A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2017. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2017. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 15., szombat

Ha szereted a könyveket, akkor ez a film jól fel fog húzni - Könyvesbolt a tengerparton

szeptember 15, 2018 0 Comments

Az emberiséget sokféleképpen lehet egyszerűen felosztani. Isabel Coixet, Penelope Fitzerald The Bookshop c. kisregényéne alapján készült filmjében így néznek ki a kategóriák: akik olvasnak, és akik nem. A történet főhőse, Florence (aki épp könyvesboltot készül nyitni egy olyan városkában, ahol nem olvasnak az emberek) pedig úgy érezheti, az olvasó emberek vannak kisebbségben. Persze ez nem töri le ambícióit, azért is létrehozza saját könyvesboltját. Elég sarkallatos lenne azt állítani a nemrég mozikba került Könyvesbolt  a tengerpartonról, hogy egy kultúrmisszióról szól. A felszín alatt ennél jóval több húzódik.

Tartalom:
"Anglia, 1959. A különös nő, Florence (Emily Mortimer) könyvesboltot akar nyitni a festői tengerparti kisvárosban. A helyi előkelőségeknek nem tetszik ez az ötlet, és eleinte az angol felső középosztályhoz méltó udvariassággal, majd egyre kíméletlenebb módszerekkel igyekeznek megakadályozni Florence terveit. Az eltökélt nő nem törődik velük, és megnyitja a hangulatos boltot, ahová eleinte bátortalanul, majd egyre gyakrabban térnek be a városka lakói. A helység nagyasszonya, Violet Gamart (Patricia Clarkson) azonban nem adja fel, és még a parlamentig is elmegy a könyvesbolt elleni hadjáratában. Florence azonban nem várt szövetségre talál a város egyik elvonultan élő, különc lakójában, az ódon és kísérteties udvarházban lakó, megközelíthetetlen Edmund Brundishban (Bill Nighy)…"

Forrás: Port

A film felszínét a könyvszeretet adja. 1959-ben járunk, Florence ennek az időszaknak a nagy népszerűségnek örvendő vagy épp nagy port kavaró műveit próbálja népszerüsíteni. Megjelenik Ray Bradbury Fahrenheitje, a Marsbéli krónikái, de Vladimir Nabokov mai napig megosztó Lolitája is; ezenfelül pedig számtalan klasszikus is megjelenik, mint Oscar Wilde, Jane Austen vagy William Wordsworth. Könyvszeretőként otthonosan érezzük magunkat a történetben az ismerős könyveket látva. Sőt, a Florence által berendezett boltocska a számtalan polccal, képeslappal, és a csodaszép tenger, ami megkoronázza az egészet, mennyországgá teszi a könyvesboltot; idillinek hat, egy valóra vált álomnak - a könyvszerető nézőnek és Mrs. Greennek egyaránt.

Ebbe a tökéletes kis világba rondít bele a valóság Violet Gamart képében. Látszólag a könyvesbolt léte zavarja Gamartot és körét, és mindent meg is tesznek, hogy ellehetlenítsék Florence-t. A konflikus egyre inkább elmélyül, az eszközök is egyre durvábbak, de ennek ellenére a két fél közötti harc a lehető legbékésebben jelenik meg a vásznon. A különböző ultimátumok, odaszúrások és frappáns válaszok az angol nyelv nagyon indirekt kifejezéseiben rejtik, durvább inzultusok nem is hangzanak el egészen a film legvégéig. Az igazi háború nem is az emberek között, sokkal inkább az emberekben dúl. A számos közeli plán, vagy egy-egy személyt megjelenítő kép is ezt hivatott sugallni: Florence, majd a későbbiekben pártfogójává előlépő lány (Chritine) és a falu remetéje (Mr. Brundish) magukban dühöngnek a tehetlenség érzésétől, miközben a helybéliek mézes-mázós szavaikkal próbálják leplezni igazi szándékukat. És a mű ennyivel eléri, hogy bennünk is felkavarodjanak az érzések, mi is dühösek és tehetetlenek legyünk, mint Florence. 


Mrs. Greenék és Gamarték közötti csendes háború látszólag a könyvesbolt jelenléte miatt dúl, erre enged következtetni Mr. Brundish története is a gyerekkorában lévő boltocska megszűnéséről, és az is, hogy Violetnek addig nem volt fontos megszerezni a Florence által megvásárolt Öreg házat, amíg az meg nem érkezett. Valóban egy kultúra központot szeretne nyitni Violet, vagy ez is csak egy fedősztori, hogy megkaparintsa, amit akar? Nem minden azért történik, amiért hisszük, szerintem. Számos ilyen nyitott kérdést hagy a film, de ez nem is feltétlen baj. Nekem az egész inkább tűnik egy hatalmi harcnak, semmint a könyvek elleni hadjáratnak. Valami olyan jelenik meg, ami megzavarja a kisvárosi kozmosz addigi életét, neadjisten, változást hoz. Ezt pedig nem lehet annyiban hagyni! - gondolja a kisember valamiért. Irigységből, kicsinyességből, ki tudja, miért. Csak találgatni tudunk.

Csendes, inkább befelé figyelős film a Könybesbolt a tengerpartnál, de a vásznon megjelenő belső düh és elkeseredettség az erre fogékony nézőben megmozdít valamit, sőt. Ismerős (pl. Bill Nighy, Patricia Clarkson) arcok, és kevésbé ismert, de figyelemre méltó színészek (pl. Emily Mortimer), és az angol kisváros hamisíthatatlan hangulata a maga árnyoldalával - ezt kapjuk Coixet filmjétől. Részemről 8/10-es film, könyvszeretőknek és az angol vidék rajongóinak kötelező megnézni!

2018. március 18., vasárnap

Redneck a jégen

március 18, 2018 0 Comments

Idén is lecsengett az Oscar-díj időszaka, és néhány értetlenkedést leszámítva kijelenthetem, túl is éltük. Azonban még nem engedném el az idei Oscar-közeli filmeket. Szeretném kicsit magam körbe járni a közönség kedvenceket és értetlenkedéseket, kezdve A víz érintésétől a Tűnj el!-ig. De először egy szerintem nagyon mellőzött alkotást, az Én, Tonyát ajánlanék.

