kell hoznia: egy emberi életet mentsen (azét, akit szeret), vagy a többiét (akiket még nem is ismer)? Utóbbi mellett dönt, még ha fájdalmas is. A történet így arra a kijelentésre reflektál, miszerint Isten feláldozta fiút, Jézus Krisztust az emberiség megváltásáért.
Mielőtt ez az eset bekövetkezne, előtte felvázolják előttünk az apa és a fiú kapcsolatát. Láthatjuk, hogy igazi családi kötelék van köztük, már-már tökéletes. Továbbá érdekes, hogy nincs jelen anya alak, de ezt a film végi idézet teljesen megmagyarázza.

Az apa és a fiú mellett több, hánytatott sorsú embert is láthatunk a történet során. Megismerhetjük problémáikat, továbbá közös pontokat is találhatunk bennük. Mindegyik ember az utcán tengődik, és ugyanarra a vonatra száll fel. Ezekkel az emberekkel csupán annyi bajom volt, hogy fölöslegesnek éreztem viszonylag részletes bemutatásukat. Azt el kell ismerni, hogy hozzáadott valamennyit a film hangulatához, viszont a történetet különösebben nem befolyásolta.

Ha már emlegettem a hangulatot, a cseh város villamosai, házai, utcái és emberei nagyon realisztikusak (valószínűleg szabadtéri forgatás volt), így egy remek kis hangulatot adva a történethez. Továbbá az uralkodó szín, a kék csak fokozza ezt.
Kicsit kitérve a technikára: nagyon szép felvételeket láthatunk változatos plánokban, és a kamera sem mozog fölöslegesen, nem zavarja meg a képeket.

Nagyon örülök, hogy egy ilyen filmet is láthattam, mint A híd. A feljebb említett problémámtól eltekintve remek filmnek tartom, tényleg érdemes rászánni a fél órát. Nálam egy 9/10-es alkotás.

2011. április 24., vasárnap

Bosszú, bosszú, bosszú

április 24, 2011 0 Comments

A Kill Bill 1. és 2. megtekintéséhez a rendező neve, Tarantino vezetett el. Filmek, amiket tőle láttam, tetszettek, így gondoltam megnézem a kung fu filmeket idéző művét is.

Tartalom:

Kill Bill:
"A Menyasszony (Uma Thurman) egykor hírhedt bérgyilkosnő volt, egy világklasszis női bérgyilkos-csapat tagja. Ám terhes lett és férjhez akart menni, de a főnök ezt nem hagyhatta. Az esküvője napján a csapat vezetője, Bill (David Carradine) mindenkit lemészárol. A Menyasszony utolsó szavaival tudatja Bill-lel, hogy várandós, és az ő gyerekét hordja szíve alatt. A nő nem hal bele a fejlövésbe, hanem ötévi kóma után véres bosszút esküszik főnöke és egykori csapattársai ellen. Senki nem tudhatja, mikor fog következni a listán. Csak egy biztos: Bill lesz az utolsó a sorban."

Kill Bill 2.
"A Menyasszony végzett két egykori társával, majd tovább folytatja bosszúhadjáratát. A halállistáján Budd és Elle következik. Miután rendezi a számláját Bill öccsével és Elle-lel, aki a bérgyilkosokból álló csapaton belül a legfőbb vetélytársa volt, Mexikóba megy, hogy megtalálja utolsó áldozata rejtekhelyét. Már csak egyetlen cél lebeg előtte: megölni Billt, az egykori főnökét és szeretőjét, gyermekének apját. Közben kiderül, hogy lánya, akivel várandós volt a mészárlás idején, és azt hitte, hogy meghalt, mégis életben van."

Forrás: Port.hu



Kétszer két órás filmén keresztül Tarantino alaposan kijátszhatta magát, mint egy gyerek a játszótéren, főleg a Vol 1. során. Suhant a kard, repültek testrészek és szelte az utakat a Puncimerci - ebből áll nagyjából az első rész. Ezek az elemek részesei a Menyasszony könyörtelen bosszújának.
A Kill Bill öldöklése már egy horror filmét szégyeníti meg. Először pislogva ülünk a kaszabolások láttán, a film tetőpontja fele pedig már röhögünk, mivel annyira lehetetlen és hatásvadász minden harcjelenet, hogy már tényleg nevetséges. De nem is ez a film erőssége, ez csak a szokásos Tarantinós vonás: sokkoljuk vérrel az átlag mozizót és figurázzuk ki a műfaj jellemzőit.

Ami miatt szerethetik a Kill Bill-t, az a történet mondanivalója, amely a Vol 2. megnézésével fogalmazódik meg a nézőben. Megértjük a Menyasszony bosszújának okát, láthatunk egy egész groteszk boldog család képet. Továbbá mindkét filmben sziporkázik a rendező: a szereplők szájából itt is tartalmas, emlékezetes párbeszédek hangzanak el, amelyek igaz, lassítják a cselekményt, viszont mégsem unatkozunk. Személy szerint, én ezekért a párbeszédekért szeretem Tarantinót.




Aztán a történet körítése. Szép tájakra kalauzol el bennünket, leginkább Japán tetszett. Bár azt ki kell mondani, hogy a japán kertes leszámolás kicsit giccses volt. Sok a hatásvadász póz, de ezt már feljebb kifejtettem. Na meg a színészek! Tarantino a szakma nagyjait vagy ügyes színészeit szedte össze, mint például Uma Thurmann, David Carradine és még sorolhatnánk. Nem tűnnek mesterkéltnek, teljesen lazán játsszák el a rájuk osztott szerepeket. A Vol 2. végén pedig igazán jól sikerült a színészeknek a drámai rész, kicsit könnyfakasztó is volt.
Ami miatt biztosan mindenki emlékezni fog a filmre, az a zenéje. Bárki, akinek említem a Kill Bill-t, mindjárt a Whistle Songra asszociál és a további jó kis dalokra, amelyek teljesen illeszkednek az üldözős-harcolós-bosszúállós sztorihoz. És ha zene meg Whistle Song, tele van a két rész jól megszerkesztett jelenetekkel. Vol 1.-ből a kedvencem a fütyülős rész, a Vol 2.-ből pedig a koporsós - hihetetlenül izgalmas ötlet, hogy a néző nem lát semmit, csak a főhős nyögéseit hallja. Még a Vol 1.-ből kiemelném O-ren Ishi történetét, amit a japán animáció tiszteletére animával (anime stílusban) láthattunk. Ebben a tíz perces flashbackben lehetett érezni leginkább a képregényszerű hatást, amely amúgy az egész filmen végigkövethető.





Első nekifutásra ezek ragadtak meg a filmekben. A Vol 1. 6/10 számomra (puhány vagyok, nem bírtam a sok öldöklést, plusz olyan érzésem volt, mintha egy helyben toporogna a főhős), viszont a Vol 2. kellemes kikapcsolódás volt, arra egy 8/10-et adnék. A két film közös pontszáma pedig legyen 7/10. Elszántabb Tarantino rajongók biztos többször végignézték már a Kill Bill-t, és minden erényét felfedezték. Aki pedig nem látta, annak legalább egyszer az életben érdemes megnézni a két filmet. Ha nem is lett belőle kultfilm, de azért nem lehet elmenni mellette érdektelenül.

Follow Us @soratemplates