A következő címkéjű bejegyzések mutatása: krimi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: krimi. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 30., vasárnap

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni

április 30, 2017 0 Comments

Voltatok már szerelmesek egy borítóba? Nálam ez visszatérő betegség, legutóbbi szívem csücske Chuck Wendig Vészmadarakja lett. Vitathatatlanul gyönyörű a borítója. Egyszerre minimalista (hisz csak egy alak van rajta, meg fekete-fehér) és részletgazdag (az alak hajában rengeteg apró jel van elrejtve). Szerencsére amennyire szép a külső, annyira rendben van a belső is - derült ki számomra is, amikor befejeztem a könyvsorozat első részét a második, Halálmadarak kötet megjelenése előtt.

tartalom:
"Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.


És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia."

Forrás: Moly



Borzasztó érdekes volt olvasni a Vészmadarakat. Wendig megismertet minket a főhősnővel, Miriammel, de ezzel egy időben bedob minket a mély vízbe is. Egy nagyon pontosan megszerkesztett, sokkoló jelenetben ismerjük Miriam eddigi életét: ha megérint egy embert, látja, hogyan fog az illető meghalni. Ha úgy adódik, ki is használja képességét, hisz nem tesz másként Del Amicóval sem. Azonban a kezdés ne tévesszen meg senkit, Miriam egyáltalán nem antihős, legalábbis nem olyan, aki tudatosan válik a törvény ellenségévé. Számomra ez a nő inkább egy sodródó hős, aki azt hiszi, hogy nem befolyásolhatja az események folyását, és belefáradt az életébe. Wendig nagyon szépen és hitelesen bontja ki Miriam múltját, és érzékelteti a benne felgyülemlett keserűséget. Egy önmagát keménynek, de belül segítségért kiáltó fiatal nő világába kerül az olvasó. Ezt nem egyszerű olvasni, de aki volt már lent, nagyon fog tudni azonosulni Miriammel.

Wendig a történet környezetével és más szereplőivel sem enyhít rajtunk. A világ, amit elénk tár, az bizony az USA csúnya oldala, ahol a szemet szemért elvet szó szerint értelmezik. Nyomasztó belépni ide, az ember egyre mocskosabbnak érzi magát, de a kellő perverz kíváncsiság keresztül visz ezen a sötét utazáson – és Chuck Wendig nagyon jól tudja, hogyan kell fenntartani ezt a kíváncsiságot. Kiforrott szimbólumrendszer, örök dilemmák (van-e szabad akarat?), filmszerű képek és jelenetek (konkréten üvölt ez a könyv egy adaptációért), jó helyen elhelyezett cliffhangerek, jól kidolgozott karakterek. Nagyon egyben van az egész, nem igen lehet belekötni. Ami sajnálatos az első kötetben, hogy habár thriller és vannak "paranormális" dolgok (pl. Miriam képessége) a regényben, Wendig ezekre még nem igazán tér itt ki. Reméljük, a következő kötetben igen.

Aki bírja gyomorral a vért, a káromkodást és egyéb csúnyaságokat, az vesse bele magát Miriam Black kalandjaiba. So deep, tényleg, főleg pszichológiai szinten. Nagyon kevés hibája van, talán annyi, hogy kicsit a végét kicsit elnyújtottnak éreztem, ezenkívül ha olvasóként megérted a könyv mondanivalóját, a legvége könnyen kiszámítható. Ettől eltekintve nagyon rendben van a Vészmadarak, 9/10-es pontszám simán jár neki. És természetesen alig várom, hogy elolvashassam a Halálmadarakat. 

Lengyel kiadás

2017. április 5., szerda

Amikor egy sorozat képes felülmúlni önmagát

április 05, 2017 2 Comments

2014-ben az egyik új kedvenc sorozatom a Fargo lett, és a True Detective 2. évada fölött érzett csalódás miatt féltem ennek az antológiasorozatnak a folytatásától. A TD-hez hasonlóan itt sem az előző évad szereplőit látjuk viszont, hanem egy teljesen új csapatot. Vagyis majdnem, ugyanis az 1. évad nyomozónője, Molly és apja feltűnik, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban (Molly konkrétan még kisgyerek), ugyanis ezúttal 1979-be vittek minket az alkotók. 

Tartalom:
"A Fargo új fejezete 1979-ig visz vissza, a történet két amerikai államban, Dél-Dakotában és Minnesotában játszódik. A Minnesota állambeli Louverne-ben a fiatal rendőr Lou Solverson (Patrick Wilson), aki nemrég tért vissza Vietnamból, egy teljesen új bűntény előtt áll. Ted Danson alakítja Hank Larsson seriffet, Kirsten Dunst és Jesse Plemons lesznek a Blumquist házaspár, Jean Smarta kíméletlen Floyd Gerhardt-ot formálja meg."
Forrás: Port


A 2000-es évek vége óta indult sorozatok jelentős részénél azt érzem, hogy kapunk egy ütős 1. évadot, esetleg a kezdeti lendületből jut még a 2. és 3. évadra is, de aztán leszállóágba kerül a produkció (pl. Vámpírnaplók, Gossip Girl, de más példák is akadnak). Sajnos nem tudom ennek az okát és okosat sem olvastam a témában, mindenesetre az már valami, ha egy sorozat képes tartani a színvonalat, hát még ha felül is múlja az eddigieket! Utóbbi történt a Fargo 2. évadában is. Az alkotók a múltba utazáson túl bővítették a szereplőgárdát és egy sokkal komplexebb történetet építésébe kezdtek. Míg az előző évad főleg három karakterre koncentrált (Molve-Lester-Molly), addig itt kapunk egy vérre menő bandaháborút két kemény féllel, egy Mollyhoz hasonló talpraesett nyomozót (az apját), és egy szerethető párocskát, akik véletlenül voltak rossz helyen, rossz időben. Utóbbiak megfeleltethetőek Lesternek, és nagyjából hasonló utat is jár be a Blumquist házaspár, mint az 1. évadban Martin Freeman karaktere. 


A nagyobb szereplőgárda mellett megmarad az "aljas" elbeszélés is. Azaz, ahogy az 1. évadnál is írtam, a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információmorzsát kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog. A 2. évadnál annyit javult a sorozat, hogy az összetettebb sztori mellé pörgősebb történetvezetést kaptunk. Ezen kívül minden jót is megőriztek tavalyról: tudatos építkezés, fekete humor, hamisítatlan "Fargo hangulat" kellő mennyiségű hóval és epic zenével, ami most kiegészül a 70-es évekbeli USA bájával is, és továbbra is a kisemberek kerülnek az események középpontjába (Blumquisték), "furi" kiejtéssel. A kisszerű figurákat az erős alakítások teszik emlékezetessé, leginkább Kristen Dunstot tudom Peggyként kiemelni. Sokat nem írnék róla, elég megnézni ezt a jelenetet és elhiszitek, hogy ez a színésznő tud! 

Röviden, a Fargo 2. évadától fölösleges volt félnem. Mindent megkaptam, amit elvártam és bőven fejlődött is a sorozat. Az első egy-két részben nagyon sok a három történetszál, kell egy kis idő, amíg a néző rendezi ezeket magában, de aztán egy nagyon erős sztorit kap. Ez most 10/10, és remélem, az április 19-én startoló 3. évadban marad ez a színvonal. Már nagyon várós. Aki még nem nézett Fargót, az sürgősen kezdje el. 

2017. február 18., szombat

The game is on

február 18, 2017 0 Comments

Ha jól számolok, most 3 évet kellett az új Sherlock évadra várni, bár tavaly kaptunk egy Christmas specialt. Tudom, hogy a két főhőst alakító színész, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman elfoglaltságai miatt vonul nagyobb szünetekre a sorozat, de ennek ellenére is valahogy elveszett a rajongásom. És sajnos az új évad sem hozta vissza a kezdeti lelkesedést. 