Tartalom:
"Tonya Harding bulvártörténete a kilencvenes évek amerikai médiaeseményeinek egyik legnagyobb port kavart sztorija volt. A tehetséges fiatal műkorcsolyázó karrierje ragyogóan ívelt felfelé, amelyben a sportoló elszántsága mellett elvitathatatlan része volt a nem éppen finomkodó nevelési és edzői módszereket alkalmazó szabad szájú anyjának. Aztán Tonya egy nap megismerkedett egy férfival, s az élete innentől meredeken más irányt vett. Például egy, legnagyobb riválisa elleni merényletig. Tonya egyszeriben a legnagyobb közellenséggé vált, pedig lehet, hogy ő is csak egy áldozat volt, neveltetése és ex-pasija áldozata. Az Én, Tonya az események szatirikus feldolgozása. Vagy lehet, hogy az élet ennyire abszurd fordulatokra volt képes?"

Forrás: Port


Craig Gillespie filmjére az Oscar kiosztásáért felelős kritikusok figyelmét inkább a színészek hívták fel, semmint maga a film. Legjobb színésznő díjra jelölték Tonya Hardingot játszó Margot Robbie-t, és a korcsolyázó édesanyját alakító Allison Jannyt a Legjobb női mellékszereplő kategóriában - utóbbiból díj is lett. Ezen kívül a Golden Globe-ra is jelölték Musical/Vígjáték kategóriában a filmet, plusz a színész kategóriák, emellett pedig pár kisebb fesztiválon aratott kisebb sikereket. Jöttek jó kritikák bőven, szó se róla, de igazi kritikus favorittá mégsem vált. Valahol érthető, a film ugyanis egy érzékeny bulváresetet dolgoz fel, ami a mai napig - különböző külföldi fórumok kommentjei alapján - indulatokat kelt. Az ügy röviden: egy műkorcsolyázó, Nancy Kerrigan térdére egy ismeretlen támad viperával, és a szálak a riválishoz, Tonya Hardinghoz vezetnek. Craig Gillespie mindezt a "gonosz" Tonya szemszögéből meséli el. Az ügyet jobban megértve visszamegyünk a korcsolyázó karrierjének elejére, azaz ahhoz a momentumhoz, amikor édesanyja meggyőzte a helyi korcsolyaedzőt, hogy foglalkozzon lányával. Tonyával karöltve megyünk végig élete legfontosabb pillanatain és megrázkódtatásain - főleg utóbbiakon. Egy ilyen megközelítés könnyen sugallmazhatja azt, hogy a bűnösnek hitt ember igazából áldozat, és nem tehet semmiről. Az Én, Tonya azonban ennél ügyesebben mesél, és ahol lehet, igyekszik kerülni ezt a végletet is: bűnösből áldozat. 


Azért tény, Tonya valahol mindenképpen egy áldozat. Ahogy a filmben is látjuk, édesanyja folyamatosan megalázta, ha kellett verte is, hogy - az anya elmondása szerint - jobban teljesítsen a pályán. Ennek tudatában teljesen érthetővé válik a lány viselkedése: miért látja ő is megfelelő eszköznek a szóbeli erőszakot, olykor pedig a fizikait is, és végül miért is megy hozzá egy bántalmazó férfihoz. Kérdés, hogy a gyerekkori traumáinkkal meddig takarózhatunk? Igazából sokáig, hisz egész személyiségünkre kihatnak, és az idő haladtával egyre nehezebb ezeket feldolgozni. A film és a narratíva eszközeivel ezt járja végig az Én, Tonya is. A lány beszél az őt ért sérelmekről és igazságtalanságról - persze az ő sajátos felvágott nyelvű stílusában -, és megmagyarázza, hogy ezek hogyan befolyásolták az életét.

Itt érdemes megjegyezni, hogy amúgy az elbeszélés módja különösen fontos a filmben. Mert habár Tonya áll a középpontban, történetét több elbeszélő mondja el: az anya, az exférj, a biztonsági őr, az edző. Egy kicsit itt hibázik a film, ugyanis Gillespie az elbeszélők közül kihagyja Nancy Kerrigant, aki saját részével még árnyaltabbá, és persze ellentmondásosabbá tette volna a filmbeli Tonyát. Azért így is bőven kijut az egymásnak ellentmondó mesékből, amiket a film a fekete humor eszközével erősen kiemel. Nekem ilyen szempontból a kedvenc képsorom az, amikor Tonya és Jeff a házasságukról beszélnek. A feleség szerint a férj rendszeresen ütötte, a férj szerint pedig a feleség fenyegette és bántalmazta őt - mindez a végletegig eltúlozva. Nevetséges az egész, és tipikusan kisemberi viselkedés mintapéldája. És a humorját valahogy ez adja: hogyan próbál meg egy maroknyi kisember többnek látszani, mint ami. Érdemes megfigyelni azokat a jeleneteket, ahol Tonya mesél a sportolói sikereiről. Tonya mindig fényben és csillogásban, a tömeg tapsol és örül - kérdés, ez tényleg így volt-e, vagy csak Tonya szeretné, hogy így legyen. De a nézőknek szóló kiszólások is ezt a vonalat erősítik: a kisember igenis fontos, még akkor is, ha rosszat tett, de megbánta bűnét, most jó útra tér, de mindez amúgyis nem miatta, hanem x miatt történt.

A narráció ellenére is azonban bennem maradt a kérdés: Tonya áldozat vagy sem? A film a szatírikus hangvétele és a több elbeszélő szerepeltetése ellenére is úgy érezni, Gillespie a lány mellett teszi le a voksát. Hogy ezzel nézőként egyetértünk, az rajtunk áll, hisz némi bizonytalanság marad a stáblista végén is. 

Összességében egy talán kissé mellékelt, de remek film a Én, Tonya, amit ajánlok mindenkinek - még azoknak is, akiket hidegen hagy a műkorcsolya. Ugyanis ez a történet nem csak egy botrány történetét meséli el. Görbe tükröt állít nekünk, a kicsinyes embereknek, felhívja a figyelmet az emberi természet erős és lerázhatatlan formáló erőire. 9/10.

És köszönöm Emőkének, hogy eljött velem megnézni a filmet.

2017. december 31., vasárnap

2017 legjei

december 31, 2017 0 Comments

Számomra hihetetlen, de itt van 2017 vége is. Közhelyes, de olyan, mintha tegnap lett volna, hogy megírtam a 2016 legjei posztomat. De nem lamentálok tovább az idő múlásán, lássuk, hogyan alakult az idei kultúra fogyasztásom, és hogy miket emelek ki legjobbként.

