Antigané: Colin Firth

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Colin Firth. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 6., csütörtök

Like a Sir

Chibi Zsó augusztus 06, 2015 0 Comments

Mindenféle különösebb statisztika vagy cikk alátámasztása nélkül ki lehet jelenteni, hogy a szuperhősök uralják a mozit. Bosszúállók, Hangya, Fantasztikus 4 - csakhogy néhányat említsek a most bemutatott vagy bemutatásra váró filmek közül a témában. Matthew Vaughn sem mozog ismeretlenül a szuperhősök világában (X-men, Kick-ass), de legutóbbi filmje, a Kingsman mégis az akciófilmek klasszikus figuráihoz, a titkos ügynökökhöz nyúl vissza.
Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt erre a filmre.

Tartalom:

"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."

Forrás: Port

A Kingsmanről azt tudom mondani, hogy olyan, mint a közönség viszonya a filmhez (legalábbis a filmes fórumokat olvasva): vegyes. Egy kisebb élménybeszámoló talán érthetőbbé teszi a kijelentést. Az első órát a következőképpen tudnám jellemezni. Amint elkezdődött a film, azonnal magába szippantott. Ízlésesen adagolt látványos akciójelenetek szinte már az első perctől, elegendő mitologizálás (ezalatt arra gondolok, hogy egy teljesen érthető és hihető titkos ügynökséget mutattak be, s Töki karakterét is jól megismertük), fordulatok sorozata, remek színészek (a gyerekszínészek is), meghatározó stílusa van (angol gentlemenek!!!) és mindez rengeteg őrültséggel nyakon öntve. Egyszóval azt éreztem, hogy fantasztikus filmre ültem be. Aztán jött a templomos jelenet. Spoilerek nélkül annyi elmondható róla, hogy maga a jelenet nagyon is meglepő fordulat volt, de ezután valahogy a Kingsman már nem tudott úgy működni, mint az első órában. A kezdeti hangulat és stílus megmaradt, azonban az őrület túlságosan is eluralkodott az egészen. Jöttek az egyre meghökkentő baromságok és sajnos már rossz értelemben, a fináléban az egész pedig átment ízléstelenségbe is.

Ennek fényében nagyon nehéz is eldönteni, hogy jó vagy rossz filmnek nevezhető-e a Kingsman. Ahogyan írtam, az alapanyag nagyon is rendben van, hisz minden megvan, ami egy élvezhető mozihoz kell: kreatív ötletek, stílus, fordulatok, jó színészek (Colin Firth mindenképpen viszi a hátán a filmet, de Samuel L. Jackson is "kész", mint főgonosz), és leginkább különlegesség. Bátor vállalkozás egy, mondjuk kevésbé népszerű téma (titkos ügynökök) feldolgozása, és ezzel teljesen szembemenni a mainstreammel. Ha az őrültséget és az abszurdomot jobban elosztották volna a film második felében is, mindenképpen kiemelkedő alkotás lenne a Kingsman. A végeredményt látva viszont azt lehet mondani, hogy egyszer meg kell próbálni ezt a filmet, hogy az ember eldönthesse, jó vagy sem. Van, aki jobban vevő az abszurdomra, és akad olyan, aki képtelen elviselni: így kapjon egy 7/10-es számot Matthew Vaughn műve. Egyszer meg kell nézni.

2014. december 23., kedd

I feel it in my fingers

Chibi Zsó december 23, 2014 0 Comments

Aki minden karácsonyi időszakban végigkíséri a televízió kínálatát, szinte ugyanazokkal az örökzöld darabokkal találkozhat: Reszkessetek betörők, Richie Rich, Télapu, bármilyen családi rajzfilm, és természetesen az Igazából szerelem. Valószínűleg a blogolvasói közül rengetegen látták már a filmet, azonban én egy nagy hiányosságomat pótoltam be a közelgő ünnepek alatt és ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani most.

Tartalom:

"A történet mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki. Szenteste romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel, mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen."

Forrás: Port

A filmet lassan már tizenegy éve mutatták be, népszerűségéből azonban a mai napig sem vesztett. Mi is lehet Richard Curtis alkotásának a titka? Nagyon is egyszerű a megoldás az üzenetben rejlik, ami teljesen kézen fekvő is: a szeretet/szerelem. Ahogy a leírásból is kiderül, a film egy tematikát követ: nagyjából hat fő páros karácsony előtti életébe nyerhetünk betekintést. Szinte minden korosztály és társadalmi osztály is képviselteti magát a történetben: találkozunk iskoláskorú fiúval, húszaséveiben járó férfival, családanyával, odaadó nővérrel, íróval, titkárnővel, irodafőnökkel és magával a miniszterelnökkel is. A válogatás valószínűleg tudatos volt, hisz egy ilyen színes szereplőgárdával lehet leginkább bemutatni azt, hogy a szeretet és a szerelem (itt főleg utóbbi) mennyi embert elér, mennyire természetes velejárója életünknek. Viszont ez a nyilvánvaló üzenet olyan ügyesen, bájosan és szórakoztatóan van csomagolva a különböző történetekbe, hogy szinte fel sem tűnik.

