A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2015. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2015. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 22., szombat

Ez a Trónok harca sci-fiben, nem a Térség - Luna - Újhold

december 22, 2018 0 Comments


Ian McDonald a kortárs sci-fi irodalom talán egyik legtermékenyebb írója, legalábbis az eddig majdnem 20 kötetet számláló életműve és számtalan novellája erről tanúskodik. Ennek ellenére hazánkba csak most kezd némi népszerűségre szert tenni legújabb sorozatával, a Lunával - annak ellenére, hogy három könyve, a Brasyl, A síkvándor és A dervisház megjelent magyarul. Az első kötetet, az Újholdat számos blog és lista ajánlja, a hype-ból nem tudtam kimaradni így. De itt jól megérdemelt a rajongás.

Tartalom:

"A Holdon meg kell küzdened minden talpalatnyi helyért.
És Adriana Corta pontosan ezt tette.
A Hold legfiatalabb uralkodócsaládjának fejeként Adriana kicsavarta a Hold hélium-3 iparát a Mackenzie vállalat kezéből, és új státuszt vívott ki a családjának. Élete alkonyán azonban Adriana vállalatát számos ellenség támadja, akiket üstökösszerű felemelkedése során szerzett. A Corta család csak úgy maradhat fent, ha Adriana öt gyermeke megvédi az anyjuk birodalmát a támadóktól… és egymástól is."


Forrás: Moly


A könyv legelején nehéz belerázódni a különböző karakterek szemszögébe és felvázolni magunkban a Holdon uralkodó családok kapcsolatrendszerét. Legalább 8 szereplőt (vagy többet) követünk az első oldalakon, akiket különböző problémák foglalkoztatnak, teljesen különböző közegben mozognak, és vagy ezerfele tartanak. Körülbelül a 60. oldalra minden letisztul és átláthatóvá válik a regény világa, megjelenik előttünk a képzeletbeli sakktábla, amin a holdbéli családok játszák a holdbéli trónok harcát. Ugyanis a Corták-Mackenzie-k közötti játszmákat is akkora tételekkel játszák, mint a Lannisterek George Martin regényfolyamában Westeros más uralkodó családjaival. Hasonlóan szövevényes intrikákat szőnek egymás ellen, mint a példaként felhozott fantasyben. Ezenfelül vagyonok, kapcsolati tőke és persze életek felett döntenek, és mindezt a családért teszik - ez utóbbi vonás a Trónok harca-utóérzés mellett a maffiafilmeket is eszünkbe juttatja.

Azonban ezek az érdekharcok lassan körvonalaózdnak, McDonald gondos építkezéssel alapozza meg őket. Családi ebédek, kötelező pofavizitek és tárgyalások - mindezek azért, hogy megismerjük minden egyes személy indítékait, melyekből a későbbiekben majd nagy gondok származnak. Azonban ezek a részek is vannak annyira érdekesek, hogy megbocsátjuk az írónak, amiért a könyv utolsó negyedében lövi csak el a petárdáit. A cselekmény fokozatos felépítése mellett pedig a világépítésre is jut idő, sőt. Egy teljesen hiteles (már amennyire egy elképzelt benépesített Holdtól ez elvárható), élő-lélegző holdkolóniát vázol fel előttünk hihető technológiai fejlettséggel, sajátos nyelvjárással, szokásokkal és társadalmi csoportokkal. Saját Földünkhöz hasonlóan itt is a legnagyobb luxus körülményektől egészen a legpuritánabb vidékig minden megtalálható. Van, ahol a levegő vétel teljesen természetes dolog, máshol pedig még egy sóhajért is kemény pénzt kérnek. McDonald ötletei egyszerre ismerősek és újszerűek, és ahogy mindezeket kibontja az szédítő.


A világépítés mellett a karakterekre is hasonló figyelmet fordít a szerző. A legnagyobb figyelmet Adriana Corta, az ötödik nagy család fője kapja, aki a földi életétől kezdődően meséli el, hogyan jutott a Holdra és vált sikeres vállalkozóvá. Mellette hangsúlyos figura még két fia, Lucas és Rafa, és a külön utakon járó lánya, Ariel. Az unokák közül a legtöbbet pedig Lucasinhóval találkozunk, akinek a szemén keresztül főleg a Hold társadalmába és annak szexuális szokásaiba kapunk betekintést. Plusz érdekes szemszög még Mariáné, a holdbéláé (a Földről érkezett személy), aki véletlenek során kerül szorosabb kapcsolatba a Corta családdal. Az ő fejezetei azért is érdekesek, mert mint kívülálló, megmutatja a Hold azon oldalát, ami a vezető családok otthonaiból nem látszik. A többi karakter (pl. Wagner, a negyedik Corta vagy Luna, Adriana másik unokája) nem sok szerepet kap az Újholdban, pedig szinén érdekes figuráknak tűnnek, ezért sajnálom, hogy nem ismerjük meg őket jobban. Bár az itthon jövőre megjelenő második kötetben, a Wolf Moonban szerintem esélyes, hogy Wagner (mivel farkasként is hivatkoznak rá) több szerephez juthat. Szóval bőven van esély rá, hogy az itt háttérbe szorult szereplők több szerephez jutnak a jövőben.


Összességében az Újhold megérdemli az őt övező hype-t, valóban egy jól megírt történet, ami köré egy élvezetes világot is felhúzott a szerző. És mivel a vége izgalmasan zárult, ezért eléggé kíváncsi vagyok a folytatásra. Az élvezeti értékből csak a döcögős indulás von le valamennyit - így lesz 9/10 pontos a blogon a könyv -, de ezenkívül korrekt mű, ajánlom minden sci-fi rajongónak, és nem sci-fiseknek is.

2017. április 5., szerda

Amikor egy sorozat képes felülmúlni önmagát

április 05, 2017 2 Comments

2014-ben az egyik új kedvenc sorozatom a Fargo lett, és a True Detective 2. évada fölött érzett csalódás miatt féltem ennek az antológiasorozatnak a folytatásától. A TD-hez hasonlóan itt sem az előző évad szereplőit látjuk viszont, hanem egy teljesen új csapatot. Vagyis majdnem, ugyanis az 1. évad nyomozónője, Molly és apja feltűnik, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban (Molly konkrétan még kisgyerek), ugyanis ezúttal 1979-be vittek minket az alkotók. 

Tartalom:
"A Fargo új fejezete 1979-ig visz vissza, a történet két amerikai államban, Dél-Dakotában és Minnesotában játszódik. A Minnesota állambeli Louverne-ben a fiatal rendőr Lou Solverson (Patrick Wilson), aki nemrég tért vissza Vietnamból, egy teljesen új bűntény előtt áll. Ted Danson alakítja Hank Larsson seriffet, Kirsten Dunst és Jesse Plemons lesznek a Blumquist házaspár, Jean Smarta kíméletlen Floyd Gerhardt-ot formálja meg."
Forrás: Port


A 2000-es évek vége óta indult sorozatok jelentős részénél azt érzem, hogy kapunk egy ütős 1. évadot, esetleg a kezdeti lendületből jut még a 2. és 3. évadra is, de aztán leszállóágba kerül a produkció (pl. Vámpírnaplók, Gossip Girl, de más példák is akadnak). Sajnos nem tudom ennek az okát és okosat sem olvastam a témában, mindenesetre az már valami, ha egy sorozat képes tartani a színvonalat, hát még ha felül is múlja az eddigieket! Utóbbi történt a Fargo 2. évadában is. Az alkotók a múltba utazáson túl bővítették a szereplőgárdát és egy sokkal komplexebb történetet építésébe kezdtek. Míg az előző évad főleg három karakterre koncentrált (Molve-Lester-Molly), addig itt kapunk egy vérre menő bandaháborút két kemény féllel, egy Mollyhoz hasonló talpraesett nyomozót (az apját), és egy szerethető párocskát, akik véletlenül voltak rossz helyen, rossz időben. Utóbbiak megfeleltethetőek Lesternek, és nagyjából hasonló utat is jár be a Blumquist házaspár, mint az 1. évadban Martin Freeman karaktere. 