Legjobb film:
Az egyetem végeztével és a hat hónapos munkakeresés miatt elég sok időm volt, amit természetesen filmezésre és olvasásra fordítottam, nagyrészt. A tavalyi poszthoz hasonlóan térjünk is gyors át a filmekre. Nem sok változást látok 2016-hoz képest. A Snitt listám szerint idén 31 filmet néztem, amiből 3 animációs. Ez bőven javulás a tavalyi 16 filmhez képest. És hogy ezek közül mi volt a legjobb? Azt már nehéz feladat eldönteni, ugyanis nagyon kevés rossz filmhez volt szerencsém 2017-ben. És mivel döntésképtelen vagyok, inkább felállítok egy mini Top 5-t (ez a többi kategóriában is így lesz).

Testről és lélekről:Nagyon az év végén sikerült csak megnéznem Enyedi Ildikó filmjét, de így is felküzdötte magát az első helyre. A témája populáris (romantikus történet), de a lehető legegyedibb módon nyúl hozzá. A zenében, a fényképezésben és a szimbólumokban ott van minden érzelem, ami egy ilyen témába csak beleférhet.
Szárnyas fejvadász és 2049:Az új rész miatt néztem meg a kultikus Blade Runnert, majd moziban a 2049-t is. Mindkettő hangulata, kivitelezése és jelentésrétege lenyűgöz. Igazából nehezen tudom szavakba önteni, mit ad nekem a két film, ezért nem is tudom őket versenyeztetni egy toplistán.
Holdfény: A blogon külön még nem írtam a Holdfényről, de az év végi toplistámon mindenképp szeretném megemlíteni. Első ránézésre egy kisebbségi kérdésekkel foglalkozó filmnek tűnik, de ez inkább kellék számára, mint főtéma. A három életszakaszon keresztül bemutatott fekete fiúban rengeteg minden ott lüktet, amit mi is átélünk: szeretetéhség, a biztonságos otthon iránti vágy, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, az igazi valónkkal folytatott küzdelem.
Dunkirk: Christopher Nolan történelmi filmjének is itt a helye. Pusztán képekkel és zenével olyat alkotott, amit kevesen tudnak. Alig mutat meg valamit, de mégis ott van benne minden, amit a háborúról tudni érdemes.
Logan: Kicsit kezdek belefáradni a képregényfilm-dömpingbe, de nagyon - gondoltam év elején. Aztán jött a Logan, és úgy éreztem, felráztak. Rozsomák karaktere megkapta az őt megérdemelt mélységet, és a tisztességes leköszönést. Kellett már egy ilyen komoly frissítés a szuperhős érába, remélem, ezzel a Logan elindított valamit.


Legjobb könyv:
A mesterszak utáni pihenés, a sok utazással járó munkakeresés, majd a munkába járás (1 órás menet mindennap) végett idén nagyon sokat olvastam. A molyos listám szerint összesen 93 könyvet, de ha ténylegesen megnézzük a tartalmat (vagyis mi tényleg könyv ezek közül), akkor azért kisebb számot kapunk. Ha leveszem a listáról a képregényeket és verses köteteteket, és a félbehagyott vagy be nem fejezett könyveket, akkor a lista bizony csak 64 könyvet tartalmaz. Tovább bontva az elolvasott regények számát, ebből 16 db-t angolul olvastam, ami, nos, nem egy jó arány. Angolszakosként sokkal többet olvastam ennél angol nyelven az elmúlt években, sajnálom, hogy idén csak ennyit sikerült. De már vannak erre tervek, de arról majd egy másik bejegyzésben. A könyves összegzés végére álljon itt a Top 5 listám.

Tóth Krisztina: Akvárium: Ez irodalom - értékeltem röviden a molyon. És még most is így tartom. Első olvasásom az írónőtől, de azonnal meggyőzött. Három nő életén keresztül mutatja be Magyaroszág II. világháború után időszakát, és talán úgy, ahogy azt eddig még más nem.
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei: Sokat vártam Tchaikovsky regényétől, és még többet kaptam. Egy majdnem tökéletes regény arról, milyen irányba kellene az emberiségnek mennie, miközben egy hatalmas ötletorgia is, amiben élmény elveszni.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el: Ishiguro egy sci-fis témához nyúl a szépirodalom eszközeivel. Egy lány, Kathy rendezi sorba emlékeit, ez által feltárva előttünk azt a zárt világot, ahol mesterségesen tartanak tudattalanságban gyerekeket, majd felnőtteket féligazságokkal adagolásával. Ennek mentén kapunk egy történetet felnőttéválásról és/vagy identitáskeresésről Lassan csordogáló, érzékeny történet csendes őszi estékre.
Rakovszky Zsuzsa: Hold a hetedik házban: Tóth Krisztina mellett a másik nagy felfedezésem. Az említett kötet egy novellás kötet 9 különböző történettel. Az egészben az fogott meg, hogy ezeket a kis témákat szokatlan nézőpontokból vizsgálta, például egy fiatal fiú útkeresését a főbérlő néniéből, egy harmincas éveiben járó nő kalandos szerelmi életét pedig annak kislányának szemével követtük nyomon.
Christopher Priest: Kifordított világ: Ha mindig is érdekelt, hol van a valóság és az érzékelés határa, vagy egy teljesen szokatlan világról olvasnál, vagy csak érdekelnek a sci-fi klasszikusok, akkor ez a te könyved! Priest egy zseniális heccet épít fel könyvében úgy, hogy a legutolsó oldalig erre rá se jövünk, s utána is csak elismerően csettintünk egyet.


Legjobb sorozat:
Hogy ebben a kategóriában pontosabb legyek, legjobb sorozatévad. Idén nem sok új történetbe kezdtem bele, inkább régebbieket folytattam. Idén valahogy nem vitt rá semmi arra, hogy leüljek sorozatokat darálni. Ez a számokon is látszik: igaz, 2017-ben 16 sorozatot néztem, de ezek közül csak 9 volt új cím, a többi folytatás. És még azt is gyors hozzáteszem, hogy a 16-ból 3-t félbehagytam (Tabu, Electric dreams, Fargo), 2-t nem fejeztem még be (Fekete tükrök, Török kezdőknek), 3 pedig valamilyen animációs sorozat (Star vs the Forces of Evil, Yuri on Ice, Blue Literature). Viszont érdekes, évvégére a Netflix előfizetésemnek hála jobban motivált vagyok a sorozatnézésben, és jövőre ennek hála (legalábbis így érzem), javulni fog az átlagom. De nem szaporítom tovább a szót, lássuk, idén mely sorozatok találtak be nálam.

