A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2002. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2002. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 29., hétfő

Tizenhat évesnek lenni

december 29, 2014 0 Comments

Ha körbenézünk saját környezetünkben, rengeteg olyan családot láthatunk, akik látszólag tespednek saját nyomorukban és még véletlenül sem tesznek arra kísérletet, hogy kisegítsék magukat helyzetükből. Ha pedig az ilyen felnőttek gyerekeit is látjuk, könnyen gondolhatjuk azt is, hogy na ezek sem lesznek különbek. Magyarországhoz hasonlóan Skóciának is megvannak a maga lecsúszottnak mondható emberei, akikről a társadalom hasonlóakat gondolhat, mint mi magunk itthon. Azonban Ken Loach az Édes kamaszkor című filmjében óva int minket efféle előítéletek meghozatalától. Más ismert műveihez hasonlóan (A nevem Joe, Carla dala) a kisemberek nagy harcát mutatja be a mindennapokban itt is és nem is akármilyen kisemberét, hanem a gyerekét. 

Tartalom:
"Liam anyja, Jean börtönben ül, de fia tizenhatodik születésnapján szabadul. Liamnek ezúttal eltökélt szándéka, hogy minden másképp lesz. Olyan családi életről álmodozik, amilyenben sohasem volt része: egy biztonságos menedékről, távol az olyan semmirekellőktől, mint amilyen Jean barátja, Stan, illetve saját gonoszlelkű nagyapja. Mindehhez azonban pénzt kell szereznie, ami nem kis feladat egy kamasz számára. Liam és haverjai rövid úton mindenféle bajba keverednek. Amikor a hullámok kezdenek összecsapni a feje felett, Liam érzi, hogy ki kellene szállnia. Csakhogy ezúttal nem hagyhatja annyiban a dolgot..."

Forrás: Port


Liam történetét saját hátrányos helyzetű mivoltából ismerhetjük meg. Édesanyja börtönben van, annak barátja és Liam nagyapja kíméletlenül bánnak a gyerekkel. Lepukkadt lakónegyedben élnek hasonló helyzetű emberek között, amely nem feltétlen teszi boldogabbá egy tizenöt éves életét. Liaméket továbbá a pénz sem veti fel, így egyetlen pénzforrása csupán a dohány kínálgatás jelenti. Azonban a reménykedés és az őszinte vágyak ilyen helyzetekben is megfogannak: Liam minden vágya egy lakóautó megvásárlása, ahol édesanyjával elvonulhatnak otthonukból, mikor úgy tartja kedvük. Ebben az álomban nem csak az anya iránti szeretete nyilvánul meg főhősünknek, hanem az igazi, biztonságos otthon iránti vágy is.
A film során pedig bebizonyosodik az is, hogy hiába tiszta és őszinte egy vágy, ha a megvalósításhoz veszélyes utakon vezetnek. Akaratlanul is eszünkbe jut: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mindezt Ken Loach pedig úgy tudja bemutatni, hogy a főszereplő fiút nem tudjuk elítélni tetteiért, hiszen indirekt módon a rendező mindig emlékeztet minket arra, hogy égő fáklya módjára lebeg Liam előtt a célja, amelyet az anyja iránti szeretet és a normális életre való vágyakozás táplál. Jó a színészválasztás is (Martin Compston nagyon illik Liamhez) és Loach képes tartani egy egyensúlyt a bűn és az ártatlanság között elég érezhetően és emiatt nem tudjuk nézőként teljesen elítélni a fiút.

Így összegezve az Édes kamaszkor a címmel ellentétben nem éppen a csodálatos fiatalságot mutatja be. Habár röviden nyilatkoztam a filmről, azért elmondható róla, hogy hamisítatlan Ken Loach film: itt is szimpatizál a hánytatott sorsú figurákkal, sőt teljesen meg is érti őket. A súlyos témák feszültségeit némi humorral és tiszta emberséggel oldja, ezzel egy nagyon is emberi munkát elénk tárva: 10/10.

