A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2014. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2014. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 18., hétfő

Doctor Strange és a Fakabátok - Az áruló pengéje

szeptember 18, 2017 0 Comments

Sebastien De Castell könyvei gyakran elém kerülnek a bookdepositorys szörfözéseim során, az évelejétől kezdve pedig, amikor a Fumax bejelentette, hogy ők fogják magyarul kiadni De Castell könyveit még nehezebb volt elkerülnöm Az áruló pengéjét, mert még jobban rám szakadt a marketing. De erős voltam és sokáig ellenálltam! Azért kezdett így messziről egy érdekes viszony kialakulni köztem és a könyv között. Először is felcsigázta a fantáziámat az, hogy az író tanult vívást és a tudását belevitte a regényébe; azaz nagyon realista kardpárbajokat várhatunk a könyvben. Ez egy epikus fantasynél már egy jó ajánlólevél, szerintem. Aztán valamiért elkezdett amnéziám lenni a könyvvel kapcsolatban, ami alatt azt kell érteni, hogy nem emlékeztem se az író nevére, se a címére, csak következetesen a könyv borítójára. Ebből lett az, hogy egy sci-fi sörözés alkalmával Fummie megfejtette, hogy a "piros köpenyes pasi" a borítón, akire én gondolok, az a Doctor Strange. Később, amikor a sorozat címére akartam utalni egy molyos hozzászólás alkalmával Fakabátosoknak neveztem magamban az Öregkabátosokat. Ilyen már nincs, jobb helyre tenni magamban a dolgokat: végül ezért olvastam el Az áruló pengéjét.

Tartalom:
"A ​király halott. A rendet feloszlatták. Az ország szétesőben. A munkaadónkat pedig megölték… De esküszöm, nem mi voltunk!
Tristia királya halott. Egykor az országot törvénytudó elit harcosok, az uralkodó Öregkabátosai járták, hogy fenntartsák a rendet, amíg szélnek nem eresztették őket. Falcio Val Mond és két vándorbíró társa, Kest és Brasti ezekben a zűrzavaros időkben testőrként biztosítanak kíséretet egy nemes úr számára, aki viszont nem hajlandó kifizetni őket. Már csak akkor lehetne rosszabb a helyzet, ha megbízójuk holtan feküdne a padlón, miközben a tettes a gyanút rájuk terelő bizonyítékokat helyezne el a gyilkosság helyszínén. De… várjunk csak! Hiszen pontosan ez is történik!
Eközben a világ legromlottabb városában összeesküvést szőnek a trón megszerzéséért. A gondosan megtervezett gyilkosságsorozatot egy árván maradt kislány halála zárná le, romba döntve mindent, amiért a három jóbarát korábban küzdött. Ám ahhoz, hogy betartsák Paelis királynak tett végső ígéretüket, és utolsó küldetésükként leleplezzék a cselszövést és megmentsék a lány életét, újra egyesíteniük kell az Öregkabátosokat. Ebben a harcban kizárólag legendás kabátjukra és kardjukra támaszkodhatnak: a nemesek zsarnokká, a lovagok haramiákká lettek, ők pedig egyedül az árulók pengéjében bízhatnak."
Forrás: Moly


Az első oldal alapján nem tudtam eldönteni, hogy ez nekem fog-e tetszeni. És igazából az utolsó oldal után is így éreztem. Pedig jó alapokra építkezett De Castell.

Eleve nagyon érdekesnek ígérkezik a főhős, Falcio Val Mond karaktere. Számomra ő tipikusan az a hős, aki végtelenségig ragaszkodik saját idealista világképéhez és a régi eszmékhez, és amennyire lehetséges eszerint éli életét is. Ezzel Falcio egyfajta erkölcsi példaképpé emelkedik és egy ilyen hős szinte kötelező is egy epikus fantasyben. Viszont egy ennél sokkal érdekesebb dolgot bont ki az író az Öregkabátoson keresztül. Tristia egy anarchikus társadalom, ahol önjelölt uralkodók (a hercegek) önkényesen igazgatják a különböző város(államok)at. Falcio a múltja miatt nem épp a rendszer kegyeltje, ő és társai számtalan megpróbáltatás és igazságtalanság éri. A történet egyik nagy kérdése, hogy a főhős mikor roppan össze a világa súlya alatt, mikor érzi úgy, hogy nem érdemes tovább kiállnia eszméi mellett. Akadnak a könyvben olyan jelenetek, amelyek az Öregkabátos lelkét tárják fel az olvasó és maga a  férfi előtt is; itt szembesül személyi tragédiájával és a gyermekkora óta dédelgetett eszményvilág bizonytalan alapjaival (pl. legemlékezetesebbek "lélekbúvárkodások" a táltosos jelenetekhez köthetőek). A karakter belső küzdelmeit még olvasmányosabbá teszi a narráció is, ahol ugyanis De Castell megbontja a hagyományos lineáris mesélést. Falcio jelenét és múltját szimultán, azaz egymás mellett haladva ismerjük meg, a főszereplő asszociáció mentén. 