Stranger Things 2. évad: A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot.
Alias Grace: Egy hangulatos és több szinten is működő sorozat egy lányról, aki lehet, hogy gyilkos, lehet, hogy nem. És tudom, mindenhol A szolgálólány meséjét istenítik, de szerintem ez egy jobban sikerült Atwood-adaptáció.
Sense8 2. évad: Bőven teljesítette az előző évad végén vállaltakat, és építkezett a már megkezdett vonalon a megszokott színvonalon. Idén is ez a történet jelentette számomra a tiszta emberséget, azt a világot, ami jó lenne, ha létezhetne. És még mindig fáj, hogy a Netflix kaszálta.
Amerikai istenek: Az idei év legjobban várt adaptációja, amiben szerencsére nem csalódtam. Az a legjobb benne, hogy mer nem közönségbarát lenni, mer különleges és furcsa lenni a regényhez hasonlóan. Remélem, az új showrunner ellenére (Bryan Fuller ugyanis kilépett a projektből) is megtartja erényeit.
Abigél: Az IMHO Abigél kihívása révén néztem meg az Abigél sorozatot, ami kora ellenére is (1978-ban készült) bőven megállja a helyét a mai trendi műsorok között. Vannak furcsa filmes megoldások benne, de összességében Szabó Magda regényének tökéletes adaptációja.


Egyéb legjobbak:
A továbbiakban kisebb mennyiségben fogyasztott médiumokból pikkelném ki a nekem legjobban tetszőeket. A tavalyi bejegyzéshez hasonlóan az animációs filmekkel, azaz animékkel és inkább gyerekeket megcélzó filmekkel kezdeném a sort. Sok animét nem néztem idén, mindössze 2-t, és ezek közül a Blue Literature-t emelném ki, hiába hype-olt és szintén jó a Yuri on Ice is. Képregényt már többet olvastam idén (összesen 11-t, de ha beleveszem a 2 graphic novelt is, akkor már 13-t), ezek közül a Monstress és a Blankets tetszett leginkább. Mesék közül Rise of the Guardians (magyarul A zöld urai), 2012-es animációs filmet mondanám, és persze a Star vs the Forces of Evil-t, ami az új kedvenc elborultságom.


Összességében izgalmas év volt az idei, több szempontból is. Van pár dolog, amit sajnálok, hogy idénre nem fért be, de mire való az új év, mint folytatni ott, ahol abbahagytuk?

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

2017. december 28., csütörtök

A német Stranger Things, ami igazából nem is az

december 28, 2017 0 Comments

A német Stranger Things - vezették fel eképpen a Netflix echte német nyelvű sorozatát, a Darkot. Marketing szempontból érthető húzás, és persze az se árt, ha egy ilyen szöveggel lesz némi prekoncepciónk is a várható műről. Viszont az ilyen kijelentésektől elvárná az egyszeri néző, hogy legyen valami alapja is. Bárki is találta ki ezt a ST párhuzamot, az mondjon le, ugyanis a Darknak jóformán semmi köze a sokat emlegetett sorozathoz. Valami teljesen mást kapunk.

Tartalom:
"Családi saga egy kis természetfölötti csavarral. A Dark története egy német kisvárosban játszódik, amely nyugodt életét két fiatal fiú eltűnése zavarja meg. Az ügy nem csak a hatóságokra lesz nagy hatással, hanem a városban élő négy család életére is."

Forrás: IMDb alapján


A kezdeti kirohanásomat annyival azért kiegészíteném, hogy ha nagyon akarom, akkor egy valamiben a Dark hasonlít az ST-re: vígan csemegézik a horror és thriller filmek eszköztárából. Egy Isten háta mögötti kisvárosban járunk, stimmt. Valami megmagyarázhatatlan történik, stimmt. És gyerekek tűnnek el, stimmt. És még sárga esőkabát is van, stimmt (Az, rád gondolok). Még a kevésbé gyakorlott horror és thriller rajongók is meg tudnak nevezni egy-egy olyan művet, amelyekben az említett elemekből akár egy is megjelenik. A Dark szerencsére az ST-hez hasonlóan nagyon jól dolgozik a rég bejáratott elemekkel, egy nagyon sajátos, hamisítatlan, darkos (pun intended) hangulatot teremt. Persze valahol azt is érzem, hogy az atmoszféra nem lenne egyedi a helyszín nélkül. Két évvel előrébb járunk a jövőben egy tipikus német vidéki környezetben; ezt látva végig ujjongtam magamban, hogy végre, egy európai helyszínt jól kihasználó mű! Bőven hozzájárul a hangulathoz a mesteri fényképezésnek és a jó zenék.


A külsőségeken túl érdemes a történetről is szót ejteni. A promóciós képek és a plakát hiába sugallja azt, hogy a Dark horror, a cselekmény előrehaladtával kiderül, szó sincs erről. A sejtelmesség sokkal inkább a thriller felé mutat, de a végső csavar egy harmadik zsánerműfajhoz, a sci-fihez visz. A továbbiakban spoileresen folytatnám. A városban lakó gyerekeket és felnőtteket egyaránt foglalkoztatja az elveszett fiúk ügye, és mindenki a saját lehetőségei szerint nyomozásba is kezd. Az egyik áldozattá váló fiú, Mikkel útja során válik azonban egyértelművé az, amit addig csak sejtettek velünk: az erdőben húzódó, a sorozat ikonjává váló lyuk a múltba vezet. A jó húzásként behozott sci-fi-vonalra szép lassan mindenki rádöbben, és a szereplők elé kerülő nyomok és információmorzsák alapján pedig összeáll a kép: A háttérben működő szervezet machinációja ez, miszerint 33 évente a világban ugyanannak az eseménynek meg kell történnie, és ez erősen érinti a kisvárosban élő családokat is. Spoiler vége. Ez így leírva elég izgalmasan hangzik, és az is, elviszi hátán a 10 részes Darkot, viszont az, ahogyan mindezT elmesélik, már kevésbé izgi. Az első négy epizód még erős, érezni, hogy a készítők mesterien szövik a történet fonalát, azonban az ötödik résztől pont ez válik a sorozat legnagyobb hátrányává. Annyira szépen felépítik a rejtélyt, annyira kimérten precíz minden, hogy ha egy kicsit is figyeltünk, könnyen kitalálhatjuk a Dark főbb fordulatait. És az izgalom ezzel elvész.