2014. október 28., kedd

A lényeg, hogy Szilárd legyen

október 28, 2014 0 Comments

Oscar Wilde nevét általában egyetlen regénye, a Dorian Gray arcképe kapcsán szokták emlegetni és ismerni. Esetleg még szellemes aforizmái ismertek a nagyérdemű előtt - legalábbis tapasztalataim szerint hazánkban. Azonban a 19. század végén alkotó Wilde verseket, novellákat is írt és nem utolsó sorban drámákat is. Az Egyesült Királyságban az egyik legismertebb drámája a The Importance of being Earnest, azaz magyarul a Bunbury (avagy jó, ha szilárd az ember). Igaz, ez egy dráma, de mégis adoptálták filmként is 1952-ben, majd 2002-ben. Utóbbiról írnék.

Tartalom:
"Nem árt, ha egy nősülni készülő fiatalember érzelmileg és anyagilag biztos talajon áll. Amennyiben ezek nem adottak, akkor legalább a származása legyen makulátlan. Ha ez is hiányzik, akkor már csak egy jól kitalált név segít, amivel el lehet hódítani egy szép és gazdag londoni hölgy szívét. De mit lehet akkor tenni, ha a felvett név egyszer csak megelevenedik? Erről szól ez a "léha komédia komoly embereknek", Oscar Wilde, az ír fenomén világszerte hatalmas sikert aratott színdarabjának legmodernebb feldolgozása."

Forrás: Port


Számomra mindig furcsa volt, ha egy dráma filmen végzi, de az is, ha egy film a színpadon. Mindig olyan érzésem van, hogy az adott mű egy idegen közegben mozog, s emiatt nem feltétlen, hogy működni is fog az új közegben az eredeti mű. Azonban a Bunbury film adaptációjánál ettől végül nem kellett tartani. A drámát egy jól ismert filmműfaj közegébe, a kosztümös filmek világába helyezik, ezzel tökéletesen beleillesztve a filmes médiumba, plusz egy viszonylag széles réteget érintő platformon lehet megismertetni Wilde drámáját. Ami további plusz pedig, hogy megmaradt a dráma eredeti szellemessége és abszurditása is (ami ugye a későbbi abszurd drámának volt egyfajta előfutára). Az egész mű hangulatához illeszkedik eleve már a díszlet is: romantikus, élénk színű ruhák viszonylag a kornak megfelelően, továbbá színes, ízlésesen berendezett helyiségek. Ezek mind vidám és bájos hangulatot kölcsönöznek az egész filmnek. 


Ami további jó pontja a Bunburynek, hogy nem igen tér el az eredeti drámától, az eseményeket követi, nem változtat rajta. A teljes képhez (a történet rejtélyéhez) szükséges infókat fokozatosan, kisebb adagokban adagolták, miközben könnyen lehetett követni is. A fordulatokat is hatásosan vezették fel, ezzel izgalmas marad a cselekmény annak is, aki olvasta / látta színházban eredeti művét. A szerelmesek kalandjai mellé pedig társul még Wilde elmaradhatatlan, sziporkázó szellemessége, amely párbeszédek során nyilvánul meg a tipikusan angol udvarias, ám annál inkább sokat sejtető mondatokba rejtve. Ez a vásznon még kiegészül némi helyzetkomikummal is, ami a film hangulatához illik inkább, de nem zavaró tényező. Mindez pedig nem működne jól, nem lenne az igazi a tehetséges színészek nélkül, mint például Colin Firth vagy Rupert Everett. Az ő kettősük külön szórakoztató végig. 

Összességében a Bunbury, avagy jó, ha az ember Szilárd szellemes, szórakoztató és bájos. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kosztümös filmeket, az eredeti drámát vagy Oscar Wilde munkásságát. Néhol volt számomra kicsit laposabb film, de ettől eltekintve nagyon is brit a, így egy erős 9/10.

