Antigané: életrajzi

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életrajzi. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 23., szombat

Freddie Mercury ennél többet érdemelt volna - Bohém rapszódia

Chibi Zsó február 23, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A filmek sorát a Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt Bohém Rapszódiával folytatom.

Tartalom:

A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit.

Forrás: Port

A Queen zenéje örök, Freddie Mercury pedig legenda. Mégis, mitől másabb ő mitőlünk? A Queen film ennek bemutatására tesz kísérletet - gondoltam. Bár ha ezzel az elvárással ülünk le megnézni a filmet, könnyen csalódunk. Viszont ha egy szórakoztató történetet várunk, akkor egy jól felépített alkotást kapunk, amiben mindent megtalálunk, ami egy hollywood-i meséhez kell. A nem hétköznapi hős elszántságának köszönhető felemelkedése, szerelem, személyes dráma, majd mindennek a csúcspontja - nagyjából ezeket az állomásokat járja be a Bohém rapszódia. És hogy ez a recept működőképes legyen a vásznon, igen, kellett változtatni a valóságban történteken. Ezt nézőként vagy elfogadjuk, és élvezzük, amit kapunk, vagy nem fogadjuk el, és ignoráljuk a film létezését. Szerintem nem is ez a Bohém rapszódia hibája, hanem az, hogy nem mert elég merész lenni a műfajában, az életrajzi filmben.

A film első felénél még éreztem, hogy van esély egy komolyabb drámai történet kibontakozására, hisz számos olyan témát érint, ami elkel egy ilyen kaliberű sztorihoz: Freddie különcségét, az apjával való ellentmondásos kapcsolat, szakítás a pakisztáni hagyományokkal, a Mary Austinnel kezdődő szerelem, és persze az első fellépések és a Queen kezdete, majd az önmaga előtti coming-out. Aztán ahogy haladunk a felfelé ívelő karrier bemutatása felé, ezek a feldobott labdák kibontás nélkül maradnak, és ez sajnos végigkíséri a filmet. Esetlen Freddie és a többiek szétválása, az apa hirtelen jött elfogadása, de az igazi mélypont az, ahogyan Mercury biszexualitását (és nem homoszexualitása!) ábrázolják. Az egész egy sablonos hollywood-i coming-out sztori, semmi több. Bár felszínesen ismerem Freddie és a Queen történetét, de határozottan emlékszem rá, mekkora döbbenet volt, amikor Freddie elmondta nyilvánosság előtt is, hogy biszexuális, mert nemigen teregette ki a magánéletét. Szerintem érdekes lett volna megvizsgálni, hogy ez miért volt így, és amennyire lehet (és érdemes), eszerint bemutatni ezt a vásznon is.

Habár tartalomban elég felszínes a Bohém rapszódia, zenei részen és a Queen hangulat megidézésében remekel. A koncertek többsége szinte a megszólalásig élethű, akár a "Bohemian Raphsody" vagy más dalok előkészítése hangulatos és dinamikus, a filmet záró Live Aid koncert pedig ennek a tökéletes betetőzése. Ha közönségfilmként nézzük, akkor egy korrekt film a Bohém rapszódia, de ennél nem több. Nekem így 7/10-es film, amit nem tervezek többször megnézni, de nem is érzem olyan rossznak, mint ahogy azt több filmkritikus megfogalmazta itthon és külföldön is.

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

Chibi Zsó február 16, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A következő darab a 10 Oscar-díjra jelölt A kedvenc.

Tartalom:

A 18. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal. Ettől függetlenül a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail megérkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

Forrás: Port

Lanthimos filmje úgy indul, mint egy Jonathan Swift írás: finoman adagolja a szarkazmust. Belép Abigail (Emma Stone), Lady Malborough (Rachel Weisz) távoli kuzinja, előadja a kis utazását az udvarba némi angolos szofisztikáltsággal és illeten de perverz vagy hihetetlen epizóddal. Aztán ebből a lendületből hamar visszavesz a történet, és egy nyugodtabb tempóban folytatódik. Ekkor irányul a figyelem a lényegre, az az a három nőre: Anna, Sarah és Abigail. A rendező is itt bontakoztatja ki tehetségét, amit korábbi filmjeiban már megmutatott. A három szereplő hús-vér karakterek, sőt a stáblistáig kiismerhetetlenek maradnak. A főszerep Sarah és Abigail küzdelméé a királynő kegyeiért és a nemességgel járó kiváltságokért, látszólag. Azonban a 120 perc sokkal inkább szól arról, hogy egyik pillanat vagy hirtelen jött felismerés hogyan képes gyökeresen megváltoztatni az ember motivációit - ez utóbbi teszi igazán izgalmassá A kedvencet. A nézőt folyamatosan megdolgoztatja az, ami épp a vásznon történik a három nő között, kit mi motivál épp, és meddig képesek elmenni az épp aktuális cél érdekében.

Közhely, de a színészek nélkül mindez nem működne. A legtöbbet Rachel Weisz és Emma Stone játszik, és a történet fő cselekményét is ő karaktereik befolyásolják. Weisz határozott, kimért és őszinte nő, aki képes végigvinni az akaratát - legyen szó személyes befolyásáról vagy politikáról. Őt látva azonban szinte ellentmondásos dolgok merülnek fel: őszinte hazafi, vagy saját érdekét néző ember, esetleg egy hataloméhes nő? Weisz mindegyik szerepben megmutatkozik. Ezzel szemben Stone karaktere a megjátszás nagy mestere, aki nem csak környezetét, hanem eleinte még a nézőt is teljesen megvezeti mosolyosával és kedvességével. Az utóbbi játékból csak néha-néha esik ki, de az is olyan minimális, hogy alig lehet észre venni. Ezenfelül egyfajta kettősség is jellemzi a játékát, még a környezetének szánt kép esetén is. Például a tartalomleírást követő képen: első ránézésre egy kedves és szép lányt látunk, aki várja a királynő parancsát, de ha jobban megfigyeljük a szemöldökök állását és a szájzugot, látszik, hogy nem teljesen tiszta szándékú a szereplő. Ezek az apróságok teszik számomra Stone alakítását kiemelkedővé ebben a filmben. Ő és Weisz játéka mellett háttérbe szorul Olivia Colman mint Anna királynő, de elesettsége és őrülete abból a kevés jelenetből is teljesen átjön. És érdekes, de nem hagy nyugodni: vajon a királynő tisztában van vele, hogy játszanak vele? Ugyanis Colman egy-egy mozzanata, főleg a film vége fele erre is enged következtetni. Szóval kiismerhetetlenségben bőven felveszi a versenyt a másik két aktív szereplővel.

A kedvenc legnagyobb erőssége a karakterek összetettsége és a színészek, akik ezt megjelenítik. A barokkos díszek és a néha fel-felbukkanó szatirikus társadalomkritika csupán mellékes szerepet játszanak, érdekes kiegészítői három nő karakterdrámájának. Részemről 9/10-es élmény, a tavalyi filmek egyik legjobbja.