Még érdemes kitérni magára a történetre is. Őszintén, teljes rejtély számomra, hogy miként és hogyan is, de az Igazából szerelem képes teljesen beszippantani. A cselekmény, ha szigorúak vagyunk, nagyon is egyszerű: emberek egymásba szeretnek és karácsony alkalmával próbálják érzéseiket kifejezésre juttatni. Azonban ahogyan az üzenet csomagolásánál sem, az egyszerű történet tálalása sem nézhet ki akárhogyan. Először is itt vannak a színészek, akiket feltehetőleg nem csak marketing és nézőcsalogatás miatt kértek fel szerepelni. A romantikus filmekből már jól ismert jeleneteknél is (pl. Karen rátalál a nyakláncra, de karácsonykor derül ki, hogy nem ő neki lett szánva) olyan erős a színészi játék, hogy az adott momentum teljesen valóságos lesz, átélhető. Ez a film képes könnyeket csalni a szemünkbe, megdobogtatni a szívünket, megmelengeti keblünket. Ezek az erős alakítások viszik előre a cselekményt, felejtetnek el velünk mindent és engednek közel az emberi szerelemhez.

A színészi játékon kívül Curtis nagyon meghatározó hangulatot teremt. Más romantikus filmekhez hasonlóan az Igazából szerelemben is elmaradhatatlan a hó, a karácsonyi fények és zenék, de leginkább az apró, de szellemes ötletek dobják fel igazán a jeleneteket és a hangulatot is. Ott van például Billy Nighy által megformált leélt életű énekes vagy Hugh Grant már ikonikussá vált tánca. Ezek az apróságok az amúgy érzelem gazdag filmbe humort és jó érzést csempésznek.

Igazából rengeteg erényét lehetne dicsérni a filmnek. Richard Curtis képes volt valami olyan recepttel előállni 2003-ban karácsonyra, amely szinte minden emberi szívet megérint humorával és mélyebb érzéseivel, kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Számomra az Igazából szerelem tökéletes ünnepi alkotás, amely képes ráhangolni a karácsonyra: 10/10.

Ezzel a bejegyzéssel pedig szeretnék nagyon boldog karácsonyt is kívánni minden kedves olvasómnak! :)

# 2003 # Alan Rickman

2014. október 28., kedd

A lényeg, hogy Szilárd legyen

Chibi Zsó október 28, 2014 0 Comments

Oscar Wilde nevét általában egyetlen regénye, a Dorian Gray arcképe kapcsán szokták emlegetni és ismerni. Esetleg még szellemes aforizmái ismertek a nagyérdemű előtt - legalábbis tapasztalataim szerint hazánkban. Azonban a 19. század végén alkotó Wilde verseket, novellákat is írt és nem utolsó sorban drámákat is. Az Egyesült Királyságban az egyik legismertebb drámája a The Importance of being Earnest, azaz magyarul a Bunbury (avagy jó, ha szilárd az ember). Igaz, ez egy dráma, de mégis adoptálták filmként is 1952-ben, majd 2002-ben. Utóbbiról írnék.

Tartalom:

"Nem árt, ha egy nősülni készülő fiatalember érzelmileg és anyagilag biztos talajon áll. Amennyiben ezek nem adottak, akkor legalább a származása legyen makulátlan. Ha ez is hiányzik, akkor már csak egy jól kitalált név segít, amivel el lehet hódítani egy szép és gazdag londoni hölgy szívét. De mit lehet akkor tenni, ha a felvett név egyszer csak megelevenedik? Erről szól ez a "léha komédia komoly embereknek", Oscar Wilde, az ír fenomén világszerte hatalmas sikert aratott színdarabjának legmodernebb feldolgozása."

Forrás: Port

Számomra mindig furcsa volt, ha egy dráma filmen végzi, de az is, ha egy film a színpadon. Mindig olyan érzésem van, hogy az adott mű egy idegen közegben mozog, s emiatt nem feltétlen, hogy működni is fog az új közegben az eredeti mű. Azonban a Bunbury film adaptációjánál ettől végül nem kellett tartani. A drámát egy jól ismert filmműfaj közegébe, a kosztümös filmek világába helyezik, ezzel tökéletesen beleillesztve a filmes médiumba, plusz egy viszonylag széles réteget érintő platformon lehet megismertetni Wilde drámáját. Ami további plusz pedig, hogy megmaradt a dráma eredeti szellemessége és abszurditása is (ami ugye a későbbi abszurd drámának volt egyfajta előfutára). Az egész mű hangulatához illeszkedik eleve már a díszlet is: romantikus, élénk színű ruhák viszonylag a kornak megfelelően, továbbá színes, ízlésesen berendezett helyiségek. Ezek mind vidám és bájos hangulatot kölcsönöznek az egész filmnek.