A nagyobb szereplőgárda mellett megmarad az "aljas" elbeszélés is. Azaz, ahogy az 1. évadnál is írtam, a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információmorzsát kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog. A 2. évadnál annyit javult a sorozat, hogy az összetettebb sztori mellé pörgősebb történetvezetést kaptunk. Ezen kívül minden jót is megőriztek tavalyról: tudatos építkezés, fekete humor, hamisítatlan "Fargo hangulat" kellő mennyiségű hóval és epic zenével, ami most kiegészül a 70-es évekbeli USA bájával is, és továbbra is a kisemberek kerülnek az események középpontjába (Blumquisték), "furi" kiejtéssel. A kisszerű figurákat az erős alakítások teszik emlékezetessé, leginkább Kristen Dunstot tudom Peggyként kiemelni. Sokat nem írnék róla, elég megnézni ezt a jelenetet és elhiszitek, hogy ez a színésznő tud! 

Röviden, a Fargo 2. évadától fölösleges volt félnem. Mindent megkaptam, amit elvártam és bőven fejlődött is a sorozat. Az első egy-két részben nagyon sok a három történetszál, kell egy kis idő, amíg a néző rendezi ezeket magában, de aztán egy nagyon erős sztorit kap. Ez most 10/10, és remélem, az április 19-én startoló 3. évadban marad ez a színvonal. Már nagyon várós. Aki még nem nézett Fargót, az sürgősen kezdje el. 

2017. március 12., vasárnap

Akkora a világ, amekkorát be tud járni

március 12, 2017 0 Comments

Tavaly nyáron, amikor kikerültem a kötelező tantárgyak bűvköréből és a szépirodalmi olvasmányok világából, egy fél évet töltöttem csak az SFF irodalom olvasásával. Válogatás nélkül olvastam külföldi és magyar szerzőktől, Sok jó művel találkoztam, de hiányoltam a komoly, minket érintő témákat, amik miatt például szeretem a science fictiont. Aztán pont időben rátaláltam Moskát Anita Horgonyhely című regényére, ami visszaadta hitemet az SFF-ben.

Tartalom:
"Egy birodalomban, ahol a föld oda köti az embert, ahová megszületett, csak azoknak van reménye a vándorlásra, a kereskedelemre és a hatalomra, akik várandósak. Ebben a nők uralta, különös mágiával átitatott világrendben három rendkívüli személy keresi a kitörés lehetőségét.

A könyvtárhajójához kötött Vazil titokban az egyenjogúság eszméjét hirdeti és a nők vándorlásának okait kutatja, hogy egy napon mindenki szabad lehessen. Lánya, Helga azonban szabadulna a hajótól, ahová születése óta kötődik, ezt pedig csak egyféleképpen teheti meg: ha teherbe esik, minél előbb. Lars a föld férfiak számára tiltott mágiáját űzi, ami által különleges hatalomra tesz szert – ez pedig az egész világukat felforgathatja."

Forrás: Gabo Online

Marcela Bolívar: Ash IV
Sokáig ódzkodtam ettől a könyvtől. El nem tudtam képzelni, hogy milyen történet kerekedhet egy olyan furcsa alapötletből, aminek az a kiindulási alapja, hogy csak a terhes nők képesek vándorolni. Aztán a mű elolvasása után úgy éreztem, hogy olyan sokrétű regényt, mint a Horgonyhely egy ideje nem volt szerencsém olvasni. A témája miatt (elnyomott nemek, nők helyzete) Margaret Atwoodtől A szolgálólány meséje jutott eszembe. Talán nem véletlen az Atwooddal való hasonlítgatásom, hisz a regényben van egy gender olvasat, amit én abban láttam, hogy egy-egy velünk született privilégiumot (itt: a várandós nők képesek egyedül mozogni a világban) hogyan használnak fel a nem kiváltságosak ellen (itt: a férfiak és a meddő, vagy már nem nemzőképes, vagy méhüktől megfosztott nők). Ha nagyon akarjuk, bele lehet látni ebbe egyfajta bemutatást, hogy na, nesztek hím-soviniszták, ilyen elnyomva élni, de a Horgonyhely nem reked meg ezen a szinten: Moskát Anita nem csak a nőkkel, hanem a férfiakkal is foglalkozik. Ahogy egy elnyomó rendszernél lenni szokott, megindul a lázadás az uralkodó osztály elnyomása ellen (több férfi szereplő is keresi a vándorlás, mindenki számára elérhető módját), de akadnak olyanok is, akik szeretnék fenntartani a jelenlegi status quo-t, mások pedig saját vágyaikat szeretnék valóra váltani a körülmények lehetőségei szerint. A különböző céllal és karakterrel rendelkező szereplők egészen más megvilágításba helyezik a regény kilátástalannak tűnő világát. Nem mond ítéletet egyik nem felett se, a Monstresshez hasonlóan inkább arra világít rá, hogy az aggresszió vagy a gyengeség nem férfi vagy női tulajdonság.

Marcela Bolívar: Sulfu IV
A gender témák mellett megjelennek más, minket érintő problémák (pl. szülőotthonunkból való elvágyódás, elnyomás, erkölcsi problémák stb.) is, amelyek a szereplők cselekedetein keresztül bontakoznak ki. Moskát Anita egyik karaktere sem szerethető, viszont a témák felvetéséhez hasonlóan kidolgozott szereplőket láthatunk teljesen érthető motivációkkal. Ezek a figurák a körülmények adta lehetőségek szerint gondolkodnak, majd cselekszenek, így válva a fjordokkal tarkított rideg világ élő és lélegző "polgáraivá". Továbbá cselekedeteik miatt pedig a történetben szinte képtelenség teljesen jó vagy rossz karaktereket találni, hisz egy-egy cselekedettel (ahogy az sokszor a valóságban is megtörténik) vagy esemény hatására a szereplők az erkölcsi mérleg egyik végéből könnyen a másik felé billenhetnek. 
A már említett dolgok mellett még érdemes kitérni az írónő stílusára is, ami szerintem mindenképpen szépirodalmi magasságokat idéz. Szép, kellemes stílusú a regény, amelynek mondatai ott, ahol az szükséges az olvasó gyomrába vág. Talán az egyik legerősebb mondat a következő:

Akkora a világ, amekkorát be tud járni. Egy lépéssel sem nagyobb.

Valljuk meg, ritkán találkozni ilyen szép, de erős stílussal az SFF irodalomban (a magyarban mindenképpen).

A mai társadalmunkat foglalkoztató problémákból és biológiai ismeretekből (nem emeltem ki, mert spoileres lenne, de a regény világához nagyon sokat hozzátesz a mezőgazdasággal kapcsolatos leírások és rövid ismertetők) Moskát Anita egy logikus világot épített fel, amiben egyszerre öröm és borzongató elmerülni. A világteremtés, mit a többrétegű, több szinten is értelmezhető mondanivaló, az összetett karakterek, és természetesen a mesterien elmesélt történet teszi számomra tökéletes könyvé a Horgonyhelyet. 10/10 pontszámot kap tőlem (Molyon 5 csillagra értékeltem), és ezek után bátran ruházok be az írónő másik könyvére, a Bábel fiaira. 

2016. november 25., péntek

A koboldcsászár

november 25, 2016 0 Comments

Sok könyvmolyhoz hasonlóan, nekem is szokásom könyvesboltokban nézelődni, webshopokat böngészni és a kiadók tervezeit átfutni. Az utóbbi kis időtöltésem miatt találkoztam Katherine Addison A koboldcsászár című regényével. Emlékeim szerint a Gabo kiadó már az év elején bejelentette, hogy tervezik a regény megjelenését, és most már ki is jött magyarul. Azonban én türelmetlen voltam, és nyáron angolul elolvastam a könyvet.

Tartalom:
"A császár legifjabb, félig kobold fia egész életét száműzetésben töltötte, távol az udvartól és az ottani, halálos intrikáktól. Amikor azonban apja és három fivére életüket vesztik egy gyanús balesetben, egyedüli örökösként kénytelen elfoglalni a helyét a trónon.