Érdekes vonulatot jelenthetne az eltűnések körüli rejtély mellett a szereplők közötti kapcsolatok és személyes drámájuk is, azonban ez a történet építéséhez hasonlóan unalomba fullad, pedig erősen kapcsolódik a sci-fi-vonalhoz is. Az első epizódok még izgalmas konfliktusokat vezetnek fel, a megcsalástól kezdve a szerelmi háromszögig mindent kapunk, de aztán valahogy ezek egyre kevesebb figyelmet kapnak, majd végül mintha a készítők érdeklődését is elvesztenék az emberi problémák. Bár a sorozat javára legyen mondva, a felnőttek múltját jól kibontják, tartogat néhány meglepetést. De mégis úgy éreztem, elhanyagoltak a családi szálak, és ez egyrészt köszönhető a viszonylag kevés játékidőnek (10 epizód összesen az 1. évad). Ennyi részben képtelenség jó ütemben építeni a főcselekményt és tisztességesen ápolni a szereplők kapcsolatrendszerét. És amikor bejött egy harmadik helyszín is, valahogy még zsúfoltabbnak hatott a történet. Egy 15 vagy 20 epizódos évadot simán elbírt volna a Dark, ahol az emberi rész is megfelelő kibontást kapott volna.

Összességében úgy érzem, csalódás volt a Dark, és nem azért, mert nem hasonlított a Stranger Thingsre. Adott volt minden egy jó sci-fi-thrillerhez - jó ötletek, kellő dráma, hamisítatlan hangulat -, és valahogy mégsem jött össze. Részemről ez most egy kis jóindulattal 7/10, főleg azért, mert a némettudásomnak jót tett, továbbá olyan cliffhangerrel zárult az 1. évad, hogy bizony felcsigázta a kíváncsiságomat - ezek kicsit felhúzták az eredeti 6 pontomat. 

2017. december 23., szombat

Ilyen lett a várva várt Nyugat + zombik

december 23, 2017 0 Comments

Csepella Olivér pár éve nagyot robbant az interneten. Hogy pontosak legyünk 2014-ben történt a robbanás, amikor megjelent tumlbrön a diplomamunkája, amiben Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Tóth Áprád - vagyis röviden a Nyugathoz köthető írók és költők zombikat trancsíroznának. A kreatív anyagokat felkapta a Cink, és utána nem volt megállás. A megvalósításért indult egy közösségi gyűjtés is, 3 millió forint célkitűzéssel - ez egy nap alatt összegyűlt.  Aztán jöttek a hírek Csepellától a folyamatos csúszásról, és annak vitatható kommunikálásáról. Emiatt egyre megosztóbb lett az, amit csinál (még egy külön kiadvány is készült ennek paródiája/kritikájaként). Végül 2017-ben csak a kezünkben tarthatjuk a Nyugat + zombikat, és meglepő fordulatként, a Corvina kiadó jóvoltából.

Tartalom:
"Az agyatlan élőhalottak és a reménytelenül széplelkűek harcában sosem volt irgalom, de most patakokban folyik a vér és a tinta, reped a csont, szakad a merített papír. Íme Babits Mihály és Quentin Tarantino találkozása a boncasztalon: három év feszült várakozás után kézhez vehetik a rajongók Csepella Olivér már megjelenése előtt kultikus képregényét. Sikerülhet-e a magaskultúra legkifinomultabb képviselőinek, a Nyugat szerzőinek megállítaniuk a tömegkultúra legfélelmetesebb teremtményeit, a zombikat? Lehetséges-e jambussal vagy szonettkoszorúval felvenni a harcot a halálos harapással? És egyáltalán: vehetjük-e a bátorságot, hogy viccet, sőt horrort csináljunk az iskolában felszentelt irodalmi kánonból? Nagyon remélem, hogy a válasz mindhárom kérdésre igen."

Miután megvásároltam az egész kövérre, több mint 250 oldalara hízott képregényt (képregény? simán graphic novel ez) első kérdésem az volt, megérte-e ennyit várni a Nyugat + zombikra? Olvasás után arra jutottam, bizonyos szempontból igen. A zombikon, nyugatosokon és a táltoson keresztül Csepella egy, a magyar történelemben vissza-visszatérő kérdést vet fel, ami - a jelenlegi politikai életet figyelve - úgy érzem, megint aktuális: Nyugat vagy Kelet? Okos és logikus húzás volt erre felhúzni a zombi hentelés történetét. A másik nagy pozitívum (és szerintem alapból emiatt zseniális az alapötlet), ami miatt még foroghat a képregény a jövő generáció kezében is, hogy emberi szintre hozza a magyar irodalom költőit. Általános iskolában és gimnáziumban is mindig olyan érzésem volt költőinkkel és íróinkkal kapcsolatban, hogy ők érinthetetlenek, és emiatt csak nagy tisztelettel beszélhetünk róluk. Az ilyen idealizálásból az következik, hogy gyerekként képtelenek vagyunk hétköznapi emberekként elképzelni ezeket az alakokat. Olyan érzésünk lesz, hogy ők soem hibáznak, de sosem örültek, bolondoztak, mindig csak nagy komolyan írták a verseket. Ezzel szemben ha felcsapjuk mondjuk Karinthy vagy Kosztolányi naplóját, látjuk, ez közel sem így volt. Kíváncsi emberek voltak, akiket érdekelt a körülöttük lévő világ, és baromkodni is szerettek (például Karinthy odavolt korának új vívmányaiért, Kosztolányi pedig a kamerát szerette és filmezett is rendesen). Csepella a paródia eszközével emberi mivoltukban mutatja be a nyugatosokat. Ha magyartanár lennék, emiatt biztos bevinném órára a képregényt.
Forrás: Könyvesblog
És ennél a parodiszikus vonalnál maradva a képregény humora 5 csillag. A szereplők nyelvében egyfajta anachronizmus figyelhető meg, de ez kifejezetten jól áll nekik (Ki ne akarna hallani egy velős bazdmeget Babitstól?). A modern beszédstílus mellett költőink kétlábon járó anekdották módjára produkálják a naplókból és más forrásokból ismert szokásaikat (pl. magánhangzók alapján kell kitalálni, milyen irodalmi műből idéznek) és viselkedésüket (például Ady vedel és szivarozik, Juhász Gyulát pedig nem hívják zombiirtani, mert épp "szomorú"). Csepella továbbmegy, és vendégillusztrátorai segítségével a nyugatosokat ki is lépteti saját korukból, amire saját vérmérsékletük szerint reagálnak. A kis kitérők közül nekem abszolút kedvencem az, amikor napjaink Budapestjén bukkannak fel Babitsék, és összefutnak Závada Péterrel és Süveg Márkkal (a Akkezdet Phiai-ból ismerhetitek őket, de ezen kívül is rengeteg mindent csinálnak a kortárs irodalomi életben).

