A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2014. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2014. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 18., hétfő

Doctor Strange és a Fakabátok - Az áruló pengéje

szeptember 18, 2017 0 Comments

Sebastien De Castell könyvei gyakran elém kerülnek a bookdepositorys szörfözéseim során, az évelejétől kezdve pedig, amikor a Fumax bejelentette, hogy ők fogják magyarul kiadni De Castell könyveit még nehezebb volt elkerülnöm Az áruló pengéjét, mert még jobban rám szakadt a marketing. De erős voltam és sokáig ellenálltam! Azért kezdett így messziről egy érdekes viszony kialakulni köztem és a könyv között. Először is felcsigázta a fantáziámat az, hogy az író tanult vívást és a tudását belevitte a regényébe; azaz nagyon realista kardpárbajokat várhatunk a könyvben. Ez egy epikus fantasynél már egy jó ajánlólevél, szerintem. Aztán valamiért elkezdett amnéziám lenni a könyvvel kapcsolatban, ami alatt azt kell érteni, hogy nem emlékeztem se az író nevére, se a címére, csak következetesen a könyv borítójára. Ebből lett az, hogy egy sci-fi sörözés alkalmával Fummie megfejtette, hogy a "piros köpenyes pasi" a borítón, akire én gondolok, az a Doctor Strange. Később, amikor a sorozat címére akartam utalni egy molyos hozzászólás alkalmával Fakabátosoknak neveztem magamban az Öregkabátosokat. Ilyen már nincs, jobb helyre tenni magamban a dolgokat: végül ezért olvastam el Az áruló pengéjét.

Tartalom:
"A ​király halott. A rendet feloszlatták. Az ország szétesőben. A munkaadónkat pedig megölték… De esküszöm, nem mi voltunk!
Tristia királya halott. Egykor az országot törvénytudó elit harcosok, az uralkodó Öregkabátosai járták, hogy fenntartsák a rendet, amíg szélnek nem eresztették őket. Falcio Val Mond és két vándorbíró társa, Kest és Brasti ezekben a zűrzavaros időkben testőrként biztosítanak kíséretet egy nemes úr számára, aki viszont nem hajlandó kifizetni őket. Már csak akkor lehetne rosszabb a helyzet, ha megbízójuk holtan feküdne a padlón, miközben a tettes a gyanút rájuk terelő bizonyítékokat helyezne el a gyilkosság helyszínén. De… várjunk csak! Hiszen pontosan ez is történik!
Eközben a világ legromlottabb városában összeesküvést szőnek a trón megszerzéséért. A gondosan megtervezett gyilkosságsorozatot egy árván maradt kislány halála zárná le, romba döntve mindent, amiért a három jóbarát korábban küzdött. Ám ahhoz, hogy betartsák Paelis királynak tett végső ígéretüket, és utolsó küldetésükként leleplezzék a cselszövést és megmentsék a lány életét, újra egyesíteniük kell az Öregkabátosokat. Ebben a harcban kizárólag legendás kabátjukra és kardjukra támaszkodhatnak: a nemesek zsarnokká, a lovagok haramiákká lettek, ők pedig egyedül az árulók pengéjében bízhatnak."
Forrás: Moly


Az első oldal alapján nem tudtam eldönteni, hogy ez nekem fog-e tetszeni. És igazából az utolsó oldal után is így éreztem. Pedig jó alapokra építkezett De Castell.

Eleve nagyon érdekesnek ígérkezik a főhős, Falcio Val Mond karaktere. Számomra ő tipikusan az a hős, aki végtelenségig ragaszkodik saját idealista világképéhez és a régi eszmékhez, és amennyire lehetséges eszerint éli életét is. Ezzel Falcio egyfajta erkölcsi példaképpé emelkedik és egy ilyen hős szinte kötelező is egy epikus fantasyben. Viszont egy ennél sokkal érdekesebb dolgot bont ki az író az Öregkabátoson keresztül. Tristia egy anarchikus társadalom, ahol önjelölt uralkodók (a hercegek) önkényesen igazgatják a különböző város(államok)at. Falcio a múltja miatt nem épp a rendszer kegyeltje, ő és társai számtalan megpróbáltatás és igazságtalanság éri. A történet egyik nagy kérdése, hogy a főhős mikor roppan össze a világa súlya alatt, mikor érzi úgy, hogy nem érdemes tovább kiállnia eszméi mellett. Akadnak a könyvben olyan jelenetek, amelyek az Öregkabátos lelkét tárják fel az olvasó és maga a  férfi előtt is; itt szembesül személyi tragédiájával és a gyermekkora óta dédelgetett eszményvilág bizonytalan alapjaival (pl. legemlékezetesebbek "lélekbúvárkodások" a táltosos jelenetekhez köthetőek). A karakter belső küzdelmeit még olvasmányosabbá teszi a narráció is, ahol ugyanis De Castell megbontja a hagyományos lineáris mesélést. Falcio jelenét és múltját szimultán, azaz egymás mellett haladva ismerjük meg, a főszereplő asszociáció mentén. 

Falcio karaktere mellett kisebb dolog ugyan, de külön örültem annak, hogy a fantasy világ alapját ezúttal nem a kelta vagy a germán kultúrkör, hanem az új-latin adta. Kicsit egzotikus volt spanyol hangzású nevekkel találkozni, és néhol - persze amikor volt leíró rész - a szereplők öltözködésében is kicsit felfedezni ezt a kultúrát. Ami viszont még jobbá teszi az Öregkabátosok közegét az valóban a realista módon ábrázolt kardpárbajok. De Castell beavatja az olvasókat a kardforgatás technikáiba, megismerjük a különböző praktikákat és tanításokat, amelyek nélkül egy Öregkabátos semmit sem ér. Azonban ez a tudásanyag nem válik unalmassá, hisz ezek leírása közben az író az akcióról sem feledkezik meg. 

Viszont hiába a sok kreatív ötlet és újítás, ha valamiért nem áll össze egy élvezhető regény ezekből. Mert sajnos Az áruló pengéje inkább volt számomra kevésbé élvezhető, mint élvezhető. A rövid molyos értékelésem óta sokat gondolkodok azon, miért érzek így. A történet? Nem, mert azt élveztem. Kicsit epizódikusnak tűnhet a már említett Falcio-féle visszaemlékezések miatt, máskor pedig nagyon drámai, színházi értelemben (pl. a kezdő jelenetet, amikor az Öregkabátosok az épp üzekedő lordjukat beszélik ki simán el tudnám képzelni egy szatíra vagy abszurd dráma nyitószíneként), de lényeg, van elég fordulatos a regény ahhoz, hogy ne tegyük le 20 oldala után. Viszont - személyes rigolyám - ennél többet várok egy könyvtől, és Az áruló pengéjében megvan az a potenciál, hogy többet adjon. Ott van például a már említett Falcio egy izgalmas sorssal, ami bőven elbírt volna egy mélyebb karakterizálást (arról nem is beszélve, hogy rajta kívül az összes szereplőnek kellett volna valami komplexitás). Aztán De Castell hiába építette Tristiát a fantasy műfajában viszonylag szokatlan alapokra, mégis azt érezni világán, hogy ad hoc jelleggel mutat meg belőle valamit. Nem érzem azt, hogy ténylegesen egy hihető birodalomról olvasnék, inkább díszletnek tűnik az egész. 

Őszintén, a könyv tényleges befejezése után (ami most 15 nappal ezelőtt volt) nagyon vegyesek az érzéseim, még talán most sem tisztáztam le magamban, hogy miért is érzek így, de nagyjából a fentebb felsoroltak az okok. Viszont ennek ellenére is érdekel egy-két szereplő a következő részből (Knight's Shadow), csak még nem döntöttem el, hogy szeretném folytatni az Öregkabátosokat. A nyitókötet, Az áruló pengéje nálam 6-7 között mozog, de Falcio miatt legyünk jóindulatúak és érdemelje ki a könyv a 7/10-t. Nem rossz könyv, egyszer el lehet olvasni. Ha egy kardozós, A három muskétást idéző történetre vágysz akkor Sebastian De Castell a te embered. 