# 2018 # A kedvenc

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

Chibi Zsó december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem.

Tartalom:

"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján

Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.

A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

# 2017 # adaptáció

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

Chibi Zsó augusztus 05, 2017 0 Comments

A most fiatalnak vagy fiatal felnőttnek számító korosztálynak az űrkutatás és az űrverseny időszaka már-már mítoszinak tűnik, hisz már csak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy épp könyvekből és filmekből ismerik az elmúlt évek eseményeit. És mivel mi már csak szájhagyomány útján hallunk az emberi történelem ezen szakaszáról inkább tűnik az egész pátoszosnak, mint valóságosnak. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy jártunk-e a Holdon, inkább azt érzem, nem ismerjük a teljes történetet. Pedig bőven akadnak olyan pillanatai ennek a korszakra, amire nem feltétlen lehetünk büszkék. Ezekkel a pillanatokkal néz szembe a Gagarinról készült életrajzi film, de Theodore Melfi tavalyi, Oscarra is jelölt filmje, A számolás joga is. A történet három afro-amerikai nő karrierjét mutatja be a NASA-nál. Utólag köszönöm Ádámnak, hogy felhívta figyelmemet a filmre.

Tartalom:

"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni. "

Forrás: Port

A film alapjául Margot Lee Shetterly azonos című dokumentumregénye szolgált, ami a II. világháborútól kezdve egészen a hidegháború végéig nyomon követi a három nő - Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson - életútját. Mindhármuké külön érdekes sors rengeteg küzdelemmel és sikerrel egyaránt, igazi példaképek lehetnek bárki számára. A film kisebb szeletet metszett ki a hölgyek életéből, ahogy az a fenti tartalomleírásból is kiderül: épp egy szükségessé vált kinevezéskor látjuk őket, az ő esetükben egy addig megszokott életük egy új szakaszában - mint egy jó novella esetében. Ezzel indul az amerikai társadalom egy olyan részének bemutatása, amire nem feltétlen lehetnek büszkék. Nagyon érdekes kontraszt volt végig, amikor különböző archívfelvételeket (pl. Kennedy beszédei) láthattunk a közös összefogásról és célról, de közben a tényleges munkálatokban a három főszereplőt folyamatos atrocitások érték azért, mert színes-bőrűek. Az akkor Virginia államban (ahol a történet játszódik) még érvényben lévő Jim Crow-törvény (röviden: eszerint szegregálták a feketéket) pedig a hétköznapi életet is nehezítette számukra. Kérdés, hol van itt az egyenlőség és az együtt írunk történelmet-elv? Természetesen mindannyian tudjuk a választ, és a körülmények miatt is fantasztikus a három tudósnő teljesítménye, hisz az előítéletek és szegregáció ellenére jutottak el oda, ahova.

A film fokozatosan mutatja be, hogy Katherine, Mary és Dorothy milyen belső harcokon mennek keresztül a szakmai elismerésük kivívásáért. Eleinte még ők is ragaszkodnak a törvényesített, de végtelenül nevetséges előírásokhoz, miszerint külön kávégépből kell napi italukat főzni, vagy az egész történetet végigkísérő motívum a szegregált mosdó, ahová Katherine-nek vagy 40 perc eljutni, mert egy másik épületbe helyeztek egyet. Aztán eljön az a határ, amit már egyikük sem visel el, s ezzel együtt kirobbantják a maguk forradalmát.

Fontos a film témája, hisz annak ellenére, hogy a legtöbb fejlettnek nevezett országban azonos jogokkal rendelkezünk, a mindennapjaink még nem mentesek a faji alapú megkülönböztetéstől. Saját hazánkból és más európai országokból is számtalan példát tudnánk mondani rasszizmusra vagy kirekesztésre. Az USA-nál maradva ott van a Harvard, ahol idén először sikerült elérni, hogy abszolút többségben nem fehérek, hanem a kisebbségek tanulnak a neves intézményben. Ehhez vagy 380 év kellett. De ha nem a rasszizmus problémája felől közelítünk, akkor is fontos alkotás A számolás joga. Az iskolában, később pedig a munka világában is ér minket hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert introvertáltak, érzékenyek vagyunk, nem öltözünk a legelső divat szerint, nem nyaraltunk Görögországban, vagy pont azért, mert igen, vagy egyszerűen nem néznek minket intelligensnek - végtelenségig lehetne folytatni az ilyen esetek felsorolását. Mondanivaló tekintetében ez a film ezekről is szól.

Fontos történet fontos emberekről, azonban a felépítése nem teszi teljesen lehetővé azt, hogy a film felérjen a témához. Ahogy már említettem három nő életét ismerhetjük meg a NASA falain belül, de ennek ellenére is a legnagyobb figyelem egyvalakire jut: Katherine. Már az első percekben megtörténik az ő kiemelése, amikor látjuk gyerekként és a szülei küzdelmét azért, hogy a szegregáció ellenére is a lányuk fantasztikus képességeinek megfelelő elit iskolát találjanak. Dramaturgiailag valószínűleg John Glennt űrbe juttatása igényli a matematikus középpontba helyezését, viszont - ahogy a Port.hu egyik cikkében is írják - "sokkal több emberről szól a történet, mint amit a filmben látunk." Katherine mellett háttérbe kerül Mary és Dorothy, az ő útjukat olyan mélységig, mint a matematikusnőét nem ismerjük meg, miközben hasonlóan fontosak: egyikük kiharcolta, hogy ugyan ott tanulhasson, ahol a fehérek, a másik pedig bizonyította, hogy ugyanúgy el tud látni egy vezetői munkakört, mint bárki más. Röviden Katherine kiemelésével, de a többiek párhuzamos bemutatásával nem feltétlen érezhetjük azt, hogy mindenkit teljesen megismertünk, a valószínűleg meglévő szándék ellenére. Talán sorozatként jobban működött volna a három hölgy élete (1 évad 1 nő), mint a filmvásznon, s kevésbé éreznénk azt, hogy valami kimaradt.

Természetesen nem rossz film A számolás joga, sőt, fontos alkotásnak tartom, és örülök, hogy elkészült. Annyi a baj csak, hogy nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a három főszereplő története között. Emellett - bár nem emeltem ki fent - megvolt itt is a hollywoodi filmek "gyerekbetegsége", ami engem mindig irritál: szájbarágás. Szerencsére sok jelenet inkább képileg jelenítette meg a nők megkülönböztetést, ezzel is jobban érzékeltetve a kirekesztés érzését (lásd fenti totál plánt/nagytotált), a színésznők szájába rakott direkt mondatok nagyon rontották a már említett zseniális képi megoldásokat. Így lesz nálam 8/10. A jövőben pedig mindenképpen sort akarok keríteni Shetterly dokumentumregényére, amiben többek között egy negyedik hölgy, Christine Darden is bemutatásra kerül.