Forrás: Roboraptor
Eddig a Nyugat + zombik igazi ötletparádé, utalás és intertextualitás raszteres stílusban. Mi a helyzet a történettel? Az, hogy az eleje nagyon jól indul. Sajátos humor, rejtély (Honnan jönnek a zombik?) és sok őrület (lásd fent). Az első fejezet végére kicsit belefáradtam ebbe, de az összképet mégis jónak éreztem. Ez a színvonal maradt a zombi hadsereg és a táltos tényleges megjelenéséig (több kritika a gondtalan élvezhetőséget kb. 100-150 oldalig datálja), utána számomra kezdett egyre kaotikusabb lenni az egész. A tömegjelenetek nehezen követhetőek, az én ízlésemnek kicsit sok a váratlan csavar (főleg akkor, mikor a táltos úgy váltogatja a testeket, mint más az alsóruhát). De Csepella javára legyen mondva, dramaturgiailag jól kezeli az egészet, a panelek és a képek hatásosak, ütnek, amikor kell. Aztán ezt a katyvaszt lezárja és minden – vagyis majdnem minden - happy end. Összegezve, a történet felemás élmény, 3,5 csillagot adnék rá a Molyon, de szerencsére vannak bőven olyan elemek, amik feljebb húzzák az összélményt.

A történeten nem ártott volna még egy picit dolgozni, csökkenteni a kaotizmust, de ezentül Csepella egy itthoni viszonyokban különleges graphic novelt adott rajongóinak, képregényeseknek és magyar irodalomszeretőknek. Rájátszik a Nyugat szerzőire és a zsáner (itt horror) szabályaira  is (ha már zsáner: nem tértem ki rá, de külön felhívnám a figyelmet Katára, a pincérnőre, akit érdemes korábbi horror olvasmányainkhoz viszonyítva is figyelni), mindezt egy frappáns stílusban és egy fontos kérdéssel. Jópofa, amit csinál, jó bogarászni az utalásokat és nevetni rajtuk, igazából annyira, hogy nekem ez már egy + csillag. Így lett Molyon 4 csillag a Nyugat + zombik, itt pedig 8/10.

Forrás: Magyar Nemzet Online

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem. 

Tartalom:
"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján


Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.


A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

2017. december 15., péntek

Mit mond Enyedi testről és lélekről?

december 15, 2017 0 Comments

Fiatal vagyok, ezért nem került fel Enyedi Ildikó az engem érdeklő rendezők listájára addig, amíg meg nem nyerte a Berlini filmfesztiválon az Arany Medvét a Testről és lélekről című filmért. Rossz kifogás, de hirtelen nem tudom mivel indokolni, hogy kimaradt az életemből Az én XX. századom vagy a Bűvös vadász. Bár kicsit sarkítok is, hiszen ott van még az HBO-n futó, Enyedi rendezésében készült Terápia is, ami már egy ideje a radaromon van, de a Testről és lélekről volt az, ami az utóbbi időben ráirányította a figyelmet a rendező munkásságára. Egy különleges moziban, az Art + Cinemában történő vetítés alkalmával Krisztivel (neki köszönöm, hogy eljött velem!) végre megnézhettem a filmet.

Tartalom:
"Mi lenne, ha egy nap találkoznál valakivel, aki éjjelente ugyanazt álmodja, mint te? Vagy pontosabban: kiderülne, hogy már régóta ugyanabban a világban találkoztok éjszakánként. Örülnél neki? Vagy megijednél? Esetleg romantikusnak találnád? De mi van, ha te cseppet sem vagy romantikus alkat? Hogy nézel egy-egy gyengéd álom után másnap, éberen ennek az idegen embernek szemébe? És, mi van, ha az illető nem kifejezetten szimpatikus neked? Próbálnád megszeretni? Hogy lehet az, hogy éjjel, egymástól több kilométerre, magányos ágyatokban fekve egymáséi lehettek, de nappal, hús vér valótokban egymással szemben állva még egy vacak első randevút sem tudtok normálisan lebonyolítani? És mi van, ha a második találkozó is kínosan sikerül? A harmadik meg kifejezetten szégyenletes? Feladnád? És ha feladnád, kibírnád? "
Forrás: Port


A tartalmat olvasva, és igazából a film megnézése után is az első benyomásom az, hogy Enyeditől kaptunk egy romantikus filmet. Nagyvonalakban követi is ennek a műfajnak a szabályait: adott két érdekes, egymástól távol álló figura, akik szép lassan egymásba habarodnak, majd egymáséi lesznek. Azonban a filmnél nem a cselekmény a fontos, hanem az, ahogyan eljutunk a jól ismert végkifejlethez. Az alapfelállást kicsit megkavarva van itt egy kísérő motívum (egy szarvas bika és ünő), ami ugyan a két főhős bemutatása után azonnal dekódolhatóvá, egyértelművé válik, de a tényleges behozása a cselekménybe (a pszichológus szál) így is érdekes, ad egy kis aha-élményt. Ugyanis a szereplők a pszichológus jelenetben jönnek rá, milyen furcsa kötődés épült ki kettőjük között. És itt érdemes kitérni arra, Enyedi mennyire közel hozza a két főhőst hozzánk, de főleg Máriát. Egyszer, a kamera sokat időzik a szereplőkön, legtöbbször szuper plánok formájában láthatjuk őket, de közben a számos szuggesztív kép, apró jel, vagy a színészek játéka (például Borbély Alexandra nem véletlenül kapta meg az Európa legjobb színésznőjének járó díjat) is sokat sejtet a szereplők belső világáról. Így tudunk velük együtt meglepődni, örülni, szomorúak lenni, még annak ellenére is, hogy bizonyos dolgokat a történetvezetés vagy korábbi tapasztalataink miatt jóval előbb tudunk.