Falcio karaktere mellett kisebb dolog ugyan, de külön örültem annak, hogy a fantasy világ alapját ezúttal nem a kelta vagy a germán kultúrkör, hanem az új-latin adta. Kicsit egzotikus volt spanyol hangzású nevekkel találkozni, és néhol - persze amikor volt leíró rész - a szereplők öltözködésében is kicsit felfedezni ezt a kultúrát. Ami viszont még jobbá teszi az Öregkabátosok közegét az valóban a realista módon ábrázolt kardpárbajok. De Castell beavatja az olvasókat a kardforgatás technikáiba, megismerjük a különböző praktikákat és tanításokat, amelyek nélkül egy Öregkabátos semmit sem ér. Azonban ez a tudásanyag nem válik unalmassá, hisz ezek leírása közben az író az akcióról sem feledkezik meg. 

Viszont hiába a sok kreatív ötlet és újítás, ha valamiért nem áll össze egy élvezhető regény ezekből. Mert sajnos Az áruló pengéje inkább volt számomra kevésbé élvezhető, mint élvezhető. A rövid molyos értékelésem óta sokat gondolkodok azon, miért érzek így. A történet? Nem, mert azt élveztem. Kicsit epizódikusnak tűnhet a már említett Falcio-féle visszaemlékezések miatt, máskor pedig nagyon drámai, színházi értelemben (pl. a kezdő jelenetet, amikor az Öregkabátosok az épp üzekedő lordjukat beszélik ki simán el tudnám képzelni egy szatíra vagy abszurd dráma nyitószíneként), de lényeg, van elég fordulatos a regény ahhoz, hogy ne tegyük le 20 oldala után. Viszont - személyes rigolyám - ennél többet várok egy könyvtől, és Az áruló pengéjében megvan az a potenciál, hogy többet adjon. Ott van például a már említett Falcio egy izgalmas sorssal, ami bőven elbírt volna egy mélyebb karakterizálást (arról nem is beszélve, hogy rajta kívül az összes szereplőnek kellett volna valami komplexitás). Aztán De Castell hiába építette Tristiát a fantasy műfajában viszonylag szokatlan alapokra, mégis azt érezni világán, hogy ad hoc jelleggel mutat meg belőle valamit. Nem érzem azt, hogy ténylegesen egy hihető birodalomról olvasnék, inkább díszletnek tűnik az egész. 

Őszintén, a könyv tényleges befejezése után (ami most 15 nappal ezelőtt volt) nagyon vegyesek az érzéseim, még talán most sem tisztáztam le magamban, hogy miért is érzek így, de nagyjából a fentebb felsoroltak az okok. Viszont ennek ellenére is érdekel egy-két szereplő a következő részből (Knight's Shadow), csak még nem döntöttem el, hogy szeretném folytatni az Öregkabátosokat. A nyitókötet, Az áruló pengéje nálam 6-7 között mozog, de Falcio miatt legyünk jóindulatúak és érdemelje ki a könyv a 7/10-t. Nem rossz könyv, egyszer el lehet olvasni. Ha egy kardozós, A három muskétást idéző történetre vágysz akkor Sebastian De Castell a te embered. 

Forrás: A szerző oldala

2017. augusztus 6., vasárnap

A démon és a papnő

augusztus 06, 2017 0 Comments

Ha követtetek social media felületeken, akkor láthattátok, hogy szorgosan készültem az Inside My Head kihívására. Májusban 2 könyvet kellett elolvasni: egy régóta halogatott könyv és egy olyan, aminek a borítóján van valami piros. Az utóbbi Arthur C. Clarke klasszikus sci-fije, a 2001 - Űrodüsszeia volt, a halogatott könyv pedig Kae Westa első regénye, A démon és a papnő. Régen olvastam már a regényt, viszont mindenképpen szerettem volna írni valamit róla, csak ez nagyon nehezen ment. 

tartalom:
Mortua ​egy vidám, szeleburdi papnő. A szellemek kegyeltjeként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál…

Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.