# 2016 # A számolás joga

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

Chibi Zsó április 14, 2017 0 Comments

Be kell vallanom, hogy habár voltak jó pillanataim fizikából, valahogy mégsem nőtt teljesen a szívemhez a tárgy, főleg nem középiskolában. Ettől függetlenül a csillagászat mindig érdekelt, és olyan dolgok is, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen egy fekete lyuk és hasonlók. Ilyen jellegű érdeklődésem miatt próbálkoztam Stephen Hawking könyveivel (pl. Az idő rövid története), de gyenge voltam hozzá. Ettől függetlenül minden tiszteletem Hawkingé, és remélem, egy olyan elme, mint ő még sokáig fog élni. És végül ennek a tiszteletnek köszönhetően jutottam el az ő és első felesége, Jane Hawking kapcsolatáról szóló filmhez. Ez A mindenség elmélete.

Tartalom:

"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."

Forrás: Port

Ha valaki még nem látta a filmet, annak előjáróban mondanám, hogy A mindenség elmélete Jane Hawking életrajzi könyve, Utazás a végtelenbe alapján készült. Ennek tudatában jobb, ha a jövőbeli néző egy, a feleség szemszögéből elmesélt történetet vár. Természetesen maga Hawking alakja is erősen jelen van, hisz mégis ő a világhírű tudós, aki minden pillanatban képes volt önmaga maradni, de inkább Jane nézőpontja uralja a filmet. Ezzel nincs is baj, továbbá Hawking egy nyilatkozata szerint reális is az, amit volt neje ír a könyvében. Ha inkább a tudósra és az elméleteire vagy kíváncsi, lehet, ez nem a te filmed lesz. Kitty Ferguson könyvét olvasd akkor. Viszont ha érdekel a házas élete, akkor egy igazi, szívszorító drámát kapsz a szeretet igazi próbájáról. Kevés a tudományos rész, így nyugodtan próbálkozzanak azok is, akiket ilyesmi riasztana el. Stephen és Jane egy nehéz feladatba vágnak, mint házaspár: együtt kell élniük egy ritka betegséggel (mozgatóideg-sorvadás), ami gyorsan emészti fel Hawkingot - az idő haladtával pedig mindkettejüket. A film mindent feltár ebből a kapcsolatból: a kitartó küzdelmet a normális életért, az ebbe való belefáradást, a kiút keresést és azt az erőt, ami mindig visszavisz minket hálátlan feladatainkhoz. Ebben az életben a Hawkingot körbevevő tisztelet, a világhírnév és a mindenség elmélete csupán mellékes történések.

A mindenség elmélete kissé hollywoodiasan mutatja be Hawkingék történetét, azaz erősen az érzelmekre épít, de az alapanyag annyira erős, hogy a szentimentalizmus teljes megbocsátható. Egyrészt azért, mert nincs teljesen a nézők arcába tolva Hawkingék helyzete. Eddie Redmayne és Felicity Jones végig úgy játsszák a Hawking házaspárt, hogy habár első ránézésre a boldogságot és a kimeríthetetlen szeretet látni rajtuk, mozdulataikban és tekintetükben ott van a valós helyzet: Miért kell ezt csinálnunk? - kérdezik magukban folyton. Így halad a történet, mindenre kellő időt szánva, egészen az utolsó jelenetig. Ott ugyanis megtörik ez a jó tempó, a Hawking házaspár kapcsolatát lezáró rész (azaz válásuk pillanata) hirtelen jön, mindenféle felvezetés nélkül, ügyetlenkedések következtében. Bárhogy is történt ez a valóságban, nézőként úgy éreztem, itt megbicsaklott a film. A lezárástól eltekintve A mindenség elmélete egy igazi dráma olyan emberekről, akikre igazán érdemes felnézni, és erőt meríteni példájukból. 9/10-es filmélmény, mindenképpen nézzétek meg, és készítsétek be egy százas zsepicsomagot is.

# 2014 # A mindenség elmélete

2017. március 31., péntek

Állatkerti gondozók a háborúban

Chibi Zsó március 31, 2017 0 Comments

Mi is egy jó trailer dolga? Egyszerre legyen reklám és összefoglaló, egy kis klip, ami felkelti a néző kíváncsiságát. Ezeknek az elvárásoknak maximálisan eleget tesz a Menedék (The Zookeeper's Wife) előzetese. Érdekes témát ígér (hogyan mentett zsidókat a varsói állatkert felesége), mindezt szép kivitelezésben és környezetben - engem legalábbis ennyivel megvett magának a film. Lássuk, mennyire váltotta be Niki Caro filmje a hozzáfűzött reményeket.

Tartalom:

"Igaz történet egy nőről és anyáról, aki százak megmentője lett a második világháborúban. 1939-ben Lengyelországban Antonina Żabińska, és a férje, Dr. Jan Żabiński vezették és gondozták a virágzó Varsói Állatkertet. Amikor hazájukat megszállják a nácik, a megdöbbent Jan és Antonina azzal szembesül, hogy ezután a Birodalom újonnan kinevezett fő zoológusának, Lutz Hecknek kötelesek jelenteni. A saját eszközeikkel harcolva Antonina és Jan titokban az Ellenállásnak kezdenek dolgozni. Tervet eszelnek ki arra, hogyan tudnának életeket menteni a varsói gettóból. Ám ezzel Antonina magát, sőt a gyermekét is nagy veszélybe sodorja..."

Forrás: Port

A moziból kijövet elég vegyes érzéseim voltak a Zookeeper's Wife-al kapcsolatban (nem fogom a magyar címet használni, mert indokolatlannak tartom a címcserét). Nagyon sok erős vagy megindító jelenettel operál, nagyon sok jó témát is bedob, de sokszor azt éreztem, ezekből a potenciális elemekből nem áll össze egy kerek, jól felépített film. Pedig a történet is jól kezd: betekintést nyerünk a Żabiński család életébe és az állatkert üzemeltetésének részleteibe. Minden idillinek tűnik, azonban már gyülekeznek a viharfelhők (lásd: a Żabińskiéknál tartott est), majd le is sújt a vihar, így lesz a paradicsomból pokol - mindezt nagyon erős képek teszik még hitelesebbé. Utolsó tőrdöfésként a szeretett állatok elpusztulnak vagy azoknak a náciknak a kezére kerülnek, akik az állatkert romjain állomásoznak. Żabińskiék már épp beletörődnének szomorú sorsukba (nincs állatkert, így talán már céljuk sincs), amikor egy új lehetőség adódik: egy zsidó származású barátjukat is a gettóba akarják zárni a megszálló németek. A férfit és más zsidókat is védve Żabińskiék egy menedéket alakítanak ki az állatkertjük romjain, Azonban résen kell lenniük, hisz mindenhol náci katonák masíroznak. Röviden, adott egy izgalmas helyzet (természetesen mi, nézők szemszögéből izgalmas), amihez a főszereplőknek nagyon okosnak és rátermettnek kell lenniük, hogy gond nélkül el tudják kerülni a lebukás veszélyét. Mindezt sok feszültségkeltéssel és némi thrilleres borzongással fel is lehetne építeni, de a rendező kihagyja ezt a ziccert - és így (számomra legalábbis) borult az egész film is.