Maia nem ért a politikához, nincsenek sem barátai, sem szövetségesei, és bármelyik pillanatban vele is végezhet az, aki a családja elleni merényletet elkövette. Miközben láthatatlan ellenfelei a trónjára és az életére törnek, és talpnyalók próbálják saját érdekeik hálójába vonni, gyorsan meg kell tanulnia, hogyan álljon helyt császárként."
Forrás: Moly

Úgy érzem, mindent megkaptam A koboldcsászártól, amit elvártam tőle. Jó érzés volt végre olyan fantasyt olvasni, ami nem csatákról és vérről szól. Nem mintha baj lenne az epikus összecsapásokkal, csak néha kell más is. Ahogy Hanna is írta az értékelésében, ez egy Bildungsroman, hisz egy fiatal fiú, Maia uralkodóvá válását követhetjük nyomon. Addison nagyon jól ki is használja a fejlődésregény lehetőségeit. Ami végig tetszett benne, hogy mi, olvasók is Maián keresztül kapcsolódunk be az udvar agyon szabályozott világába, de magát a birodalmat is így ismerjük meg. Addison kitér a verbális és non-verbális kommunikációra (még a tündék fülére is!), a különböző tettek jelentősségére – ezek egyszerre teremtenek egy intrikás környzetet és visznek bele a történet világának menetébe is. Emiatt lassú a cselekmény, szó szerint csak folydogál és itt-ott akad csak gyorsabb szakasz (De azok nagyon gyorsak! Egyik még hajnali egy után is fenn tudott tartani), de akik szeretnek elmerülni egy fantasyben, azok élvezni fogják ezt.

A regénynek még van egy nagyon érdekes tulajdonsága, ami nekem végül is tetszett, de érzek vele kapcsolatban némi furcsaságot. A Hugo, Nebula és egyéb díjátadók miatt is tudhatjuk, de igazából teljesen normális, hogy a mai trendek és nézetek (konkrétan a fekete és egyéb nációk irodalmára, a feminizmusra, queer studiesra és a gender studiesra gondolok [végül is, együtt szoktak járni]) megjelennek a zsánerirodalomban. Ahogy a mi időnkben is, úgy Maia világában is ezek forradalmi eszméknek számítanak, amit maga a félig tünde és félig kobold urdalkodó is tökéletesen jelképez. És emiatt is szimpatikus a király figurája, mert csak egyetérteni tudok a gondolataival és jó lenne egy jobb világot építeni a valóságban is. A furcsa érzés is csak annyi ezzel, hogy az én ízlésemnek nincs eléggé jól elrejtve a történetben a mai kor lenyomata (lehet, csak egyetemi tanulmányaim miatt veszem ennyire észre), de azért nem is teljesen explicit módon jelenik meg. Kérdés, egy későbbi olvasó (mondjuk 20 évvel később) miként fogja látni a fantasybe bújtatott, minket foglalkoztató gondolatokat.

Összességében egy jó kis nyugis regény a A koboldcsászár sok udvari intrikával, dölyfős tündékkel és szerethetően megrajzolt koboldokkal. Akit vonz az ilyen típusú fantasy, az nyugodtan olvassa el, én (is) csak ajánlani tudom. A 9,5/10-es pontszám, nos, magáért beszél. 


2016. november 1., kedd

Sense8

november 01, 2016 0 Comments

A 2015-ös év abszolút kedvenc újonc sorozata nálam a Wachowski-testvérek (ők készítették a Mátrixot) Sense8-je volt (emiatt szégyen is, hogy csak most, egy év távlatából írok róla), nem győztem terjeszteni a barátaim közt. Egy érdekes nyári sorozatok cikk során futottam bele a történetbe, és az alapötlettel (8  egymástól teljesen független embernek hirtelen köze lesz egymáshoz) felkeltette az érdeklődésemet. A továbbiakban direkt kerültem minden információt, hisz éreztem, hogy jobb, ha hagyom meglepetni magam. 

Tartalom:
"J. Michael Straczynski (Alkonyzóna, Power kapitány, Babylon 5, Thor, Z Világháború) és a Mátrix-univerzumot megalkotó Wachowski testvérek a Netflixnek készítettek sci-fi sorozatot, méghozzá Sense8 címen, amelyben 8 idegen valamilyen oknál fogva mentális összeköttetésben vannak, ráadásul rajtuk múlik a világ sorsa. A kissé közhelyesen hangzó szinopszis ellenére a Sense8-ban nagyon van lehetőség, egyrészt a készítők miatt, másrészt meg a sokkal szabadabb korlátokat adó Netflix miatt, ráadásul a forgatás során beutazták a világot, hiszen többek közt Chicago, San Francisco, London, Izland, Szöul, Mumbai, Berlin, Mexikóváros és Nairobi szolgáltak forgatási helyszínül. "
Forrás: Snitt


Habár a Snittes leírás közhelyesnek titulálja az alapötletet (8 embertől függ a világ sorsa), engem, ahogy a bevezetőben is írtam, megfogott, a sorozat nyitója pedig egy olyan aspektussal kecsegtetett, ami végül a sorozat védjegye is lett (számomra mindenképp): a multikulti. Az amerikai kontinenstől, Európán át egészen Ázsiáig mindenféle nációjú emberrel találkozunk az openingben. A pilot résszel pedig ki is derül, hogy a színes nyitó a 8 szereplőt hivatott képviselni. A különböző rasszok és nemi identitások képviselőiről eszünkbe juthatnak a mai filmes trendek, amiket sokan kritizálnak. Hollywoodban igyekeznek figyelni arra, hogy adott típusú karakter (pl. nő, homoszexuális vagy fekete szereplő) egy meghatározott arányban képviseltetve legyenek. A Sense8 ezt a követelményt teljes mértékben teljesíti, de ami nem emiatt érdekes. A Wachowski-testvérek megtöltötték élettel ezeket a szereplőket. A tényleges cselekmény a 4. epizód körül indul csak be, de teljesen megbocsátható a sorozatnak, mert annyira szerethető és lebilincselő élettörténettel rendelkezik mind a 8 karakter, hogy csak az ő életük és bemutatása is képes lenne lekötni. Be kell vallanom, hogy nagyon sok filmnél és sorozatnál csak kötelező jellegűnek érzem azt, ha van egy fekete, ázsiai vagy LMBT karakter, mert nem fordítanak nagy időt az adott karakterek kidolgozására, főleg a származásából fakadó szociális tényezők maradnak ki, pedig nagyon sokat tud adni egy-egy szereplőhöz, plusz hitelesebbé is teszi.


A remekül kidolgozott szereplők mellett jön fel a fő storyline is, amit főleg a 8 teljesen más személyiségű karakter csapattá érése tesz ki. Az első drámákat főleg adott szereplők magánéleti problémái tesznek ki (pl. Nomi műtéte, Sun családi drámái vagy Kala küzdelme a hagyományokkal), amelyek során a mentálisan összekapcsolódott emberek közelebb kerülnek egymáshoz, sőt, ahol tudnak, segítik is egymást - ez szintén felfogható egyfajta csapatépítő tréningnek. Ez leginkább a finálé felé csúcsosodik ki, amikor nem csak egy-egy szereplő segíti a másikat, hanem mind a nyolcan együtt tapogatják ki hatalmuk határait. Spoilerek nélkül annyit mondanék csak, hogy a készítők nagy odafigyeléssel helyeztek el minden "nyomot" a cselekményben, ami majd végül elvisz a végkifejlethez, mindezt megfelelő tempóban elmesélve. Továbbá még maradt bőven tüzijátékuk a következő évadra is (amit sajnos csak jövőre láthatunk).

Összefoglalva, a Sense8 volt a legjobb kezdősorozata - ahogy fent is írtam már. Egy történet, ami azonnal beszippantott és a legutolsó percig le is kötött. De ami még nagyobb érdeme, hogy tele van igazi hús-vér karakterekkel, akikért lehet és érdemes is izgulni. Tőlem kap egy 10/10-es pontszámot, és remélem, a 2. évad is tartani tudja ezt a színvonalat. Mindenkinek szívből ajánlom!