Tartalom:
"Egy titokzatos elkövető a néhai brit miniszterelnöknőt, Margaret Thatchert mintázó fejszobrokat tör össze. Az új évadban a zseniális Sherlock Holmes az ő nyomába ered."

Forrás: Az IMDb nyomán


Sok rajongó hiányolja a széria azon időszakát, amikor inkább a bűnügyek, nem pedig a karakterek voltak középpontban. Teljesen érthetőek az érzéseik, de mégsem csatlakoznék az ő táborukhoz, hisz, hasonlóan a krimis vonalhoz, szerintem érdekes volt a szereplők belső világa is. Talán Sherlock színlelt halála után nem is lehetett volna nagyon más irányba menni, de kihagyni semmiképpen sem szabadott volna ezt a vonalat. A 4. évadnál azonban eszembe jutott, hogy némi aránytartásra szükség lett volna. Érzelmesebb emberként élveztem az 1. epizódban John és Mary családdá válását, régi rajongóként Mrs. Hudson jeleneteit, a 2. részben pedig Sherlock mélypontját (természetesen kivitelezés szempontjából), de ennek ellenére is úgy éreztem, Moffaték sok minden fölött átsiklottak. Egyik ilyen, az átívelő szálnak nevezett "Miss me?" üzenet, ami azt sejteti, hogy Moriarty mégsem halt meg. A karácsonyi epizódban és az 1. részben még voltak utalások erre a szálra, viszont a 2. részben mintha teljesen elfeledkeztek volna róla az írók, egészen a zárójelenetig (Eurus). A fináléban végül ismét előkerült a Moriarty szál, egy eddig nem látott módon válaszolták meg a látott rejtélyt (spoiler: Eurus, az eltitkolt Sherlock testvér, aki korábban kapcsolatba lépett Moriartyval nagy tervének kivitelezéséhez). 


A továbbiakban spoilerekkel beszélnék az évadzáróról, ugyanis másként nem lehet. Eurus felbukkanása kétségtelenül a meglepetés erejével hatott, de az eltitkolt testvér szál miatt van a karakter miatt egy olyan érzésem, hogy ez olyan klisés lett. Sajnos az ilyen-olyan eltitkolt rokon nagyon sokszor ellőtt fordulat, így hiába a felvezetés, ez a történeti elem hosszú előzménytörténete miatt (gondoljunk irodalomra, filmekre, sorozatokra or whatever) nem tud teljesen jól működni. Szerencsére a karakter tartogat némi érdekességet, és kétségtelen, hogy ehhez nagyban hozzájárul Sian Brooke alakítása. Akadt például Eurusszal kapcsolatban jó pár korábbról ismert irodalmi vagy filmes utalás: ilyen maga a figura, az elzárt, őrült nő, ami Jane Eyre-ből ismert the madwoman at the attic, azaz Rochester feleségére utal (mellesleg a karácsonyi részben is akadnak hasonló irodalmi "megidézések"), az epizód felépítése (túlélni Eurus gyilkos játékát) pedig a Fűrészt juttatja eszembe. Ezek elég érdekessé teszik az új karaktert és a finálét is, főleg a próbatételek izgalma. Viszont hiába a jó díszletezés, ha a 3. részben se találhatóak meg az arányok ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy vagy a szereplőkre vagy a történetre koncentrálnak túl sokat. Itt szintén a szereplők vannak porondon, emiatt pedig a történet kidolgozása kevesebb figyelmet kap. Igazából hasonlót éreztem itt, mint a Zsiványok antológiában szereplő Gillian Flynn "Mivel foglalkozol?" című novellájánál: nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon okosan lett felvezetve az egész mű vagy csak paraszt vakításnak vagyok szemtanúja. Sherlockék szinte minden feladványt megoldanak, amit Eurus ad nekik, erre a nő a semmiből előáll még valami durvábbal vagy okosabbal, hogy így licitáljon a főszereplőkre. Felmerül viszont a kérdés: tényleg hihető az, ahogyan túltesz Sherlockékon? Nagyon kérdéses.

Akadtak olyan momentumai az új Sherlock évadnak, melyeket élveztem, viszont többet lehet beszélni a hibáiról, hisz akad bőven. Így összességében úgy érzem, jobb, ha a készítők még a csúcson hagyják abba. 7/10 a pontszám, de csak a hangulat és a színészek tolták feljebb. Szerintem azok, akik eddig kitartottak Sherlockék mellett, azok biztos találnak maguknak valót az új részekben. Én sajnos kicsit elhidegültem Moffaték világától a sok várakozás és az első részek szellemiségének hiánya miatt. 

2016. május 1., vasárnap

A töréspont

május 01, 2016 0 Comments

Nagy adósságot kezdtem törölni azzal, hogy elkezdtem nézni a Breaking Badet (nem szeretem a magyar címét, sorry. A Christopher Moore könyvnek jobban áll). Aki követ sorozatos híreket, mindenképpen belefuthatott a BD-be (mostantól csak így hívom) és annak hihetetlen sikerébe a szakmában (számos díjat tudhat magáénak, köztük egy Golden-Globe-ot is), de a közönség körében is hihetetlen népszerűségnek örvendett, sőt örvend a mai napig. Meg merem kockáztatni, hogy kultsorozattá nőtte ki magát. Mindezt összefoglalva: igen, illett már elkezdenem. Az ajánlást utólag köszönöm Mirának. 

Tartalom:
"Walter (Bryan Cranston), a kémiatanár az 50. születésnapján tudja meg, hogy végső stádiumú tüdőrákban szenved és alig egy éve van hátra. Szereti a várandós feleségét és gondozásra szoruló tinédzser fiát, ezért úgy dönt, hátralevő idejében a lehető legtöbb pénzt gyűjti össze. Erre azonban csak a törvény másik oldalán van lehetősége, ezért szövetkezik egykori, drogdíler diákjával és belefognak a metamfetamin gyártásába. Hamar kiderül, hogy Walterrel ellentétben Jesse egy pancser, és már az első üzletkötésnél összehoz másfél hullát. Walter elindul a lejtőn, ahol nincs megállás."

Forrás: Port


Valószínűleg nem mindennapi sorozat az, ahol az első részben alsónadrágban látjuk először a főhőst: ezzel csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól indul az egész, biztos, hogy nem felejti el a néző egyhamar. Természetesen nem hagynak minket ez előtt a fura szitu előtt, ugrunk egyet időben és megtudjuk, hogy ez a kopasz alak gatyában hogy is jutott oda, ahová. Itt, kicsit nekem visszavett a történet a tempójából, de legalább kaptunk egy képet a főhős (nevezzük nevén végre), Walter életéről és személyével, ami az első 8 rész alatt is már jelentős változásokon megy át, és fog később is. Ahogy a fenti leírásban is olvasható, Walter eddig a példás amerikai állampolgár életét élte a maga szerény módján szerető családja körében amíg, ki nem derült, hogy végső stádiumú rákban szenved. Hard times, hard decisions, azaz a nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek (mondjuk így) és nincs ez másként a BD-ben sem: a családja érdekében Walter a könnyebbnek, de ahogy az később kiderül, a nehezebb utat választja, drogkereskedőnek áll, hogy biztos anyagiháttérrel hagyhassa itt családját. Furcsa döntésnek tűnik, viszont tükrözi az egész sorozat hangulatát, amire nehéz megfelelő szót találni. Talán az abszurd, a keserédes tudná leírni, de a tragikomikus a legtalálóbb. 