Niki Caro próbál mindent bemutatni: hogy menekítik, majd rejtegetik a zsidókat, Antonina hogy próbálja kihasználni a német zoológus, Lutz Heck vonzalmát az üldözöttek védelmében; hogy a férjét elfogja ilyenkor a féltékenység, de a nemes cél (megmenteni barátját és annak sorstársait) érdekében megpróbál uralkodni érzelmein; továbbá azt is látjuk, hogy a házaspár milyen viszonyt alakít ki a bujdosókkal. Ezeken felül pedig kapunk nemi erőszakot, trauma feldolgozást és még nagyon sok komoly, kibontanivaló témát. Sok minden van itt, de kevés az idő; vagyis inkább azt mondanám, hogy lehet a kevés játékidő miatt (124 perces a film), de minden súlytalannak hat. Nincs mélysége az Antonina-Lutz-Jan szerelmi háromszögnek. Nem érezni annak a játszmának a mélységét, amit Antonina űz, még akkor se, ha sírva tör ki, hogy ő minden egyes percben retteg. Nem érezzük, hogy mekkora veszélyt jelent Żabińskiéknak a zsidók menekítése és bújtatása, hisz a filmben úgy tűnik, a németek buták és vakok, akkor se tűnnének fel nekik a menekülő zsidók, ha azok 5 centiméterre lennének tőlük. Mindez miért? Egyszerűen semmi sincs úgy felépítve és bemutatva ebben a filmben, hogy Te, nézőként teljesen átéld azt. Minden nagyon szépen van filmezve, de nem érzed, mi van a szép kép mögött. Sejted, hogy mit kéne érezned, de mégsem tudsz azonosulni a film világával és szereplőivel, mert a legtöbb dolog hirtelen jön, és aztán csak úgy lóg a levegőben. Néhány jelenet (pl. valaki elvesztése, családok szétszakadása) tud némi érzelmet kicsikarni az emberből, de ez is inkább hollywood-i giccsességnek hat, mint valóban érzelmekkel teli, átélhető jeleneteknek.

Összességében, túl sokat vártam a The Zookeeper's Wife-tól trailer alapján. Egy érdekes, feszültségekkel teli film helyett kaptam egy hollywood-i giccsparádét. Żabińskiék története és a holokauszt ennél mindenképpen többet érdemelt volna. 6/10 a pontszám a szép filmezési megoldásokért, a korhű díszletekért és a film elejéért. Ha van a moziban jobb néznivaló (és azért kaptunk pár erős premiert a héten), azért inkább arra vegyetek jegyet.

# 2017 # adaptáció

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

Chibi Zsó szeptember 11, 2016 0 Comments

Lassan már másféle, hogy moziban láttam a Kódjátszmát (a moziért utólag köszi Antalnak) és kezdenek már megfakulni az emlékek, de mégis számos gondolat és érzés még él bennem a filmmel kapcsolatban. Ezeket eleveníteném most fel.

Tartalom:

"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott. Ez a tény szomorú szimbóluma is lehetne Turing életének, akinek homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia, Nagy-Britanniában ugyanis az azonos neműekhez való vonzódást ez idő tájt még betegségként kezelték. 1952-ben lelepleződött és választania kellett a börtön, vagy a hormonkezelés között. 1954-ben találtak rá holtan, az pedig a mai napig nem ismert, hogy öngyilkosság vagy merénylet áldozatává vált-e."

Forrás: Port

Közel egy időben futott a Kódjátszma és a Stephen Hawkingról szóló film, A mindenség elmélete. A 2015. januári Filmvilágban van is egy fantasztikus cikk a két alkotásról, ajánlom figyelmetekbe! De térjünk vissza kicsit a felszínesebb, amatőrebb szemlélethez, vagyis ehhez a bejegyzéshez. Annak, aki kevésbé ismertes a reál tudományok fejlődésében és nagy történeteiben (azaz olyan, mint én) a történet rengeteg érdekességet és izgalmat rejthet. Azonban így is érezhető, hogy a készítők igyekeztek reflektálni az aktuális trendekre és a nézők feltételezett átlag műveltségére. Ezt a szándékot leginkább a két főszereplőnél, Turingnál és Clarke-nél éreztem. Benedict Cumberbatch által megformált professzoron (mellékes megjegyzés: leginkább miatta vártam a filmet, és nagyon örültem anno az Oscar-jelölésének is) érezni, hogy beleillik a tévében és más filmekben látható tudós figurák közé. Ahogy a Filmvilágos cikk is kiemelni, Cumberbatch játékából visszaköszön Sherlock karaktere, de bizonyos tulajdonságaiban engem kicsit emlékeztet a Big Bang Theory Sheldonjára is. Mindeközben pedig Turing szerethető is marad és képes a mi hősünkké válni. Hogy mi a jutalma? Erősen spoileres, de szintén érdekes színfolt ez a történetben, talán ez adja az igazi drámáját is Turing történetének.

Turing mellett Clarke karaktere is illeszkedik a mai filmes trendekhez: talpraesett, önmagáért kiállni képes nő, aki intelligenciájával képes megmutatni, hogy bizony ő is ér itt valamit. Tökéletes párja Turing zsenijének, remek összhangot alkotnak - ezt nagyban köszönhetjük a két színésznek is. Emlékszem, mielőtt bármelyikünk is látta volna a filmet, Mira barátnőm aggódott, hogy Keira Knightley miként fog helytállni egy ilyen szerepben (ugye inkább romantikus filmekből ismerhetjük a színésznőt), de megnyugodhattunk, hisz teljesen jól hozta Clarke-t, s Cumberbatch mellett is remekelt. Rengeteg emlékezetes jelenetet köszönhetünk nekik (pl. a felvételi teszt).

Ami a történetet illeti: Ahogy fentebb is írtam, egy laikusnak újszerű élményt adhat, egy eddig tőle távol álló világot fedezhet fel (reál tudományok). Érthetővé, sőt élvezetessé és vonzóvó teszi ezt a környezetet. Igaz, mély matematikai problémákba nem megy bele, se egyéb Turinghoz köthető elméletekbe (pl. mesterséges intelligencia), csak épphogy érintik azokat, de mégis képes felcsigázni a néző kíváncsiságát. De ezek mellett a kódfejtés a fontosabb (természetesen), ami által visznek minket közelebb a tudományhoz és annak széleskörű hasznához. Legjobb módja volt ennek egy pörgős dráma bemutatása. Annyit tudok csak mondani, hogy meg kell nézni és közben érezni az egésznek a hangulatát. Én minden percét élveztem.

Jócskán megfakult emlékeimen keresztül is úgy érzem, hogy a Kódjátszma a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb filmje volt, egy teljesen új világot nyitott meg számomra. Eközben fontos, minket érintő problémákat boncol, miközben minden benne van, ami egy szórakoztató és tartalmas filmhez kell. 10/10 szerintem, teljesen közönségbarát alkotás.