2016. október 29., szombat

Hölgy aranyban

október 29, 2016 0 Comments

Voltatok már úgy, hogy moziba akartatok menni, de nem volt igazán semmi, amit nagyon meg akartatok nézni? Na, ilyenkor jön a véletlenül kipikkelünk valamit opció: így volt egy 2015 nyarán is, amikor találomra választottam ki a Hölgy aranyban című filmet. Lássuk, mit hozott a vak szerencse. A mozit utólag köszönöm Antalnak. 

Tartalom:
"Hatvan évvel azután, hogy a második világháború borzalmai elől menekülve elhagyta Bécset, az idős zsidó asszony, Maria Altmann (Helen Mirren) hosszú útra kel, hogy visszaszerezze a nácik által elrabolt családi kincseit, köztük Klimt híres festményét, Adele Bloch-Bauer I. portréját. Tapasztalatlan, de vakmerő fiatal ügyvédjével, Randy Schönberggel (Ryan Reynolds) hosszas küzdelem elé néznek, amelynek csataterét az osztrák elit világa és az amerikai legfelsőbb bíróság jelenti. Az út során Marianak a családjához kötődő, súlyos tényekkel is szembe kell néznie. A Hölgy aranyban igaz történet, egy asszony küzdelme, hogy visszaszerezze örökségét és igazságot szolgáltasson családjának."
Forrás: Port


A művészetek iránt fogékony nézőknek mindenképpen érdekes történetet beszél el Simon Curtis filmje. A kritikusok ugyan szóvá tették, hogy egy amúgy nagyon nehéz morális kérdés (kié is a műalkotás?) feltételénél a válasz adáskor csak az egyik oldalt mutatják be, azt is az érzelmi manipuláció eszközével. A kritika jogos, de szerintem nem feltétlen vesz le a film élvezhetőségéből. Klimt festményén keresztül egy megszokott amerikai kalandba keveredünk, ahol a hős a végsőkig kitart azért, hogy célját elérje, miközben amerikai szemmel egzotikus tájakon, azaz Európában kalandozunk - jelenben és múltban egyaránt. Emlékeim szerint inkább az utóbbi részeket élveztem, főleg a német nyelv miatt (nagyon szépen beszélik a filmben), mert nagyon varázslatos módon jelentettek meg egy letűnőben lévő kort, amihez erős kontrasztként megjelent a közelgő náci uralom árnyéka. Tudjuk, a múlt nem olyan rózsás, mint ahogy azt néha hajlamosak vagyunk hinni vagy érezni, de talán nem is az úgy nevezett Aranykor érzékeltetése volt a cél, sokkal inkább a főszereplő, Maria érzéseinek bemutatása, hisz tagadhatatlanul ő uralja a filmet. Az ellopott festmény végett érzett sértettség, a hátrahagyott haza miatti keserűség, ami áthatja a Hölgy aranyban filmet mind Maria karakteréből erednek, a végső tárgyalás pedig az ő elégtétel vételét szolgálja. Kicsit kegyetlennek hathat így ez a leírás, de többé-kevésbé így reális: ő így érez, így élte meg, így ez az ő saját szempontja.


Maria filmbeli személye megosztó lehet, azonban van egy tagadhatatlanul fantasztikus elem is a történet feldolgozásában: Maria Altmann és Randy Schönberger párosa! Első ránézésre két, egymástól teljesen távol álló karakter kerül össze, akikből nem is tudni, mi lesz. Ahogy az lenni szokott, nagyon eltérő személyiségük súrlódásokat, néhol pedig vicces eseményeket is eredményez a cselekmény előrehaladtával, de végül a közös cél összekovácsolja őket egy nagyon is jól működő duóvá. Ez a fejlődés valószínűleg nem működhetett volna Helen Mirren és Ryan Reynolds munkája nélkül. Sajnos Mirren munkásságát nem ismerem, de felüdülés volt Reynoldsot nem szuperhős szerepben látni. 

Összességében a Hölgy aranyban egy olyan film, amit bátrán megnézhetünk, ha épp nem találunk jobb filmet. Minden megvan benne, ami egy szórakoztató filmhez szükséges: emlékezetes karakterek (Maria és Randy), akik küzdenek és nem adják fel, továbbá kapunk egy kis múltba tekintést és képzőművészeti gyorstalpalót, mint izgalmas háttérvilág. Valóban lett volna még mit kihozni az alap ötletből, de egyszer talán mások megteszik ezt. Simon Curtis ebből a témából hozott egy 8/10-es filmet, ami nem rossz. 

2016. október 12., szerda

Feljövök érted a város alól

október 12, 2016 0 Comments

Ahogy ígértem az Arche-s posztban, jön írás Pék Zoltán első regényéről, a Feljövök érted a város alólról. A nyári Anti-lista akciónknak ő a következő darabja (a következőnek A varázslókat szánom, ami akár meglepetést is okozhat), amit szintén Diának köszönhetek. Lássuk, mennyire készített ki ez a könyv. 

Tartalom:

"Corvinus élete olyan, mint a neve: kölcsönzött. A túlélésre játszik, és mint a többi shiftelő, dolgokat ad-vesz, radar alatt, a város alatt. Egy olyan Pesten él, amely a régi belvárost elhagyva egyre kijjebb és feljebb szorul, egy olyan Budával átellenben, amelyet egy szinte faji alapon működő egyház ural.
Corvinust ebben a kettéhasadt városban utoléri a saját múltja, és lehetősége adódik helyrehozni a dolgokat. Vagy, ha azt nem is, akkor legalább bosszút állni. Kimozdul a mindennapi életéből és teréből, hogy visszatérjen egy olyan világba, amely egyszer már kivetette magából.
Ebben a történetben a jövő itt van, és egyfolytában vége. Pék Zoltán disztópiája egy felismerhetetlenségig eltorzult Budapest mélyére invitálja az olvasót, és vezeti keresztül egy cselekménnyel teli, izgalmas történeten, melyben csak menekülés van, de menekvés nincs."



Forrás: Moly

Ez tipikusan az a könyv, amihez kellett volna egy erőskezű (vagyis pontosabban erőstollú) szerkesztő. A regény hemzseg a remek ötletektől (pl. maga az alapszituáció), az elején még hangulatos jelenetek is vannak (pl. a nyitófejezet), de mindez csak lebeg a semmiben, nincs kiépítve mögéjük semmi. Pék Zoltán nem vázolja fel Buda és Pest kettészakadásának előzményeit, okait, a két városrész működését, társadalmát – legalábbis annyira nem, hogy bármelyik oldalt is el tudjam képzelni, és természetesen megérteni. És a lenti, underground világgal is ugyanez a probléma: kik a Sárga Angyalok? Miért fontos Kandó és Arkhimédész? Fogalmam sincs, hogy melyiknek mi a nézete a konfliktusban, így egyik oldalt sem tudom megérteni. A háttérvilág hiánya miatt a történettel is csak küzdöttem: lettek volna jó húzások, de súlytalanok maradtak, mivel nem volt felvázolva semmi, ami miatt esetleg tudtak volna ezek a fordulatok működni. Ezek a szereplőkre is érvényesek: őket se ismerjük meg igazán. Nem tudunk semmit a múltjukról, személyiségükről, semmi olyat, ami némi kapaszkodót adna cselekedeteik megértésében, de még akár a cselekményhez is.

Ez a nagy kidolgozatlanság pedig meg van fejelve egy direktbe művészieskedő stílussal is. Olvastam bőven gondolatfolyamra épülő elbeszéléseket meg posztmodern írásokat is, és szeretem is, de ide ez nem illett. Idegesítőek voltak a mondat végéről leválasztott különálló szavak, a direkt magyar versekre utaló mondatok (mert nincs céljuk!), de a merengős leírások is az agyamra mentek, főleg az akciódúsabb jeleneteknél, mert oda az ilyen (szerintem) nem való. Meg nem életszerű. Amikor az életedért küzdesz, nem filozofálni fogsz fejben, hanem azon agyalni, hogyan is éld túl. 