2014. október 7., kedd

A kárhozottak királynője

október 07, 2014 0 Comments

Nem is emlékszem pontosan, hogy mióta, de mindig is imádtam a Kárhozottak királynője albumát. Korn, Manson, csak hogy pár nagy nevet említsek a sok közül, akik zenéjüket adták ehhez az albumhoz. Aztán hamar kiderült, hogy az album ugye az Interjú a vámpírral film-folytatásához készült, s mivel Anne Rice munkásságának rajongója vagyok, így kötelező darabnak éreztem az adaptációt is. 

Tartalom:
"Lestat (Stuart Townsend), a nyughatatlan vámpír feléled több évszázados álmából. A XXI. században a rockzene világában találja meg érvényesülése útját. A hirtelen feltörő rocksztárt világszerte ünneplik. Ébredésének hírére megjelennek az ellenségek is. Közülük is a legnagyobb, a vámpírok királynője, Akasha (Aaliyah), aki minden áron meg akarja szerezni magának Lestat szerelmét és vérét."

Forrás: Port


Előzetes pletykák már intettek arra, hogy a Kárhozottak királynője jócskán alulmarad az Interjú a vámpírral szemben. Sőt, akik a könyvek után nézik meg ezt az alkotást, azoknál garantált a csalódás. Hiába próbáltam pozitívan állni ehhez a filmhez, az előzetes figyelmeztetések sajnos mind beigazolódtak. A film nézése közben próbáltam nem gondolni a Vámpírkrónikák III. kötetére (ez a Kárhozottak királynője), hogy különálló műként élvezhessem ezt, azonban akadtak bőven olyan mozzanatok a cselekményben, amelyeknek a banalitása fölött nem lehetett szemet hunyni. Rengeteg minden nincsen kellőképpen megindokolva vagy kifejtve. Ilyen például Akasa jelentősége a vámpírok közt és az, hogy miért is lett ilyen, amilyen. Továbbá a vámpírkirálynőt leszámítva egyik karakternek sincsenek ismertetve a motivációi, Nem tudjuk, hogy melyik miért cselekszik. Például a film alapján nem érthető, hogy Lestatnak mi is a konkrét célja a rocksztársággal vagy Marius miért változtatja Lestatot vámpírrá? (az már csak mellékes, hogy a könyvben nem Marius, hanem Magnus változtatja át Lestatot). 


Ami pedig szerintem a legnagyobb kérdőjel az egészben, az Jesse karaktere. Még megkapjuk a háttértörténetét (Maharat nagynéni, később Talamasca), viszont az, hogy miért is kutat a vámpírok után, később pedig Lestatot magyarázat nélkül marad. Bár a film védelmében azért megemlíteném, hogy Akasa motivációjáról szó esik, és szerintem a filmben sokkal értelmesebb oka van, mint a könyvben.A cselekmény butaságán kívül még elmondható, hogy a Kárhozottak királynője iszonyúan hatásvadász is. Végig rockzene szól (jó számok, ezzel nincsen gond), de szinte minden jelenetet rockzene kísér, ami egy idő után már erőltetett. Gyakoriak a misztikus és vámpíros hangeffektek, amelyek inkább hatásvadászok, mint helyénvalóak. Azonban a kivitelezésnél már vannak bőven pozitív dolgok. Például a Vampire Lestat dalokat és a koncert fílingét (csúnya szó, na) hihetően és átélhetően képernyőre vitték. Mind a jelmezek, mind pedig a bevezetőben is említett zenék hozzájárulnak az igazi rockzenész imidzs megjelenítéséhez. 

Összességében, a Kárhozottak királynője adaptáció sajnos a rossz feldolgozások tipikus példája. Az még nem is lenne gond, hogy a történet köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal, dehogy amúgy is követi el sorra a saját ostobaságait a cselekményben és a kivitelezésben is a film, az igényes filmnézőként nehéz megbocsátani. Így a zenéért, néhány igényesebb jelenetért és Aaliyahért kap a film egy 5/10-öst. 

2014. szeptember 30., kedd

Szeretett csontok

szeptember 30, 2014 0 Comments

Még évekkel ezelőtt láttam a Komfortos mennyország (Lovely Bones) című filmet. A történet és a narratív megoldás (a halott szemével látjuk a földi eseményeket) nagyon megtetszett, s miután megtudtam, hogy a film alapja egy könyv, szerettem volna elolvasni. Erre idén nyáron került sor. 