Ezen felül a Testről és lélek-nek van egy számomra meglepő eleme: a humor. A filmről keringő képek egy érzékeny, rétegfilmnek tűnő alkotást sugalltak (ami részben igaz is), és ezek alapján nem is gondoltam volna, hogy 80%-ban nevetni fogok majd, mikor megnézem. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a normálisba, a hétköznapiba becsúszó abszurd vagy abnormális dolgok adták az egész humorát, de maguk a karakterek természetessége is nagyban hozzájárul a film humoros oldalához. Például Mária antiszociális (és nem autista, legalábbis szerintem) mivolta nélkül nem volnának viccesek az Endrével való ebédek, az, ahogy otthon, a négy fal között leképezi vagy újra játsza a napját, és a mások számára furcsa tulajdonságait (pl. a jó memória) milyen természetességgel közli ("Nem tudom. Jó a memóriám"), mennyire magától értetődőnek veszi azokat. És nem ilyenek vagyunk mi is saját magunk kapcsán? Mária felnagyított esetlenségében és Endre zárkozottságában ott vannak saját kapcsolataink és saját magunk is. A kettőjük románcán keresztül bontja ki Enyedi a testet és a lelket. És hogy mi is az üzenet ennek kapcsán? Képek, arcok és szimbólumok mondják azt el.

Egy zavaró dolog van csak a Testről és lélekről-ben, még pedig a búgató por ellopása szál (konfliktus: nagy mennyiségű búgató por tűnik el a vágóhíd raktárából). Érthető, hogy a lényeg Márián és Endrén van, nem a vágóhídi eseten, és a búgató por, majd az azt követő mentálhigéniai vizsgálat a két főhős közelebb kerülését szolgálta a történet szempontjából, de mégis kicsit esetlen, kidolgozatlan szálnak tűnik. Összegségében egy teljesen jó film, amiben megfér együtt a humor és az érzékenység: 9/10. 

És nemrég jött a hír, hogy a Testről és lélek-ről felfért az Oscar szűkített listájára, és nagyon drukkolok, hogy a végső jelöltlistán is ott legyen 2018-ban.

2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok

november 05, 2017 0 Comments

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. október 23., hétfő

Szárnyas fejvadász 2049

október 23, 2017 0 Comments

Az októberi tervekben is írtam, hogy nálam a Szárnyas fejvadász 2049 volt az év legjobban vártj sci-fije. Jó alapanyag (itt olvashatjátok, miért gondolom ezt), jó rendező (Denis Villeneuve, akinek többek között az Érkezést köszönhetjük), jó trailer és jó zene (Hans Zimmer is besegített a munkálatokba). Kérdés: kell ennél több? Igen, két kedves ismerős, akik eljönnek velem a moziba - ezúton köszönöm Diának és Ákosnak, hogy hívásomra jöttek. Lássuk, érdemes volt elkészíteni a folytatást.

Tartalom:
"2019-ben a replikánsok után vadászó szárnyas fejvadászok egyike különös felfedezést tett. Harminc évvel később egy másik fejvadász, az LAPD tisztje, K (Ryan Gosling) egy másik titokra lel. Egy olyan rejtélyre, amely ha felszínre kerül, felforgathatja mindazt, ami a földi társadalomból még megmaradt. Az ügy érdekében fel kell kutatnia a rendőrség egy régi emberét: Rick Deckardot (Harrison Ford): Csakhogy Deckard 30 évvel ezelőtt eltűnt, és senki nem tudja, hol bujkálhat.
Azt is csak néhányan sejtik, hogy miért... "

Forrás: Port


A moziból kijövet kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor befejeztem a Szárnyas fejvadászt. A film atmoszférája teljesen letaglózott, különös gondolatok kavarogtak bennem arról, mi is tesz minket emberré, valaha fogunk-e gondolkodó robotot teremteni és mi lesz velünk a jövőben. Aztán a két alkotás utáni hasonló érzések mentén nem tudtam nem egymáshoz hasonlítani őket. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy Villeneuve szellemesen köti össze a két film eseményeit (ez főleg az előző epizód jól ismert arcainak, mint Harrison Ford behozásánál érezni), futurisztikusabb hatással, de az elődhöz hűen idézi meg a neo-noiros-cyberpunkos atmoszférát, és bár nem olyan emlékezetes a soundtrack, de Hans Zimmerék is a legtöbbet hozták ki a Vangelist idéző zenéjükkel. Azonban pár - számomra - negatív megvalósítás is akadt. Leginkább a biztonsági játék volt számomra szembetűnő a 2049-nél (a továbbiakban így utalok a 2. részre). A 1982-es résznél végig azt éreztem, nem feltétlen vezetik a nézőt a cselekményben, sem pedig az alkotás mondanivalójának megértésében, sokkal inkább ránk bízzák az értelmezést; ezzel szemben a 2. rész direktebb módon mutatja meg, mi is történik. Emiatt kicsit csalódott voltam, mivel az új főhősünk, K útját követve nagyon úgy tűnt, jól bevett hollywood-i klíséket fogunk látni vagy olyan témákat, amelyeket az elmúlt években már feldolgoztak. Utóbbinál több kritika is említi például a Her-t K és Joi szerelmi szála kapcsán, de a Westworld is előkerült a robotok öntudatának ébredésénél, de egyértelmű az is, hogy a 80-as évekbeli előd gondolatait is továbbviszi, mégha csak érintőlegesen is. Ezek mentén talán könnyebb befogadni a 2049-et, azonban egy tapasztaltabb sci-fi mozis többet várna ennél - gondolhatjuk ezt a film utolsó fél órájáig, amikor is Villeneuve egyetlen húzással felborítja az addig felépített cselekményt. Spoiler nélkül annyit erről a csavarról, hogy kárpótolhat minket az addigi másfél órás egy-egy rosszaló szájhúzogatásunkért.