A BD-ben leginkább ez a kettős természet fogott meg: egyszerre lehet rajta nevetni és sírni (és természetesen izgulni is). Walter és a hozzácsapodó (vagy felszedett :)) Jesse nagyon nevetséges páros és rengeteg jó, már-már ikonikus pillanatot köszönhetünk kettősüknek (pl. Emilio és Krazy 8 ügy). Emellett a sorozat nagyon komoly drámai jeleneteket tartalmaz, amikben ott lüktetnek az őszinte, tiszta emberi érzések (szorongás, aggodalom és sorolhatnám a végtelenségig). Őszintén, ezek a jelenetek annyira őszinték és erősek, hogy egy év után sem tudtam folytatni a sorozatot. Nem olvastam utána, hogy Walterék drámájához miből merítettek (gondolok itt esetleg az írók vagy ismerőseik saját tapasztalataira), de hitelesre sikeredett a rákos beteg és annak családjának kálváriája, nagyon hitelesre. Nincs benne manír, se túlcsöpögés, úgy van ábrázolva, amilyen. Saját tapasztalat. 
Emellett az egyre érdekesebb fordulatokat vevő történetet sem szabad szó nélkül hagyni: minden részben volt izgulni való és az elejét leszámítva egy se nem túl gyors, se nem túl lassú tempóban haladtunk a finálé felé. Engem mindig meg tudott lepni. 

Összegzésként azt tudom mondani, hogy a Breaking Bad az első évad alapján is kihagyhatatlan sorozat. Kellőképpen elborult, de emberi is. Kicsit nehezen indul az eleje, de utána nincs megállás: 9/10. Remélem, nekem is lesz erőm a folytatáshoz, mert hiányzik Walter és Jesse meg a meth főzés. 

2015. szeptember 20., vasárnap

We get the world we deserve

szeptember 20, 2015 0 Comments

Tavaly nagy sikereket ért el a HBO új sajátgyártású antológia sorozatával, a True Detective-vel. Ahogy egy befutó, folytatásos történetnél szokás nagy várakozással és elvárásokkal várta a közönség a következő etapot. Ahogy szivárogtak ki az információmorzsák (pl. Vince Vaughn és Colin Farrell is szerepet kap az új történetben, 4 főszereplő lesz stb.), úgy nőtt az izgalom is. Aztán elérkezett a premier, 2015. nyara.

Tartalom:
"Nagy szakmai és közönségsikert aratott az HBO saját gyártású sorozata. Valójában nem hagyományos szériáról van szó, hanem antológia-sorozatról, ahol a második évad teljesen új történet, új szereplőkkel. A bizarr gyilkosságot követően keresztezi egymás útját Velcoro (Colin Farrell) és Bezzerides detektív (Rachel McAdams) útja. Nyomozásuk sötét játszmák, összeesküvések birodalmába vezet, miközben a bűnöző Frank Semyont (Vince Vaughn) az a veszély fenyegeti, hogy összeomlik az általa felépített birodalom."

Forrás: Port


Egy antológia sorozatnál nem szabad elfelejteni azt, hogy ne várjuk el ugyanazt, mint az előzőben átéltünk, hisz épp ez a lényeg: nem lesz ugyanaz, hanem teljesen más. A True Detective új évadjának esetében is ez történt. Hátrahagytuk az előző etapból ismert délebbi államok világát, és az ipari városok szűk, komor és korrupt mindennapjaiba nyerünk betekintést. Ehhez illő emberekkel is találkozunk. Az első jelenetben, amelyben az előző évadra kacsintanak ki kicsit, találkozunk Velcoro nyomozóval, aki habár az igazság nevében ténykedik, a radikális megoldásoktól sem riad vissza, főleg, ha szeretteiről van szó. Feltűnik a történetben Bezzerides nyomozónő, aki sajátos családi hátterével és határozottságával, s az emögött bújó határozatlanságával szintén figyelemre méltó karakter. Őket erősíti még Woodrough, aki talán erkölcsileg a legtisztább karakter a főszereplők közül. Azonban a környezet korruptsága elől végül ez a fiatal rendőr sem menekülhet. Végül pedig itt van nekünk Frank Semyon, akiről azt mondhatjuk, hogy kicsit Velcoro ellentétje, annak ellenére, hogy főbb jellemvonásaikban hasonlóak. Frank nem tud épp megfelelő erkölcsi bizonyítványt felmutatni: az alvilágban tevékenykedik, bűnözőkkel alkudozik és érdeke szerint folyik bele pénzmosásokba, de közben valami emberi (ahogy Velcoroban is a radikalitása ellenére) lapul benne. 


A potenciális szereplők mellé kapunk egy korrupciótól nem mentes, összetett bűnügyet is. Az előző évadtól eltérően az ügy a szemünk előtt bontakozik ki, s a cselekményben is ez a hangsúlyosabb oldal, a szereplők összecsiszolódása vagy kibontakozása most mellékes, de jelen van. Ezzel a hangsúly áthelyeződéssel nem is lenne baj, ha nem menne nyögve-nyelősen az elmesélése a nyomozásnak. Itt jött el az a pont, ahol be kell vallanom, hogy a kezdeti tetszős alapfelállásból (szerintem) nem lett semmi élvezhető végül. Túl sok szál futott egyszerre, amiket nehéz volt összeegyeztetni, mivel hiányzott a megfelelő hangsúlyozás, a vezető a cselekményben. Tény, a nehezebb nyelvezetű sorozatokhoz tartozik a True Detective, és tény, gondolkodást igényel, de a ló másik oldalára sem szabad átesni, amikor kétszer vagy háromszor kell megnézni egy epizódot, hogy összeálljon a teljes kép. Például az évad során sajnos többször előfordult, hogy később előkerültek olyan szereplők, akik csak az első részekben szerepeltek, akkor is pár perc erejéig. Ilyen ki nem hangsúlyozott információkon egy első nézésnél el lehet sikkadni, miközben a későbbi végkifejlethez kulcsfontosságú lenne. 
A cselekmény mellett a jól induló szereplők sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Woodrough nem igen fejlődött és nem vált érdekessé, szerethetővé vagy utálhatóvá, semleges maradt. Frank még izgalmas lett volna, ha tudták volna valami mederbe terelni őt, de inkább érthetetlenné és erőltetlenné vált csak (bár nem tudom, hogy a Vaughn színészi képességei ehhez mennyire járultak hozzá...). Talán Bezzerides és Velcoro tudott végig érdekes maradni annak ellenére, hogy sokat ők sem fejlődtek (talán Bezzerides). Ha csak ők ketten nyomoztak volna (ők lettek volna az évad true detective-jei), valószínűleg élvezhetőbb részeket kaptunk volna, de ezt már nem tudjuk meg.

Összességében nagyon keserű szájízem volt a True Detective 2. évada után, s nem azért, mert egy újabb 1. évadot vártam. Érdektelen a nyomozás, fejlődni nem igen képes szereplők és rossz hangsúlyok a cselekményben: röviden ezek az okok. Természetesen akadtak jó részek (4. és 7. rész, például), amik izgalmasak voltak, voltak kedvelhető szereplők is, de valahogy teljesen nem tudott működni az, amit itt összeírtak. Bár a fő kritikában nem volt erről szó, de megjegyezném még, hogy a zene, a hangulat és a néhány rendezői megoldás (pl. a báros jelenet) magán viseli a HBO minőséget és az előző évadot idézi valahol. Ezt leszámítva, sajnos 6/10-et kell adni az új részekre. Ha lesz 3. évad, remélhetőleg egy jobb történetet fognak benne elmesélni. 

2014. november 19., szerda

Az igazi nyomozó

november 19, 2014 0 Comments

Több helyen is igen népszerű (pl. Imdb, Sorozatjunkie) True Detective, magyarul  A törvény nevében, a HBO  nagy újonca a 2014-es évben. 