Lényeg a lényeg, nem tetszett. Pedig a borító szép, még ha ezerszer is láttunk már futurisztikus Budapest képeket (de lehet csak én), az alapötlet is szuper volt, és további potenciálok is voltak a regényben, még hangulatos jelenetek is akadtak, de ennyi. Kár, hogy minden kihasználhatatlanul maradt. Egy rossz olvasásélményen túl (kösz, Dia :D) leginkább szomorúságot érzek, amiért csak ennyi lett a regényből. Az szerintem vitathatatlan, hogy Pék Zoltán kreatív, tud jól bánni a szavakkal (elég a Gaiman és Philip K. Dick fordításaira gondolni), de kell még egy kis idő neki. A Feljövök érted a város alólra én most csak 5/10 pontot adok, de kíváncsi vagyok, hogy hová tud Pék fejlődni a jövőben. 

2016. szeptember 18., vasárnap

Love crime

szeptember 18, 2016 0 Comments

2015. november 16-án egy nagy szerelmem távozott a televízió képernyőjéről. Igaz, a Hannibal ezen évada nem volt olyan, mint ahogy vártam (erről később bővebben), de mégis vérzett a szívem, mikor olvastam tavaly a kasza hírét. Bár Bryan Fuller biztosította a fannibálokat, hogy lehetséges a folytatás vagy egy mozifilm lehetősége, de ez nem tudta elfeledtettni velem a veszteséget. Így, jelenleg ez az utolsó alkalom, hogy kifejezzem rajongásomat a Hannibal sorozat iránt. 

Tartalom:
"A második évad megdöbbentő fináléját követően Hannibal pszichiáterével, Bedelia Du Maurierrel Európába szökik az FBI elől. Dr. Lecter étvágya azonban az új körülmények között sem csillapodik. A gourmet pszichopata végül új álnévvel Firenzében telepszik le, és munkát vállal a Palazzo Capponi múzeumnál. Úgy tűnik, Hannibal elégedett új életével, ám mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Valentin napra üdvözlőkártyát küldjön Will Grahamnek ."

Forrás: Port


Sokat gondolkodtam a 3. évad premierje előtt. Őszintén, el nem tudtam képzelni, miként fogja Fuller folytatni a történetet, hisz gyakorlatilag a 2. évad is tekinthető a sorozat teljes lezárásának. Azonban képes volt olyan irányba terelni a sorozat világát, ami meglepett. Ahogy a fenti tartalom leírásból is kiderül, Hannibal Bedeliával együtt Olaszországba megy. Kettejük párosa kárpótolni látszik Will és Hannibal kettősét (ami természetesen nem tűnik el maradéktalanul ebből az évadból se), roppant érdekes volt figyelni a két szereplő viszonyát, egymástól való függésüket (vagy kihasználását?). Az olasz környezet ehhez pedig tökéletes háttér is volt: olyan kifinomult és művészi helyet kapunk Firenzében, amiben Hannibal, akiről mind elmondható a kifinomultság és a művészetek iránti érzékenység, szószerint lubickolhat, de hozzá hasonlóan a készítők is. Számos nagyon erősen megkomponált (itt tényleg csak ezt a szót érdemes használni) jelenet meséli a történetet vagy csak épp segít elmélyedni egy-egy karakter belső világában. Viszont mindennek van határa. A Vörös sárkány-szálig úgy éreztem, hogy ez az évad kezd elmenni egy öncélú művészfilm irányába, és ez eddig azért nem volt (legalábbis annyira) jellemző  a sorozatra. Az évad elején sok epizód elment ilyen nagyon szépen megalkotott jelenetekkel, amelyek viszont a történethez nem sokat adtak hozzá. Lehet, egy újranézés során másként látnám, de mindig tartom magam hozzá, hogy valamilyen szinten elsőre is kell egy értelmezési réteget átadnia egy műnek. Ebben az évben a Hannibálnál ez néha nem teljesült. 


Az évad másik felével még egy nagy problémám volt. Innentől előfordulhatnak spoilerek, szóval aki még nem nézte meg a sorozat ezen évadát, kicsit szkippeljen itt a szövegből. A premier előtt Fuller több interjújában is ködösen beszélt arról, kik is élték túl Hannibal menekülését. Személy szerint Willt és Jacket tippeltem túlélőnek és ez be is jött. Aztán kezdtek előjönni olyan szereplők (pl. Chilton), akiknél fizikai képtelenség, hogy életben maradhattak a 2. évadban történtek után. Szokták mondani a sorozat kapcsán, hogy semmi sem az, aminek látszik, de a meglepetés kedvéért talán nem kellene áthágni a fizika határait. Másrészt, Fuller hitegetése miatt (hogy csak két karakter élte túl) szintén csalódás ez a sok hihetetlen feltámadás, nekem elég olcsó megoldásnak tűnik mind. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért gyűltek volna össze, hogy most igazi revansot vegyenek az ellenük elkövetettekért. Érdekes volt némely szereplő szövetségét figyelni (pl. Dr. Bloom és Mason), de ennél többet nem nagyon adtak hozzá a sorozathoz. Spoileres rész vége. 


A két fő negatívum mellett kaptunk szerencsére jó dolgokat (pl. Chiyo, Miriam) is, amik szerencsére el tudtak juttatni a 3. évad fénypontjáig, a Vörös sárkány történéseiig (aki nem lenne jártas a Hannibál világában: ez Thomas Harris Hannibál-sorozatának kezdő kötete, amit A bárányok hallgatnak követ). Itt lépett színre egy új nem beszámítható alak, Francis Dolarhyde, a Vörös sárkány, akit Richard Armitage fantasztikus alakításában láthattunk. William Blake azonos című festménye, mint prominens szimbólum végigkíséri a karaktert és a jeleneteit is. Mozdulataiban és puszta jelenlétében érezni, hogy egy hétköznapi emberből miként lesz fenyegető szörnyeteg. Egyik legerőteljesebb jelenet ilyen szempontból, amikor a Sárkány elviszi vak barátnőjét egy tigrishez (megint egy Blake referencia, mellesleg: ebből is látszik, hogy mennyire sokrétegű ez a sorozat). Egyszerre van jelen a gyengédség és a veszedelem, a halálos fenyegetés, mindazon tulajdonságok, melyek Francisben megtalálhatóak. A Hanniballal való kapcsolatba lépés pedig újabb izgalmakat, de leginkább újabb pszichológiai merülésbe invitálja a nézőt, egy korántsem hétköznapi utazásba az emberi lélek sötét mélyébe. Will és Hannibál kapcsolata is újabb fordulatokat hoz, amit a Sárkány felbukkanása csak még zavarosabbá tesz. Mindez végül az évadfináléban teljesedik ki és éri el végső kibontakozásást és nyer új formát.

Habár a Hannibal 3. évada elmaradt az első kettőtől, azért Bryan Fuller meg tudta mutatni, hogy még rengeteg megosztanivalója van, amiről pedig nekünk is sok megbeszélnivalónk lesz. Példa erre ez a bejegyzés is, hisz lassan másfél év távlatából is hosszan tudok írni a sorozatról, és jaj mennyi mindenről nem esett szó! Ezért is sajnálom, hogy egyelőre nem folytatódik a sorozat. Egy igazi kuriózummal lett szegényebb a sorozatjunkie-k világa. Szép lezárást kaptunk, az évad kezdeti nehézségei miatt lesz 8/10 a pontszámom, de magát a sorozatot a szívembe zártam és sosem feledem. 

2016. augusztus 16., kedd

A Hangya

augusztus 16, 2016 0 Comments

Emlékszem, amikor anno a Hölgy aranybant néztem moziban (hamarosan bejegyzés!), akkor láttam A Hangya előzetesét és nevetségesnek tartottam az egész ötletet: valakit összezsugorítanak és még szupererős is lesz? A film premierje utáni rossz kritikák sem csináltak nagy kedvet ehhez a Marvel-filmhez (nem mintha olyan sokat néznék). Végül, már nem is emlékszem miért, mégis kedvet kaptam a Hangyához, és ezt a hirtelen jött szeszélyemet Dia is támogatta. Neki köszönöm. 