Forrás: A szerző oldala

2017. augusztus 6., vasárnap

A démon és a papnő

augusztus 06, 2017 0 Comments

Ha követtetek social media felületeken, akkor láthattátok, hogy szorgosan készültem az Inside My Head kihívására. Májusban 2 könyvet kellett elolvasni: egy régóta halogatott könyv és egy olyan, aminek a borítóján van valami piros. Az utóbbi Arthur C. Clarke klasszikus sci-fije, a 2001 - Űrodüsszeia volt, a halogatott könyv pedig Kae Westa első regénye, A démon és a papnő. Régen olvastam már a regényt, viszont mindenképpen szerettem volna írni valamit róla, csak ez nagyon nehezen ment. 

tartalom:
Mortua ​egy vidám, szeleburdi papnő. A szellemek kegyeltjeként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál…

Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.

A szellemek egész életében mellette álltak

– de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?" 

Forrás: Moly

Az IMHO-kihívásához jöjjön egy nagyon kínos vallomásom, ami meg is magyarázza, miért A démon és a papnőt választottam.

Kae Westát gimnazista koromban ismertem meg az Imagine írói oldalnak köszönhetően, amikor még arról álmodoztam, hogyha nagy leszek, író leszek és kiadják a könyveimet. Kölcsönösen olvastuk egymás műveit, Westáé - többek között - A démon és a papnő első változata volt. Nagyon szerettem, bár emlékeim szerint, a vége már nem került fel az Imagine-re. Utólag megtudtam, hogy rosszul gondoltam, felkerült a történet befejezése is, csak a megjelenést követően lekerült az oldalról. Lényeg, számomra a befejezés már a felejtés homályába vész...

Aztán valahogy kikoptam az Imagine-s közösségből, de ahol tudtam (blog, Facebook, Moly) követtem Westa munkásságát. Aztán egyszer csak látom, lehet rá szavazni az Aranymosáson. Gondolkodás nélkül nyomtam neki egy szavazatot. Aztán telt az idő, és értesültem róla, hogy megjelent A démon és a papnő. Azonnal megvettem.

Aztán egyetemre kerültem, megint kikoptam pár társaságból, tolódtak a kötelezők, a könyvtári könyvek, majd a különböző recenziós példányok is a sok-sok év alatt, Westa könyve, később kiegészülve a Karvalyszárnyakon-nal meg árválkodott olvasatlanul a polcon. Idén a Könyvfesztiválon meg már a harmadik könyvet, a Napsötétet vettem meg és dedikáltattam, de a szegény A démon és a papnő még mindig nem került a kezembe.

Borzasztóan sajnálom, hogy így alakultak az olvasási ügyeim. Pedig Kae-ra mindig szertetettel gondolok, és minden sikerének szívből örülök. Ezek után, mi mást is választhattam az IMHO kihíváshoz, mint A démon és a papnőt?

IA WUN Hsu képe
A régi kedves emlékek miatt nagy lelkesedéssel ültem neki a könyvnek, aztán ahogy haladtam vele, és bármennyire is küzdöttem ez ellen, elfogyott a lendületem. Be kell vallanom, 24 éves fejjel inkább nem tetszett a regény. Emiatt nagyon sokat küzdöttem azzal, hogyan is álljak neki a bejegyzésnek, de végül a pro és kontra megoldásra jutottam, azaz leírom mi tetszett és mi nem. Hisz a helyzet nem teljesen rossz - a Molyon 3,5 csillagot adtam -, sok pozitív dolgot tudok mondani A démon és a papnővel kapcsolatban. Először is a világ, amit Kae teremtett, ötletes, már az Imagine-es korszakban is ez fogott meg a műveiben. Első regénye esetén adott egy városállamok rendszere szerint felépített világ, ahol a mágia tiltott dolog, azonban a természetfölötti veszélyeitől a papok védik a birodalmat - szellemek segítségével. Jópár fantasy után egy ilyen alapokon nyugvó történet külön felüdülés volt. Az pedig külön tetszett, hogy az egyik főhős egy démon, Valian volt, akik általában nem pozitív szerepben tetszelegnek az ilyen típusú történetekben. Mivel inkább negatív dolgokat társít az ember egy démonhoz meg is kapja az előítéleteket a környezetéből, ezzel egy reálisabb színezetet adva a figurának. Mellé kapunk egy hatalmas kontrasztot Mortua személyében, aki Mordinium városának szeleburdi hercegnője, aki inkább papnak állt. Ahogy olvastam az olvasói véleményeket sokan a lányt irritálónak találták, viszont szerintem végig kellemes ellentéte volt a komoly Valiannak, továbbá sok vidám percet is hozott az amúgy nem feltétlenül vidám könyvbe. 

Mielőtt belemennék a negatív dolgok taglalásába is, érdemes tisztázni valamit. A démon és a papnő Vörös pöttyös besorolást kapott anno a Könyvmolyképző kiadótól, ami jelzi a célcsoportot. Pontos meghatározást nem találtam a KMK oldalán a Vörös pöttyösre, de a kínálatot  (pl. Cassandra Clare, Maggie Stiefater könyvei) és a tagekben megadott korcsoportot (15-17) ez a jelzés nagyjából a Young Adultot fedi le. A fiatalabb korosztályt megcélzó regények vissza-visszatérő elemei meg is találhatóak Kae könyvében. Van szerelmi háromszög (Mortua-Valian-Kai), végigkísérhetjük a tizenéves főhősnő, Mortua lelki fejlődését miként befolyásolja az ismeretlen küldetés (eltűnnek a szellemek). Ezekkel a YA-elemekkel (főleg a szerelmi szállal) egy probléma volt: mivel fantasy lévén nem ezek tűntek a könyv tényleges iránymutatójának, inkább mellékszálként voltak jelen, kicsit úgy éreztem, hogy idegenül hatnak a cselekményben. Például nem haladt maga a történet, amikor Mortua és Valian oldalakon át civakodott, vagy a vándorlás alatti kötelező féltékenységi körök. Az ilyen pillanatok miatt felmerült néha bennem, hogy ezek az epizódok talán nem is voltak eredetileg a történetben. Viszont mindenképpen pozitívumként emelném ki, hogy Kae számos pontban eltért a jól bevett Young Adult elemektől. Például számomra jó pont volt, hogy habár a hirtelen megjelent Mortua és Valian közötti vonzalom ellenére is nem ez került a cselekmény középpontjába (ahogy azt a fülszöveg sejtetni akarja....), sőt, a szereplők kötelességüket szem előtt tartva (visszahozni a szellemeket a világukba) megpróbálják inkább a háttérbe szorítani érzéseiket.

Kép forrása: tumblr
A következő negatívum már nem feltétlen a YA-hoz tartozik, inkább a történet felépítéséhez. Kae nagyon jól adagolja az információkat, mindig épp annyit tudunk meg, amennyit szükséges, legyen szó a főcselekményről vagy kitalált világról. A történetvezetéssel sok gond nincs, talán annyi, hogy a váratlan helyzetek és fordulatok a kalandozást felölelő epizódokban nagyon gyorsan váltják egymást, ami kicsit kapkodóvá és valahol hiteltelenné is teszi az eseményeket (pl. egy párbaj után mindjárt jöttek a sasok, és nem tolkieni értelemben). Viszont szerintem ami több mindent elbírt volna a z a világépítés. A további fejlemények megértéséhez megismerjük a Rend működését, a démonokkal kapcsolatos előítéletek okát, a Koronások és a papok közötti se veled-se nélküled viszonyt, de jópár érdekesnek tűnő dolgot sajnos nem tudunk meg. Például érdemes lett volna jobban bemutatni Valian karakterének hátterét és otthonát, mivel csak nagy vonalakban kaptunk bepillantást a hazájába. Továbbá egy mini történelmi gyorstalpaló sem ártott volna arról, miért is tiltott és félelmetes erő a varázslás.