# 2014 # angol-amerikai

2014. december 17., szerda

Jane Austen magánélete

Chibi Zsó december 17, 2014 0 Comments

Az egyik legismertebb és mai napig népszerű angol írónő Jane Austen. Regényei sokakat foglalkoztatnak, szellemes, de olykor megrovó megjegyzése pedig nagy előszeretettel idézik és persze Mr Darcy alakja is igen népszerű a női olvasók körében. Ha nem is minden olvasóban, de azért felmerülhet a kérdés, hogy vajon milyen események ihlették magát az írónőt romantikus regényei megírására? A Jane Austen magánélete erre a kérdésre ad választ.

Tartalom:

"A XVIII. századi Angliában ostobaság volt szerelemből házasodni. Mr. és Mrs. Austen a gazdag Mr. Wisley-t nézte ki lányuk, Jane, jövendőbelijének, de Jane makacs volt, aki szembe ment a hagyományokkal. Megismerkedett a kicsapongó életet élő, megfékezhetetlen, de nagyon sármos jogtudóssal Tom Lefroy-jal és szikrázó, romantikus, igaz szerelem bontakozott ki közöttük. Kérdés, hogy feladnak-e mindent egymásért és a boldogságért? A film életrajzi ihletésű, melyben a közvetlenül írói pályája előtt álló ifjú hölgy egyik kulcsfontosságú szerelmi kapcsolatát ismerhetjük meg."

Forrás: Port

Nem igen néztem utána, hogy a Jane Austen magánélete milyen mélyen megy bele Jane Austen tényleges életrajzába, de végig olyan érzésem volt, hogy az egész történet direktbe akar párhuzamot vonni a Büszkeség és balítélettel. Ami végül is helytálló valahol. Az Ekultúra oldalán található Austen életrajz ugyanis említi, hogy 1796-ban fejezte be az Első benyomásokat (a későbbi Büszkeség is balítéletet), s ebben az évben a mű írása előtt "kacérkodott" Tom Lefoy-jal az írónő. Egy részletesebb életrajz jobban alátámasztaná, de talán ennyi információból és a film cselekményének segítségével kitalálható, hogy ez a kapcsolat ténylegesen ihlethette Austent a Büszkeség és balítélet megírására (később csak B&B-ként fogok rá utalni).

Ettől a nyilvánvaló "cseltől" eltekintve ez az alkotás nagyon is élvezhető (bár zárójelesen meg kell jegyeznem, hogy akik nem rajongói a vidéki a romantikus történeteknek, azoknak ez az életrajzi film se biztos, hogy fog tetszeni). Betekintést nyerünk a 18. századi angol vidék életébe: társasági élet, bálok, a társadalomban való érvényesülés problémája; röviden maga Austen világába léphetünk be, amely visszaköszönnek regényeiben. Azonban a hangsúly és a történet mesélés nem austen-i, s ez jól is van így. A visszafogott, de igen csak bíráló hangnem egyedül Jane-nél érezhető, a cselekményt nem befolyásolja ez. Egy szép, szerethető szerelmi történet tárul fel lassan a vásznon, amely szintén eltéréseket mutat az átlagos austen-i mintáktól. Spoiler! Jane és Tom szerelme sajnos tragikus kimenetelű, és az átlagos romantikus történetektől eltérően nem nagy harcok vagy harmadik fél megjelenése hiúsítja meg a románcot, hanem sokkal hétköznapibb, ám annál súlyosabb tényezők, mint a társadalmi és vagyoni különbségek vagy a családi háttér. Spoiler vége. A nagyon is realisztikus színezett miatt kap a Jane Austen magánélete egy nagyon erős melankólikus, tragikus színezetet is. Ezenfelül pedig Jane személyén keresztül foglalkozik azzal is a történet, hogy a 18. században a társadalom milyen megvetően viseltetett a kevésbé tehetős családok iránt és a házasságkötéseket mennyire is a pénz és a hatalomvágy irányította, ezzel emberek életét téve tönkre.

Összességében a Jane Austen magánélete egy meglepően összetett, szép de tragikus alkotás. Egyetlen kifogás csupán a hossza lehet (120 perc), de mivel viszonylag sok a történés, ezért nem viseli meg a nézőt különösebben a hosszú játékidő. Számomra 10/10 a film, Austen rajongóknak mindenképpen kötelező.

# 2007 # angol

2014. december 6., szombat

Ma szőke leszek

Chibi Zsó december 06, 2014 0 Comments

Pörgő bulik, érdekesebbnél érdekesebb fiúk és számtalan lehetőség és megélnivaló: kijelenthetjük, hogy mai világunkban ilyesmi élete lehet egy fiatal lánynak. És ha egy ilyen lány megtudja, hogy egy halálos kórság lappang benne, ami bármelyik percben végezhet vele, akkor mit tehet? A német film, A lány kilenc parókával ezt mutatja be egy holland lány igaz története alapján. A filmhez a Molyon keresztül jutottam el.

Tartalom:

"Sophie huszonegy éves, életvidám lány. Alig kezdi el az egyetemi tanulmányait, amikor az élete fenekestül felfordul, rákbetegséget diagnosztizálnak nála. A megrázkodtatást követően Sophie úgy dönt, hogy az életet választja, az álmait, a boldogságot, a szerelmet. Nem várja meg, hogy a kemoterápiás kezeléstől kihulljon a haja, önmaga leborotválja azt, majd kilenc különböző színű és fazonú parókával fejezi ki a hangulatait. Az orvosi kezelések mellett a kilenc új személyisége esténként beleveti magát az életbe."

Forrás: Port

A rák korunk egyik leggyakoribb halálos kimenetelű betegsége, amiről nehéz is írni. Az egyik legalattomosabb kór és szerintem rengeteg olyan ember van az olvasók között is, aki valamilyen szinten érintett a témában. Igaz, nagyon sok esetben képesek gyógyítani a betegséget, azonban ez az arány országonként igen eltérő lehet, s így a beteg, akit a rák bármely formájával diagnosztizálnak a szörnyű kilátástalanságba kerülhet: megérem-e egyáltalán a következő évet? A lány kilenc parókával egy igen pozitív kimenetelű történet, amely némi energiát és reményt is adhat a hasonló kórban szenvedőknek. Sophie életszeretete, kitartása és nem szűnő ereje, amellyel felveszi a küzdelmet példaértékű. Azonban történetén keresztül látjuk, hogy milyen hullámvölgyeken megy keresztül egy rákos beteg, mint például, amikor megtudja a diagnózist vagy a kemoterápia hatására kihullik a páciens haja, vagy amikor már nem is tartja semmire az életét és "élj a mának" elven rombolja magát. Sok más beteghez hasonlóan Sophie ezeket a mélypontokat is megéli, azonban példaértékű lelkiereje mindig felülkerekedik a negatív hatásokon. Egyik különleges trükkje a kilenc paróka, amivel különböző személyiségeket is vesz fel. Így lesz Sophie-ból egyszer csak Daisy, máskor pedig Sue vagy Blondie.