Tartalom:
"A sorozat két zsaruról szól. Martin Hart és Rust Cohle egykor társak voltak, és 17 évvel ezelőtt együtt nyomoztak egy prostituált halála ügyében. Amikor új információ kapcsán meghallgatják őket, felelevenedik a múlt. "

Forrás: Port


A megszokott, szerializált krimiktől nagyban eltér a True Detective, aminek köszönheti sikerét, nagy valószínűséggel. A Fargo-hoz hasonlóan ez a történet is antológiaként van felépítve. Ez azt jelenti, hogy egy kerek, lezárt történetet kapunk a tíz részes évad keretén belül, amely külön is megállja a helyét. Továbbá ez még azzal is jár, hogy a következő évadban nem láthatjuk viszont a már megkedvelt szereplőket. Mindenképpen érdekes és valahol kockázatos formátum, mivel a nézők általában azért követnek egy sorozatot, hogy hosszabb távon élhessék át kedvenceik kalandjait. Azonban a True Detective esetében szerintem ez kevésbé lesz a későbbiekben zavaró tényező, hiszen van még bőven potenciál a sorozatban az első évad alapján. A narrációtól kezdve a képi megjelenítésig fantasztikus a sorozat, egy nagyon is igényes munka, amely megint csak bizonyítja, hogy a HBO jelmondata ("Ez nem TV, ez HBO) milyen helytálló. Erről részletesebben. 


Ahogy minden krimiben szokás, úgy itt is egy bűneset áll a középpontban. Azonban ezt nem egy ismeretlen / láthatatlan narrátor tárja a nézők elé, hanem a két nyomozó visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg az esetet. Ez kicsit (legalábbis az én szájízemnek) lassan megy, de izgalmas és meghökkentő cliffhangereket tud szolgálni a tíz rész során. Amiben sokkal erősebb a True Detective az a két főszereplő, Marint és Rust. Az esettel párhuzamosan az ő személyiségüket és az amögött húzódó hátteret is megismerjük és láthatjuk a kettejük közt kiépülő nem épp puszipajtiságra hajazó munkatársi viszonyuk kibontakozását ("Yo do not choose your partner"). Mondhatni, végre egy sorozat, ami igen árnyaltan mutatja be főhőseit nem mindennapi szituációkban. Fejlődésüket filozófikus beszélgetésekben láthatjuk, de a néma jelenetek, ahol csak a színészi játék ad bármilyen benyomást arról, hogy mi is folyik szereplőinkben a leghatásosabbak. Érzékenyen megkomponált jelenet mind. Utóbbiakban leginkább Matthew McConaughey tud érvényesülni, hisz legmélyebben ezekben a jelenetekben láthatjuk az igazi Rustot. 

A True Detective-ben még rengeteg, a fentebb felsoroltakhoz hasonló apró, különleges és bámulatos apróságok, vonások találhatóak. Igaz, Matthew McConaughey hiányozni fog a következő évadból, de ha ilyen minőségű munkát tesz le ismét a HBO az asztalra, akkor nincs mitől tartani. Most 9/10.

2014. szeptember 30., kedd

Szeretett csontok

szeptember 30, 2014 0 Comments

Még évekkel ezelőtt láttam a Komfortos mennyország (Lovely Bones) című filmet. A történet és a narratív megoldás (a halott szemével látjuk a földi eseményeket) nagyon megtetszett, s miután megtudtam, hogy a film alapja egy könyv, szerettem volna elolvasni. Erre idén nyáron került sor. 

Tartalom:
"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább. A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni. "

Forrás: Moly

Az előzetes várakozások után vegyes érzéseim lettek. Mindenképpen egy érdekes próbálkozás a Komfortos mennyország, ezt nem lehet tagadni. Azt mondják, a holtaknak már úgy sem számít semmi. Alice Sebold szerint ez nem igaz. Nem csak az élőknek kell továbblépniük, hanem a holtaknak is, s ez mindkét félnek ugyanúgy nehéz. Ebből az elgondolásból teszi meg Suzie Salmont, a meggyilkolt lányt a történet narrátorává. Az ő szemén keresztül lesünk mi is be volt családja és iskolatársai életébe. Ezen a téren a regény szépen építkezik. Feltárja, hogy a szereplők mit éreznek a halál után, s ki hogyan és milyen módon próbál továbblépni az elfogadhatatlanon. Néhol azonban túl részletes.
Egy idő után már túl sok szereplővel foglalkozik Suzie. Ray Singh és Ruth Connors jelenléte egy bizonyos fokig érthető, hiszen valamilyen módon mindkettejüket megérintette Suzie halála, valami furcsa módon ez össze is kapcsolja a két szereplőt. Természetesen még az is elfogadható, hogy Harveyt is szemmel tartja a halott lány, hisz végül is ő a gyilkosa és érez iránt egyfajta bosszúvágyat és elégtételt szeretne kapni az élettől miatta. Viszont mikor Ruanát (Ray anyja) vagy a detektív életét is elkezdte mesélni Suzie, azt már soknak és kissé fölöslegesnek is találtam, hiszen őket már nem igen érintette meg a főszál (a lány halála) és a cselekményt sem vitték tovább. Ezektől az apró kissé fölös betoldásoktól eltekintve átélhető és szeretetteljes a történet. Valóban olyan, mintha egy kicsit naivka fiatal lány írná, aki fedezi fel az életet.
Azonban a végén vártam volna valami feloldozást, de a méltó büntetést inkább. Bár ezek nem mindig jönnek el az életben, főleg nem utóbbi a gonosztevők felett. Ha így nézzük, végül is reális a történet. Viszont akadt még zavaró rész a regényben: spoiler! amikor Suzie visszajön a Földre Rayhez, hogy szeretkezzenek. Ez a rész számomra teljesen elrontotta a szépen felépített cselekményt és az egésznek a realitását is. spoiler vége 

Összességében a Komfortos mennyország könyv formájában sem rossz, azonban néhol eltér a saját főcselekményétől, a legvégén pedig az én szája íze szerint elmegy a csöpögős amerikai irányba, ami nem igen tesz jót a történet összképének. Így egy 7/10-es pontot adok a regényre. 



2014. augusztus 20., szerda

There are no saints in the animal kingdom

augusztus 20, 2014 0 Comments

"Gonosz, de remek" - így jellemezték a Fargo remake-jét a Sorozatjunkie-n, ahol először találkoztam magával az alkotással. A sorozat a Coen testvérek híres 1996-os Fargójának sorozatos átirata, bár a merítés megfelelőbb szó lenne. Az eredeti mű atmoszféráját és néhány elemet leszámítva (terhes seriffnő, pénz a bőröndben) a Fargo sorozat egyedül is megáll a lábán és a korábbi változat ismerete sem szükséges az események megértéséhez és a történet élvezéséhez. 

Tartalom:
"Egy átutazó, Lorne Malvo (Billy Bob Thornton) érkezik a minnesotai kisvárosba, amit erőszakkal  fel is forgat. Malvo ténykedésébe egy helyi biztosító, Lester Nygaard (Martin Freeman) is belekeveredik. "

Forrás: IMDb-ről fordítva


A "gonosz, de remek" teljesen helytálló megállapítás a Fargóval kapcsolatban. Az egész évadra jellemző egyfajta alattomosság: a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információt kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog, már a legelső pilot epizódnál, ezzel berántva egy nem mindennapi bűnügyi történetbe. A lendület igaz egyre inkább csökken az első rész után, de bőven akadnak meglepő pillanatok a sorozat során. Továbbá a felépítésen látszik, hogy a készítők konkrétan tudják, hogy honnan hová szeretnének eljutni, így egy teljesen kerek és lezárt történetet kapunk a legvégén, ahol mindenki elnyeri méltó jutalmát (bár meg kell jegyezni, ez azért történt így, mert a Fargo, a True Detective-hez hasonlóan egyfajta antológia történet, azaz minden évad más szereplők köré épül).
A kissé hullámzó lendületű cselekmény mellett a Fargo erőssége a hangulatteremtés is. A zene és a kép teljes összhangban van, megpecsételi az egész alkotás hangulatát. Egy minnesotai kisvárosban járunk, ahol hideg tél uralkodik a tájon, s az életunt kisemberek vastag kabátokba és kötött sapkákba kényszerülnek. A nyugalmat megzavaró események azonban félelembe taszítják a helyiek életét, melyből csak nehézkesen tudnak kikeveredni. 