Tartalom:
"A Marvel Moziuniverzum következő epizódjában a nézők megismerkedhetnek az eredeti Bosszúállók egyik alapítójával, aki első alkalommal látható a mozivásznon. A Hangya szuperképessége, hogy rendkívül kis méretűre tud zsugorodni, miközben ereje megsokszorozódik. A Scott Lang polgári névre hallgató, rendkívül sikeres tolvaj sorsa úgy alakul, hogy akarva-akaratlanul hőssé válik, amikor segítenie kell egykori mentorának, Dr. Hank Pymnek. A doktor által tervezett speciális Hangya páncélra gonosz erők vetettek szemet, a két férfinak ezért meg kell akadályozni, hogy a különleges öltözet rossz kezekbe kerüljön. Pymnek és Langnek ezért együtt kell dolgoznia, hogy végrehajtsák a tökéletes rablást és ezzel megmentsék a világot."
Forrás: Port


Sok értékelésben és írásban olvastam azt, hogy a Hangya nagyban eltér más Marvel-filmektől. A rajongók biztosan hosszan ki tudnák fejteni nekem, hogy mitől is lesz egy szuperhős film ízig-vérig Marvel, de a bejegyzésnél csak a saját halvány elképzeléseimre támaszkodnék. Az Avengers meg más becsúszott szuperhős után számomra a Marveles filmek olyan akciófilmek, amelyeknek van egy pörgősen elmesélt története meg badass, vicceskedő karakterek. Ilyen tekintetben azért a Hangya is beillik a sorba. A sztori egyszerű, a már megszokott szuperhős téma (megmenteni a világot), de ez olyan körítésben bemutatva, hogy ezredjére is megbocsátja a néző (én is, a nyájas néző, aki itt ganéskodik). A filmnek megvan a maga látványos világa és a mai emberek elvárásainak megfelelően van elmesélve az egész, és természetesen nagy szerepet kap a humor is. Utóbbi főleg a főhős, Scott bemutatása, majd a későbbi felépítése közben kapott szerepet. A pasinál maradva, olvastam olyan kritikát, hogy a Hangyával nem lehet azonosulni, nos ezt megcáfolnám. Habár Scott egy tolvaj, azaz a rosszfiúk táborát erősíti, teljes mértékben lehet vele azonosulni, hisz a bűnöző múlt alatt egy nagyon is emberi figura lakozik. Nem kiemelkedően okos, tényleg sok a rossz döntése, de a lánya iránti szeretete és az elszántsága, ami valószínűleg összefügg a lányával teszi mégis igazi hőssé a Hangyát, és így igenis együtt tudunk vele érezni, sőt, fel is nézhetünk rá.


A jól bevált Marvel recepten és főhősünk kívül számos apróság akad még, amiért bizony lehet szeretni a Hangyát. Például a rovarok (főleg a hangyák) világa, amit a film nagyon kreatívan aknáz ki történeti és technikai szinten is. Ezelőtt, például, sosem hittem volna, hogy lehetnek a hangyák aranyosak vagy szomorú lesz egy ilyen apró lény miatt. Továbbá ki hitte volna, hogy a kicsikék miket nem tudnak és mennyiféle úton és módon ki lehet használni ezeket az adottságokat. Ami a technikai megoldásokat és a hangyákat illeti, nagyon látványos, szinte valóságos képet kapunk a föld alatti népek világáról, s ezzel és persze Scott karakterén keresztül közel is hozzák a nézőkhöz az amúgy távoli hangya közösséget. Meglepő módon a miniaturizált akciójelenetek nem tűnnek nevetségesnek, ahogy azt anno a trailer alapján gondoltam, hanem teljes mértékben működnek: látványosak és a megfelelő módon játszanak a néző idegein. Ha már akciójeleneteknél tartunk, itt hoznám fel a film egyik nagy negatívumát: a főgonosz, Yellowjacket valahogy nagyon jellemtelenre sikeredett, pedig az őt játszó színészben, Corey Stollban lett volna bőven potenciál. A figurának (a Sárgadzsekinek) nem voltak konkrét motivációi vagy céljai, amik félelmetes ellenféllé tették volna - számomra legalábbis. Persze, így is lehetett izgulni főhősünkért, de valahogy nagyon komoly gonosznak nem tűnt az életéretörő Yellowjacket.

Összességében jó, kikapcsolódásra teljesen alkalmas film A Hangya. Hozza a már ismert Marvel-filmek színvonalát a kicsit egyszerű történettel, amit azért a humor, a látvány és az apróbb kreativitások kárpótolnak. Annyira nem követtem Hangya sorsát a Marvel-univerzumban, de egy későbbi megjelenéshez ez a film teljesen jó alapokat adott a karakternek. Szóval, 8/10-es pontot teljesen megérdemli ez a történet és ne hallgassatok a rossz kritikákra!

2016. július 7., csütörtök

A Turing-teszten túl

július 07, 2016 0 Comments

A tavalyi év (2015) egyik nagy sci-fis filmje A marsi mellett az Ex Machina volt. A téma, a mesterséges intelligencia nem új, számtalan hasonló filmes alkotást tudnánk mondani, de számos apróság van, ami miatt Alex Garland filmjét igenis érdemes megnézni. 

Tartalom:
"Caleb 24 éves, és programozó a világ legnagyobb internetes cégénél. Megnyer egy versenyt, amelynek díja, hogy egy hetet tölthet egy privát hegyi nyaralóban, amely Nathannek, a cég vezérigazgatójának tulajdona. Ám amikor Caleb megérkezik a mindentől távol eső luxusházba, rájön, hogy tulajdonképpen egy különös és lenyűgöző kísérletben kell részt vennie: kapcsolatba kell lépnie a világ első igazi mesterséges intelligenciájával, amely egy gyönyörű robotlány testében lakik."

Forrás: Port


Szerintem maga a téma, a mesterséges intelligencia is roppant érdekessé teszi az Ex Machinát. A cselekmény ideje, a nem is annyira távoli jövő (poénkodás nélkül: akár most is játszodhatna a film) kíméletlenül szembesít minket egy olyan jelenséggel, ami az ajtóban kopogtat (itt olvashattok arról, hogy most mennyi helyen vannak jelen a MI-k). Emberi gondolkodásunkkal képesek lennénk -e felfogni, hogy miként működne egy saját magától gondolkodó robot? Ennek bemutatására nagyon alkalmas a minimalista környezet (gyakorlatilag csak a házban van cselekvés) és a kevés szereplő - emiatt a filmre kamaradrámaként is utalnak. Egy kis helyre van elrejtve egy tudományos csoda, amit talán maga az alkotó sem ért. A meghívott programozó fiú emberi módszerekkel (kérdezgeti, ismerkedik vele stb.) próbálja feltérképezni a MI-t, aminek úgy tűnik a robot áll elébe, sőt, meg is felel, teljesen emberként viselkedik. Vagy csak elhiteti Calebbel és velünk, nézőkkel is? Bármi is legyen az igazság, ez egy erős dillemma az Ex Machinában, szerintem az egyik olyan apróság, ami miatt érdemes megnézni a filmet.


Egy másik érdekes, és gyakran felmerülő kérdés a MI-kkel kapcsolatban az ő kihasználásuk, de mondjuk ki konkrétan: szexuális játékszerré való avanzsálásuk. A filmben eléggé egyértelmű a ennek a megkérdőjelezése, de talán nem is ez a lényeg. Itt az az érdekesség inkább, hogy egy mesterségesen létrehozott lény miként is lesz saját akarattal rendelkező személy, aki nem fél önmagáért tenni valamit. Az Ex Machina itt inkább hozza az SF filmekből ismert fordulatokat, de a szűk környezet  és a kimért történetvezetés ezeket a jól ismert húzásokat is drámaivá teszik. 
És hogy ne maradjanak el korunk ideológiái se, érdemes kicsit kitérni arra, hogy miért épp nőként jelennek meg a MI-k. A Filmvilág (2015. június) azzal magyarázza általánosan azt a jelenséget, hogy emberi nemmel ruházzuk fel a robotokat, hogy így hozzánk közelebbivé, elménkkel jobban megérthetővé válnak. Ez teljesen helytálló érv, de szerintem egy másik, feministább magyarázat is állhat a háttérben az Ex Machina kapcsán: Nathan háza a patriarchális világszemlélet tükre. Maga Ava és a többi MI is egy vagy több férfi fantáziát szimbolizál a femme fatale-tól kezdve a férfit csodáló ártatlan lányig. Most egy kis spoiler következne. Ezen csábító képességeit vagy tudatosan, vagy a programja által Ava kihasználja és képes legyőzni fogvatartóját és saját életét élni. Valahol beleolvasható ez a változat is a filmbe, de a finálét én inkább a MI győzelmének tekintem, nem pedig a nőének, hisz az előbbinek van nagyobb drámai súlya: a teremtett legyőzte teremtőjét.  De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Garland filmjében miért nők a MI-k. Természetesen sok más magyarázat létezhet még, de hirtelen ez jutott eszembe (kicsit elcsépelt is, de sebaj).

