Antigané

Ian McDonald a kortárs sci-fi irodalom talán egyik legtermékenyebb írója, legalábbis az eddig majdnem 20 kötetet számláló életműve és számtalan novellája erről tanúskodik. Ennek ellenére hazánkba csak most kezd némi népszerűségre szert tenni legújabb sorozatával, a Lunával - annak ellenére, hogy három könyve, a Brasyl, A síkvándor és A dervisház megjelent magyarul. Az első kötetet, az Újholdat számos blog és lista ajánlja, a hype-ból nem tudtam kimaradni így. De itt jól megérdemelt a rajongás.

A könyv legelején nehéz belerázódni a különböző karakterek szemszögébe és felvázolni magunkban a Holdon uralkodó családok kapcsolatrendszerét. Legalább 8 szereplőt (vagy többet) követünk az első oldalakon, akiket különböző problémák foglalkoztatnak, teljesen különböző közegben mozognak, és vagy ezerfele tartanak. Körülbelül a 60. oldalra minden letisztul és átláthatóvá válik a regény világa, megjelenik előttünk a képzeletbeli sakktábla, amin a holdbéli családok játszák a holdbéli trónok harcát. Ugyanis a Corták-Mackenzie-k közötti játszmákat is akkora tételekkel játszák, mint a Lannisterek George Martin regényfolyamában Westeros más uralkodó családjaival. Hasonlóan szövevényes intrikákat szőnek egymás ellen, mint a példaként felhozott fantasyben. Ezenfelül vagyonok, kapcsolati tőke és persze életek felett döntenek, és mindezt a családért teszik - ez utóbbi vonás a Trónok harca-utóérzés mellett a maffiafilmeket is eszünkbe juttatja.

Azonban ezek az érdekharcok lassan körvonalaózdnak, McDonald gondos építkezéssel alapozza meg őket. Családi ebédek, kötelező pofavizitek és tárgyalások - mindezek azért, hogy megismerjük minden egyes személy indítékait, melyekből a későbbiekben majd nagy gondok származnak. Azonban ezek a részek is vannak annyira érdekesek, hogy megbocsátjuk az írónak, amiért a könyv utolsó negyedében lövi csak el a petárdáit. A cselekmény fokozatos felépítése mellett pedig a világépítésre is jut idő, sőt. Egy teljesen hiteles (már amennyire egy elképzelt benépesített Holdtól ez elvárható), élő-lélegző holdkolóniát vázol fel előttünk hihető technológiai fejlettséggel, sajátos nyelvjárással, szokásokkal és társadalmi csoportokkal. Saját Földünkhöz hasonlóan itt is a legnagyobb luxus körülményektől egészen a legpuritánabb vidékig minden megtalálható. Van, ahol a levegő vétel teljesen természetes dolog, máshol pedig még egy sóhajért is kemény pénzt kérnek. McDonald ötletei egyszerre ismerősek és újszerűek, és ahogy mindezeket kibontja az szédítő.

A világépítés mellett a karakterekre is hasonló figyelmet fordít a szerző. A legnagyobb figyelmet Adriana Corta, az ötödik nagy család fője kapja, aki a földi életétől kezdődően meséli el, hogyan jutott a Holdra és vált sikeres vállalkozóvá. Mellette hangsúlyos figura még két fia, Lucas és Rafa, és a külön utakon járó lánya, Ariel. Az unokák közül a legtöbbet pedig Lucasinhóval találkozunk, akinek a szemén keresztül főleg a Hold társadalmába és annak szexuális szokásaiba kapunk betekintést. Plusz érdekes szemszög még Mariáné, a holdbéláé (a Földről érkezett személy), aki véletlenek során kerül szorosabb kapcsolatba a Corta családdal. Az ő fejezetei azért is érdekesek, mert mint kívülálló, megmutatja a Hold azon oldalát, ami a vezető családok otthonaiból nem látszik. A többi karakter (pl. Wagner, a negyedik Corta vagy Luna, Adriana másik unokája) nem sok szerepet kap az Újholdban, pedig szinén érdekes figuráknak tűnnek, ezért sajnálom, hogy nem ismerjük meg őket jobban. Bár az itthon jövőre megjelenő második kötetben, a Wolf Moonban szerintem esélyes, hogy Wagner (mivel farkasként is hivatkoznak rá) több szerephez juthat. Szóval bőven van esély rá, hogy az itt háttérbe szorult szereplők több szerephez jutnak a jövőben.