Ha már szóba kerültek a kisemberek, akkor érdemes megemlíteni, hogy ez a sorozat másik mozgatórugója a lassú, de meglepő történetvezetés mellett. Főhőseink kisvárosi kisemberek hétköznapi problémákkal, akik mégis kiemelkednek környezetükből, amint megérkezik a városba Malvo. Maga Malvo figurája végig titokzatos marad, továbbá egyfajta félelmet is kelt megjelenésével. Egy ilyen kisugárzású alakot pedig Billy Bob Thornton kifogástalanul alakítja. A mimika, a mozdulatok, a hanghordozás: egyszerűen minden a helyén van! Mellette tökéletesen működik Martin Freeman, mint a tyutyi-mutyi szerencsétlen ember, Lester. A karakter a tíz epizód alatt komoly jellemfejlődésen megy keresztül, amit Freeman a legnagyobb színészi precizitással érzékeltet. Kettejük mellett még érdemes megemlíteni a viszonylag ismeretlen Allison Tolmannt a nyomozó szerepében. Az első ránézésre butácska és hebehurgya rendőrnőből kiemelkedik az intelligens, makacs és kitartó hősünk, aki a végsőkig küzd az igazságért. 
Összegezve, a Fargo a 2014-es év egyik legminőségibb sorozata, a hibái (pl. ingadozó feszültségű történetvezetés) ellenére is. Erős, beszippantó hangulat, egy többé-kevésbé jól felépített történet, kisemberek esete nagy színészekkel eljátszva: 9/10.

2014. február 19., szerda

Nevermore

február 19, 2014 0 Comments

Az amerikai irodalom egyik nagy alakja mindenképpen Edgar Allan Poe, így egy ideje, úgymond, hiányzott is egy róla szóló film. pedig az élete bőven rejt jó alapanyagot. James McTeigue Poe halála körüli mítosszal játszadozik el, ahogyan az Anonymous film Shakespeare legendájával: egy sajátos történettel színezi ki a történelem kifakult pontjait. Ez A holló.


Tartalom:
"Amikor a 19. századi Baltimore-ban egy anya és lánya brutális gyilkosság áldozata lesz, Emmett Fields nyomozó megdöbbentő felfedezést tesz: a bűntény egy fiktív esetre emlékeztet, amiről gyomorforgató részletességgel számolt be a helyi újság a társadalom margóján tengődő író, Edgar Allan Poe egyik történeteként. Miközben a rendőrség magát Poe-t is kihallgatja, újabb embertelen gyilkosság történik, amit egy másik népszerű Poe-sztori ihletett.Miután rájön, hogy az eszelős sorozatgyilkos Poe elbeszéléseit használja véres hadjárata alapjául, Fields igénybe veszi az író segítségét az őrült megállításához. Amikor kiderül, hogy egy Poe-hoz közel álló személy lehet a következő áldozat, magasabb lesz a tét, és a detektívtörténet műfajának feltalálója élesíti saját okfejtő képességeit, hogy megoldja az ügyet, mielőtt túl késő lenne."

Forrás: Port


Nem rossz. John Cusack szórakoztató Poe-nak, egy tipikus, kissé bolond zsenit alakít végig hihetően. Egy kisebb irodalmi játék során több Poe mű is bele lettek szőve a filmbe, köztük A holló című vers vagy Az áruló szív novella. És miféle játékba kerültek be a Poe írások? Egy krimi részévé lettek - ezt egyfajta tisztelgésnek is nevezhetjük a krimi atyja előtt.
Ha üres aggyal és elvárások nélkül ül le a néző a filmhez, kaphat egy kellemes kikapcsolódást, de többet nem szabad várni. A cselekmény egyszerű, a közepénél meg is fárad, még ha maradéktalanul is el lesznek végül varrva a szálak. Krimiként sem igazán funkcionál jól. Nincsenek csavaros fordulatok vagy megoldások, gyakorlatilag a gyilkos vezeti az orruknál fogva a nyomozókat, és leginkább csak Poe áll elő mindentudóként (ami, megjegyezni való, nem nehéz, hiszen a gyilkos az ő műveiből meritkezik).


A színészi játék is tökéletesen idomul a cselekmény átlagosságához. Cusackon kívül igazán egyik színész sem igazán jelentős, alakításával nem hagy mély nyomot bennünk, így a karaktereik sem. Sajnos maga a gyilkos is elveszik a szereplők között, pedig egy bomlott elméjű figurától többet várna el a néző.
Azért a negatív dolgok mellett egy pozitív dolgot még érdemes megemlíteni: a látvány. A történet korhűen vázolja fel Poe világát és korát - a kosztümök és a technika a helyén van. A világítás és az uralkodó sötétebb tónusú színek adnak az egésznek egy thrilleres hangulatot. A nyitó és a zárójeleneteknél igazán hatásos, de az egyik kivégzésnél és a koporsós részeknél is hasonlóan jól működik.

A holló inkább egy olyan film, aminek csak az általános, közepes szórakoztatást nyújt. Hiába az izgalmas alapanyag, nem igen van kidolgozva, így megmarad egy egyszerű kalandfilmnek, ami egy délután erejéig leköthet. Egyszer meg lehet nézni, de utána soha már: 7/10.

2014. február 2., vasárnap

It changes people, marriage

február 02, 2014 0 Comments

Két éves várakozás előzte meg a BBC Sherlock 3. évadát, hisz az előző részben a főhős meghalt. Rajongók százait foglalkoztatta a kérdés, hogy a zseniális detektív mégis miként képes visszajönni a halálból? Természetesen a mesterien felépített, agytornát igénylő bűnesetek is hiányoztak a képernyőről és az elvont géniuszok összecsapásai.

Tartalom:
"Két év telt el Sherlock Holmes halála után. Watson lassan kezd beletörődni ebbe és próbál új életet kezdeni barátnője, Mary, oldalán. Eközben Sherlock kelet-európai tevékenykedése után úgy dönt, visszatér Londonba, hogy felkeresse régi barátját és munkatársát. Reméli, visszatérése zökkenő mentes lesz. Közben Londont egy terrortámadás is fenyegeti. "
Forrás: Saját kútfő


Az évad közben követve a nézők véleményét, kijelenthető, hogy az új évad igen megosztóra sikeredett. Gatiss-Moffat páros ugyanis a sorozat eddigi szelleméhez képest teljesen új vonal felé indult el. A nyomozás háttérbe szorult és inkább a karakterek érzései és egymáshoz fűződő viszonyuk kapott nagyobb hangsúlyt. A nézők egyik fele azt skandálja, hogy ez a húzás csak a fanservice (rajongók kiszolgálása) és nincs helye a sorozat világában. Bármilyen történet írása során nehéz dolog tökéletes egyensúlyt teremteni a karakterépítkezés és a tényleges jó tempójú cselekmény között, de a karaktereket sem szabad háttérbe szorítani - így teljesen érthető a sorozat új iránya. Igazából, Sherlock ál-halála utáni következményeket csak is egy karakterközpontú epizódon keresztül lehetett magyarázni, pontosabban feloldani az ebből következő feszültségeket. Viszont a fanservice-t fröcsögőknek annyiban teljesen igazuk van, hogy a tényleg szellemiség rovására ez ne menjen. Két karakter-orientált epizódot kaptunk, ami végül is az új évadnak a háromnegyede. De ha nagyobb méretekben nézzük, akkor nem olyan vészes a karakter ábrázolás. Eddig van 9 epizódja a sorozatnak, és csak 2 ment el tényleges karakterépítésre. 