Sophie életéhez igazodva, a film is fiatalos hangvételű, viszonylag gyors ütemű és árad belőle a pozitivitás. Másrészt pedig elszomorító a történet, hisz megmutatja ennek az egész kórságnak a kálváriáját: a bizonytalanságot és azt, hogy nem mindenki küzdelme végződik úgy, ahogy Sophie-é. Elég erős momentumok ezek és az ellentéteknek is kellene valami erős dinamikát adnia a filmnek, de valahogy ez mégsem valósul meg. Sophie bulizós részeinél a cselekmény valahogy egyre súlytalan és jellegtelen lesz. Hiányzik a film első perceiben érezhető lendület, fiatalos szellem és a feszültség is. Szerencsére a film a vége felé magára talál kicsit, Emellett még kicsit közhelyes is a sztori, de ez megbocsátható, hiszen a főhős bebizonyítja, hogy ezek a közhelyek valahol megállják a helyüket.

Ezt az ingadozást leszámítva nem egy rossz alkotás a Lány kilenc parókával. Valamilyen szinten hiánypótló is, hisz végre egy olyan rákos történet, amely pozitív üzenetet sugall a nézőknek. Tényleg, csak a közepén tapasztalható súlytalanság, amely végül érdektelenségbe fojtja a cselekményt bosszantó: így lesz egy erős 7/10.

# 2013 # Alice Dwyer

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

Chibi Zsó augusztus 13, 2014 0 Comments

Igaz már leült a DiCaprio és az Oscar átadás körüli hisztéria, de így utólag talán még érdemes körüljárni a problémát. Az internetes hisztériát az váltotta ki, hogy Leonardo DiCaprio negyedik Oscarra-jelölését sem tudta Oscar-díjra beváltani 2013-as filmjével, a Wall Street farkasával. Több online fórum szerint (pl. Filmbuzi, Port) ezért az alakításért már járt volna az aranyos szobrocska. És emellett a filmet is sokan sokra tartják, a 12 év rabszolgaság elé helyeznék.

Tartalom:

"A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal, de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?"

Forrás: Port

A Wall Street farkasa megtekintése után sajnos nem tudok egyetérteni a filmes fórumok hozzászólóival. A film jó, de nem a legjobb az Oscaros jelöltek közül, de más filmhez viszonyítva sem jobb. Az alaptéma érdekes és mindig volt egy kis misztikája: a brókerség és az út a gyors gazdagsághoz. És ezzel fel is vázolódott egy újabb amerikai álom-szerű történet. A szegény fiú szerencsét próbál a lehetőségek országában, és lám, feljebb és feljebb jut a ranglétrán. Azonban ez a történet nem Hollywood-i kitaláció: Jordan Belfort a mai napig tevékeny személy, aki mesés gazdagságához vezető úton nem rettent vissza semmitől sem célja érdekében. Martin Scorsese filmje teljes valójában mutatja be ezt a figurát és életpályáját, amely koránt sem a tisztességes úton szerzett vagyonról szól. Emberek átverése, barátok elárulása, dőzsölés, rongyrázás, hedonizmus: amihez csak gyomra lehet valakinek. Scorsese azonban nem mond ítéletet Belfort cselekedeteiről, inkább csöndes szemlélőként marad a háttérben. Valahol ezt a szerepet várja el tőlünk, nézőktől is: lássunk, majd vonjuk le következtetéseinket, ítéleteinket. DiCaprio pedig egy jó prezentáló. Kiabál, őrjöng örömében és dühében, belőve kúszik a kocsijához és az FBI képébe röhög.

A fentebb olvasható pozitívumok után felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért csak jó a film és nem, mondjuk a legjobb? És miért nem Caprio az idény legjobb férfi főszereplője? Először is: hiába jó az alapötlet, történet, ha bizonyos elemek hiányoznak az egészből. Például részletesen nem ismerkedünk meg a brókerség mögött megbúvó tudománnyal (hogyan lehet veszteségesnek tűnő lekötésekből nagy hasznot leakasztani?). Az egész úgy tűnik a filmben, mintha pusztán a meggyőző képesség elég lenne ahhoz, hogy meggazdagodjon az ember, de némi ész és szakmai jártasság is elengedhetetlen, elvileg. Emellett a hiányosság mellett sok az üresjárat a filmben, ami igazából nem szól másról, mint az öncélú hedonizmusról. Az ábrázolással nincs gond, hiszen része az egész Belfort-esetnek, de ha dramaturgiailag indokolatlan egy ilyen jelenet, akkor jobb mellőzni.

Végül röviden DiCaprióról. Bár nem kedvenc színészem, de munkásságát elismerem és azt a bátorságot is, hogy mer különböző rétegfilmekben szerepelni. Erre jó példa A Wall Street farkasa is. De el kell ismerni, hogy ez a szerepe nem különbözik a mostaniaktól. Belfort figurája hasonlóan hedonista és költekező, mint Gatsby, és hasonlóan hangos, mint Calvine Candie a Django elszabadulban. Egy színésznél jobb, ha változatosabb figurákon tudja megmutatni tehetségét: talán a hasonló szerepek nem juttatták még DiCapriót aranyszoborhoz.

Visszatérve A Wall Street farkasához, összességében nem egy rossz film. Kimondott tanulsága ugyan nincs, teret enged a saját következtetéseknek. A bemutatott életút valahol elképesztő, kissé dühítő is. Azonban hiányoznak a háttérismeretek a bróker szakmához kapcsolódóan, amely talán használható lett volna, mint fokozóeszköz (azaz fokozni a nézőben a megdöbbenést, hogy miféle számításokkal lehet ilyen üzletekkel meggazdagodni). A film viszonylag végig pörgős a három órás játékidő alatt, mindig történik valami, de tele van üresjáratokkal (hedonizmus vagy fölös párbeszédek). 7/10-es pontot érdemel, hisz nem rossz film, de újranézésre nem igen esélyes.

# 2013 # A Wall Street farkasa

2014. április 26., szombat

Dallas Buyers Club

Chibi Zsó április 26, 2014 0 Comments

Természetes emberi félelem a haláltól való félelem. Ha valaki meg tudja, hogy meg fog halni, már csak napjai vannak hátra, akkor érdekes döntéseket hozhat a személy. Például megvalósítja addig elnapolt céljait (Bakancslista), vagy illegális gyógyszer-kereskedelembe kezd, ahogy Ron Woodroof is teszi a Dallas Buyers Club-ban.