Visszagondolva nem érzem teljesen rossz könyvnek Kae első regényét, A démon és a papnőt, de szerintem bőven többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. A kisebb csalódás ellenére is úgy érzem, hogy az írónő tehetséges (ahogy írtam, fiatalokat megcélzó regényben ilyen szép és intelligens stílussal ritkán találkozok), rengeteg jó ötlete van, továbbá látszik, jól ismeri a fantasyt, s ha kell, felülírja annak szabályait. Röviden, habár a most olvasott regényével való találkozásom egy 7/10, a továbbiakban is figyelemmel fogom kísérni munkásságát. 

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

április 14, 2017 0 Comments

Be kell vallanom, hogy habár voltak jó pillanataim fizikából, valahogy mégsem nőtt teljesen a szívemhez a tárgy, főleg nem középiskolában. Ettől függetlenül a csillagászat mindig érdekelt, és olyan dolgok is, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen egy fekete lyuk és hasonlók. Ilyen jellegű érdeklődésem miatt próbálkoztam Stephen Hawking könyveivel (pl. Az idő rövid története), de gyenge voltam hozzá. Ettől függetlenül minden tiszteletem Hawkingé, és remélem, egy olyan elme, mint ő még sokáig fog élni. És végül ennek a tiszteletnek köszönhetően jutottam el az ő és első felesége, Jane Hawking kapcsolatáról szóló filmhez. Ez A mindenség elmélete

Tartalom:
"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."

Forrás: Port


Ha valaki még nem látta a filmet, annak előjáróban mondanám, hogy A mindenség elmélete Jane Hawking életrajzi könyve, Utazás a végtelenbe alapján készült. Ennek tudatában jobb, ha a jövőbeli néző egy, a feleség szemszögéből elmesélt történetet vár. Természetesen maga Hawking alakja is erősen jelen van, hisz mégis ő a világhírű tudós, aki minden pillanatban képes volt önmaga maradni, de inkább Jane nézőpontja uralja a filmet. Ezzel nincs is baj, továbbá Hawking egy nyilatkozata szerint reális is az, amit volt neje ír a könyvében. Ha inkább a tudósra és az elméleteire vagy kíváncsi, lehet, ez nem a te filmed lesz. Kitty Ferguson könyvét olvasd akkor. Viszont ha érdekel a házas élete, akkor egy igazi, szívszorító drámát kapsz a szeretet igazi próbájáról. Kevés a tudományos rész, így nyugodtan próbálkozzanak azok is, akiket ilyesmi riasztana el. Stephen és Jane egy nehéz feladatba vágnak, mint házaspár: együtt kell élniük egy ritka betegséggel (mozgatóideg-sorvadás), ami gyorsan emészti fel Hawkingot - az idő haladtával pedig mindkettejüket. A film mindent feltár ebből a kapcsolatból: a kitartó küzdelmet a normális életért, az ebbe való belefáradást, a kiút keresést és azt az erőt, ami mindig visszavisz minket hálátlan feladatainkhoz. Ebben az életben a Hawkingot körbevevő tisztelet, a világhírnév és a mindenség elmélete csupán mellékes történések.


A mindenség elmélete kissé hollywoodiasan mutatja be Hawkingék történetét, azaz erősen az érzelmekre épít, de az alapanyag annyira erős, hogy a szentimentalizmus teljes megbocsátható. Egyrészt azért, mert nincs teljesen a nézők arcába tolva Hawkingék helyzete. Eddie Redmayne és Felicity Jones végig úgy játsszák a Hawking házaspárt, hogy habár első ránézésre a boldogságot és a kimeríthetetlen szeretet látni rajtuk, mozdulataikban és tekintetükben ott van a valós helyzet: Miért kell ezt csinálnunk? - kérdezik magukban folyton. Így halad a történet, mindenre kellő időt szánva, egészen az utolsó jelenetig. Ott ugyanis megtörik ez a jó tempó, a Hawking házaspár kapcsolatát lezáró rész (azaz válásuk pillanata) hirtelen jön, mindenféle felvezetés nélkül, ügyetlenkedések következtében. Bárhogy is történt ez a valóságban, nézőként úgy éreztem, itt megbicsaklott a film. A lezárástól eltekintve A mindenség elmélete egy igazi dráma olyan emberekről, akikre igazán érdemes felnézni, és erőt meríteni példájukból. 9/10-es filmélmény, mindenképpen nézzétek meg, és készítsétek be egy százas zsepicsomagot is.

2017. március 29., szerda

Az elátkozott filmnézés

március 29, 2017 0 Comments

A cím némi magyarázatot kíván. A galaxis őrzői filmnek ugyanis eddig már kétszer nekifutottam: egyszer volt barátommal, de a rossz hang miatt inkább félbehagyattam a mozizást, másodjára pedig drága Mirámmal próbálkoztunk meghódítani a galaxist, de sajnos el kellett érnem az utolsó, hazamenő vonatot. Így lett számomra egy elátkozott filmnézés A galaxis őrzői. Viszont, három a magyar igazság alapon végre végig tudtam nézni.

Tartalom:
"A kalandor Peter Quill ellopja a titokzatos gömböt, amelyre a bolygóközi uralomra törő Ronan is pályázik. A főgonosz ezért hajtóvadászatot indít utána. Menekülés közben Quill kényszerű szövetséget köt négy különös alakkal: Rockettel, Groottal, Gamorával és Draxszal. Az állig felfegyverzett mosómedve, az élő fára emlékeztető lény, a veszedelmes bérgyilkosnő és a Pusztító alkotják a Galaxis őrzőit. Quill rájön, hogy a titokzatos gömbnek milyen ereje van, és mekkora veszélyt jelent az univerzumra nézve. "

Forrás: Port


Első benyomásom az, hogy ez egy elég dögös film. Az érzelmes kezdés, majd "Hooked On A Feeling" és a szó legszorosabb értelmében belecsapunk a kalandok közepébe. Nagyon ötletesen több oldalról ismerjük meg a várható történéseket: Peter Quill épp "bevetésen", Ronanék útnak indítják Gamorát, majd Quill és Gamora, épp összecsapásuk közepén egy furcsa párosba botlanak (vagyis inkább a páros botlik beléjük): Rocket, a beszélő mosómedvébe és Groot, a faóriás. Mindez miért? Egy gömb miatt, amivel el lehet pusztítani az univerzumot. A későbbiekben még csatlakozik ehhez a szedett-vetett bandához Drax, aki bosszút akar állni családja gyilkosán (Ronan); így indulnak el megmenteni a Galaxis Őrzői a galaxist a nemértedmiértcéljaelpusztítaniavilágot Főgonosztól. Igen, itt szögezném le, hogy sajnos ez a Marvel film is magán viseli a filmjeik általános hibáit (nincs kidolgozva a főhős, csak a világért izgulunk), de a Galaxis őrzői azért bőven képes ennél többet felmutatni. Ahogy arra próbáltam utalni a filmről írt rövid, pár mondatos összefoglalómmal, valami kreatív és dögös úton építik fel az épp aktuális (űr)kalandot, ezzel teljesen megszólítva a mai, meme-ken és Youtube videókon nevelődő közönséget. Milyen menő, hogy egy űrbetyár a 80-as évek slágereire fosztogat? Rocket karaktere pedig telitalálat: mindenre van valami frappáns megjegyzése és végtelenül szarkasztikus. Love at first sight módon szerintem rég szeretett meg a geek közösség így egy szereplőt. És rajtuk kívül még sok visszatérő poén van, melyek nem vállnak idegesítő a film végére, mindig működnek. 