Egyéb panasz lehet az évadra? Még ha Sherlock zsenialitása visszafogottabb is lett, és még mindig túl gyorsak a bevillanó feliratok, azért minőségét megtartotta a sorozat. Egy gyengébb kezdő epizód után következett egy úgy nevezett áthidaló epizód. Egyrészt maradt a karakter központúság (John és Mary esküvői készületei, Sherlock és John legénybúcsúja stb.), de közben egy egész izgalmas ügyet is kapnak a néző - a jól felépített keretről, a vőfély beszédéről nem is beszélve. Az utolsó epizódban pedig megjelent egy Sherlock számára méltó ellenfél: Magnussen, így egy olyan epizóddal előrukkolva, amire két éven keresztül vártak a rajongók. 

Lehet némi furcsa érzés a nézőkben az új vonal miatt, de összességében Sherlock még egy minőségi brit sorozatnak számít. Többé-kevésbé szórakoztató volt az évad, megint itt hagytak egy mocsok kis cliffhangert a nézőknek. Igaz, nem a legjobb évad: 8/10.

2013. május 3., péntek

Örülünk, Vincent?

május 03, 2013 0 Comments

Kultuszfilm, pedig valahol semmiről se szól. Csak esznek meg "hülyeségekről" beszélnek a Ponyvaregényben. Akkor mégis miért jó? Mitől több, mint egy átlagos gengszterfilm? A híres (hírhedt?) népszerű szerzői filmrendező, Quentin Tarantino képes látszólag semmilyen elemekből az elmúlt évtized egyik legnagyobb hatású filmjét megrendezni.

Tartalom:
"Adott két idősödő, szabad szájú, tökös, szimpatikus gengszter, Vincent (John Travolta) és Jules (Samuel L. Jackson), akik igyekeznek főnöküknek visszaszerezni egy aktatáskát. Ehhez persze meg kell ölniük pár embert, de ez az egyszerű bérgyilkosokkal gyakran megesik. Jules a rá célzott golyókat csodával határos módon elkerüli, s ezt jelnek tekintvén úgy dönt, felhagy eddigi életével. Társának viszont el kell vinnie szórakozni a gengszterfőnök feleségét... Van továbbá egy boxoló, Butch (Bruce Willis), aki a hírhedt marffiafőnök, Marselleus Wallace (Ving Rhames) átvágását tervezi. Hogy-hogy nem, odáig fajul a történet, hogy végül már inkább a megmentésére készül, mint a lelövésére... Nem utolsósorban, pedig, van egy piti rabló-párosunk is (Tim Roth és Amanda Plummer), akik éppen egy étterem kirablására készülnek. Ám ott reggelizik Vincent és Jules."
Forrás: Port


1995-ben a legjobb forgatókönyv az Oscaron és a Baftán, 1994-ben Arany Pálma a Cannes-i Filmfesztiválon. Mit tudhat ez a Tarantino, mit tett le 1994-ben az asztalra? Laikusként a megbontott időrendet tudnám felhozni egyéb tényezők mellett. A film szerkezete egy novelláskötetére hasonlít, ami különböző történeteket mesél el, de vannak közös pontok: a Ponyvaregényben konkrétan a szereplők. És ezen a kissé kacifántos, Tarantino-logika után visszajutunk oda, ahonnan indultunk: sikeresen körbeértünk. Mi volt ezzel a cél? A filmesztéták az évek során már biztosan szétszedték a témát, de nézőkként el kell nekünk ezen gondolkodni, ha jól szórakozunk? Nem szükséges. És Tarantino másik tehetsége ebben rejlik: a munkái úgy művészfilmek, hogy közben tömegfilmek is. 


Számomra a legemlékezetesebb része a Tarantino-filmeknek mindig is a szereplők voltak. A rendezőnek különös tehetsége van ahhoz, hogy olyan szavakat adjon a szereplői szájába, amiktől még a legunalmasabb jelenetet is feldobják és lekötik a néző figyelmét. A Ponyvaregény ilyen szempontból kiemelkedő, hisz a legtöbbet ebből szoktak idézni (ilyen szállóige is az "Örülünk, Vincent?" is). Élvezetes hallgatni párbeszédet akár a turmixról, arról, hogy egy gengszter feladja eddigi életét. Az ilyen párbeszédek teszik emberivé azokat a szereplőket, akik a rendes műfajukban (a Ponyvaregény esetében a gengszterfilmekben) csak a sötét oldalukat látjuk, de itt mindent látunk belőlük. Igaz, néhol kissé szatirikus, hogy a szereplők számára teljesen természetes csak úgy lelőni valakit (de hát a rutin, nemde?), de ezek ellenére is szerethetőek a tarantino-i figurák. 

Ezért a három vonásért, amiket felsoroltam, lehet ilyen sikeres film a Ponyvaregény, lehetett kultuszfilm, lehet még ma is rengeteg fiatal meghatározó filmélménye. Nálam is szerepel a képzeletbeli "Kedvenc filmek" listámon, így 10/10, maximális pontszámot tudok neki adni. Aki még nem látta, az nézze meg tüstént, aki már látta, az pedig frissítse fel élményeit. 

2011. június 24., péntek

Death Note - A vélemény

június 24, 2011 5 Comments
Eredeti kritika: 2008.05.10.
Javított kritika: 2011.06.24.

Egyik osztálytársam révén volt szerencsém megnézni a Death Note című animét, magyarul. Nos, akik az anime/manga világát ismerik, azok biztosan hallottak erről a sorozatról, de akik nem, azoknak íme egy tartalom ismertetés:


Tartalom:
"Yagami Light egy átlagos életet élő diáknak tűnik. Rendkívüli tanulmányai eredményeivel és értelmi képességével mindig Japán éltanulója, leendő egyetemista. S aztán minden egy csapásra megváltozik. Megtalálja a Halállistát, amelynek képességeiben először kételkedik... hogy tényleg meghal-e az 40 másodpercen belül, akinek beleírják a nevét. A kísérletet kétszer is elvégzi, mind a kétszer beigazolódik: nem hamisítvány, tényleg működik. S ekkor valami megváltozik benne: egyéni, kiforratlan, alapvető erkölcsi normákba és filozófiai bukfencekbe ütköző igazságérzete azt súgja, hogy minden bűnözőt el kell törölni a Földről... A hatalomvágy mételye lassan felemészti az elméjét és mindenre elszántan küzd egy utópia megteremtéséért. Aki szembeszegül vele, annak erősen esélye van a Halállistára felkerülnie."
 Forrás: AnimeAddicts


Sok műfajba elhelyezhetnénk ezt az animét. Jómagam mindenképp a thriller felé hajlanék, ámde krimiként is megállja a helyét. Harmadik műfajként még a drámát nevezném meg, mivel számos személy életét veszti a történet folyamán, továbbá sajátos egy drámához hasonlóan tettváltás sorozatokon keresztül veszik fel a küzdelmet a felek.

Kicsit a karakterekre nézzünk rá, először.
Kezdjük Lighttal: hagyományos, jóképű ember, aki még okos is, s unatkozik. Egyik nap talál egy füzetet, amelyet hazavisz. Elolvasva a használati utasítást (akinek a nevét beleírják, az meghal) használni kezdte az “ártatlan” füzetet. A “note” valódiságának bebizonyításán felbuzdult, és eltökélte, megalkotja az új világot, ahol nincsenek bűnözők, amelyben ő lesz az Isten.
Ezeket végig gondolva, arra jutunk, hogy Light az őrült zsenik táborát erősíti. Mivel ebben a történetben a gyilkos a főhős, így felborul a hagyományos krimi szereposztása is: a Death Note során nem azért izgulunk, hogy miképpen nyomoz detektívünk, hanem az, hogy az antihős, a bűnöző hogyan cselezi ki ellenségeit.
Következő szereplő legyen Ł, a különös géniusz detektív. Nyugati kollégáitól látszólag eltér, de a detektív archetípusának tökéletesen megfeleltethető. Sherlock Holmeshoz vagy Poiret-hoz hasonlóan megvan a magas fokú intelligenciája, amely kiemeli az emberek közül. Továbbá megvan az önpusztító függősége, mégha nem is kapcsolódik a nikotinhoz, hanem a cukorhoz. Az archetípustól viszont annyiban tér el, hogy külsejére nem igen figyel oda, a legkényelmesebb ruhákban ül és töpreng az eseten.