Tartalom:

"Ron Woodroof (Matthew McConaughey) villanyszerelőként tengeti hétköznapjait, de igazán a rodeók vakmerő világában érzi otthon magát. Egy öntörvényű, vérbeli texasi cowboy, aki nem tulajdonít különösebb jelentőséget a holnapoknak. Ebből az életigenlő mámorból egy sokkoló hír józanítja ki: HIV vírussal diagnosztizálják, az orvosok szerint már csak 30 napja van hátra. 1985-öt írunk, amikor még a szabadalmaztatott gyógyszerek hiányával kell szembenéznie minden egyes HIV-fertőzött betegnek. De Ron nem fogadja el a halálos ítéletét: kutatni kezdi a lehetséges gyógymódokat. Mexikóba utazik, ahol rátalál egy alternatív gyógyszerre, és más megoldás nem lévén, elkezdi becsempészni az USA területére. Ron, az AIDS-es Rayonban (Jared Leto) biztos szövetségesre talál, akivel minden kockázatot bevállalnak: közösen megalapítják a 'vásárlói klubot', ahol HIV-pozitív betegek havi tagsági díj ellenében hozzájuthatnak a kormány által nem jóváhagyott gyógyszerekhez, kiegészítőkhöz. A gyógyszergyártó cégek, a tudományos intézetek nagy kihívással néznek szembe, ugyanis a dallasi cowboy népes tábora, és az illegális gyógyszerek értékesítése egyre nagyobb visszhangra talál. Ron elszánt küzdelembe kezd: felveszi a harcot a kormány embereivel, hogy bebizonyítsa igazát, visszaszerezze méltóságát, és sorstársaival együtt elfogadják őt ebben a kegyetlen, életért folytatott küzdelmében."

Forrás: Port

Mindenképpen érdekes, komoly és aktuális problémákhoz nyúl Jean-Marc Vallée: gyógyszer-gyártók, HIV és annak elszenvedői, kirekesztés stb. Elgondolkodtatnak, ami már egy jó pont egy film esetén. Mint magyar néző, számomra új terület tárult fel a '80-as évek USA-jának ezen problémájával, s további kutakodásra késztetett. Viszont a sok téma itt kicsit visszaüt: egyszerre sok volt, csak a felszínét láthattuk a dolgoknak.

Továbbá sok amerikai filmmel ellentétben, a Dallas Buyers Club nem próbálja szereplőit szépíteni, se mentegetni. Ron karaktere visszataszító, a film végéig sem lehet megkedvelni, sem pedig megsajnálni. Bár, természetesen, nem ilyen szélsőséges a figura, megvan neki is a jó oldala: segíteni akar a hozzá hasonlókon (még ha törvénytelen úton is), megtanul elfogadóbb lenni (Rayonnal való barátsága), és még romantikus is tud lenni (a festmény ajándékozás). Ezt a figurát Matthen McConaughey tökéletesen hozza - idén az Akadémia neki is ítélte a Legjobb férfi szerepért járó Oscar-szobrot.

Hasonló helyzet áll fenn Rayonnál is, bár kicsit kisebb mértékkel. Társához, Ronhoz hasonlóan kapzsi, szintén az illegális utat választja, azonban ő mégis kedvelhetőbb. Elfogadó, habár véleményét nem rejti véka alá. Barátságos és segítőkész, de amit mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a karakter szembe megy a transzvesztitákról élő sztereotípiáknak. Női ruhák és smink megvannak, mint kellékek, de maga a figura viselkedése szolid, emberi, csak annyira nőies, amennyire kell. Ebben azért nagyban hozzájárulhat Jared Leto játéka is, aki egyáltalán nem vette ripacskodóra a transzvesztita szerepét - ezért az alakításért az Akadémia neki ítélte a legjobb férfi mellékszereplőért járó aranyszobrocskát. Mellesleg megjegyezendő, hogy a sminkesek is mesteri munkát végeztek Letón, hisz mikor először megjelent a vásznon, nem gondoltam volna férfinak.

Összességében, a Dallas Buyers Club (vagy kevésbé jól sikerült magyar címén, Mielőtt meghalok) egy nem rossz film, méltó helye volt a legjobb filmek jelöltei közt. A maga hibái megvannak (túl sok témát ölel fel + néhol vontatott a történet), de ennek ellenére ajánlott megnézésre: 8/10.

# 2013 # amerikai

2014. március 23., vasárnap

12 év rabszolgaság

Chibi Zsó március 23, 2014 0 Comments

Az Akadémia szerint a 2014-es év legjobb filmje a 12 év rabszolgaság, Steve McQueen rendezésében. Internetes berkekben emiatt a film már kapott hideget-meleget: hogy csak azért kapott Oscart, mert rabszolgás és feketék szenvedéséről szól stb. Ezekkel az állításokkal természetesen nem értek egyet, de tökéletesnek se tartom a filmet.

Tartalom:

"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény."

Forrás: Port

A téma fontos, hiszen csak az elmúlt időkben kerültek reflektorfénybe az afro-amerikaiakat érintő témák, mint például a rabszolgaság elszenvedése. Igaz, manapság már nem akkora bátorság ehhez a témához nyúlni, mint mondjuk a 20. század első vagy második felének korai szakaszában. De szükség van rá most is, szerintem: ez a film is kicsit más perspektívából mutatta meg a témát.

Eleve a kezdet, expozíció: Solomon egy északon élő szabad fekete, akit elrabolnak, hogy délen rabszolgának eladhassák. A közismert rabszolgaság történeteknél (pl. Tamás bátya kunyhója) inkább egy már rabszolgaként élő embert ismerünk meg. Solomon története nem csak egy fekete életét mutatja be a 19. századi Amerikában, hanem az ember megalázását is. Elvették Solomon egyéni szabadságát, megalázták, s még nevétől is megfosztották, azaz az identitásától is (kicsit orwelli is) - így a téma már nem csak a feketékhez kapcsolódik, hanem minden emberi lényhez is.

Solomon esetében azonban nem csak a rabszolgatartók fosztják meg őt emberségétől, hanem ő maga is kivetkőzik emberségéből a túlélés érdekében. Az érzéseket ignorálja és az elnyomók eszközeinek használatától se retten vissza, hogy magát mentse.

Továbbá a 12 év rabszolgaság elég realisztikusan mutatja be a feketéket ért kínzásokat és sérelmeket - néhol túl reálisan. Az elfogástól kezdve láthatjuk a nyers erőszakot, de ilyen tekintetben a film utolsó fél órája a leghatásosabb: teljesen elborzasztó és gyomorforgató, amit a gazda, Edwin Epps művel "tulajdonaival". Mellesleg ezekben a jelenetekben a legerősebb figura az elszenvedő rabszolgalány, aki Lupita Nyong'o személyesít meg nagyon is meggyőzően - az Akadémia neki ítélte idén a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar szobrot.
Még itt külön megjegyezném, hogy a film nem próbálja a feleket külön jó és rossz szerint beosztani. Egy rabszolga se feltétlen jóságos és tiszta jellemű (pl. Solomon) és egy rabszolgatartó se feltétlen szemét, hanem lehet jóságos (pl. Ford).

Remek témákhoz nyúl a film, rengeteg jól felépített és hatásos jelenetet tartalmaz, viszont néha érezni azt, hogy direktbe akarnak minket sokkolni és sajnálatot kicsikarni tőlünk (pl. amikor mutatják, hogy mit tesznek az elszökni akaró rabszolgákkal vagy amikor egyik nőnek elveszik az árverezésen a gyermekeit - ), ami szerintem fölösleges - a néző sulykolás nélkül is érezhet, nem kell direkt vagy feltűnően rájátszani. Ezen kívül még egy hibát tudnék felhozni, hogy a közepénél kissé belassul a történet, konkrét dolgok nem történnek, de ezért a hiba miatt kicsit kárpótolnak minket az utolsó fél órával (ahogy feljebb már írtam).