Sznob filmnézőként amit a legjobban élveztem, az a sablonok kiparodizálása volt, amit ez a film mondhatni non-stop nyomott. Például van egy közös jelenete Quillnek és Gamorának, ami erősen egy romantikus film csók jelenetére hajaz, még a zene (Elvin Bishop - Fooled Around And Fell In) is ráerősít, erre "pervert sorcery" - de ezen kívül még számtalan példa akad a sablonok megtiprására (pl. mikor az 5 őrző bevonul). A film vége felé természetesen elég ütős és látványos összecsapásokat kapunk igen komoly áldozatokkal, melyek látszólag kicsit elviszik a történetet az eredeti irányból, de teljesen indokoltan (csak a világ sorsa forog kockán itt). Ezután kapunk egy kerek lezárást, a film így önmagában is megállja a helyét, de azért felcsillan a folytatás lehetősége (ahogy lesz is Vol2 majd május 7-én). 

Összességében a szokásos Marveles hibákat leszámítva egy stílusos film A galaxis őrzői, ami a játékidő nagy részében nem igen veszi magát komolyan. Nehezen sikerült megnéznem (lásd fent), de egy 8/10-t azért megérdemel. Sajna, stílussal meg lehet azért venni. És reméljük, május 7-én minimum ilyen színvonalat kapunk az új részben. 

2017. január 24., kedd

Pretty Deadly

január 24, 2017 0 Comments

A BookDepositoryt nézegetve futottam bele a Monstress képregénybe, ami eszembe jutatta, hogy milyen régen is olvastam képregényeket, s mellesleg fogalmam sincs róla, hogyan is áll most ez a piac. Így Facebookon és Molyon is megkértem kedves ismerőseimet, hogy ajánlanak nekem nyugati és keleti képregényeket. Szerencsére nagyon sok címet kaptam minden műfajból (utólag is köszönöm az ismerőseimnek!) és meg is kezdtem a válogatást. Az első áldozatom a Pretty Deadly (PD) lett, amit Dominik_Blasir moly ajánlott (szeretném neki itt is megköszönni!). Lássuk, hogyan is kezdődött a képregényes projektem. 

Tartalom:
"Kelly Sue DeConnick (Avengers Assemble, Captain Marvel) és Emma Ríos (Dr Strange, Osborn) bemutatja "meglepetés" sikersorozatuk első kötetét, a Pretty Deadlyt, ami vegyíti a Sandmanre jellemző mágikus realizmust és a Preacher brutális westernjét. A Halál lánya füstlován járja a sivatag homokját, arcán apja jegyeit viseli. Az eredettörténet egy olyan megtorlás meséjét beszéli el, mely egyszerre gyönyörű, buja és kíméletlen. "

Forrás: Saját fordítás


A "The Shrike"-ként nevezett első kötet in medias res kezd, amit egy kerettörténet, nagyon hasonló kezdéssel, előz meg: Ginny, a Halál lánya történetét Bunny meséli a mindig kíváncsi Butterflynak. A pillangó még mondhatni közelebb áll a materiális világhoz, de a csontvázként megjelenő Bunny már kevésbé, felfogható egyfajta mindentudó istenségnek is. Azonban ahogy halad a történet, úgy nyer a két állat újabb és újabb jelentést. És még itt leszögezném, hogy ez az PD egyik legnagyobb erőssége: rengeteg értelmezési lehetőséget ad, a történet és a képek szintjén is. 

Amint Bunny mesélni kezd, egy western filmekből ismerős városkában találjuk magunkat egy vándorénekes páros (Fox és Sissy) oldalán - ő tőlük ismerjük meg a kőműves és a szépség történetét, majd Ginny születésének körülményeit is, ami szintén egy érdekes elem a képregényben (mármint a történet a történetben). Ezután a rész után azonban jött egy kisebb agytorna, amit engem olvasóként most zavart: megjelentek a cselekményben fontos szerepet játszó karakterek, mint Johnny Coyote, Alice, Molly Raven, akikről nem nagyon (talán Alice-t kivéve) tudjuk meg, mi a motivációjuk, vagy hogyan kapcsolódnak a főszereplőkhöz. Lehet ezt a PD-t belengő misztikussággal magyarázni, de itt mégis inkább hiányérzetet hagy maga után ez a ködösség. Mivel az első kötet is egy elég kerek lezárást kapott, csak annyit sejtet, hogy Ginnynek még lesznek kalandjai, így még abban sem lehet reménykedni, vagy csak minimálisan, hogy a most felmerült kérdések később megválaszolásra kerülnek. Ettől eltekintve maga a történet érdekes, az in medias res kezdés miatt végig fenn tudja tartani az érdeklődés, hisz kíváncsiak vagyunk, mi miért úgy történt, ahogy. Továbbá Deconnick rengeteg okos narrációs elemmel (a már említett történet a történetben) tölti meg a PD-t, és a kevésé megismert mellékszereplők ellenére úgy érzem, erős és összetett figurákat mutat be. Mindenképpen emlékezetes szereplő az álmodozó Sissy, a Halál jobb kezeként tevékenykedő Alice, és maga Ginny is egy elég badass sajátos morális értékrendjével. Ezekhez a karakterekhez és a mágikus realizmust idéző történethez tökéletesen illeszkedik Emma Rios stílusa. A Sandmanen kívül nem sok amerikai képregény rajzolásával tudtam megbarátkozni, így kifejezetten örültem, hogy a Pretty Deadly mind a képi világában, mind pedig a történetében is megidézi az említett Gaiman képregényt. Mindkettőben érezni az ősi mesékre és legendákra jellemző misztikusságot, a szereplőkben pedig van valami emberen túli - Rios rajzai ezt az érzés csak megerősítik, szinte igazi művészeti műalkotás minden egyes oldal, hisz még annyi mindent adnak a mágia ábrázolásán kívül. 

Összességében nem mindennapi élmény volt elolvasni a Pretty Deadlyt. A történetvezetésével nem vagyok teljesen megelégedve, sőt, de ettől tekintve egy érdekes képregénye ígéretes kezdete: 8/10. A komolyabb művek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, mert nagyon sok mindent rejt magában, ami miatt akár többször is érdemes elmerülni Deconnick és Rios kötetében. 

2016. október 28., péntek

Kalandos steampunk füzetek - Winie Langton történetek

október 28, 2016 0 Comments

Egy nagyon csúnya vallomással kezdek: nagyon sok lemaradásom van a kortárs fantasztikum irodalmával (a szépirodalommal is, de ezt most nem itt fogom tárgyalni). Nagyon sok író akad, akiktől sokat hallok, de nehezen jutok el a könyveikig, mindenféle okból kifolyólag (pl. könyvtári könyvek, mást kell olvasni egyetem vagy munkahely miatt stb.) Így voltam sokáig Vivien Holloway-jel is. Sokszor szembekerült velem a Molyon, de valahogy mégis halódott az olvasás. Aztán egyszer a könyvtárban láttam, hogy milyen kis rövidke az első kötet és gondoltam, miért ne kezdhetném el Winie kalandjait. Aztán sikerült is a nyáron elfogyasztgatni az eddigi köteteket.

Tartalom:

"Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…"

Forrás: Moly



A rövid nyitókötetben, a Mesterkulcsban egy tomboy főhőssel, Winie-vel találkozunk. Szarkazmusa rögtön megfogja az olvasót, a sok gag, ami a főhős személyisége miatt történik, pedig egyszerre teszi viccessé és szerethetővé őt is meg a könyvet is. Ezzel azt hiszem elég is jellemeznem az első kötetet, hisz itt még csak egy ígéretesnek tűnő világba pillanthattunk bele. Az viszont rögtön nyilvánvaló volt, hogy Holloway nagyon profin teremt hangulatot. A következő, Tolvajbecsület kötetben sem kellett csalódni, hisz bőven hozta az első kötet minőségét. Winie karaktere tovább bontakozik, és szerencsére nagyon jó irányba. Megmarad egy nagyon kedvelhető figurának, akinek nagyon is felvágott a nyelve (a 2. rész zárómondata!), a családját pedig egyre jobban kedvelem. Tényleg egy nagy összetartó csapat érzetét keltik, egy olyanét, aminél érezzük, hogy bármikor vissza lehet térni hozzájuk, hisz szívesen látnak minket, a biztos pont - ezt nagyon hitelesen jelenítette meg Holloway, főleg a későbbi kötetekben érezni. A humor természetesen itt sem maradhat el, hisz Langtonék nagyon tudnak keverni, és tele van olyan karakterekkel, mint például a hamiskártyás nagyi, akitket örökre szívünkbe lehet zárni.