A szellemek egész életében mellette álltak

– de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?" 

Forrás: Moly

Az IMHO-kihívásához jöjjön egy nagyon kínos vallomásom, ami meg is magyarázza, miért A démon és a papnőt választottam.

Kae Westát gimnazista koromban ismertem meg az Imagine írói oldalnak köszönhetően, amikor még arról álmodoztam, hogyha nagy leszek, író leszek és kiadják a könyveimet. Kölcsönösen olvastuk egymás műveit, Westáé - többek között - A démon és a papnő első változata volt. Nagyon szerettem, bár emlékeim szerint, a vége már nem került fel az Imagine-re. Utólag megtudtam, hogy rosszul gondoltam, felkerült a történet befejezése is, csak a megjelenést követően lekerült az oldalról. Lényeg, számomra a befejezés már a felejtés homályába vész...

Aztán valahogy kikoptam az Imagine-s közösségből, de ahol tudtam (blog, Facebook, Moly) követtem Westa munkásságát. Aztán egyszer csak látom, lehet rá szavazni az Aranymosáson. Gondolkodás nélkül nyomtam neki egy szavazatot. Aztán telt az idő, és értesültem róla, hogy megjelent A démon és a papnő. Azonnal megvettem.

Aztán egyetemre kerültem, megint kikoptam pár társaságból, tolódtak a kötelezők, a könyvtári könyvek, majd a különböző recenziós példányok is a sok-sok év alatt, Westa könyve, később kiegészülve a Karvalyszárnyakon-nal meg árválkodott olvasatlanul a polcon. Idén a Könyvfesztiválon meg már a harmadik könyvet, a Napsötétet vettem meg és dedikáltattam, de a szegény A démon és a papnő még mindig nem került a kezembe.

Borzasztóan sajnálom, hogy így alakultak az olvasási ügyeim. Pedig Kae-ra mindig szertetettel gondolok, és minden sikerének szívből örülök. Ezek után, mi mást is választhattam az IMHO kihíváshoz, mint A démon és a papnőt?

IA WUN Hsu képe
A régi kedves emlékek miatt nagy lelkesedéssel ültem neki a könyvnek, aztán ahogy haladtam vele, és bármennyire is küzdöttem ez ellen, elfogyott a lendületem. Be kell vallanom, 24 éves fejjel inkább nem tetszett a regény. Emiatt nagyon sokat küzdöttem azzal, hogyan is álljak neki a bejegyzésnek, de végül a pro és kontra megoldásra jutottam, azaz leírom mi tetszett és mi nem. Hisz a helyzet nem teljesen rossz - a Molyon 3,5 csillagot adtam -, sok pozitív dolgot tudok mondani A démon és a papnővel kapcsolatban. Először is a világ, amit Kae teremtett, ötletes, már az Imagine-es korszakban is ez fogott meg a műveiben. Első regénye esetén adott egy városállamok rendszere szerint felépített világ, ahol a mágia tiltott dolog, azonban a természetfölötti veszélyeitől a papok védik a birodalmat - szellemek segítségével. Jópár fantasy után egy ilyen alapokon nyugvó történet külön felüdülés volt. Az pedig külön tetszett, hogy az egyik főhős egy démon, Valian volt, akik általában nem pozitív szerepben tetszelegnek az ilyen típusú történetekben. Mivel inkább negatív dolgokat társít az ember egy démonhoz meg is kapja az előítéleteket a környezetéből, ezzel egy reálisabb színezetet adva a figurának. Mellé kapunk egy hatalmas kontrasztot Mortua személyében, aki Mordinium városának szeleburdi hercegnője, aki inkább papnak állt. Ahogy olvastam az olvasói véleményeket sokan a lányt irritálónak találták, viszont szerintem végig kellemes ellentéte volt a komoly Valiannak, továbbá sok vidám percet is hozott az amúgy nem feltétlenül vidám könyvbe. 