Tartalom:
"Susie tizennégy éves. Üldögél a kilátóban, a maga kis mennyországában, és visszaemlékezik a halálára. Susie-t megerőszakolta és meggyilkolta a szomszéd. Családja csak annyit tud, hogy eltűnt, és visszavárják. A rendőrség nyomoz. A szomszéd eltünteti a nyomokat. Az élet megy tovább. A kérdés persze éppen ez: hogyan megy tovább? Hogyan birkózik meg két szülő a lánya elvesztésével? A tizenhárom éves húg a nővére hiányával? Megérti-e négyéves öccse, mit jelent az, hogy elment? És megbékél-e Susie azzal, hogy csak nézheti őket?
Csodálatos, felemelő könyv Sebold regénye, amely egy tizennégy éves kislány tiszta szemével figyeli a tragédiát és a gyógyulás folyamatát, az ő hangján kommentálja az emberek megmagyarázhatatlan viselkedését, és az ő bölcsességével veszi tudomásul, hogy csak úgy lehet itt a Földön élni, ha egy kicsit megtanulunk felejteni. "

Forrás: Moly

Az előzetes várakozások után vegyes érzéseim lettek. Mindenképpen egy érdekes próbálkozás a Komfortos mennyország, ezt nem lehet tagadni. Azt mondják, a holtaknak már úgy sem számít semmi. Alice Sebold szerint ez nem igaz. Nem csak az élőknek kell továbblépniük, hanem a holtaknak is, s ez mindkét félnek ugyanúgy nehéz. Ebből az elgondolásból teszi meg Suzie Salmont, a meggyilkolt lányt a történet narrátorává. Az ő szemén keresztül lesünk mi is be volt családja és iskolatársai életébe. Ezen a téren a regény szépen építkezik. Feltárja, hogy a szereplők mit éreznek a halál után, s ki hogyan és milyen módon próbál továbblépni az elfogadhatatlanon. Néhol azonban túl részletes.
Egy idő után már túl sok szereplővel foglalkozik Suzie. Ray Singh és Ruth Connors jelenléte egy bizonyos fokig érthető, hiszen valamilyen módon mindkettejüket megérintette Suzie halála, valami furcsa módon ez össze is kapcsolja a két szereplőt. Természetesen még az is elfogadható, hogy Harveyt is szemmel tartja a halott lány, hisz végül is ő a gyilkosa és érez iránt egyfajta bosszúvágyat és elégtételt szeretne kapni az élettől miatta. Viszont mikor Ruanát (Ray anyja) vagy a detektív életét is elkezdte mesélni Suzie, azt már soknak és kissé fölöslegesnek is találtam, hiszen őket már nem igen érintette meg a főszál (a lány halála) és a cselekményt sem vitték tovább. Ezektől az apró kissé fölös betoldásoktól eltekintve átélhető és szeretetteljes a történet. Valóban olyan, mintha egy kicsit naivka fiatal lány írná, aki fedezi fel az életet.
Azonban a végén vártam volna valami feloldozást, de a méltó büntetést inkább. Bár ezek nem mindig jönnek el az életben, főleg nem utóbbi a gonosztevők felett. Ha így nézzük, végül is reális a történet. Viszont akadt még zavaró rész a regényben: spoiler! amikor Suzie visszajön a Földre Rayhez, hogy szeretkezzenek. Ez a rész számomra teljesen elrontotta a szépen felépített cselekményt és az egésznek a realitását is. spoiler vége 

Összességében a Komfortos mennyország könyv formájában sem rossz, azonban néhol eltér a saját főcselekményétől, a legvégén pedig az én szája íze szerint elmegy a csöpögős amerikai irányba, ami nem igen tesz jót a történet összképének. Így egy 7/10-es pontot adok a regényre. 