Összességében, jó film a 12 év rabszolgaság, még ha érezhető némi zavaró sulykolás - 8/10. És még egyszer szeretném megjegyezni, hogy egy film megítélésében nem jó hozzáállás az, hogy "csak a fekete téma miatt nyert". Igen, része a fekete közösség a témának, de ennél sokkal összetettebb ez a dolog, s egy fehér ember is találhat ebben a történetben olyat, ami hozzá is szól.

# 12 év rabszolgaság # 12 years a slave

2014. február 25., kedd

Never run with the crowd, go on your own way

Chibi Zsó február 25, 2014 1 Comments

A múlt tavasszal (2013.03.08. pontosabban) halt meg az első brit női miniszterelnök, Margaret Thatcher. Az angol ismerősöm kérdezte tőlem, hogy mit szólok a hírhez. Naivan azt mondtam, hogy biztos nagy veszteség. Ismerősöm nevetett és annyit mondott, hogy hál istennek, hogy meghalt. Thatcher az oka, hogy Magyarországra jött. Az internet is igazolta Thatcher népszerűtlenségét az angolok körében. Például készült egy meme, hogy Thatcher most a poklot privatizálja. Leszűrhető, hogy nem volt közkedvelt figura a politikusasszony, de Phyllida Lloyd úgy gondolta mégis megérne egy filmet készíteni. Az ajánlást utólag köszönöm Lucának.

Tartalom:

"Margaret Thatcher hosszú idő után úgy dönt, megszabadul néhai férje ruháitól. Fontos nap ez számára, és miközben a ruhákat válogatja, megrohanják az emlékek. A konzervatívok jelöltjeként 1959-ben jutott be az alsóházba. 1970-ben oktatásért és tudományért felelős miniszter lett Edward Heath kormányában. Öt évvel később már ő vezeti a Konzervatív Pártot. A kommunizmus elleni határozott kiállása miatt ekkortájt kezdik Vasladyként emlegetni. Azután 1979-ben győzelemre vezeti a konzervatívokat a választásokon és ő lesz Nagy-Britannia első női miniszterelnöke."

Forrás: Port

A film 2011-ben készült, azaz Thatcher életében, ami mindenképpen egy veszélyes dolog. Maga a film ötlete is ingatag, hiszen közel múlt politikai eseményeit dolgozza fel, amik nagy vitát válthatnak ki, sérthetnek ma élő személyeket is - ahogyan 2011-ben Thatchert is sérthette volna. Hogy a rendező tudatában volt-e annak, hogy az ötlete pengeélen táncol, nem tudom, de érezhető a film során, hogy nem mert belemenni mélyebb politikai problémák felvázolásába: felszínes az egész. Thatchert magánszemélyként láthatjuk: életének nyugdíjas napjait tölti, miközben próbálja férje hiányát feldolgozni - eközben emlékszik vissza fiatal éveire és politikai pályafutására. Az életpálya bemutatása nem kronologikus, inkább asszociációk menték halad: egy könyvről, ruhadarabról vagy esetleg képről mi jut eszébe Thatchernek. Ezekből az apró részletekből valamennyire megjelenik az ambiciózus politikus alakja. Mi hajtotta pályáján, hogyan küzdött meg a teljesen férfivilággal (ezt remek jelenetek hangsúlyozzák ki, mint például az, amikor a képviselők leülnek, köztük Thacher is, aki kitűnik a tömegből női magassarkújával a fekete lakkcipők közül), később hogyan lesz a konzervatív párt vezetője, majd miniszterelnök, és végül hogyan válik a 20. század egyik legmegosztóbb alakjává, utálat tárgyává a bányászok közt.

A Vasladyvel az a baj, hogy inkább dráma, mint életrajzi film - hiába dolgozza fel egy híres személy életét. Vannak remek jelenetek, amelyek visszaadják a kor politikai helyzetét (a merénylet kísérlet vagy a csőcselék Thatcher autójánál), Thatcher alakját (például amikor egyik miniszterét becsmérli, amiért rosszul állította össze a napirendjét), de ahogy fentebb meg lett említve, minden felszínes marad, igazi képet nem kap az átlag néző (hiába a további archív felvételek) - így számomra életrajzi filmként megbukott a Vaslady. Viszont személyi drámaként nagyon is jól működik. Az idős Thatcherön van inkább a hangsúly, legtöbbször őt láthatjuk. Fokozatosan jelennek meg rajta az összeomlás jelei (hogy férje halála vagy megtört karrierje miatt? kérdéses marad, jobb is), a fiatalkori emlékekkel összehasonlítva teljes kontrasztban van a jelen. A cselekmény ezen részében érezhetően haladunk egy pont felé: kicsit lassan, de egyenesen és fokozatosan teljesedik ki a személyi dráma. Mindez nem működne Merly Streep nélkül. Amerikai színésznő ugye - érdekes, hogy miként lett lenyelve, hogy amerikai játszik egy angol politikust. De elhittem neki Streepnek, hogy ő Thatcher. A jelen szálban valósághűen adja vissza az öregasszonyos mozgást, hanglejtést, a jellegzetes makacsságot és büszkeséget, ami ebben a korban szintén jellegzetes. A visszaemlékezésekben tökéletesen visszajön a figura jó és rossz oldala: egyszerre naiv és acélos.

Értékelni eléggé problémás A Vasladyt. Életrajzi filmként esetleg egy 6/10, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a korról, csak érintőlegesen. Mivel a film külföldre is importálva lett így célszerű lett volna többet mutatni Thatcherből és kormányából. Viszont akkor ott a probléma, hogy politikai nézetet kellene vállalni, ami nem feltétlen vezetne jóhoz - ezért nem 2011-ben kellett volna a filmnek megszületnie, hanem Thatcher halála után, minimum. Viszont személyi drámaként nagyon ütős a film, 8/10-es alkotás: tudatosan és szépen felépített, kicsit művészfilmes de ötletes megoldásokkal. És természetesen mindkét szempontban 10/10-es Merly Streep - az Oscar-díj azt mutatja, hogy az akadémia is így gondolja.

# 2011 # A Vaslady

Antigané

2019. február 23., szombat

Freddie Mercury ennél többet érdemelt volna - Bohém rapszódia

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

2017. március 31., péntek

Állatkerti gondozók a háborúban

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

2014. december 17., szerda

Jane Austen magánélete

2014. december 6., szombat

Ma szőke leszek

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

2014. április 26., szombat

Dallas Buyers Club

2014. március 23., vasárnap

12 év rabszolgaság

2014. február 25., kedd

Never run with the crowd, go on your own way

Magamról

Másik blogom

Közösségi média

Itt is megtalálsz

Rendszeres olvasók

Popular

Archive

Keresés ebben a blogban

Follow Us @soratemplates