Mielőtt belemennék a negatív dolgok taglalásába is, érdemes tisztázni valamit. A démon és a papnő Vörös pöttyös besorolást kapott anno a Könyvmolyképző kiadótól, ami jelzi a célcsoportot. Pontos meghatározást nem találtam a KMK oldalán a Vörös pöttyösre, de a kínálatot  (pl. Cassandra Clare, Maggie Stiefater könyvei) és a tagekben megadott korcsoportot (15-17) ez a jelzés nagyjából a Young Adultot fedi le. A fiatalabb korosztályt megcélzó regények vissza-visszatérő elemei meg is találhatóak Kae könyvében. Van szerelmi háromszög (Mortua-Valian-Kai), végigkísérhetjük a tizenéves főhősnő, Mortua lelki fejlődését miként befolyásolja az ismeretlen küldetés (eltűnnek a szellemek). Ezekkel a YA-elemekkel (főleg a szerelmi szállal) egy probléma volt: mivel fantasy lévén nem ezek tűntek a könyv tényleges iránymutatójának, inkább mellékszálként voltak jelen, kicsit úgy éreztem, hogy idegenül hatnak a cselekményben. Például nem haladt maga a történet, amikor Mortua és Valian oldalakon át civakodott, vagy a vándorlás alatti kötelező féltékenységi körök. Az ilyen pillanatok miatt felmerült néha bennem, hogy ezek az epizódok talán nem is voltak eredetileg a történetben. Viszont mindenképpen pozitívumként emelném ki, hogy Kae számos pontban eltért a jól bevett Young Adult elemektől. Például számomra jó pont volt, hogy habár a hirtelen megjelent Mortua és Valian közötti vonzalom ellenére is nem ez került a cselekmény középpontjába (ahogy azt a fülszöveg sejtetni akarja....), sőt, a szereplők kötelességüket szem előtt tartva (visszahozni a szellemeket a világukba) megpróbálják inkább a háttérbe szorítani érzéseiket.

Kép forrása: tumblr
A következő negatívum már nem feltétlen a YA-hoz tartozik, inkább a történet felépítéséhez. Kae nagyon jól adagolja az információkat, mindig épp annyit tudunk meg, amennyit szükséges, legyen szó a főcselekményről vagy kitalált világról. A történetvezetéssel sok gond nincs, talán annyi, hogy a váratlan helyzetek és fordulatok a kalandozást felölelő epizódokban nagyon gyorsan váltják egymást, ami kicsit kapkodóvá és valahol hiteltelenné is teszi az eseményeket (pl. egy párbaj után mindjárt jöttek a sasok, és nem tolkieni értelemben). Viszont szerintem ami több mindent elbírt volna a z a világépítés. A további fejlemények megértéséhez megismerjük a Rend működését, a démonokkal kapcsolatos előítéletek okát, a Koronások és a papok közötti se veled-se nélküled viszonyt, de jópár érdekesnek tűnő dolgot sajnos nem tudunk meg. Például érdemes lett volna jobban bemutatni Valian karakterének hátterét és otthonát, mivel csak nagy vonalakban kaptunk bepillantást a hazájába. Továbbá egy mini történelmi gyorstalpaló sem ártott volna arról, miért is tiltott és félelmetes erő a varázslás.

Visszagondolva nem érzem teljesen rossz könyvnek Kae első regényét, A démon és a papnőt, de szerintem bőven többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. A kisebb csalódás ellenére is úgy érzem, hogy az írónő tehetséges (ahogy írtam, fiatalokat megcélzó regényben ilyen szép és intelligens stílussal ritkán találkozok), rengeteg jó ötlete van, továbbá látszik, jól ismeri a fantasyt, s ha kell, felülírja annak szabályait. Röviden, habár a most olvasott regényével való találkozásom egy 7/10, a továbbiakban is figyelemmel fogom kísérni munkásságát. 

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

április 14, 2017 0 Comments

Be kell vallanom, hogy habár voltak jó pillanataim fizikából, valahogy mégsem nőtt teljesen a szívemhez a tárgy, főleg nem középiskolában. Ettől függetlenül a csillagászat mindig érdekelt, és olyan dolgok is, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen egy fekete lyuk és hasonlók. Ilyen jellegű érdeklődésem miatt próbálkoztam Stephen Hawking könyveivel (pl. Az idő rövid története), de gyenge voltam hozzá. Ettől függetlenül minden tiszteletem Hawkingé, és remélem, egy olyan elme, mint ő még sokáig fog élni. És végül ennek a tiszteletnek köszönhetően jutottam el az ő és első felesége, Jane Hawking kapcsolatáról szóló filmhez. Ez A mindenség elmélete

Tartalom:
"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."