Röviden összefoglalva az Ex Machina egy nem mindennapi sci-fi/kamaradráma, ami friss nézőponttal közelíti meg a mesterséges intelligencia témáját. Rengeteg kérdést vet fel a rendező a történetben, amelyekre többféle válasz is adható. Aki szereti az elgondolkodtató SF-t, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Nekem 10/10-es alkotás, a tavaly látott sci-fik közül nekem ez volt a legjobb is. 

2016. május 16., hétfő

The Man in the mask

május 16, 2016 0 Comments

Mira lelkes ajánlgatásának hatására kezdtem bele a Netflix másik Marvel sorozatába, a Daredevilbe. Köszönöm utólag is, hogy rávett. Korábban már láttam a film változatot is, így fogok is párhuzamot húzni vele az értékelésben. 


Tartalom:
"Matt Murdock gyermek korában egy baleset következtében megvakul, de egy vegyszernek köszönhetően a többi érzékszerve emberfelettivé válik és kialakul egy radarérzék is amivel a környezetét „látja”. Matt Murdock nappal mint ügyvéd, éjjel mint álarcos igazságosztó védi Hell's Kitchen környékét a bűnözőktől."

Forrás: Snitt


Egy előkarácsonyi buliban beszélgettünk egy lánnyal arról, hogy a sorozat vagy a film jobb-e? Ő a sorozat mellé rakta le a voksát, én akkor azt mondtam, hogy majdha teljes egészében láttam, akkor nyilatkozok. Most már egyetértek az említett lánnyal, de azért a filmet is védeném néhány ponton. 
Olyan szempontból mindenképpen jobb a sorozat Mark Steven Johnson művénél, hogy több idő jut szinte mindenre. Igaz, a filmben is megismerjük Matthew Murdock hátterét, hogy ezzel érthetővé váljanak a képességei és persze a motivációi (miért is lesz önjelölt igazságosztó, azaz vigilante), de a sorozatban a történet előrehaladtával Matthew egy fantasztikusan mélységű karakterré válik, miközben Ben Afleck Daredevilje egy morálisan szimpatikus figura marad csak, aki közben hihetetlenül ügyes hős. Ugyanez mondható el Wilson Fiskről is. A hosszabb időnek köszönhetően Fisk talán Matthewnál is sokkal összetettebb karakterré válik, akit amúgy Vincent D'Onofrio fantasztikusan alakít. Egyrészt betekintést láthatunk abba, hogy miként is rángatja a szálakat Hell's Kitchenben, amitől egy zseni benyomását kelti, másrészt pedig egy érzékeny embert is megismerünk igen komoly traumákkal a háta mögött. Ez a kettősség alig található meg a filmbéli Fiskben, talán csak sejteni lehet róla a bűnözőzseni mivoltját. Mellettük pedig a mellékszereplők is, mint Karen, Foggy és Claire is kibontakozhat. 



A hosszabb játékidő nem csak a karaktereknek, de a cselekménynek is jót tett. A Daredevil (2003) filmben is kapunk egy jó kis történetet, de az én ízlésemnek valahogy túlságosan gyorstempójú és zsúfolt volt az 103 percben. Mondhatni, csak egy kis kóstolót kaptunk Matthew világából. Továbbá azt is éreztem a filmnél, hogy nincs a súlya és motivációja a szereplők cselekedeteinek. Ez szerencsére a sorozatban teljesen fordítva van: minden fokozatosan fel van építve, és még ha nem is az elején, de a végén értelmet nyer minden. Ezzel az egész történt megfontolttá és nagyon izgalmassá válik, és persze gondolkodtat is. Mi is fog történni? Majd a következő részben meglátod - mert persze cliffhangerekből sincs hiány. 
A bejegyzés vége felé azonban a film javairól is legyen szó, amik először (nekem mindenképpen) hiányoztak a sorozatból. Egyik Matthew látásának vizuális ábrázolása. Habár több, mint íz éves a film, de még mai szemmel is jól néz ki. A sorozatból a legelején nekem valahogy hiányzott ez az ábrázolás, inkább hangokkal érzékeltettek valamit abból, ahogy Matthew látja a világot. Az 1. évad fényében már azt tudom mondani, hogy ez így volt jó, ez az ábrázolás illik az egész Daredevil (2015) nyers világához. Még Elektrát hiányoltam, de talán jobb is, hogy később jön Matthew mellé. 

Összességében, igen, a Daredevilből a sorozat a jobb. Remekül felépített karakterek, izgalmas történet és egy nyers, de kiforrott világ: röviden ennyivel jellemezném. 9/10, mert kicsit lassan indult, de nem hagyom ki a 2. évadot. 


2016. április 29., péntek

A lázadó

április 29, 2016 0 Comments

Az előző részről, A beavatottról  pozitív véleményem volt, így természetesen vártam a második részt. Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt rá. Nos, őszintén, amennyire vártam ezt a filmet, annyira csalódtam benne. Lássuk, miért is. 

Tartalom:
"A beavatott-sorozat: A lázadó emeli a tétet: Tris (Woodley) szövetségeseket és válaszokat keres a futurisztikus Chicago romjai között. Négyessel (James) együtt menekülniük kell a műveltek csoportjának hataloméhes vezetője, Jeanine (Winslet) elől. Az idővel versenyt futva Trisnek rá kell jönnie, hogy családja milyen titok miatt áldozta fel életét és miért próbálja meg a műveltek vezére megállítani őket mindenáron. Múltbeli választásai kísértik, de megtenne mindent azért, hogy megvédje szeretteit. Trisnek Négyessel az oldalán lehetetlen feladatok sorával kell szembeszállnia, hogy feltárja a múlt igazságát."

Forrás: Port


Habár az előző rész (számomra) többé-kevésbé lezárt volt, képes felvenni a fonalat és továbbvinni a másodikban. Trisék világa is bővül, például találkozunk a felkelőkkel, betekintést nyerünk az ő életükbe. Ez persze szépen kidolgozott látvánnyal párosul, tényleg beléphetünk ebbe a posztapokaliptikus környezetbe, volt egy jó kis hangulata. Továbbá a vezetők terveit is jobban megismerjük, aminek szintén örültem, hisz ennek köszönhető a film fináléja, Tris tesztje. Látvány szempontjából sem utolsó a teszt részt, de amit még érdemes kiemelni, hogy nagyon szépen hozza ezt az álomban megküzdeni a belsőnkkel toposzt. Igen, ez is valahol klísés (erről még írok többet is lejjebb), de összességében valahogy jól működött ez a rész. 


A pozitívum után jöjjenek a negatívumok, de kíméletlenül. Itt szólnék, hogy lesznek spoilerek, szóval aki még nem látta a filmet, az innentől ne olvassa a bejegyzést! Kezdjük a szereplőknél. Őszintén, se Tris, se Négyes, és valahogy a többiek sem ragadtak meg különösebben. A lázadó részben nem csak semmilyenek, hanem irritálóan ostobák is voltak a szereplők, de főleg a főszereplő. Rengeteg olyan szituáció volt, amikor mondták Trisnek, hogy ezt ne csinálja, mert csapda vagy bajba kerül, erre nem megcsinálta? És miért? Önfeláldozás (ő ezzel magyarázta). De ha az írók (vagy írónő: nem tudom, hogy a regényben is ilyen buta-e Tris) céljait találgatjuk, akkor arra tudok gondolni, hogy nem volt jobb ötletük, hogy a főszereplőt a fináléba rakják. Másik hülyesége Trisnek az volt, hogy épp készült a nagy összetalálkozásra Jeannivel, erre előtte még kamatyol kicsit Négyessel. Érthető, hogy a rajongóknak kellett ez a jelenet, de illett volna felvezetni valahogy és mindenképpen egy normálisabb helyre rakni a cselekményben. Borzalmas. Azt pedig nem győzöm elismételni, hogy sokszor kiszámítható. Az előbb említett hibákat is sokszor láthattunk már más young adult alkotásoknál. 