Összességében az Újhold megérdemli az őt övező hype-t, valóban egy jól megírt történet, ami köré egy élvezetes világot is felhúzott a szerző. És mivel a vége izgalmasan zárult, ezért eléggé kíváncsi vagyok a folytatásra. Az élvezeti értékből csak a döcögős indulás von le valamennyit - így lesz 9/10 pontos a blogon a könyv -, de ezenkívül korrekt mű, ajánlom minden sci-fi rajongónak, és nem sci-fiseknek is.

2002-ben robbant be Richard K. Morgan a sci-fi világába legelső regényével, a Valós halállal. Különleges cyberpunk és hard-boiled krimi hibride nevet szerzett neki, továbbá teljes állású íróvá válhatott, hisz olyan jól hozott a könyv (olyan cirka 1,000,000 dollárt). Morgan ezután is jelentkezett regényekkel (ott van például a Hősöknek való vidék trilógia), de a közönség (aka. az egyszeri kultúrafogyasztók) 2018-ig nem fedezte fel Morgant. Aztán a Netflixen debütált az egyik legköltségesebb sorozatuk, az Altered Carbon, vagyis a Valós halál adaptációja.

Tartalom:

Forrás: Snitt

Bevallom, az eredeti művet nem olvastam, viszont az Altered Carbonról érkező első anyagok, majd a trailer meggyőzött, hogy nekem ezzel mégis próbát kell tennem. A teljes élmény felemás lett végül, de megbánásról nem beszélhetek.

A sorozat egy érdekes narratívával meséli el az eseményeket: van egy alap ügy (ki ölte meg Bancroftot?), ami valamilyen szinten előttünk marad, de bejön mellé több mellékküldetés (pl. Lizzie, majd egy titokzatos körülmények között elhunyt nő). Ezek először mintha csak arra szolgálnának, hogy kitöltsék az évadot, de az utolsó részekben kiderül, szó sincs erről. Itt minden a végkifejletnek van alárendelve, nagyon okosan (a Geekz Facebook csoportjából pedig megtudtam, hogy ezt Open World dramaturgiának hívják). Az ügyek mellett a sorozat még elmerül a szereplőkben is, de leginkább az ügyeletes antihősre, Takeshi Kovács karakterére fókuszál. Mindezt megkoronázva megkapjuk az egyik leglátványosabb cyberpunk valóságot, egy olyat, ami a legújabb Szárnyas fejvadásszal vetekszik. Ezek mind ígéretes dolgok egy történetnél (számomra mindenképp), de valamiért mégsem áll össze egy érző, működő sorozattá. Tudjátok, egy olyanná, amiért szívvel-lélekkel lehet lelkesedni.

Az első részekben még megvolt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet. Kovács eléggé megfogott (részben hozzájárul Joel Kinnaman is), akiben ott a hard-boiled krimik cinikus nyomozója. Természetesen később kiderül, SPOILER? hogy vannak érzései és egész emberi. Ez nekem kicsit elvitte a giccs fele a sorozatot, de logikus lépésnek is tartom, hisz így érthetőbbé válik, miért lett Kovács az, aki. A főhős mellett még érdekesnek találtam a főkonfliktust (Bancroft előző testét ismeretlen elkövető ölte meg), aminél végig erősen jelen van az áldozat is, mint kvázi szemtanú. Azonban a hasonlóan érdekes mellékszálak behozatalával valahogy a gyilkossági ügy érdektelenné vált, és őszintén a "Man With My Face" epizódig (ez a hatodik) eszembe se jutottak Bancrofték - ami egy 10 részes sorozatnál kicsit rossz arány. És itt fogalmaznám meg a legnagyobb problémámat az Altered Carbonnal: Annyira figyelnek a néző figyelmének eltereléséről, hogy végül a történet pontos kimérésében és kidolgozásában valahol elveszik az egész varázsa. Az a varázs, ami beránt és megtart.

10 epizód után azt érzem, hogy a sorozat kicsit olyan, mint a látványvilág és társadalom, amit a cselekmény köré kreáltak: szép, mutatós, keresed az állad utána, látod, milyen zseniálisan megcsinálták, de aztán emögött nincs semmi, ami megadná az egésznek az emberségét. Hasonlatomban emberség alatt pedig a már hiányolt varázst értsük. Nincs, ami érzelmileg kössön az egész univerzumához.

Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.

Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 

1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):

Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.

Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.

1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):

A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.

Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.