Forrás: Port


Ha valaki még nem látta a filmet, annak előjáróban mondanám, hogy A mindenség elmélete Jane Hawking életrajzi könyve, Utazás a végtelenbe alapján készült. Ennek tudatában jobb, ha a jövőbeli néző egy, a feleség szemszögéből elmesélt történetet vár. Természetesen maga Hawking alakja is erősen jelen van, hisz mégis ő a világhírű tudós, aki minden pillanatban képes volt önmaga maradni, de inkább Jane nézőpontja uralja a filmet. Ezzel nincs is baj, továbbá Hawking egy nyilatkozata szerint reális is az, amit volt neje ír a könyvében. Ha inkább a tudósra és az elméleteire vagy kíváncsi, lehet, ez nem a te filmed lesz. Kitty Ferguson könyvét olvasd akkor. Viszont ha érdekel a házas élete, akkor egy igazi, szívszorító drámát kapsz a szeretet igazi próbájáról. Kevés a tudományos rész, így nyugodtan próbálkozzanak azok is, akiket ilyesmi riasztana el. Stephen és Jane egy nehéz feladatba vágnak, mint házaspár: együtt kell élniük egy ritka betegséggel (mozgatóideg-sorvadás), ami gyorsan emészti fel Hawkingot - az idő haladtával pedig mindkettejüket. A film mindent feltár ebből a kapcsolatból: a kitartó küzdelmet a normális életért, az ebbe való belefáradást, a kiút keresést és azt az erőt, ami mindig visszavisz minket hálátlan feladatainkhoz. Ebben az életben a Hawkingot körbevevő tisztelet, a világhírnév és a mindenség elmélete csupán mellékes történések.


A mindenség elmélete kissé hollywoodiasan mutatja be Hawkingék történetét, azaz erősen az érzelmekre épít, de az alapanyag annyira erős, hogy a szentimentalizmus teljes megbocsátható. Egyrészt azért, mert nincs teljesen a nézők arcába tolva Hawkingék helyzete. Eddie Redmayne és Felicity Jones végig úgy játsszák a Hawking házaspárt, hogy habár első ránézésre a boldogságot és a kimeríthetetlen szeretet látni rajtuk, mozdulataikban és tekintetükben ott van a valós helyzet: Miért kell ezt csinálnunk? - kérdezik magukban folyton. Így halad a történet, mindenre kellő időt szánva, egészen az utolsó jelenetig. Ott ugyanis megtörik ez a jó tempó, a Hawking házaspár kapcsolatát lezáró rész (azaz válásuk pillanata) hirtelen jön, mindenféle felvezetés nélkül, ügyetlenkedések következtében. Bárhogy is történt ez a valóságban, nézőként úgy éreztem, itt megbicsaklott a film. A lezárástól eltekintve A mindenség elmélete egy igazi dráma olyan emberekről, akikre igazán érdemes felnézni, és erőt meríteni példájukból. 9/10-es filmélmény, mindenképpen nézzétek meg, és készítsétek be egy százas zsepicsomagot is.

2017. március 29., szerda

Az elátkozott filmnézés

március 29, 2017 0 Comments

A cím némi magyarázatot kíván. A galaxis őrzői filmnek ugyanis eddig már kétszer nekifutottam: egyszer volt barátommal, de a rossz hang miatt inkább félbehagyattam a mozizást, másodjára pedig drága Mirámmal próbálkoztunk meghódítani a galaxist, de sajnos el kellett érnem az utolsó, hazamenő vonatot. Így lett számomra egy elátkozott filmnézés A galaxis őrzői. Viszont, három a magyar igazság alapon végre végig tudtam nézni.

