Antigané

Nem is emlékszem, hogy anno nyolcadikos fejjel miért kezdtem bele Suzumiya Haruhi történetébe. A rajzstílus tetszett meg vagy a zenéje? Pontosan nem tudom, de elkezdtem. Aztán a 6. résznél meguntam.
Az Animeaddictsre beregisztrálva gyűjtögettem az animéket, amiket láttam már, s akkor jött velem szembe ismét Haruhi. Emlékeztem, hogy tetszett a sorozat, jó is lenne befejezni. 14 részes, hát nyáron ez ne legyen akadály.

Forrás: Animeaddicts

Végignézés után azt kell mondanom, hogy ehhez az animéhez bizony fel kell nőni egy kicsit, hiába tűnik gyerekesnek első ránézésre. A sorozat okozhat némi problémát a befogadás során.
Nem újdonság, de a cselekmény egy fiú, Kyon elbeszélésében tárul elénk. A mesélésen túl a főszereplő (megtévesztő, nem Haruhi a tényleges főhős) többször elmélázik, elgondolkodik egyes dolgokon, továbbá a többi szereplő is hajlamos hosszú, összetett monológok előadására. Röviden: észnél kell lennie.
Egyik legfurcsább dolog Suzumiya-történettel, hogy a 14 epizódot össze-vissza számozták meg, a cselekmény nem logikai sorrendben halad. Egyszer egy lakatlan sziget villájában nyomozunk a gyilkos után, máskor pedig gonosz űrlények ellen hadakozunk. Ajánlott egymás után gyorsan megnézni a részeket, hogy fejben összeillesszük a történet darabkáit, és összeálljon egy egésszé. Mert a látszólagos kavarás ellenére, Suzumiya története halad egy végpont felé, szereplői fejlődnek, s természetesen a happy end is bekövetkezik. Az anime során sokszor felnevethetünk, lerághatjuk körmünket az izgalmas, más síkon zajló összecsapások során, továbbá némi mondanivalót is kapunk. Erről bővebben egy kicsit.