Ami további jó pontja a Bunburynek, hogy nem igen tér el az eredeti drámától, az eseményeket követi, nem változtat rajta. A teljes képhez (a történet rejtélyéhez) szükséges infókat fokozatosan, kisebb adagokban adagolták, miközben könnyen lehetett követni is. A fordulatokat is hatásosan vezették fel, ezzel izgalmas marad a cselekmény annak is, aki olvasta / látta színházban eredeti művét. A szerelmesek kalandjai mellé pedig társul még Wilde elmaradhatatlan, sziporkázó szellemessége, amely párbeszédek során nyilvánul meg a tipikusan angol udvarias, ám annál inkább sokat sejtető mondatokba rejtve. Ez a vásznon még kiegészül némi helyzetkomikummal is, ami a film hangulatához illik inkább, de nem zavaró tényező. Mindez pedig nem működne jól, nem lenne az igazi a tehetséges színészek nélkül, mint például Colin Firth vagy Rupert Everett. Az ő kettősük külön szórakoztató végig.

Összességében a Bunbury, avagy jó, ha az ember Szilárd szellemes, szórakoztató és bájos. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kosztümös filmeket, az eredeti drámát vagy Oscar Wilde munkásságát. Néhol volt számomra kicsit laposabb film, de ettől eltekintve nagyon is brit a, így egy erős 9/10.

# 2002 # amerikai-angol-francia

2012. július 12., csütörtök

Nem az első benyomás számít

Chibi Zsó július 12, 2012 0 Comments

A könyv adaptációkat szerintem mindig érdemes megnézni, mert mindig izgalmas megnézni, hogy más miként képzeli el a könyvet. Rengeteg mindent lehet tanulni mások nézőpontjából. Igaz, nem ilyen célból néztem meg a híres Büszkeség és Balítélet minisorozatot (Restauráció irodalom vizsgára kellett... köhöm).

Tartalom:

"Jane Austin az angolok egyik legkedveltebb "társasági" írónője volt, akinek humorától, éleslátásától kevesen menekülhettek. Ez a sorozat az idilli angol Regency korba visz vissza, egy vidéki kúriába, a meseszép Shropshire-be, ahol Mr. és Mrs. Bennett azon igyekeznek, hogy öt leányukat méltóképp kiházasítsák. A lányok közül Elizabeth a legfigyelemreméltóbb teremtés, ami a szomszédban vendégeskedő Mr. Darcynak is feltűnik. Ám Elizabeth büszke és okos teremtés, Darcy pedig gőgös, rátarti ember... Csodálatos, romantikus szerelmi történet, meseszép helyszínekkel és kiváló színészekkel. A férfi főszerepet játszó Colin Firth egy egész országot magába bolondított nem csak Angliában, hanem szerte a világban."

Forrás: Port.hu

A sorozat első perceiben az az érzésem volt, hogy itt bizony szó szerint feldolgozták a könyvet. A színészek ugyanazokat a mondatokat mondták el, mint amelyekkel a könyv olvasása során találkoztam, és persze elhangzott az igen hangzatos kezdő mondat is, az "It is a truth universally acknowledged, that a single man in possession of a good fortune must be in want of a wife." (ami Szenczi Miklós fordításában így szól: "Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség"). Általában nem szeretem a szó szerinti feldolgozásokat, mert túlságosan rétestészta-szerűvé válik a vásznon. De a Büszkeség és balítélet esetében a készítők meg tudták úgy oldani, hogy egyáltalán ne legyen unalmas a történet, még azok számára se, akik ismerik a könyvet. Szinte minden egyes momentumot és párbeszédet vászonra vittek, továbbá a korhű ruhákkal és díszletekkel igyekeztek megteremteni a regény eredeti hangulatát. Ki lehet jelenteni, hogy ez sikerült, egyedül Jane Austen iróniáját hiányoltam, de azért Mr. Bennet karakteréből sokszor visszaköszönt az is.

