Az emberi számítógépek - A számolás joga
Chibi Zsó
augusztus 05, 2017
0 Comments
A most fiatalnak vagy fiatal felnőttnek számító korosztálynak az űrkutatás és az űrverseny időszaka már-már mítoszinak tűnik, hisz már csak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy épp könyvekből és filmekből ismerik az elmúlt évek eseményeit. És mivel mi már csak szájhagyomány útján hallunk az emberi történelem ezen szakaszáról inkább tűnik az egész pátoszosnak, mint valóságosnak. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy jártunk-e a Holdon, inkább azt érzem, nem ismerjük a teljes történetet. Pedig bőven akadnak olyan pillanatai ennek a korszakra, amire nem feltétlen lehetünk büszkék. Ezekkel a pillanatokkal néz szembe a Gagarinról készült életrajzi film, de Theodore Melfi tavalyi, Oscarra is jelölt filmje, A számolás joga is. A történet három afro-amerikai nő karrierjét mutatja be a NASA-nál. Utólag köszönöm Ádámnak, hogy felhívta figyelmemet a filmre.
Tartalom:
"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni. "
Forrás: Port
A film alapjául Margot Lee Shetterly azonos című dokumentumregénye szolgált, ami a II. világháborútól kezdve egészen a hidegháború végéig nyomon követi a három nő - Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson - életútját. Mindhármuké külön érdekes sors rengeteg küzdelemmel és sikerrel egyaránt, igazi példaképek lehetnek bárki számára. A film kisebb szeletet metszett ki a hölgyek életéből, ahogy az a fenti tartalomleírásból is kiderül: épp egy szükségessé vált kinevezéskor látjuk őket, az ő esetükben egy addig megszokott életük egy új szakaszában - mint egy jó novella esetében. Ezzel indul az amerikai társadalom egy olyan részének bemutatása, amire nem feltétlen lehetnek büszkék. Nagyon érdekes kontraszt volt végig, amikor különböző archívfelvételeket (pl. Kennedy beszédei) láthattunk a közös összefogásról és célról, de közben a tényleges munkálatokban a három főszereplőt folyamatos atrocitások érték azért, mert színes-bőrűek. Az akkor Virginia államban (ahol a történet játszódik) még érvényben lévő Jim Crow-törvény (röviden: eszerint szegregálták a feketéket) pedig a hétköznapi életet is nehezítette számukra. Kérdés, hol van itt az egyenlőség és az együtt írunk történelmet-elv? Természetesen mindannyian tudjuk a választ, és a körülmények miatt is fantasztikus a három tudósnő teljesítménye, hisz az előítéletek és szegregáció ellenére jutottak el oda, ahova.
A film fokozatosan mutatja be, hogy Katherine, Mary és Dorothy milyen belső harcokon mennek keresztül a szakmai elismerésük kivívásáért. Eleinte még ők is ragaszkodnak a törvényesített, de végtelenül nevetséges előírásokhoz, miszerint külön kávégépből kell napi italukat főzni, vagy az egész történetet végigkísérő motívum a szegregált mosdó, ahová Katherine-nek vagy 40 perc eljutni, mert egy másik épületbe helyeztek egyet. Aztán eljön az a határ, amit már egyikük sem visel el, s ezzel együtt kirobbantják a maguk forradalmát.
Fontos a film témája, hisz annak ellenére, hogy a legtöbb fejlettnek nevezett országban azonos jogokkal rendelkezünk, a mindennapjaink még nem mentesek a faji alapú megkülönböztetéstől. Saját hazánkból és más európai országokból is számtalan példát tudnánk mondani rasszizmusra vagy kirekesztésre. Az USA-nál maradva ott van a Harvard, ahol idén először sikerült elérni, hogy abszolút többségben nem fehérek, hanem a kisebbségek tanulnak a neves intézményben. Ehhez vagy 380 év kellett. De ha nem a rasszizmus problémája felől közelítünk, akkor is fontos alkotás A számolás joga. Az iskolában, később pedig a munka világában is ér minket hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert introvertáltak, érzékenyek vagyunk, nem öltözünk a legelső divat szerint, nem nyaraltunk Görögországban, vagy pont azért, mert igen, vagy egyszerűen nem néznek minket intelligensnek - végtelenségig lehetne folytatni az ilyen esetek felsorolását. Mondanivaló tekintetében ez a film ezekről is szól.
Fontos történet fontos emberekről, azonban a felépítése nem teszi teljesen lehetővé azt, hogy a film felérjen a témához. Ahogy már említettem három nő életét ismerhetjük meg a NASA falain belül, de ennek ellenére is a legnagyobb figyelem egyvalakire jut: Katherine. Már az első percekben megtörténik az ő kiemelése, amikor látjuk gyerekként és a szülei küzdelmét azért, hogy a szegregáció ellenére is a lányuk fantasztikus képességeinek megfelelő elit iskolát találjanak. Dramaturgiailag valószínűleg John Glennt űrbe juttatása igényli a matematikus középpontba helyezését, viszont - ahogy a Port.hu egyik cikkében is írják - "sokkal több emberről szól a történet, mint amit a filmben látunk." Katherine mellett háttérbe kerül Mary és Dorothy, az ő útjukat olyan mélységig, mint a matematikusnőét nem ismerjük meg, miközben hasonlóan fontosak: egyikük kiharcolta, hogy ugyan ott tanulhasson, ahol a fehérek, a másik pedig bizonyította, hogy ugyanúgy el tud látni egy vezetői munkakört, mint bárki más. Röviden Katherine kiemelésével, de a többiek párhuzamos bemutatásával nem feltétlen érezhetjük azt, hogy mindenkit teljesen megismertünk, a valószínűleg meglévő szándék ellenére. Talán sorozatként jobban működött volna a három hölgy élete (1 évad 1 nő), mint a filmvásznon, s kevésbé éreznénk azt, hogy valami kimaradt.
Természetesen nem rossz film A számolás joga, sőt, fontos alkotásnak tartom, és örülök, hogy elkészült. Annyi a baj csak, hogy nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a három főszereplő története között. Emellett - bár nem emeltem ki fent - megvolt itt is a hollywoodi filmek "gyerekbetegsége", ami engem mindig irritál: szájbarágás. Szerencsére sok jelenet inkább képileg jelenítette meg a nők megkülönböztetést, ezzel is jobban érzékeltetve a kirekesztés érzését (lásd fenti totál plánt/nagytotált), a színésznők szájába rakott direkt mondatok nagyon rontották a már említett zseniális képi megoldásokat. Így lesz nálam 8/10. A jövőben pedig mindenképpen sort akarok keríteni Shetterly dokumentumregényére, amiben többek között egy negyedik hölgy, Christine Darden is bemutatásra kerül.