A 2009-es év egyik nagy sikerű filmje James Cameron Avatarja. A történet megvalósításához számtalan technikai újítást és trükköt alkalmaztak, így varázsolva vászonra Pandora bolygó lélegzetelállító világát. A nézőközönséget megbabonázta a CGI (Computer Generated Imagery, azaz a 3D-s számítógépes grafika) látványvilága és a nav’ik kitartó küzdelme otthonukért.
    Az Avatar is bizonyítja, hogy a közönség szívesen megnézi ugyanazokat a történeteket, ezért Hollywood nem is igazán mer kísérletezni új, formabontó ötletekkel. A filmrendezők sorra ugyanazokat az archetípusokat (szereplőket), célokat és szimbólumokat sorakoztatják fel alkotásukban. Cameron is a lehető legjobb körítést adta művének, úgy építkezett az alapokra, hogy a végeredmény megfeleljen a kor igényeinek, és továbbá újszerűnek tűnjön.
A legtöbb internetes fórumon (például Port.hu vagy az amerikai IMDB) a hozzászólók azt az észrevételt tették, hogy az Avatar története hasonlít a Walt Disney Pocahontas rajzfilmjére. Természetesen Camaron nem vádolható plágiummal, csupán egy régóta eltűnt (de mostanában éledő) műfajból, a westernből építkezett. Mielőbb ezt kifejteném, nem árt tisztázni magának a filmnek a műfaját is. A hivatalos besorolás szerint az Avatar egy amerikai sci-fi film. Ha csak a film külsőségeit nézzük, akkor ez a megállapítás nagyon is helyén való, hiszen bőven megtalálhatóak a sci-fi elemek a műben: a helyszín egy idegen bolygó, jelen vannak az idegenfaj képviselői is, megjelennek a fantasztikus szörnyek, a monstrumok (például az ikran nevű sárkányszerű lény), és a modern, csúcstechnikai szállítóeszközök is (űrhajók és helikopterek), amelyek szintén hozzájárulnak a látványhoz. Viszont ha a történetet vizsgáljuk, korántsem felel meg a klasszikus értelembe vett sci-finek. Az ötvenes évekbeli science fictionök központi problémája az égből érkező űrlények (alienek) hódító hadjárata az emberiség ellen, mint például A testrablók inváziójában vagy a Világok harcában. Az Avatarban megfordul a felállás: az emberi űrhajósok az „idegen civilizáció küldöttei”, a Pandora lakói, a na’vik pedig az ártatlan polgárok. Sepsi László Filmvilágban megjelent cikkében (2011/04 8-9.o.) azt írja, hogy korunk sci-fijei más problémát állítanak középpontba. Az ötvenes évek amerikai társadalma az amerikai álmot fenyegető ellenségek metaforáiként jelenítették meg az űrlényeket. A kétezres években ez már elavultnak tűnik, a régi kollektív félelmek helyébe az ember „torzképe” lép, azaz a földönkívüliek az emberek egyféle leképződései, azaz humanoidok. A kortárs sci-fiben gyakori témák az emberszerű űrlények, akik barátságos céllal érkeznek a Földre, vagy Isten helyét elfoglaló űrlények (és így beszivárognak a műfajba a keresztényi motívumok is), és továbbá jelen van az energiaforrások után kutató emberi gyarmatosítók. Utóbbi témát dolgozza fel A negyedik, a High Plains Invaders és az Avatar is. Így Camaron alkotása kortárs sci-finek tekinthető.
     A filmben a sci-fi műfaji követelményeiből egyedül a politikai harcok maradtak el, valószínűleg azért, mert az idegenfaj, a na’vik társadalma nem az emberi társadalomhoz hasonlít, mondhatni archaikus, így politikától mentes. Korábbi művekben találkozhatunk politikai harcokkal is, egyik legismertebb példa a Star Wars filmsorozat Baljós árnyak című darabja, ahol a Kereskedelmi Szövetség próbál politikai játszmákon keresztül hatalmat szerezni. Az Avatar világának ezen pontja nem felel meg a sci-fi követelményeinek, de könnyen beleilleszthető a western műfajába. Az ilyen típusú filmek központi problémája a két társadalmi csoport közötti konfliktus, amelyet a haladáshitű modernizáció szít. Általában a westernben a Nyugat és Kelet vagy a pionírok (telepesek) és az őslakók (indiánok) ellentéte bontakozik ki (például Winnetou-filmek). A konfliktus mindig többrétegű: szó van itt kozmogóniai létállapotok, azaz a káosz és a rend konfliktusáról, továbbá történelmi ellentétről is beszélhetünk (múlt és jövő), valamint társadalmi állapotokról (háború és béke), valamint személyiségállapotok különbözőségéről is (faragatlan és kiművelt személyiség). Ezekről az ellentétekről az Avatar esetében is beszélhetünk. A pionírok (földiek) és az őslakók (na’vik) ellentéte jelenik meg. A földiek energiaforrásokat kutatnak a Pandorán, így kerülve konfliktusba a na’vikkal, akiknek az otthonát veszélyeztetnék a kitermelési munkák. Az emberek erőszakkal akarják elérni céljukat, az őslakók azonban szeretnék megőrizni a békét. A két fél továbbá eszközeiben, társadalmukban és életszemléletükben is különböznek. Ahogyan a western telepesei puskáikkal félemlítették meg az indiánokat, úgy a Föld lakói is technikai fölénnyel rendelkeznek a na’vikkal szemben: gépmonstrumok sokasága és pusztító fegyverek arzenálja áll rendelkezésükre, hogy kifosszák a Pandorát. Az erőforrások hozzáférésének és a pionírek letelepítésének céljából beavatkoznak az addig érintetlen természetbe is. Az emberekkel szemben az őslakók hátrányban vannak. Nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel, hogy megvédjék magukat a „honfoglalóktól” (nyilakkal és lándzsákkal próbálják felvenni a küzdelmet), tehát sokkal anarchikusabb állapotban élnek, mint az emberek. Azonban egy hatalmas előnyük van a betolakodókkal szemben, aminek köszönhetően mégis képesek megvédeni otthonukat: harmóniában élnek a természettel. Hasonló események jelennek meg az 1966-os A nagy medve fiai című westernben is, ahol az amerikai telepesek az aranylelőhelyek reményében támadják meg a Tokei-ihto törzs tagjait.