Most pedig jöjjön a mi Misa Misánk. Tipikus tinédzser lány. Elég temperamentumos, mindenhez van hozzáfűzni valóra. Kicsit butácska, mivel lépései hamar kikövetkeztethetőek, de azért őt sem kell félteni, Light mellett igyekszik megfontolt lépéseket tenni, eltüntetni maga után a nyomokat. Rajongó típus, e miatt elég sok embernek idegesítő lehet.
A krimik világában talán a magányos, segítséget kérő hölgyekkel tudnánk azonosítani, de nem sok ilyen vonást találunk Misában. Ez a szőkeség inkább általános anime karakter, aki aranyosnak akar tűnni, őrülten szerelmes, bármit megtesz, amire kérik. De nem szertelensége végett vetemedik arra, hogy kideríti Kira kilétét, s csatlakozik hozzá. Misa 100%-ig egyet ért a bűnözők kiirtásával, mivel szüleivel is bűnözők végeztek.
Most pedig lépjünk át egy másik világba, amely kissé sötét a mienkhez viszonyítva, sok tenni valót nem találni, csak az unalommal találjuk szembe magunkat. Ez a Halálsitenek világa. Itt élt Ryuk, amíg le nem dobta a Földre a Halállistáját. Ryukot inkább a népmesék ördögével, krampuszával illetve gonosz manójával tudnám azonosítani. Saját, eltitkolt céljáért köt alkut a főszereplővel. Ryuk esetében ez a cél a szórakozás. Ám ennek a halálistennek emberi vonásai is vannak: szenvedélybeteg. Ne a drogra, alkoholra vagy dohányárura tessék gondolni, hanem egy almára! Ezen kívül még tekinthető ő a pártatlan isteni személynek, aki kívülről szemléli az eseményeket, de nem szól bele.

Jöjjön a véleményem:
Úgy hiszem, ez egy csillagos ötöst érő alkotás. Régen kötött le valami ennyire. A nézés közben, ha az ember kipróbálja találni a cselekményt, nagy valószínűséggel elbukik, mivel számtalan váratlan fordulattal csavarják meg a cselekményt.
A történetből természetesen a humor sem marad el. Számomra Ryuk elvonási tünetei, Misa helyenkénti vicces megjegyzései, Ł kutakodása Light után (persze mikor nem nyúlt kemény eszközökhöz) és a szójátékok a halál szóval (például “Azért egy halálisten is lehet hulla fáradt.”) tetszettek.
Ami a legjobban tetszett, azok a krimi elemek. Bámulatos, hogy a két ellenfél mennyire hasonló egymáshoz, de mégis másként gondolkodnak. Olyan, mintha végig sakkoznának. A nyomozások során pedig valamennyire fény derül a bizonyos embertípusok általános reakcióira. 
A magyar szinkronnal meg voltam elégedve, kivéve egy-két pici hibát. Először Lightot egyhangúnak találtam, aztán kicsit meglepődtem Misa gyermeteg hangján, de ahogyan a karaktere bontakozott ki, beleszoktam ebbe a hangba.
Végül a grafikája: gyönyörű! Az árnyékolás, a leheletnyi számítógépes trükkök… micsoda összhangba tudták hozni.
Minden esetre érdemes megnézni, ha valaki egy izgalmas történetre vágyik. A véleményem elég pozitív, és tényleg! Ha hordanék kalapot, az alkotók előtt megemelném. 9/10-es élmény, mivel spoiler! Ł halála után spoiler vége eléggé eltért a mangától, s így elég laposra sikeredett a történet.

2011. június 20., hétfő

A parfüm

június 20, 2011 2 Comments

Elég régóta hallottam erről a történetről és filmről. A műsorújságban láttam, hogy leadja a Duna TV a filmet, így Cleo véleménye után végleg elhatároztam, hogy megnézem a Parfümöt. Erről a filmről írnék 100. bejegyzésemben.

Tartalom:
"1766-ban, a franciaországi Grasse városban a parfümkészítő Jean-Baptiste Grenouille-t halálra ítélték tizenhárom nő meggyilkolásáért. Az ifjú huszonkét évvel korábban, a halpiacon született. Árvaházban nő fel, más mint a többi gyerek, három évesen se járni, se beszélni nem tud, a szagokon keresztül próbálja megismerni a világot. Felnőve cserzőüzemben dolgozik, így jut el Párizsba. A városban magával ragadja egy lány gyönyörűséges illata. Véletlenül megöli, majd próbálja magába szívni elhalványuló illatát, Grenouille minden vágya, hogy az illatot újból érezhesse."

Forrás: Port.hu


A film Patric Süskind azonos című regényéből készült, így egy könyvadaptációval van dolgunk. A könyvet nem olvastam (még), de a kritikák alapján az író szavakkal könnyedén érzékelteti a szagokat. Nos, ez mozgóképen szinte kivitelezhetetlen. Az operatőri munka során ezt a problémát a szuperplánok segítségével igyekezték megoldani. Ha szagok emlékeit nem is sikerült előcsalogatni (legalábbis belőlem nem), de látványban mindenképpen hozzátett a filmhez. Ezeknél a plánoknál maradva, rengeteg a naturalista kép, helyszín, amely kicsit idegen a kosztümös filmek világában, de ez mégsem zavaró, valahogy így teljes a kép (ahogy a valóságban is, a csúf és a szép együtt).
Az operatőri munkában egyedül a gyorsítások idegesítettek. Gondolok itt arra, hogy a madártávlatból mutatott tájképekben sebesen haladtunk végig, mintha repülnénk. Ha a főhősünk egy sast lovagolt volna meg (ami itt kizárt), akkor még megértem, de egy szaglászó embernél kicsit hatásvadásznak éreztem ezt a megoldást.
 A történetet itt nem bírálom, mivel adaptációról van szó, így már volt egy erős történet. Erről most csak annyit, hogy a film alapján egy kerek (körkörös szerkezetű?) történetet kaptunk egy különös gyilkosról, aki nem kapta meg a világtól a szeretetet, így ő sem tanulta meg azt. Azon túl, hogy izgalmas volt, nem éreztem azt, hogy "valami kimaradt", így ebből gondolom, hogy egy jó könyvadaptációval volt dolgom.



Ahogy a történetre, úgy a szereplőkre se szeretnék kitérni, vagyis csak a főhősünkre, Jean-Baptiste Grenouille-ra. Ben Whishaw alakítja gyilkosunkat a legnagyobb érzéketlenséggel, amely hihetetlenül ijesztő. Több Port.hu-s fórumozó arra panaszkodott, hogy a figura és a színész idegesítő, pedig Grenouille-nek ilyennek kell lennie. Az őt ért kezdeti halál közeli élmények arra utalnak, hogy életképtelen. Ez felnőtt életében sem változik: végig idegenként mozog a társadalomban, kívülállóként vizsgálja őket. Egyedül a szagokat ismeri igazán: a fiúból lehetne akár egy a világtól elvonuló művész is, de ugye nem így lesz. Egy ilyen életidegen figura eljátszásához tökéletes választás volt Ben Whishaw, aki semmilyen érzést sem mutat a történet során (kivéve, mikor megsiratja az első lány elillanó illatát). Ehhez a "némasághoz" párosul egy mániákus szenvedély az illatok iránt, amely végül eltorzítja egy művésznek született ember lelkét. Ezeket a különböző érzéseket a színész tökéletes játéka bemutatta, egyszerre volt Grenouille szánni való és félelmetes.

Röviden, ez egy remek film volt, leszámítva egy-két apró hibát. Összességében 9/10-et érdemel a Parfüm.