2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):

2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)

2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):

Karácsonyi különkiadás: White Christmas:

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni

2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék

A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim

A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz

A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo

2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról

A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon

A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek

Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

Forrás: Port

Öt év angol szak alatt igazi kedvenccé nőtte ki magát Margaret Atwood a képzeletbeli kedvenc íróim listámon. Első találkozásunk, a Penelopeida nem volt feltétlen felhőtlen (de mindenképpen egy érdekes gondolatkísérletnek tartom), viszont a "szerelem" A szolgálólány meséjével kezdődött, majd folytatódott a MaddAddam trilógiával. Habár itthon nem nagyon ismert az írónő munkássága (ezt a magyarul hiányosan elérhető életműve és annak a kevés könyvnek a rossz eladása is bizonyítja), tudtam, angol nyelvterületen ünnepelt kortárs írók egyike. Így valahol nem is lepett meg, amikor 2017 elején megjelent az első trailer a Hulu gondozásában készülő Atwood-adaptációról: A szolgálólány meséje. 

Nem felkészületlenül ültem be a Valerianra. A Geekzen és az augusztusi Filmvilágban alaposan körbejárták a film alapját adó képregényt, amit 1967-ben Pierre Christin és Jean-Claude Méziéres (Bessonnal is jóban vannak és dolgoztak együtt) indított útjára René Goscinny (Asterix-képregények) magazinjában. A képregény ismeretében arra készültem, hogy egy azokhoz képest lebutított kalandfilmet kapok. Többé-kevésbé ez így is történt, de inkább kellemeset csalódtam, mint bosszankodtam.

A pozitívumok mellett sajnos nehéz szemet hunyni a bosszantó negatívumok mellett. Sőt, nem is lehet. A Valerian legnagyobb hibája igazából maga a történet, amiből dolgoztak. Az Ezer bolygó városa az 1969-es részen (L'Empire des mille planétes, azaz Az Ezer bolygó birodalma) alapszik, ami kicsit érthetetlen, mivel maga a képregénysorozat nem ezzel kezdődik. Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy Bessonék egy történet közepéből ragadtak ki valamit. Ennek tudatában a fantasztikus nyitójelenet után reménykedtem benne, hogy kapunk egy rövidebb ismertetőt a szereplőkről és a munkájukról, hogy Valerian-szűz nézőként jobban bele tudjunk rázódni a világukba. Ez a bizonyos gyorstalpaló sajnos elmarad. A képregényben evidens, hogy nincs ilyen, mivel már x rész óta Valeriannal és Laureline-nal járjuk a galaxist, de a film esetén ez nem így van. Az alapozás kihagyásából pedig rengeteg baki van a filmben. Azontúl hogy nem tudjuk, hogy a két főhős mitől lettek ügynökök, hogyan kerültek a szervezetbe, aminek dolgoznak, még az ő motivációjukat se értjük. Ezentúl az Alpha világát is csak nagyon felületesen ismerjük meg, miközben bőven lenne potenciál benne (esetleg egy Valerian-sorozatban kibontani?). Röviden egy kellő felvezetés nélkül úgy érzem, nem tudok semmit erről az univerzumról, csak minden olyan tessék-lássék módon van itt. A karakter nélküli szereplőkre visszatérve az őket játszó színészek sem képesek javítani az ő ürességüket. Dane DeHaan vicces a legelején, amikor próbálja elcsábítani Cara Delevingne-t, de semmi több. Maga Delevingne pedig szinte nem is színészkedik, csak néha jelenik meg az arcán egy-egy mosoly. A magyar szinkronhangja több érzelemmel adja elő a szerepét, és sokszor kínos is a vásznon, hogy a hang érzelmei nem passzolnak a színész játékához, és nem a szinkronszínész hibájából. 

Emellett még meg kell említenem a film ritmusát. Sokszor epizódikus a cselekmény, ami nem feltétlen lenne baj, ha nem volna főcselekmény. Itt van, aminek a megoldásához szerencsére kicsit kerülőúton jutunk el, ami ad némi izgalmat, de mégis nagyon vontatottnak érződik ez az út. A hősök sokszor tesznek ilyen-olyan indokkal fölösleges kitérőket, amelyek miatt - ahogy azt sok kritika is írta, mint például a Port - a néző meg is feledkezik arról, mire kéne kifutnia az egész cselekménynek. 

Összességében azt tudom mondani, hogy a Valerian és az Ezer bolygó városa egy elég közepes film lett, amit nagyrészt a látvány vitt el a hátán, így kap tőlem egy 6/10-et. Voltak benne zseniális részek, nevetni is tudtam néha, a történet is lekötött. És kövezzetek meg, de még Valerian és Laureline flörtölésén is tudtam szórakozni. Viszont még mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ennél többet érdemelt volna Franciaország kultképregénye. Megyek is Bookdepositoryn megnézni, mennyiért rendelhetem meg angolul a képregényeket.