    Az Avatar nemcsak a konfliktus helyzetben egyezik meg a western filmekkel, hanem szereplőkben is. Továbbá a karakterekben fellelhetőek az archetípusok, és más régebbi történetek hősei is.
A bemutatás előtt érdemes kitérni az archetípus fogalmára. Király Jenő azt mondja, hogy ezek a típusok kezdeti képek, amelyek megelőzték a nyelvet. Azonban értékük nem régiségükből, hanem elevenségükből fakad. Jung az ősképeket az istenkeresés tárgyainak tekinti. Az alakok célja, hogy összekapcsolja a befogadót az elődökkel, emiatt is rejtőznek minden történetben a mai napig.
Camaron meséjének főhőse Jack Sully, aki újoncként érkezik a Pandorára, hogy pótolja meghalt ikertestvérének a helyét az Avatar-projectben. Jack személyisége és feladatköre tökéletesen beleillik a western hős alakjában, mondhatni ő a sci-fi John Smithje. A vadnyugat hőse messziről jött ember (a film esetében hősünk a Földről jött, John Smith Európából), erőskezű személy, aki a nyájszerű közösség ügyeinek intézője (itt Jacket arra kérik, hogy férkőzzön a na’vik bizalmába, hogy az emberek hozzáférhessenek az energiaforrásokhoz; Smitht a Pocahontas történetben az indiánokat leigázó csapat vezetésével bízzák meg). Ez a hős képviseli az egyént, az ént, az állampolgárt, a mindannyiunkban krónikusan elnyomott igazságérzetet. Csak Jack mer szembeszállni a közösség akaratával, és átállni az őslakók oldalára, ezzel erkölcsi igazságot szolgáltatva a történetben.
Sully története megfeleltethető még John Dunbaréval, a Farkasokkal táncoló főhősével. Ahogy a földi pionír, úgy John is idegenként érkezik az őslakók közé. Mindkét hős a bennszülöttek ellen harcol, azonban az új közösség átformálja világnézetüket, ráébreszti őket saját társadalmuk kegyetlenségére.
Az Avatar és akár a western hősének eredete visszavezethető egészen a homéroszi eposzokig. Az antik műfajban a hérosz döntései befolyásolják a közösség sorsát. Erre egyik legjobb példa az Iliász, ahol Akhilleusz sértődöttsége miatt nem akar részt venni a csatában. Jack Sully döntései mind az emberekre, mind a na’vikra is kihatással vannak. Például, ha Sully nem áll át az őslakók oldalára a harcban, akkor minden bizonnyal alulmaradtak volna a küzdelemben, s nem tudták volna elűzni a betolakodókat.
    Az Avatar másik főhőse Neytiri, a na’vi törzsfőnök leánya. Jellemében és szerepében nem feleltethető meg a klasszikus western női alakjaival. Az utóbbi műfaj rendkívül szemérmesen ábrázolja a nőket, inkább az anya szerepében tetszelegnek, őt tekinti a nő prototípusának. Továbbá a western a nőt a görög eposzokhoz hasonlóan kiinduló- vagy végpont, esetleg hátráltató mozzanataként jeleníti meg, nem pedig az élet nagy csúcspontjain a társat. A vadnyugatos filmekben a nő általában rémülten mered a rászegezett lándzsákra és pisztolyokra, várja hős megmentőjét. Neytirit olyan értelemben nevezhetjük a sci-fi Pocahontasának, hogy szembemegy a „forrásműfaj” (western) követelményeinek, s ezzel egy másik női archetípusként jelenik meg. Neytirit a görög mitológia női alakjai közül Artemisszel, az öntörvényűvel lehet azonosítani. A vadászat istennője szabad és független életet él, íjával a vállán jár vadászni nimfáival az erdőbe. A férfiakat nem becsüli, kerüli társaságukat is. Neytiri is hasonló életét él a Pandorán (csak nimfák nélkül). Mint a törzsfőnök leánya, számos kötelezettség terheli őt, amikkel nem igen szeretne foglalkozni. Férfiak közeledtét sem igen fogadja: számára kijelölt jegyesével, Tsu’tey-jel ritkán kerül kapcsolatba, s a történet elején Jack Sullyval is ellenségesen viselkedik. Hasonló női alak jelenik meg a kalandfilmekben is, akit heroinának nevezünk. A műfaj női alakjai nem a férfi hős „kiegészítőiként” jelenik meg, hanem egyenrangú vele, viszont ritkán emelkedik főhősi státuszba. Neytiri és Pocahontas hiába segít a küzdelemben férfitársának, mégis háttérben maradnak, így valósabb nőként ábrázolva őket. Ilyen női segítő például A múmia film Evelyn Carnahanja is, aki tudásával segíti férfitársát a gonosz legyőzésében.
    James Camaron tökéletes filmet épített fel a már meglévő alapokból (western, eposz, mitológia), s azokat kiegészítve a sci-fi műfaji követelményeivel így ismét lenyűgözve a közönséget. Igaz, története így nem nevezhető paradigmaváltónak, azaz nem segítette a filmműfaj fejlődését, gyökeres átalakulását, viszont technikai szempontból rengeteg újítást mutatott be, s így a későbbiekben segítve a jövő filmkészítőit.