Az eddigi részek alapján a sorozat a 3. résznél, A hóhér kötelénél érte el tetőpontját. Nagyon sok jó dologot tett bele az írónő (így végre megadtam molyon az 5 csillagot az előző 4,5 felek után). Amit végig nagyon értékeltem itt, az a több nézőpont behozása. Várható volt, spoiler! hogy Winie a börtönben nem fog tudni sok mindent csinálni, spoiler vége! és ez dramaturgiai szempontból nem valami előnyös. Így nagyon is jó ötlet volt egy olyan szereplő nézőpontját behozni, aki csinál valami akciót is: ez lett William. Az előző kötetben is szimpatikus volt Will, Holloway szánt időt az ő és Winie közti kapcsolat kiépítésére is, így olvasóként nem volt olyan érzésem, hogy egy teljesen idegen karakter fejében kell lennem, hisz az előzetes felvezetésnek köszönhetően régi ismerősként köszönthettem a POV karakterré előlépett Willt.

Ő akár Audrey, Winie nővére is lehetne
Aztán a gyűrű és a könyv behozásával érzem végre azt, hogy kezd kicsit építkezni ez a világ. Az első két kötetnél nagyon nem tudtam kibékülni azzal, hogy adott egy posztapokaliptikus, steampunk stílusú világ, ahol tolvajok seftelnek, és ezekből csak az alapot kapjuk. Hol van itt az előző világ mítosza vagy épp a világ működésének rendje és lelke? Hogy és miként forognak azok a gőztől hajtott csavarok? De A hóhér kötele és a 4. rész, a Tolvajok kézikönyve (ott van egy történelem órás jelenet, ami megint csak hozzáad Holloway világához) eleget tesz a kitalált világ iránti érdeklődésnek. Remélhetőleg, a következő kötetekből sok mindent megtudhatunk majd – legalábbis a gyűrű mesével és a könyv múltját taglaló sorokból erre következtettem. Ehhez kapcsoldóan volt kicsit csalódás a már említett következő rész. Érezni a 4. köteten, hogy a Winie-történetek egy nagy tetőpontja után vagyunk és valami újat épít az írónő. Így egy kalandos, de nyugisabb részt kaptunk, ami szerkezetileg teljesen indokolt, de nekem mégis kevesebb volt az előzőekhez képest, főleg, hogy nincs itt a kezemben a következő rész. Aki most kezdene bele a sorozatba, azt figyelmeztetném! Egy nagyon nagy cliffhangerrel zárul a 4. rész, ami mindenesetre nagyon hatásos, de könnyen türelmetlenné tehet minket. Továbbá nagyon szívfacsaró is volt, a gyermekibb énemnek mindenképp. Szóval, kíváncsian várom, mi sül ki a 4. részben felvázoltakból.


Összességében a Winie Langton történetek azok sorozatok egyike, amelyek képesek minden részben hasonlóan jó színvonalat hozni. Izgalmas, sokszor kiszámíthatatlan fordulatokkal tarkítva (emlékeim szerint csak egy történést tudtam kitalálni a 4. részben), amit Vivien Holloway rengeteg humorral és kedvelhető szereplőkkel tesz még jobbá. Egyedül csak a lassú világépítést tudom felróni negatívumként, meg pár fentebb említett apróságokot. Ezektől eltekintve nagyon pozitívan állok ehhez a sorozathoz, nagyon sok potenciál van benne és írónő stílusa is meggyőzött, hogy nekem kell még tőle olvasnom (Végtelen horizont, maybe?). Az eddigi 4 Winie Langton részre adok most egy 9/10-es pontot és türelmetlenül várom a Mechanikus farkas kötetet. 

2016. szeptember 19., hétfő

Háromtest-probléma

szeptember 19, 2016 0 Comments

Az egyik legismertebb amerikai sf kiadó, a Tor egy nagyvonalú programba fogott bele, a Tor.com Free Ebooks Clubba. Minden hónapban elérhetővé tesznek egy ingyenes ebook kiadványt, mindezért csupán fel kell iratkozni a hírlevelükre a feljebb linkelt honlapon. Júliusban a Hubo-díjas The Three-Body Problemet küldték el a feliratkozóknak, augusztusban pedig Jo Walton The Just City regényét, szeptemberben pedig a Malazai Bukottak első kötetét, a Hold udvarát. A Tor ebookjai érdekes olvasmánynak tűnnek, így én sem tudtam ellenállni az ajánlatuknak és feliratkoztam a hírlevelükre. Amíg tart a Free Ebook Club, addig én is megosztom veletek olvasmányélményeimet A mostani első cikkben Cixin Liu hard sci-fijéről, a Three-Body Problemről számolok be. Remélem, majd be tudom hozni a lemaradást és a többi ebookról is írni egy új rovat keretén belül, ami értelemszerűen a Tor Free Ebooks Club címet fogja viselni. 

Tartalom:
"Ez a közel jövőben játszódó trilógia az első alkalom, hogy az angol anyanyelvű olvasók megtapasztalják a többszörös díjnyertes jelenséget Kína legnépszerűbb science fiction írójától. Szembeszállva a Kínai Kulturális Forradalommal egy titkos katonai projekt jeleket küld az űrbe, hogy kapcsolatot létesítsen az idegenekkel. Egy a pusztulás szélén álló idegen civilizáció fogja is a jeleket és a Föld meghódítását tervezi. Eközben a Földön különböző csoportok alakulnak, melyek vagy üdvözölni és segíteni szeretnék a korruptnak tartott világ átvételében a magasabb szinten lévő hódító lényeket, vagy harcolni fognak az invázió ellen. Az eredmény egy igazi science fiction mestermű grandiózus témákkal és elképzelésekkel."
Forrás: A könyv tartalmából fordítva


A régi motoros sci-fi olvasók már találkozhattak kínai sci-fivel például a MetaGalaktika 10-ben, esetleg Lao Sö sf-nek titulált Macskaváros krónikája is megfordulhatott a kezükben, de Cixin Liu neve még nem ismert a hazai piacon, pedig talán az egyik legjelentősebb és legnépszerűbb science fiction szerző Kínában. Eddig kilencszer nyerte el Kína legrangosabb science fiction díját, a Galaxy-díjat, 2015-ben pedig elnyerte a Hugót a Three Body-Problemért a legjobb regény kategóriájában.