2013. augusztus 19., hétfő

Vérből születtünk

augusztus 19, 2013 0 Comments

Martin Scorsese a gengszterfilmek egyik legismertebb rendezője. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint például a Svindlerek, a Nagymenők vagy az Oscar-díjas remake-jét, A téglát. Természetesen, ezeken kívül más műfajokban is alkotott, de legtöbbünknek mindenképpen a rossz fiúkról szóló történetei lehetnek ismerősök. A 2002-es filmje, a New York Bandái sem tér el ettől a témától. Az 1860-as évekbe repít minket Scorsese, az első bevándorlási hullám történéseinek helyszínére, és az éppen születendő New York legelvetemültebb bűnözői közé. 

Tartalom:
"Martin Scorsese New York bandái című filmje az 1860-as években, Manhattan déli részén játszódik a forrongások idején. A történet szereplőinek otthona az Öt Pont, Amerika egyik legszegényebb környéke, ahol folyton rivális bandák vívtak háborút az utcák feletti hatalomért. A legkülönbözőbb illegális tevékenységekhez ideális terep volt a New York-i kikötő és a virágzó Wall Street üzleti negyede (itt volt Barnum híres amerikai múzeuma is) közé eső terület. Ekkor játszódik Amsterdam Vallon, egy ifjú ír-amerikai története. Tizenöt év javítóintézet után, mikor végre kiengedik, visszamegy az Öt Ponthoz, hogy bosszút álljon a Hentes Billen, aki édesapját szeme láttára megölte. A bandavezér hatalma azóta csak nőtt, s most még nagyobb kegyetlenséggel harcol az új ír bevándorlók ellen. A tizenöt évvel korábbi döntő győzelmet, melynek az öreg Vallon is áldozatul esett, minden évben megünnepli. A fiú erre a napra vár, hogy méltó bosszút álljon apjáért."
Forrás: Port


A film legalább tíz Oscar-jelölést kapott, Scorsese pedig a Golden Globe átadón el is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, viszont az Oscar-díjak közül egy sem jutott ki filmjének. Hol lehetett a hiba? Hiszen a New York bandái hangulata nem fogható semmihez, a néző könnyen beleélheti magát az Öt pont világába. A rendező vezeti a befogadót: megismerjük a bandák felépítését, az ellenfeleket, a bandák és az városi vezetőség közötti helyzetet, továbbá a helyi problémákat is megismerhettük. Összességében egy eléggé hihető és átélhető korrajzot tárt nézői elé Scorsese. Ennek a köntöse mögé van rejtve a bosszú történet. Főhősünk, Amsterdam apját megöli az ellenséges banda vezetője, Hentes Bill, és természetesen a fiú igyekszik bosszút állni. Spoiler veszély! Talán a film feléig érdekes is ez a bosszúállási kísérlet, hiszen Amsterdam a másik bandába küzdi be magát, Bill bizalmába férkőzik. És ezek után próbál bosszút állni rajta, ami sikertelen lesz először, de végül mégis beteljesül. És úgy hiszem itt van a gond a filmmel. Spoiler vége. Hosszú lett, túlságosan is ez a történet. Olyan, mintha a tetőfokot elnyújtották volna a végtelenségig, amitől a nézőnek olyan érzése lett, mintha sose lenne vége. Így, elnyújtva nem is váltotta ki kívánt hatást a sztori. Ha hamarabb fejeződik be a történet, vagy egy kegyetlenebb véggel, talán Scorsese elnyerte volna az Oscar-díját. 


Ahogyan már fentebb kifejtettem, a kivitelezéssel nincs sok hiba, hiszen teljesen átélhető a kor. Scorsese reális világába tehetséges színészeket is helyezett el. Bosszúálló ifjúnkat az új James Deanként emlegetett Leonardo Di Caprio alakította. Még korai filmje ez Di Capriónak, így nem igen érezni, hogy egyáltalán érdekessé teszi-e Amsterdam karakterét. Csak egy tipikus, sablonos archetípus marad. Camaron Diaz karaktere, Jenny érdekesen indul, mint profil zsebtolvajnő, de a film vége felé az ő figurája se nyújt különösebbet, nem lesz már érdekes. Pedig azért Diaz megtett mindent. Aki viszont kiemelendő, az Daniel Day-Lewis, mint Hentes Bill. Végig érdekes marad a figura, megfontolt és kegyetlen is, ahogy az egy erőskezű bandavezérhez illik. 