Tartalom:
"A kalandor Peter Quill ellopja a titokzatos gömböt, amelyre a bolygóközi uralomra törő Ronan is pályázik. A főgonosz ezért hajtóvadászatot indít utána. Menekülés közben Quill kényszerű szövetséget köt négy különös alakkal: Rockettel, Groottal, Gamorával és Draxszal. Az állig felfegyverzett mosómedve, az élő fára emlékeztető lény, a veszedelmes bérgyilkosnő és a Pusztító alkotják a Galaxis őrzőit. Quill rájön, hogy a titokzatos gömbnek milyen ereje van, és mekkora veszélyt jelent az univerzumra nézve. "

Forrás: Port


Első benyomásom az, hogy ez egy elég dögös film. Az érzelmes kezdés, majd "Hooked On A Feeling" és a szó legszorosabb értelmében belecsapunk a kalandok közepébe. Nagyon ötletesen több oldalról ismerjük meg a várható történéseket: Peter Quill épp "bevetésen", Ronanék útnak indítják Gamorát, majd Quill és Gamora, épp összecsapásuk közepén egy furcsa párosba botlanak (vagyis inkább a páros botlik beléjük): Rocket, a beszélő mosómedvébe és Groot, a faóriás. Mindez miért? Egy gömb miatt, amivel el lehet pusztítani az univerzumot. A későbbiekben még csatlakozik ehhez a szedett-vetett bandához Drax, aki bosszút akar állni családja gyilkosán (Ronan); így indulnak el megmenteni a Galaxis Őrzői a galaxist a nemértedmiértcéljaelpusztítaniavilágot Főgonosztól. Igen, itt szögezném le, hogy sajnos ez a Marvel film is magán viseli a filmjeik általános hibáit (nincs kidolgozva a főhős, csak a világért izgulunk), de a Galaxis őrzői azért bőven képes ennél többet felmutatni. Ahogy arra próbáltam utalni a filmről írt rövid, pár mondatos összefoglalómmal, valami kreatív és dögös úton építik fel az épp aktuális (űr)kalandot, ezzel teljesen megszólítva a mai, meme-ken és Youtube videókon nevelődő közönséget. Milyen menő, hogy egy űrbetyár a 80-as évek slágereire fosztogat? Rocket karaktere pedig telitalálat: mindenre van valami frappáns megjegyzése és végtelenül szarkasztikus. Love at first sight módon szerintem rég szeretett meg a geek közösség így egy szereplőt. És rajtuk kívül még sok visszatérő poén van, melyek nem vállnak idegesítő a film végére, mindig működnek. 


Sznob filmnézőként amit a legjobban élveztem, az a sablonok kiparodizálása volt, amit ez a film mondhatni non-stop nyomott. Például van egy közös jelenete Quillnek és Gamorának, ami erősen egy romantikus film csók jelenetére hajaz, még a zene (Elvin Bishop - Fooled Around And Fell In) is ráerősít, erre "pervert sorcery" - de ezen kívül még számtalan példa akad a sablonok megtiprására (pl. mikor az 5 őrző bevonul). A film vége felé természetesen elég ütős és látványos összecsapásokat kapunk igen komoly áldozatokkal, melyek látszólag kicsit elviszik a történetet az eredeti irányból, de teljesen indokoltan (csak a világ sorsa forog kockán itt). Ezután kapunk egy kerek lezárást, a film így önmagában is megállja a helyét, de azért felcsillan a folytatás lehetősége (ahogy lesz is Vol2 majd május 7-én). 

Összességében a szokásos Marveles hibákat leszámítva egy stílusos film A galaxis őrzői, ami a játékidő nagy részében nem igen veszi magát komolyan. Nehezen sikerült megnéznem (lásd fent), de egy 8/10-t azért megérdemel. Sajna, stílussal meg lehet azért venni. És reméljük, május 7-én minimum ilyen színvonalat kapunk az új részben. 

2017. január 24., kedd

Pretty Deadly

január 24, 2017 0 Comments

A BookDepositoryt nézegetve futottam bele a Monstress képregénybe, ami eszembe jutatta, hogy milyen régen is olvastam képregényeket, s mellesleg fogalmam sincs róla, hogyan is áll most ez a piac. Így Facebookon és Molyon is megkértem kedves ismerőseimet, hogy ajánlanak nekem nyugati és keleti képregényeket. Szerencsére nagyon sok címet kaptam minden műfajból (utólag is köszönöm az ismerőseimnek!) és meg is kezdtem a válogatást. Az első áldozatom a Pretty Deadly (PD) lett, amit Dominik_Blasir moly ajánlott (szeretném neki itt is megköszönni!). Lássuk, hogyan is kezdődött a képregényes projektem. 