2011. május 26., csütörtök

"Talán ez a legszörnyűbb következménye: a női méltóság teljes elvesztése"

május 26, 2011 0 Comments

Egész érdekes úton jutottam el eddig a könyvig. Angol nyelvvizsgám előtt helyi mormon misszionáriusokhoz jártam beszélgetni, és természetesen gyakori téma volt a vallásuk. Szerettem volna többet tudni a történelmükről, ezért a neten kerestem velük kapcsolatos könyveket. Így jutottam el A 19. feleséghez.

Tartalom:
"David Ebershoff 2008-as regényét, A 19. feleséget kézbe véve sem a krimi műfaját kedvelők, sem a történelem iránt rajongók nem fognak csalódni. A regényben két szál fut párhuzamosan – az egyik egy napjainkban játszódó, izgalmas bűnügyi nyomozás, míg a másik egy XIX. században élt asszony, Ann Eliza Young életének története. A két fonalat egy amerikai egyházi közösség, a mormon egyház története kapcsolja össze. Valóban BeckyLyn végzett férjével házuk pincéjében? A húszéves Jordan Scott – akit egyháza hat évvel korábban kiközösített – visszatér szülővárosába, hogy izgalmas, veszélyes nyomozás során, új barátokat szerezve kiderítse, édesanyja valóban gyilkos-e. És milyen asszony volt Ann Eliza Young, a hírhedt tizenkilencedik feleség, aki egy elzártan élő közösség tagjaként egyszer csak rádöbbent, hogy képtelen tovább élni egyháza tanait követve? A mormonok prófétájának tizenkilencedik felesége bátran szembeszállt hitbéli közösségével, annak vezetőjével, és addigi életét hátrahagyva elindult a – számára addig ismeretlen – külső világba, hogy mindenkinek elmondja, milyen élet jut azoknak az asszonynak, akiknek nemegyszer legalább egy tucat másik nővel kell megosztozniuk a férjükön. A regény fikció, de szereplői valóban léteztek, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagjai voltak."

Forrás: Moly.hu


 A 19. feleségnek volt a legérdekesebb fülszövege, és A Mormon könyvén kívül más, magyarul is elérhető könyv a témában. Nézzük, mit is nyújtott ez a regény.
Ugye, két cselekmény szálon fut: egyik a 19. századi mormon pionírok világába kalauzol, másik pedig egy napjainkban játszódó krimi. Előbb erről szeretnék írni.
Jordan Scott fundamentalista telepen nő fel (erről a szektáról tudom ajánlani a magyar NG magazin 2010. februári számában megjelent cikket), innen elküldik, aztán éli életét anyját gyűlölve (ugye ő tette ki). Aztán egy napon szárnyra kell a hír, hogy az anya megölte férjét, börtönbe került. Jordan nem hiszi el, hogy anyja képes volt erre, így nyomozni kezd.
Jó kis ötlet, remek krimi kerekedhetne belőle, de sajnos nem ez történik. A történetben Jordan konkrétan a rendőrőrs és Measdale között kocsikázik, nyomokat nem igen talál. A rendőrök sokkal okosabbak, mint a mi magányos nyomozónk. Jordan egyetlen bizonyítékot szerez, ami amúgy már a rendőrök birtokában van. Bravó!
Ami viszont leginkább kinyírja a krimi jelleget, az a gyilkos kiléte. A feleségek beosztása alapján nyomozónk végre rájön valamire saját magától, erre a gyilkos elküld egy vallomást a rendőröknek. Kész, ügy lezárva, és jön a "Jordan, maga nélkül nem tudtuk volna megoldani az ügyet" szöveg. Nem sok krimit olvastam (inkább néztem), de kérdem, ez annak nevezhető? Nem, ez egy félresikerült próbálkozás.
Scott-szálon belül a cselekményen túl a szereplők is idegesítőek voltak. A főbb karaktereknek volt szépen felépített, izgalmas múltja, ezzel nem volt semmi probléma. Viszont  ahogy viselkedtek, az kiakasztó volt. Egyik Jordan, aki sokszor hisztis nőszemélyként viselkedett, amikor kapcsolatba került anyjával. Akárhogy gyűlöli, akkor se hinném, hogy így viselkedik egy fiú a börtönben ülő szülőjével, főleg, ha ki akarja hozni onnan. Másik irritáló szereplő Jordan útközben felszedett pasija, Tom volt. Hogy egy meleg srác sem úgy viselkedik, ahogy ő, az biztos. Minden cuki, aranyos, teljes rózsaszín boldogság. Kizárt, hogy ilyen egy meleg férfi (kirázna tőle a hideg, ha igen). Harmadik idegesítő figura a talált kisfiú, akit nemrég üldöztek el lakhelyéről. Ahhoz képest, hogy zárt vallási közösségben élte eddigi életét, nagyon alpári a viselkedése. Itthoni médiában nem olvasni ilyen elzavart gyerekekről, mindenesetre egy ilyen fiút összezavarodottnak gondolnék, hiszen egy számára eddig teljesen ismeretlen világban kell helytállnia.

A 19. feleség című regényt a másik történetszál - amely a pionírokkal foglalkozik - mentette meg az "olvashatatlan könyv" címtől. Számomra teljesen hihetetlen, hogy aki egy egész becsületes történelmi részt tud írni, hogyan alkothat ilyen minősíthetetlen krimit?
Ann Eliza Young története születése előtt kezdődik a regényben. Megismerhetjük a Nauvoo-i mormonokat, ottani életüket, az ellenük irányuló gyűlölködésekről is olvashatunk, hosszadalmas és megerőltető vándorlásukról a mai Utah állam területére, aztán a poligámmista életmódról és az az ellen való küzdelemről. Az író munkáján látszik, hogy mindennek alaposan utána nézett (ezt az Utószóban le is írja), továbbá a hiányos részeket igyekezett saját fantáziára hagyatkozva kiegészíteni.
Így egy egész hangulatos történelmi regényt kaptunk, egy kis betekintést nyerhettünk a poligámia világába. Ebershoff mindkét fél véleményét megmutatta könyvében, ennek az életformának jó és rossz oldalát férfiak és nők szemszögéből (a férfiak is szenvedtek tőle, viszont néhány nő élvezte is a poligámiát). Az író próbált pártatlan maradni a kérdést illetően, de mivel leginkább Ann Eliza szemszögéből ismerhettük meg az akkori mormonokat, így a többnejűség árnyoldala volt bemutatva.
A pártatlanságra való törekvés a történelmi személyek ábrázolásánál is megmutatkozik. Ann Elizát megismerhetjük saját elmondásából, de rossz tulajdonságait is Brigham Young, a második próféta és  beszámolója alapján. A történet két kulcsfigurájának alakját tovább árnyékolják a megszólaló utódok vagy családtagok is, egyháztagok. Dicséretre méltó, hogy Ebershoff nem próbál egyik fél oldalára állni, ismét az olvasóra hagyja az ítélkezés lehetőségét. Továbbá nem vonja kétségbe Young és Joseph Smith történelmi tevékenységét, hétköznapi emberekként ismerhetjük meg őket.

Összegzésként ez a könyv akkor válna a kedvencemmé, ha nem volna ott az a fránya Jordan Scott történet. Nélküle egy egész korrekt és pártatlan történelmi regény lenne A 19. feleség. Így csak egy 5/10-es pontszámú olvasmány. Nagyon nagy kár érte.
Ha van valaki olyan elvetemült, hogy a mormonok történelméről olvasson, annak ajánlom figyelmébe az angol Wikipédiát. Nem tudom, hogy kik írták, de nagyon részletes és informatív. A könyv olvasása során sokszor segített kiegészíteni Ebershoff irományát, alátámasztani azt.

Forrás: nocturnalEcho

Egy kis megdöbbenést engedjetek meg nekem: Stephenie Meyer mormon??? o.o

Follow Us @soratemplates