Hiába a sok Oscar-jelölés, a New York bandáit mégsem érzem egy kiemelkedő filmnek. Egyszer meg lehet nézni, mert érdekes kort mutat be, nem mindennapi gengszterekkel, így kap 7/10-es pontszámot. De három óra nagyon sok ennek a bosszú-történetnek. 

2013. május 30., csütörtök

You do not find peace by avoiding life

május 30, 2013 0 Comments
 

Egy egész életet egy napba sűríteni. Nem XXI. századi újítás, már a XX. század elején élt ezzel az ötlettel James Joyce az Ulyssesben, és Virginia Woolf is a Mrs Dalloway című regényében (aminek ugye rengeteg köze is van ehhez a filmhez). Michael Cunningham regényéből készült film, Az órák egy érdekes játékra invitálja a gondolkodó nézőt, ahol nem törvényes a boldog befejezés. A film ajánlást köszönöm Mirának. 


Tartalom:
"Egy röpke nap óráiba sűrítve három nő megkapó története... 1923: Virginia Woolf (Nicole Kidman), a huszadik századi világirodalom nagy egyénisége, a tragikus sorsú írónő hosszú gyógykezelése után elkezdi írni "Dalloway asszony" című regényét. 1951: Laura (Julianne Moore), az öngyilkossági hajlammal küzdő terhes háziasszony meglepetés bulit akar rendezni férje születésnapjára, de kezébe akad a regény és teljesen belefeledkezik. 2001: Clarissa (Meryl Streep), a leszbikus kiadótulajdonos szintén meglepetés ünnepséget akar rendezni AIDS-ben szenvedő költő barátja tiszteletére. Mindhárom történet alapkérdése saját boldogságunk igazi célja és annak elérése mások életén keresztül. Három nő, egy regény: az egyik írja, a másik olvassa, a harmadik átéli... Világszerte számtalan díjjal méltán jutalmazott alkotás."

Forrás: Port



És a játék működik. Az eredeti mű ismeretében pedig azt kell mondanom, hogy vásznon jobban is működik Cunningham irodalmi játéka. A film világa lehetőséget ad a párhuzamosság látványos szemléltetésére, - ami a könyvben kevésbé működött - így jobban felfedve a három különböző történet közötti összefüggéseket, hogy a legvégére gyönyörűen kijöjjön a játék végeredménye. Az egész a fokozatosság elvén működik, lépésről lépésre tárulnak elénk az irodalmi kirakós darabjai. Egyszerű, de nagyszerű - közhelyesen mondva. És természetesen a játék nem csak a három nő története között működik, hanem e történet és a Mrs Dalloway között. Ugyan olyan izgalmas feladat Az órák szereplőit megfeleltetni Woolf szereplőivel, mint Cunningham látszólag különböző szereplőit egymással. Spoilermentesen nehéz erről a megvalósításról beszélni: meg kell nézni. 





A jól felépített cselekményen kívül a színészek teszik nagyszerűvé ezt a filmet. Merly Streep munkásságát mindig is dicsérték, de ahogy Az órákban nyújtott alakítása is bizonyítja, nem érdemtelenek azok a pozitív visszajelzések. Julianna Moore aranyos az amerikai családanya szerepében, miközben mégis érezni a helyzetéből következő elkeseredettség. De Nicole Kidman, mint Virginia Woolf volt a legszenzációsabb. Motyog az utcán, lefekszik a halott madár mellé, halál nyugodtan belegázol a folyóba, világgá kiabálja a kisvárosi élet iránt érzett undorát. És elhiszem neki, hogy ez Virginia. Fantasztikus.


Van rossz szó Az órákra? Nincs. Sodró, melankólikus, irodalmi játszótér, emberi sorsok, és színtiszta posztmodernizmus. 10/10-es alkotás, minden irodalom és művészfilm kedvelőnek ajánlott. 
 

Follow Us @soratemplates