Média érettségi esszé 

Források:
KIRÁLY JENŐ, Mágikus mozi, Korona kiadó, Bp. 1998
FILMVILÁG, Sepsi László: Mennyei látogatók valakik odalent, In. LIV. évfolyam, 4. szám
FILMVILÁG, Alföldi Nóra: Ösztrogén vagy valami hasonló, In. LIII. évfolyam, 10. szám
CGI fogalmához felhasznált hivatkozás: http://hu.wikipedia.org/wiki/CGI_%28film%29

Régóta be van ez a film tervezve (kb. mióta láttam a trailerjét a moziban - az meg régen volt). Nem vártam tőle sokat, csak egy kis kikapcsolódást néhány látványos jelenettel. Lássuk, hogy mi lett ezekből az apró elvárásokból.

"Évek óta keringenek sejtelmes pletykák egy titokzatos helyről a Nevada sivatag közepén, ahol az emberek gyakran megmagyarázhatatlan dolgokra lesznek figyelmesek. A hely a Boszorkány-hegy nevet viseli és amikor egy las vegasi taxisofőr két természetfeletti erőkkel rendelkező tinédzsert talál a kocsijában, olyan kalandokba keveredik, melyekről korábban álmodni sem mert. Felfedezik, hogy a világ megmentésének titka rejtőzik a hegy alatt, ezért páratlan versenyfutás kezdődik nemcsak a kormány embereivel és a gengszterekkel, hanem még az idegen fajok képviselőivel is, akik mind próbálják az útjukat állni."

 Érdekes a sztori, de megjelent a túl sokat akar a szarka, de nem bírja a farka effektus. Az még elfért volna a filmben, hogy csak az emberek üldözik hőseinket, fölösleges volt az "idegen fajok" képviselőit is beleerőltetni. Nélkülük egy egyszerű történetet kaptunk volna szokásos amerikai családi film stílusban. Az eredeti felállásban viszont egy kusza vagy három cselekményszálas képződményt láthattunk. Pedig az alap nem volt rossz. Igaz, ez A Boszorkány-hegy csak remake, de még a 21. században is üdítően hat az emberszerű űrlény ábrázolás és az amúgy szokásos "foglaljuk el a Földet" terv is elvetődik. A történet is tud izgalmas lenni: láthatunk taxi üldözést, menekülést űrhajóval és még esetleg a sci-fi találkozókra járóknak is megdobbanhat a szíve, még ha nem is a film izgalmaitól. Nagyjából megvannak itt az akciófilmekre jellemző vonások is, de valahogy úgy éreztem, hogy mégsem tud lekötni a film. Talán a "pihenős" és az akciós részek aránya volt rossz? Hát, igen. Jó volt az aranyos kutyát meg a gyerekek képességeit nézni, de huzamosabb ideig nem igazán.

Nem tudom, hogy ki hogy volt vele, de ebben a verzióban a gyerekek ridegek voltak. Nem érezni köztük testvéri szeretetet, kötődni se igen kötődnek taxisofőrjükhöz, csupán a zárójelenetekben. Szerencsétlen védelmezőnk, Jack Bruno még kedvelhető lenne, ha nem beszélne sokszor hülyeségeket. Például nem fért a fejembe, hogy miért veszekedett a két gyerekkel azon, hogy "miért ültek be a taxijába?", amikor pont ő követte őket azután, hogy először kiszálltak. A fontosabb karakterek közül a doktornőt, Alex-et kedveltem igazán. Gonoszaink sem emlékezetes figurák, főleg nem az idegenünk. Az emberekben még volt egy kis ész és félni való is.

Szegény filmről sok csúnya dolgot írok, pedig nem tartom hulladék alkotásnak, csak nem épp a legjobbnak. Disney családi filmnek készült valahogy a 9-13 éves korosztály közötti nézőközönségnek, nagy elvonatkozásokat, hiper-szuper jellemeket és kapcsolat ábrázolást nem lehetett várni. De a technika és a zene a helyén volt. Technikai szempontból mindenképpen megérte újraforgatni a filmet. Először is az UFÓ-s anyagokból összevágott nyitó zseniális. Aztán nem látni (még), hogy a háttér élesen elválna az effektektől, a gépezeteknek sincsen stúdió hangulata, élethűen hatnak. A zene nem üti meg Mozart szintjét, de jól megválogatott, megragad az ember fejében. A búcsújelenet aláfestő dallama pedig gyönyörű szép.

Nem rossz A Boszorkány-hegy, csak nem érdemes egynél többször megnézni. 6/10. Aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, annak tökéletes.