Ezekhez a példákhoz hasonló elemekkel volt tele A lázadó film, és a jó látványvilág meg pár erős jeleneten kívül nem igen tudtam élvezni a filmet. Így több, mint egy év utáni távlatból pedig nehéz visszaemlékezni a történetre, így azt is mondanám még, hogy nem egy maradandó alkotás. Pontszám? Végül is túl lehetett élni, a Tűzpróbánál nem volt idegesítőbb: 7/10

2016. március 13., vasárnap

Az anti szuperhős

március 13, 2016 0 Comments

A mozitermek elfoglalását követően a szuperhősök a televíziót vették célba. Kezdődött mindez a DC Zöld íjászával, a Marvel Shield-ügynökeivel és lehetne sorolni a végtelenségig az újabbál újabb szuperhősös sorozatokat (mellesleg a 2016. márciusi Filmvilágban van erről egy jó cikk, ha valakit bővebben érdekel a téma). A már itthon is elérhető Netflix  sem maradhatott ki az új feltörekvő trendből: belekezdett a Daredevil és a Jessica Jones sorozatokba. Ebben a bejegyzés most az utóbbiról lesz szó, de az elsőt sem feledem! Az ajánlásokat mindenesetre köszönöm Mirának.

Tartalom:
"Miután rövid életű szuperhőssége tragikus fordulatot vett Jessica Jones visszavonult, hogy újjáépítse magánéletét és karrierjét, mint egy igen ingerlékeny, cinikus magánnyomozók Hell's Kitchenben, New Yorkban. Önmarcangolással és PTSD-vel küzd, de Jessica így is felveszi a harcot a belső - és a külvilág démonaival szemben. Ebben segíti őt különleges képessége a bajbajutottak megsegítésében - főleg akkor, ha csekkel hálálják meg szolgálatait."

Forrás: IMdb


Lehet csak az elfogultság beszél belőlem, de kiemelkedő sorozat a JJ a többi szuperhősös mű közül. Habár a képregény változat ismerete nélkül nem tudom az eredeti anyaghoz hasonlítani sem szellemiségében, sem egyéb pontokban, de mindenesetre nagyon egyedinek érzem az egészet. A film noirokat idéző stílus és a hétköznapi helyszínek egyvelege is segít megteremteni az egyediséget, de más elemek is akadnak, amik különlegessé teszik a szériát. Egyik a sokszor kiemelt visszavonultsága Jessicának. Más szuperhősökkel ellentétben ő egy teljesen hétköznapi figuraként veszi fel a harcot ellenségével, Kilgrave-vel. Természetesen főhősnőnknek is van különleges képessége (szupererő), de kemény külsője mögött nagyon is ott van az emberi törékenység, ami miatt ilyen közel még nem éreztünk szuperhőst magunkhoz. 


Egy másik érdekesség, amire igazából a 444 cikke hívta fel a figyelmemet, az a nők hangsúlyos szerepe. Az írás emlegeti a Bechdel-tesztet, aminek a JJ teljesen megfelel, sőt, valahol már a mérleg másik oldalára esünk: röviden összefoglalva, és kicsit következtetésként is azt mondom, a nők az aktívabb szereplők, a férfiak pedig a passzívabbak. A cikkben is kiemelt párbeszéd jeleneten kívül nagyon sok esetben cselekményt mozgató elemért a női főszereplők a felelősek, ami szintén mutatja a nemi szerepek felcserélődését. Ebben a sorozatban a nők igenis terveket találnak ki és hajtanak is végre közös céljuk érdekében (Kilgrave elkapása). A felbukkanó férfiak (pl. Luke vagy Simpson) inkább a lányok tervéhez asszisztáltak, mint irányították volna azokat. Emellett a férfiak mellett feltűnnek a negatívak, akik közül mindenképpen Kilgrave a legdominánsabb. Az alak egy Thomas Mann Cippollájához hasonlítható gonosz: Képes befolyásolni mások akaratát és mivel megteheti, meg is teszi, egyéb motivációja nemigen van (vagyis van, de az nagyon spoileres).

Röviden összefoglalva a Jessica Jones nekem egy nagyon üde színfolt a sorozatok közt (a szuperhősösök közt pláne), ami a Simpsonos szálat leszámítva nagyon jól működött cselekmény, hangulat és színészek terén is. Mindemellett megjelenik benne a - mondjuk ezt - kortárs eszmeiség és némi művészi játszadozás is. 9,5/10 , mindenkinek nagyon ajánlom, akár többször is.


2016. január 29., péntek

Ultron kora

január 29, 2016 0 Comments

Hány éves vagy, Ultron? Nem mondom meg. Persze ezen a 9gages viccen kívül többről szól a film. A Bosszúállók legújabb részében egy egyre aktuálisabb témát, a mesterséges intelligenciát, azaz a MI-t veszik elő. Antalnak utólag köszönöm, hogy eljött velem erre a filmre.

Tartalom:
"Amikor Tony Stark újra életet akar lehelni a parkolópályára állított békefenntartó programba, nem minden sikerül a tervei szerint. A Föld legnagyobb hőseinek, vagyis Vasembernek, Amerika kapitánynak, Thornak, a Hihetetlen Hulknak, a Fekete Özvegynek és Sólyomszemnek ezúttal a legvégső megmérettetésen kell helytállniuk, mivel a bolygó sorsáról van szó. A rettegett Ultron megjelenésével a Bosszúállókra vár a feladat, hogy megakadályozzák ördögi terve megvalósítását. Az egyedülálló, globális kaland azonban csupán vonakodva megköttetett szövetségek és nem várt események árán teljesedhet ki."

Forrás: Port


Sajnos sok Marveles filmhez nem volt még szerencsém (de igyekszem bepótolni), de az előző Avengershez viszonyítva azt mondhatom, hogy a 2. rész sokkal jobbra sikeredett az előzőnél. Az első részből ismert figurák, stílus, látvány és persze humor itt is visszaköszönt, viszont az új főgonosszal (Ultron) jelentősen frissítették a megszokott jók és gonosz elleni küzdelmet. A világuralomra törő MI nem újkeletű dolog a sci-fiben, az önmagát elbízó tudós sem, de ez a koncepció egy fenyegető légkört hozott a hősök közé. A veszély nem csak egy másik világból jöhet, hanem saját környezetünkből, és ez a veszélyforrás akár saját jóakaratunk is. Önmagában ez sem új gondolat, de az előző részben ilyen erős belső konfliktus nem fenyegette a Bosszúállókat. Ez annál inkább volt számomra erősebb, minél inkább betekintést nyerhettem a szereplők életébe (pl. Sólyomszem). 


További jó pont volt a filmben az új szereplők behozása is. Kicsit bátor vállalkozásnak tűnt a dolog, hisz maga a történet így is legalább 6 főhőssel operál, fennállt a veszélye annak, hogy esetleg plusz 2 szereplő már túl sok lesz, de végül ügyesen megoldották ezt a forgatókönyvírók. Az ikrek bizonytalanul indultak a történet elején, de végül belesimultak az egész világba, nem éreztem őket fölöslegesnek vagy elhanyagolhatónak. Egy gyenge pontja akadt azonban az Ultron korának szereplők terén: Fekete özvegy és Hulk szála. Spoilerek nélkül annyit írnék róla, hogy amilyen jól indult az egész (parti az elején), annyira nyögvenyelős lett a végére. 

Összefoglalva, az Ultron kora bőven felér az Avengers első részéhez, mégha Loki ki is maradt. Helyette kaptunk egy MI-t, karakter mélyítést és persze a megszokott Marvel minőséget. 9/10.

Follow Us @soratemplates