Mit tudhat Cixin? Remembrance of Earth’s Past trilógia első része elég kielégítő választ ad erre: egy olyan kötet a The Three-Body Problem, amiben a legfantasztikusabb ötletekből áll össze egy még fantasztikusabb történet. Cixin Liu regényében rögtön az események sűrűjébe csöppenünk. Kapunk egy diktatórikus rendszert, annak minden velejárójával együtt (Ye), később pedig egy napjainkban élő tudós világába nyerünk bepillantást, vagyis pontosabban a mindennapi életének felborulásába (Wang). Mindkét történetszál érdekes, de az is, ahogyan Cixin szövi magát a regényt. Kicsit tagolt, lassú folyású mesélés közben ismerjük meg a két főszereplő életét és karakterét, majd titkait is. Először Ye múltjával és későbbi sorsát ismertük meg, rajta keresztül pedig betekinthettünk a Kulturális Forradalomba is, ami kívülállóként (azaz kínai történelemben nem jártas olvasóként) nagyon érdekesnek bizonyult. A legizgalmasabb ponton pedig megszakad (csak egy kis időre) Ye élete és Cixin Wangra terelni figyelmünket. Mindkét cselekményszál megállja önmagában is a helyét, és sokáig ez a kerekség zavart is, mert nem tudtam kitalálni, hogy miként fog a két rész összefüggni. De egybeérnek és nem is akárhogy! Spoilerezni nem szeretnék, így annyit írnék le, hogy Cixin a jól ismert sci-fi sémákat dobja fel úgy, hogy szinte rájuk sem ismerünk, teljesen újdonságként hatnak. Ráadásul ezeket meglepő fordulatok formájában illeszti be a cselekménybe, ami egy letehetetlen könyvvé teszi a Three-Body Problemet. Ezek közül a kedvencem mindenképpen a számítógépes-játék volt, ami szintén a Three-Body Problem nevet viseli. Az egyik legkreatívabb ötlet, amivel eddig sci-fi regényben találkoztam. A játék valahogy egyszerre idézi az RPG-k világát és a Ceasar meg a Pharaoh-stílusú civilizáció építős játékokat, de még ezeknél is klasszabbnak tűnik, főleg a beépített tudományos problémák miatt. Olvasás közben azonnal késztetést érzünk, hogy mi is csatlakozzunk és építsük a Three-Body közösségét. Ezenkívül még számos mókás kikacsintást is kapunk a játékot taglaló részekben. Kedvencem, amikor a Kelet nagy tudósain keresztül bírálja az író a nyugati civilizációt, de bőven kap fricskát a keleti világ is a nyugati történelem prominens személyein keresztül. 

Ahogy az angol fülszöveg ígéri, tényleg elképesztő ötleteket vonultat fel Cixin, azonban számomra egy hibája volt a regénynek, emiatt vontam is le egy csillagot Molyos értékelésemben: már túl hard sci-fi volt az én ízlésemnek. Személyiség kérdése ez, persze, de számomra a részletekbe menő fizikai fejtegetések lassították a történetet, néhol el is vonták a figyelmet a tényleges történésekről. Leginkább az utolsó szakaszban zavart ez, amikor a triszoláriaiak protonos kísérleteiről írt Cixin. Viszont a csillagászattal kapcsolatos dolgokat élveztem, a Kódjátszma filmhez hasonlóan a Three-Body Problem is felkeltette érdeklődésemet a nem-bölcsész tudományok iránt. 

Még sosem olvastam kínai sci-fit, de a jövőben lehet, fogok még. A Three-Body Problem folytatását mindenképpen. De talán nem is számít a nemzetiség, csak az, hogy jó az egész. Szóval, aki szereti a hard sci-fit, az mindenképpen tegyen egy próbát a The Three-Body Problemmel, de a gamereknek is tetszhet a regényben szereplő sajátos számítógépesjáték miatt. De igazából bárki próbálkozhat vele, mert jó, izgalmas olvasmány, kikapcsolódni tökéletes. Az első kötetre 8/10 pontszámot adok, aztán egyszer csak sikerül sort keríteni a folytatásokra is. 

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

szeptember 11, 2016 0 Comments

Lassan már másféle, hogy moziban láttam a Kódjátszmát (a moziért utólag köszi Antalnak) és kezdenek már megfakulni az emlékek, de mégis számos gondolat és érzés még él bennem a filmmel kapcsolatban. Ezeket eleveníteném most fel. 

Tartalom:
"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott. Ez a tény szomorú szimbóluma is lehetne Turing életének, akinek homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia, Nagy-Britanniában ugyanis az azonos neműekhez való vonzódást ez idő tájt még betegségként kezelték. 1952-ben lelepleződött és választania kellett a börtön, vagy a hormonkezelés között. 1954-ben találtak rá holtan, az pedig a mai napig nem ismert, hogy öngyilkosság vagy merénylet áldozatává vált-e."
Forrás: Port


Közel egy időben futott a Kódjátszma és a Stephen Hawkingról szóló film, A mindenség elmélete. A 2015. januári Filmvilágban van is egy fantasztikus cikk a két alkotásról, ajánlom figyelmetekbe! De térjünk vissza kicsit a felszínesebb, amatőrebb szemlélethez, vagyis ehhez a bejegyzéshez. Annak, aki kevésbé ismertes a reál tudományok fejlődésében és nagy történeteiben (azaz olyan, mint én) a történet rengeteg érdekességet és izgalmat rejthet. Azonban így is érezhető, hogy a készítők igyekeztek reflektálni az aktuális trendekre és a nézők feltételezett átlag műveltségére. Ezt a szándékot leginkább a két főszereplőnél, Turingnál és Clarke-nél éreztem. Benedict Cumberbatch által megformált professzoron (mellékes megjegyzés: leginkább miatta vártam a filmet, és nagyon örültem anno az Oscar-jelölésének is) érezni, hogy beleillik a tévében és más filmekben látható tudós figurák közé. Ahogy a Filmvilágos cikk is kiemelni, Cumberbatch játékából visszaköszön Sherlock karaktere, de bizonyos tulajdonságaiban engem kicsit emlékeztet a Big Bang Theory Sheldonjára is. Mindeközben pedig Turing szerethető is marad és képes a mi hősünkké válni. Hogy mi a jutalma? Erősen spoileres, de szintén érdekes színfolt ez a történetben, talán ez adja az igazi drámáját is Turing történetének. 


Turing mellett Clarke karaktere is illeszkedik a mai filmes trendekhez: talpraesett, önmagáért kiállni képes nő, aki intelligenciájával képes megmutatni, hogy bizony ő is ér itt valamit. Tökéletes párja Turing zsenijének, remek összhangot alkotnak - ezt nagyban köszönhetjük a két színésznek is. Emlékszem, mielőtt bármelyikünk is látta volna a filmet, Mira barátnőm aggódott, hogy Keira Knightley miként fog helytállni egy ilyen szerepben (ugye inkább romantikus filmekből ismerhetjük a színésznőt), de megnyugodhattunk, hisz teljesen jól hozta Clarke-t, s Cumberbatch mellett is remekelt. Rengeteg emlékezetes jelenetet köszönhetünk nekik (pl. a felvételi teszt).
Ami a történetet illeti: Ahogy fentebb is írtam, egy laikusnak újszerű élményt adhat, egy eddig tőle távol álló világot fedezhet fel (reál tudományok). Érthetővé, sőt élvezetessé és vonzóvó teszi ezt a környezetet. Igaz, mély matematikai problémákba nem megy bele, se egyéb Turinghoz köthető elméletekbe (pl. mesterséges intelligencia), csak épphogy érintik azokat, de mégis képes felcsigázni a néző kíváncsiságát. De ezek mellett a kódfejtés a fontosabb (természetesen), ami által visznek minket közelebb a tudományhoz és annak széleskörű hasznához. Legjobb módja volt ennek egy pörgős dráma bemutatása. Annyit tudok csak mondani, hogy meg kell nézni és közben érezni az egésznek a hangulatát. Én minden percét élveztem.

Jócskán megfakult emlékeimen keresztül is úgy érzem, hogy a Kódjátszma a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb filmje volt, egy teljesen új világot nyitott meg számomra. Eközben fontos, minket érintő problémákat boncol, miközben minden benne van, ami egy szórakoztató és tartalmas filmhez kell. 10/10 szerintem, teljesen közönségbarát alkotás.

2016. augusztus 15., hétfő

Outlander

augusztus 15, 2016 0 Comments

Nem is tudom pontosan felidézni, hogy miként kezdődött a történetem az Outlanderrel. Nagyon sokan ajánlották nekem, a könyv mindenhonnan visszaköszönt, aztán végül anyukámnak megszereztem a sorozatot, de én néztem meg, mikor épp elegem volt az egyetemből. 

Tartalom:
"1945-öt írunk. A világháborút követően a Randall házaspár Inverness környékére utazik nyaralni. Claire a harcok alatt hadiápolónőként dolgozott, férje, Frank hírszerző volt, így a háború hosszú évei alatt, alig látták egymást. A házaspár nyaralása alatt megtekinti a környék egyik különlegességét, az ősi, misztikus állóköveket, ahol a helyiek egy druida szertartást is előadnak a nézőknek. Másnap Claire a rituálé helyszínén furcsa hangokat hall kiszűrődni az egyik kőből, és kiváncsian megérinti a követ. A következő pillanatban a földön fekve ébred, puskaropogás közepette. Rá kell döbbennie, hogy ismeretlen erők a múltba sodorták, 1743-ba, a háború dúlta Skóciába."