Azonban a 2049 vége nem csak a teljes filmet fordította fel, hanem sok mindent nyitva hagyott. Fel is merült bennem a kérdés: vajon lesz folytatás? (tervek vannak azért) Ugyanis a háttérben felmerül a hatalomátrendeződés szükségessége, azaz egy forradalom van kilátásban. Ezentúl csak egy rövid, szöveges ismertetőn keresztül kerülünk képbe a 30 évvel későbbi eseményeket illetően, ami miatt kicsit nehéz volt először belerázódni K és a jövőbéli Los Angeles mindennapjaiba. A BR világának összetettsége sejlik fel ezzel, az kétségtelen. És így utólag megtudtam, készült egy előzmény kisfilm (itt nézhetitek meg), amit nem árt megnézni a 2049 előtt, de nem ér hátrány sem - azt leszámítva, hogy úgy érezheti magát, mint én. Amúgy ezt a szűk marokkal mért univerzumépítést (tény, inkább képekkel építkezett a film) az "elidegenítő elemek dobozába" helyezem, mivel ezen kívül akadt pár olyan jelenet, ami kidobott a 2049-ből. Ilyen volt nekem K és Joi "fizikai beteljesülése", a csábosan belépő hologramprostituált, vagy a sivatagban K fölé magasodó meztelen női szobrok. Valahol szexisták ezek a képek (a hologramok és a szobrok) vagy valahogy nem odaillőek. Természetesen mindegyiket meglehet magyarázni a film kontextusában, vagy épp vitatkozni róla - erről a Roboraptoron olvashattok egy jó cikket, ami főleg a szexizmust járja körbe -, de egyszeri nézőként zavarónak hatottak. Kérdés, egy második vagy harmadik újranézésnél hogyan értelmeződnek újra ezek a képsorok.

Összegezve mindenképp nagy élmény a Szárnyas fejvadász 2049, moziban érdemes nézni. Hosszú film, az igaz, némely nézőnek lassú is lehet, de szerintem mikor épp nincs tényleges történés a vásznon, akkor is annyi apróság fedezhető fel képi és gondolati szinten, hogy ha ezekben elmerülünk, akkor igazából nem is lehet nagyon hosszúnak érezni. Részemről 9/10, annak mindenképp ajánlom, aki szeret elveszni, gondolkodni és egyszerűen önmagáért élvezni egy filmalkotást.

2017. október 1., vasárnap

A Kép és a Hang ereje - Dunkirk

október 01, 2017 2 Comments

A Dunkirk plakátjáról mindig az a festmény jut eszembe, amit a Wikipédián láthatunk a Romantika címszónál: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger fölött. Ha a saját asszociációimon haladok tovább a két képben a közponi alak szerepe a közös pont: szemben állni a legyőzhetetlen erővel. Christopher Nolan első világháborús filmjében ezt a toposzt járja körben.

tartalom:
"A II. világháború egyik legtragikusabb emléke lehetne, ám egy különleges mentőakció története lett belőle. 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300 000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük.Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, hatalmas veszteségek árán mégis sikerült véghezvinni a mentőakciót - és sikerrel juttatta ki a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét.

Film a menekülésről, a káoszról, a háborúról és a túlélésről... "
Forrás: Port


Nagyon hála a Sugár mozi akciójának és Gergőnek, aki eljött velem Dunkirket nézni, és így nem maradtam le róla a moziban. Olyan erős atmoszférája van az egész filmnek, amit csak vásznon érdemes nézni, otthon a DVD vagy egy BlueRayes mozizás nem feltétlen adhatja vissza az élményt. Nolan egy mentőakciót mesél el, aminél igazából nem is lényeges, mikor és hol történik, de a miheztartás végett: a II. világháború idején járunk, Dunkerque partjaitól nem messze, ahol a harcok közepén legalább 300 000 katonát kellett kimenteni. Ilyen történeteknél Hollywoodban megvan az a veszély, hogy valami giccseset kerekítenek belőle, de Nolannál szerencsére nem kellett ettől tartani, egy nagyon érdekes megközelítésből meséli el a dunkerque-i partok eseményeit. Az események a front különböző helyszíneinek - víz, föld, levegő - történéseiből állnak össze, így kapunk egy háborús montázst, s Nolan ennek köszönhetően tudja fenntartani a háború realitását. Nála nincsenek hősök vagy dicső pillanatok, csak az élethez való görcsös ragaszkodás és a bizonytalanság. 


Számomra mindenképpen érdekes eszközökkel mutatja be ezt az üzenetet a Dunkirk. Például vitathatatlanul nagy szerepe van itt Hans Zimmer zenéjének a szüntelenül ketyegő órával, ami egyértelműen az idő vészes fogyását idézi meg, és az egyéb háborús helyzetet idéző hanghatásokkal (pl. repülőgép vagy a sziréna). És ennek érdekes módon akkor van igazi ereje, amikor kisebb momentumokra fókuszál a kamera, nem pedig monumentális jelenetekre. Például az egyik legerősebb jelenet a Dunkirk elején van, amikor az első hajó épp elhagyná a kikötőt, de közben két katona egy eszméletlenül talált társukat próbálják meg mindenáron felvinni a távozó hajóra, hogy az biztos segítséget kaphasson. Nolan az ilyen pillanatokkal is inkább az emberi tényezőt emeli ki, nem pedig a hősiességet (megvédjük népünket az ellenségtől) vagy a pusztítást. Igazából az ilyen ember közeli pillanatokon keresztül érthetjük meg a háború igazi borzalmait, és az egész harcnak az értelmetlenségét. 

A komoly üzenet mellett a rendező viszonylag közönségbarátra szabta filmjét. Az utolsó percekig folyamatos izgalomban tartanak minket Zimmer zenéjével és a minden oldalról támadó ellenséggel vagy a természet újra és újra lecsapó erejével, s mindezzel a névtelen katonák képességeik szerint felveszik a versenyt. Nolan valahogy képes volt mindent a legjobb helyen időzíteni, viszont nem is nyújta el túlságosan a filmjét, pont annyira hosszú, amennyire szükséges. 

Visszagondolva a moziélményre sok zavaró dolgot nem éreztem a Dunkirk közben, talán csak annyit, hogy a második félben kicsit belassult a történet, a kínos pábeszédek (de szerencsére nem sokat beszélnek a szereplők), továbbá akadt egy-két apróbb hihetetlen dolog (pl. Tom Hardy hogy volt képes majdnem üres tankkal elvezetni a gépét és még több német repülőt leszedni?), de ezektől függetlenül ez egy teljesen jó film, 9/10-et mindenképpen ér nálam. Nolan rajongók biztosan fogják szeretni, aki pedig szeretné egy kicsit szokatlan megközelítésben látni a II. világháborút az mindenképpen tegyen egy próbát a Dunkirkkel. 

Follow Us @soratemplates