Tartalom:
"Kelly Sue DeConnick (Avengers Assemble, Captain Marvel) és Emma Ríos (Dr Strange, Osborn) bemutatja "meglepetés" sikersorozatuk első kötetét, a Pretty Deadlyt, ami vegyíti a Sandmanre jellemző mágikus realizmust és a Preacher brutális westernjét. A Halál lánya füstlován járja a sivatag homokját, arcán apja jegyeit viseli. Az eredettörténet egy olyan megtorlás meséjét beszéli el, mely egyszerre gyönyörű, buja és kíméletlen. "

Forrás: Saját fordítás


A "The Shrike"-ként nevezett első kötet in medias res kezd, amit egy kerettörténet, nagyon hasonló kezdéssel, előz meg: Ginny, a Halál lánya történetét Bunny meséli a mindig kíváncsi Butterflynak. A pillangó még mondhatni közelebb áll a materiális világhoz, de a csontvázként megjelenő Bunny már kevésbé, felfogható egyfajta mindentudó istenségnek is. Azonban ahogy halad a történet, úgy nyer a két állat újabb és újabb jelentést. És még itt leszögezném, hogy ez az PD egyik legnagyobb erőssége: rengeteg értelmezési lehetőséget ad, a történet és a képek szintjén is. 

Amint Bunny mesélni kezd, egy western filmekből ismerős városkában találjuk magunkat egy vándorénekes páros (Fox és Sissy) oldalán - ő tőlük ismerjük meg a kőműves és a szépség történetét, majd Ginny születésének körülményeit is, ami szintén egy érdekes elem a képregényben (mármint a történet a történetben). Ezután a rész után azonban jött egy kisebb agytorna, amit engem olvasóként most zavart: megjelentek a cselekményben fontos szerepet játszó karakterek, mint Johnny Coyote, Alice, Molly Raven, akikről nem nagyon (talán Alice-t kivéve) tudjuk meg, mi a motivációjuk, vagy hogyan kapcsolódnak a főszereplőkhöz. Lehet ezt a PD-t belengő misztikussággal magyarázni, de itt mégis inkább hiányérzetet hagy maga után ez a ködösség. Mivel az első kötet is egy elég kerek lezárást kapott, csak annyit sejtet, hogy Ginnynek még lesznek kalandjai, így még abban sem lehet reménykedni, vagy csak minimálisan, hogy a most felmerült kérdések később megválaszolásra kerülnek. Ettől eltekintve maga a történet érdekes, az in medias res kezdés miatt végig fenn tudja tartani az érdeklődés, hisz kíváncsiak vagyunk, mi miért úgy történt, ahogy. Továbbá Deconnick rengeteg okos narrációs elemmel (a már említett történet a történetben) tölti meg a PD-t, és a kevésé megismert mellékszereplők ellenére úgy érzem, erős és összetett figurákat mutat be. Mindenképpen emlékezetes szereplő az álmodozó Sissy, a Halál jobb kezeként tevékenykedő Alice, és maga Ginny is egy elég badass sajátos morális értékrendjével. Ezekhez a karakterekhez és a mágikus realizmust idéző történethez tökéletesen illeszkedik Emma Rios stílusa. A Sandmanen kívül nem sok amerikai képregény rajzolásával tudtam megbarátkozni, így kifejezetten örültem, hogy a Pretty Deadly mind a képi világában, mind pedig a történetében is megidézi az említett Gaiman képregényt. Mindkettőben érezni az ősi mesékre és legendákra jellemző misztikusságot, a szereplőkben pedig van valami emberen túli - Rios rajzai ezt az érzés csak megerősítik, szinte igazi művészeti műalkotás minden egyes oldal, hisz még annyi mindent adnak a mágia ábrázolásán kívül. 

Összességében nem mindennapi élmény volt elolvasni a Pretty Deadlyt. A történetvezetésével nem vagyok teljesen megelégedve, sőt, de ettől tekintve egy érdekes képregénye ígéretes kezdete: 8/10. A komolyabb művek kedvelőinek mindenképpen ajánlom, mert nagyon sok mindent rejt magában, ami miatt akár többször is érdemes elmerülni Deconnick és Rios kötetében. 

Follow Us @soratemplates