Forrás: Port

Nehéz szerelem volt ez a sorozat. Az első rész túlságosan hosszú és vontatott volt az én szájízemnek, de látszott rajta a hozzáértés (ez alatt főleg a technikai megoldásokra és a különböző ízléses beállításokra gondolok). A második rész már jobban tetszett, sokkal erősebben érezhető az a hangulat, amit a sorozatból látott képek sugalltak: kicsit romantikus, kicsit idilli kelta világ, de jelen van a kor brutalitása is. És az epizódok előrehaladtával beindul a történet is. A skót múltba csöppent Claire szemén keresztül ismerjük meg ezt a korántsem békés korszakot annak minden jó és árny oldalával. Főhősnőnk saját képességeihez mérten igyekszik helytállni az ő 20. századi világától gyökeresen különböző 18. században. A sorozat elején szimpatikus volt Claire talpraesettsége, de felvágott nyelvűsége engem sokszor idegesített, főleg, hogy párszor bajba is sodorta (taktikai fail). Idővel azonban el lehetett fogadni a nőt így is, és szerencsére több a pozitív tulajdonsága (pl. pacifista, mindenkit egyenlő félként kezel stb.), melyek közelebb állnak hozzánk. 


Claire-n kívül még számos kedvelhető vagy épp érdekes figura akad a sorozatban, akik kellőképpen megzavarják a cselekményt. Ott van Jaime, akiről talán sok mindent nem kell mondani (annyit csak, hogy engem túlságosan is a szerelmes regények tökéletes férfijára emlékeztet, de az évad végefelé azért ez a kép változik), Dougal McKenzie is egy sokrétegű karakter, aki bőven okoz meglepetést, aztán nekem személyes kedvencem Geillis, Claire gyógyító barátnője, de kellemes perceket okoz Murtagh is (skót sztereotípia?). Nem tudom mivel megmagyarázni, de az évad előrehaladtával olyan jól együtt működnek az eseménytelennek nem mondható történetben, hogy a pihenősebb epizódok se lesznek unalmasak, csak mert épp nem történik bennük semmi konkrét. A karakterek egyszerűen feldobják. Röviden összefoglalva, nagyon is élő, emberi szereplőkkel sikerült megtölteni az Outlandert. Azonban akad egy karakter, aki miatt sajnos egy ideig nem fogom megnézni a 2. évadot, és az Jack Randall. Feljebb említettem, hogy a sorozat megjeleníti a kor brutalitását, azonban ez Randall megjelenésével egyre jobban fokozódott, szinte el is durvult (spoilerek elkerülése végett talán ennyit érdemes mondani). Ez szerintem nem feltétlen tett jót a sorozatnak, már öncélű erőszakba ment át.

Összességében egy egyszerre kellemesen romantikus és kegyetlen sorozat az Outlander a Highlands (hogy mondjuk magyarul?) gyönyörűen és autentikusan bemutatott világával. Az 1. évadnak megvannak a maga hibái, olyanok is, melyekre a posztban nem tértem ki (pl. Mi van Claire férjével, Frankkel? Mintha az évad közepe óta megfeledkeztek volna róla a készítők :D), de ezeken könnyen túl lehet lendülni, a sorozat világa sokkal erősebb és visszavonhatatlanul magába ránt. Most csak 8/10-et adok az első etapra, de nagyon pozitívan állok a 2. évadhoz, főleg, hogy állítólag jobban kihasználják benne az időutazást. 
 

2016. március 14., hétfő

A beavatott

március 14, 2016 0 Comments

Az Éhezők Viadala váratlan sikert aratott a young adult közönség körében, így nem is véletlen, hogy ezt meglovagolva a piac igyekszik hasonló műveket kitermelni. Ott van a már korábban tárgyalt MazeRunner, januárban jött Az ötödik, de egy csomó más filmet lehet még említeni. Ebbe az új trendbe sorolható Veronica Roth sorozatából készített Divergent, azaz A beavatott filmszéria is. Az ajánlást utólag is köszönöm Antalnak. 

Tartalom:
"Beatrice Prior (Shailene Woodley) a nem túl távoli Chicagoban él, ahol a társadalom öt csoportra tagolódik, melynek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Az emberek rájöttek, hogy a világban dúló háborúkért nem politikai ideológia, vagy vallási meggyőződés, hanem a személyiségben rejlő rosszra való hajlam okolható. A csoportok célja, hogy az emberekből kiirtsák azokat a tulajdonságokat, amik előidézhetnek egy újabb konfliktust. Az év egy bizonyos napján a 16 éveseknek el kell dönteniük, hova akarnak tarozni: a Bátrakhoz, az Őszintékhez, az Önfeláldozókhoz, a Barátságosakhoz, vagy a Műveltekhez. Egyetlen döntés, amely örökre megváltoztathatja sorsukat. Beatrice a vizsga során szembesül különleges képességével: az Elfajzottak közé tartozik, akik egyetlen csoportba sem sorolhatóak. Egy szabályok uralta világban azonban ez a legveszélyesebb dolog, ami egy fiatallal történhet: ha kitudódik, az egyet jelent a halállal. A több hetes beavatása során számos félelmével, gyengeségével kell szembesülnie a fiatal lánynak, miközben titkolnia kell valódi kilétét. Amikor rájön, hogy az Elfajzottakat végleg ki akarják iktatni, olyan tettre szánja el magát, amely mindenki számára meglepetést okoz."

Forrás: Port


A legnagyobb kritikát a Divergent a kasztrendszeren alapuló világáért szokta kapni, mert a középiskolai klikkesedésre emlékeztet. Pedig ha mélyebben belegondolunk, nem egy rossz, utópikus elgondolásból indul ki: egy olyan társadalom, ahol mindenki azt csinálja, ami a legjobban illik hozzá. Azonban a divergent, azaz a rendszerbe nem illő egyed (aki végül is bárhová beillene...) megzavarja a szigorú rendszert. A főhős, Beatrice mindig is érezte, hogy kívülálló és sehogy sem illik a rendszerbe, akárhogy is próbálkozik (azért végül sikerül neki). Valóban lehet itt párhuzamot vonni a középiskolai évekkel és lehet ez elcsépelt is egyesek számára, teljesen érhető okokból. Viszont ha a történet célközönségét vesszük figyelembe akkor szerintem még inkább eltalált ez a kasztrendszer: tinédzser éveink alatt nagyon is gyakori érzés, hogy nem érezzük a közösségbe illőnek magunkat, miközben azt látjuk, hogy mindenki másnak megvan a helye a világban. Emiatt legtöbbször magunkat okoljuk, de talán mélyen legbelül mi is azt érezzük, hogy lehet, a rendszerrel van a gond.


Ami magát a filmet illeti, én kellemeset csalódtam benne az előítéleteim ellenére (már megint egy young adult disztópia). Elismerem, megvannak a maga hibái, főleg a szereplők kidolgozatlanságában, de ezt ebben a részben meg tudtam bocsátani a jó összkép miatt. A beavatott fel van építve: megismerjük a világ működését, a főhős is végigmegy egy fejlődésen, ahol szembetalálja magát saját félelmeivel és eddig elképzelhetetlen dolgokat kell testközelből tapasztalnia. Ezek mellett van egy főcselekmény is (összetűzés a rendszert működtetőkkel), amivel bejön az akció vonal is. Szerintem ez volt gyengébb a filmben, de még az elviselhető kategóriába esett. Amit viszont nagyon értékeltem, hogy kerek lezárást kapott az egész történet, így akár el is lehetne létezni a következő rész nélkül, hiány érzete nem lenne az embernek. 