Amikor a könyvet olvastam, úgy éreztem, hogy ezt a történet a szereplők nélkül unalmas lenne, így arra gondoltam, hogy ha a történetnél egy jó adaptáció elkészítésénél nagyon figyelni kell a castingra. Colin Firth nevén kívül a többi színész neve nem volt számomra ismerős, de talán nem is baj az. Szinte mindegyik színész tökéletesen játszotta a szerepét, valóban életre keltek Austen figurái. Számomra a legemlékezetesebb alakítás mindenképpen Mrs. Bennetet alakító Alison Steadman. A kitörései szórakoztatóak voltak, a karakter butaságát is jól hozta, hasonlóan idegesített, mint a könyvben. Lydia karaktere érdekesre sikeredett, mert az elején kedveltem a sorozatban, viszont a végére már ő is idegesített, ahogy végig a regényben. Mary lesajnáló nézései szórakoztatóak és a fölösleges okoskodásai is, Elizabeth nagyon szimpatikus a filmben is, Darcyt pedig Colin Firthen keresztül sikerült megkedvelnem végre.

Röviden a BBC-s Büszkeség és balítélet-et nem hiába szokták annyian dicsérni, tényleg nagyon jó feldolgozás lett és szórakoztató. Megvan benne Jane Austen-i vidéki élet hangulata, továbbá maga az angol irodalom megmagyarázhatatlan kellemes hangulata is. Remek casting, korhű ruhák, tényleg a 18-19. század fordulóján éreztem magam. Néhol kicsi unalmas volt a történet, így csak 9/10-es a sorozat, viszont tényleg ajánlatos megnézni, nem szabad kihagyni. És halkan megjegyzem, hogy akár fiúk is bátran megleshetik, akár nekik is tetszhet (tapasztalat).

# adaptáció # Alison Steadman

2011. május 11., szerda

A király Oscar-díjas beszéde

Chibi Zsó május 11, 2011 0 Comments

2011. Majális

Az idei Oscar-átadón Tom Hopper A király beszéde című filmjét választották meg az év legjobbjának. A mezőny többi darabja közül a történet őszinte, ember közeli érzelmei emelik ki. A főhős, VI. György király hiába irányít egy egész gyarmati birodalmat, mégis esendő hős, gátlásokkal küzd és segítségére szorul. Saját „démonain” túl egy háború nehezedik a vállára, amelynek súlyát saját akaratán kívül kellett magára vennie: apja meghalt, bátyját, VIII. Edwardot pedig szeszélyességének köszönhetően váltotta le az akkori kormány.

A király, azaz Bertie alkalmatlan királynak tartja magát. Egy kiskori félelmének köszönhetően dadog, képtelen gátlások nélkül beszélni, beszédeket adni a nagy közönség előtt pedig számára igazi kihívás. „Fogyatékossága” miatt feleségével, Elizabeth-tel a királyi család árnyékában él, nincs beleszólásuk a közügybe. A „strucc-politika” Bertie és a bátyja közötti kapcsolatára is jellemző: látja, hogy Edward alkalmatlan a trónra (elvált nőt akar feleségül venni, ami ellenkezik az udvar szabályaival; háború idejében nem támogatja népét), de nem mer szembeszállni vele, hiszen a nagyobb testvér sosem veszi komolyan öccsét, gorombán lekezeli őt.

A film kezdetén Elizabeth próbál segítséget találni férje számára. Számtalan reménytelen próbálkozás után egy logopédushoz megy el, Lionel Logue-hoz, aki híres szakmai hozzáértéséről és szokatlan, de eredményes kezeléseiről. VI. György félelmeit és magát a királyt is a kezelések során ismerjük meg. A kezdeti szótlanságtól és morgásoktól eljutunk a tetőpontig, a rádiós beszédig, amelyet nemcsak az Egyesült Királyság polgárai, hanem Kanada, Ausztrália és Új-Zéland lakosai is hallhattak 1939-ben. Hopper tökéletesen adagolja a nézőknek a feszültséget az eseményekkel szintén tökéletes összhangban. A film kezdetén még csak mosolyogtunk a különös kezeléseken (például azon, hogy királyunknak káromkodnia kellett), aztán ahogy egyre közeledett a nagy beszéd időpontja, Bertie-vel együtt kezdtünk szorongani, és legszívesebben eltekertük volna ezt a jelenetet, hiszen a jelenet megszerkesztésének (gyakori premier plánok) és Colin Firth játékának köszönhetően a mozizó tökéletesen tudott azonosulni Bertie-vel.

Nem véletlenül használtam sokszor a „tökéletes” szót, ugyanis erre a filmre ez a legjobb jelző. Nincs itt felrobbanó tank és lövészárkokban fekvő katona, hiába a háború idején játszódik a történet; Hopper képes egy szimpatikus és hozzánk közeli karakterrel és a történetépítés elemeinek egyenletes elrendezésével megrendezni 2011 legjobb filmjét.