Végül is nekem egy kellemes filmélményként maradt meg A beavatott, hiába viseli magán a young adult jegyeket. Szerintem egy viszonylag jól felépített film átlagos történettel és szereplőkkel, egyszer mindenképp megnézhető: 8/10. Felvállalom.

2015. szeptember 23., szerda

Az útvesztő

szeptember 23, 2015 0 Comments

Az éhezők viadalának köszönhetően nagy reneszánszát éli a disztópia műfaja (bár lehet vitatni, hogy nem-e a YA műfaja vesz át disztópikus elemeket :)). Valószínűleg ezt a hullámot meglovagolva készült el James Dashner történetének, Az útvesztőnek az adaptációja. Antalnak utólag is köszönöm, hogy megnézette velem a filmet.


Tartalom:
"Thomas egy liftben ébred, és a nevén kívül nem emlékszik semmire. Az ajtón túl különös világ várja. 60 srác, akik elzártan, szigetszerű univerzumukban élnek, és egyetlen dolgot tanulnak: a túlélés trükkjeit. Ők nem lepődnek meg az újonnan érkezőn: havonta egyszer mindig jön valaki. Világukat útvesztő veszi körül. Aki szökni próbál - és sokan vannak ilyenek - mind ottvesznek. Ezek a szabályok, melyek nem változnak és nem változtathatók. Valami mégis átalakul. Egy titokzatos üzenet hatására néhány srác azt hiszi, van remény a lázadásra. Még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki ellen kell lázadniuk, és mekkora veszéllyel próbálnak szembenézni."

Forrás: Port


Visszagondolva nagy bajok nincsenek ezzel a filmmel. In medias res kezdést látunk, főhősünkről a nevén kívül szinte semmit sem tudunk. A felmerülő kérdéseket Thomasszal együtt próbáljuk megválaszolni a történet előrehaladtával. Megismerjük a túlélésre berendezkedett fiú társadalmat, amiről mindenképpen eszünkbe juthat A Legyek Ura, bár olyan fokú brutalitásra nem kell itt számítani. Ahogy minden működő közösségben lenni szokott, ellentétek itt is vannak: Thomast igen csak érdekli, hogy miért is vannak körbe zárva egy labirintussal, viszont a fiúk vezetője ezt nem helyesli, szerinte továbbra is életben kell tartani a fiúkat és egyhelyben maradni. Ennél a résznél jött el az első olyan pillanat, ahol megjelentek a tipikus ifjúsági / amerikai akciófilmekre jellemző vonások. Az útvesztő esetében arra gondolok, hogy a felmerült konfliktus nem oldódik fel, mert mindkét fél csökönyösen ragaszkodik az álláspontjához, ami ötödjére már igenis idegesítő és elcsépelt lesz. Továbbá a film fordulatai kiszámíthatóvá válnak, mint például igen, ez egy kísérlet, amit igazából azért a legelejétől sejteni, vagy épp kik fognak meghalni és kik nem. 


Viszont dicsérendő, hogy ezeket a fordulatokat próbálják viszonylag fokozatosan és kellően "rejtélyesen" beépíteni a cselekménybe, Ez a fajta érdeklődés-fenntartás Thomas beilleszkedéséhez hasonlóan van ábrázolva: ahogy tágul a zárt mikroközösség körül a világ, úgy jönnek elő az újabb és újabb kérdések, sokszor egy korábbi megválaszolását követően. Ettől lehet olyan érzése az embernek, hogy már túlzásba viszik a misztikumot, de valahol talán még megbocsátható.
A fordulatos, de viszonylag kiszámítható történet átlagosnak mondható szereplőkkel egészül ki, szintén viszonylag átlagos alakításokkal, de több talán nem is kell ide. Igaz, így szinte senkit sem lehet megkedvelni és mivel hiányzik a szimpátia a figurák iránt sablonosságuk végett, nehéz / szinte nem is lehet izgulni értük vagy szomorúságot érezni elvesztésük felett. Viszont ilyen egyszerű szereplőkkel viszonylag könnyen végig lehet vinni a kalandot azzal az egyszerű céllal a szemünk előtt, hogy szórakoztató legyen.

Így összegezve Az útvesztő nem egy kiemelkedő, műfajt megújító stb. fantasztikus filmalkotás, hanem egy egyszerű ifjúsági akciófilm, ami leköt másfél órára ugyan, de aztán hosszú távon nyomot nem hagy bennünk. Részemről 7/10-es filmélmény volt, hisz látványosnak látványos volt, megnézni meg lehetett, de különösebb hatással nem volt rám. Annak a fényében érdemes megtekinteni, hogy épp mire vágyunk: egyszerű kikapcsolódásra vagy komolyabb, elgondolkodtató műre. Ha az első opció játszik, akkor meg lehet nézni Az útvesztőt. 

2015. augusztus 6., csütörtök

Like a Sir

augusztus 06, 2015 0 Comments

Mindenféle különösebb statisztika vagy cikk alátámasztása nélkül ki lehet jelenteni, hogy a szuperhősök uralják a mozit. Bosszúállók, Hangya, Fantasztikus 4 - csakhogy néhányat említsek a most bemutatott vagy bemutatásra váró filmek közül a témában. Matthew Vaughn sem mozog ismeretlenül a szuperhősök világában (X-men, Kick-ass), de legutóbbi filmje, a Kingsman mégis az akciófilmek klasszikus figuráihoz, a titkos ügynökökhöz nyúl vissza.
Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt erre a filmre. 


Tartalom:
"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."

Forrás: Port


A Kingsmanről azt tudom mondani, hogy olyan, mint a közönség viszonya a filmhez (legalábbis a filmes fórumokat olvasva): vegyes. Egy kisebb élménybeszámoló talán érthetőbbé teszi a kijelentést. Az első órát a következőképpen tudnám jellemezni. Amint elkezdődött a film, azonnal magába szippantott. Ízlésesen adagolt látványos akciójelenetek szinte már az első perctől, elegendő mitologizálás (ezalatt arra gondolok, hogy egy teljesen érthető és hihető titkos ügynökséget mutattak be, s Töki karakterét is jól megismertük), fordulatok sorozata, remek színészek (a gyerekszínészek is), meghatározó stílusa van (angol gentlemenek!!!) és mindez rengeteg őrültséggel nyakon öntve. Egyszóval azt éreztem, hogy fantasztikus filmre ültem be. Aztán jött a templomos jelenet. Spoilerek nélkül annyi elmondható róla, hogy maga a jelenet nagyon is meglepő fordulat volt, de ezután valahogy a Kingsman már nem tudott úgy működni, mint az első órában. A kezdeti hangulat és stílus megmaradt, azonban az őrület túlságosan is eluralkodott az egészen. Jöttek az egyre meghökkentő baromságok és sajnos már rossz értelemben, a fináléban az egész pedig átment ízléstelenségbe is. 



Ennek fényében nagyon nehéz is eldönteni, hogy jó vagy rossz filmnek nevezhető-e a Kingsman. Ahogyan írtam, az alapanyag nagyon is rendben van, hisz minden megvan, ami egy élvezhető mozihoz kell: kreatív ötletek, stílus, fordulatok, jó színészek (Colin Firth mindenképpen viszi a hátán a filmet, de Samuel L. Jackson is "kész", mint főgonosz), és leginkább különlegesség. Bátor vállalkozás egy, mondjuk kevésbé népszerű téma (titkos ügynökök) feldolgozása, és ezzel teljesen szembemenni a mainstreammel. Ha az őrültséget és az abszurdomot jobban elosztották volna a film második felében is, mindenképpen kiemelkedő alkotás lenne a Kingsman. A végeredményt látva viszont azt lehet mondani, hogy egyszer meg kell próbálni ezt a filmet, hogy az ember eldönthesse, jó vagy sem. Van, aki jobban vevő az abszurdomra, és akad olyan, aki képtelen elviselni: így kapjon egy 7/10-es számot Matthew Vaughn műve. Egyszer meg kell nézni. 


Follow Us @soratemplates