Antigané

Sokáig kerültem az Éhezők viadala-könyveket, mert – mondjuk ki – túl sznob voltam. Nagyon szeretem a disztópia regényeket (pl. 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), de nem igen tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy valami mainstream tinisztoriba sűrítik bele a kedvenc alműfajomat. Végül egy cikk írása miatt megadtam magamat, "maybe the odds be ever in your favour"alapom, elolvastam az Éhezők viadalát és kellemeset csalódtam. Azonban bőven voltak hibái a regénynek; ezek közül most csak a Kapitólium világának bemutatását emelném ki. Collins nagyon sok mindenre utal, de nem megy bele mélyebben, inkább a cselekményre koncentrál. Ezek után felmerült bennem, hogy ilyen alapanyaggal mihez tudtak kezdeni a filmesek. Lássuk. 

Tartalom:

Forrás: Port

Az éhezők viadala és más young adult disztópia értékelésénél le kell szögezni, hogy pontosan mire is fókuszálnak - ahogy Sándor Anna is tette a "Szép új világ - ősi hagyomány"-ban. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknél a műveknél nem annyira az elnyomó rendszeren (mint a bevezetőmben említett klasszikus műveknél), hanem a felnőtté válás útjára lépett főhősön van a hangsúly. Némi szájhuzogatással, de ezzel az indokkal el lehet fogadni a könyv felszínes világfelépítését, hisz Katniss, aki a későbbi részekben egy forradalom emblametikus alakjává válik a fontos, nem pedig az őt körülvevő rendszer. Az csak ellenség/kihívásként funkcionál. Az E/1 narrációnak köszönhetően Katniss kezdeti lépései (pl. miként jön rá arra, hogyan is használhaja ki a média adta lehetőségeket) nyomon követhető a könyvben. Kérdés: mi a helyzet a vásznon? Mondhatunk itt olyat, hogy ebben könyvhű a film: megvannak azok az emblatikus pillanatok (pl. mikor Katniss átvállalja húgától a versenyben való részvételt), amelyek elengedhetetlenek főszereplőnk hőssé válásának útján. És itt jön be az a pont, amit leginkább kritizálam a könyvben, viszont a filmben "kijavítanak": a világépítés. A giccses, tiri-tarka ruhák, a sztoriéhség, a szenzációhajhászás és a vérre és erőszakra kiéhezett közönség - a mai legfőbb kiszolgáló, a média és annak lelkes fogyasztói, azaz mi jelenünk meg a díszletekben és a gladiátor harcokra hajazó vérengző valóságshowban és annak bulváros műsorvezetésében. Ennek látványos bemutatásának hála Katniss fejlődése is megkapja a jelentőségét: látva a képmutató Kapitóliumot és annak trükkjeit nagyobb dolognak tűnik az, hogy hősünk, eleinte Haymitch tanácsait, később a tanultak alkalmazásával képes becsapni a rendszert.

A hőssé válás mellett Az éhezők viadala megadja a fiataloknak (és természetesen más korosztályba tartozó nézők) a jó történetek más fontos elemeit is. Mindenféle sznoboskodásunkat félretéve, sok ember pont azokat a dolgokat várja el egy történettől, amelyeket a Kapitólium nézői is: akció, szerelem és némi meglepetés, izgalom, dráma. Sem Suzanne Collins, sem Gary Ross nem feledkezett meg erről, így, mind a regény, mind pedig a film kiszolgálja a nézői igényeket (mellesleg ez kicsit ironikus, nekem legalábbis). A mai elvárásoknak megfelelően kapjuk az említett elemeket a filmben. Például nem lesz túl lassú a cselekmény, a fontos jelenetek megkapják a maguk hangsúlyát, nem válnak nevetségessé. És ami talán a legfontosabb: a jó képes legyőzni a gonoszt, ezzel némi reményt adva nekünk, mielőtt a "meséből" visszatérnénk a saját problémás életünkbe.
Egy dolog van, ami sem a filmben, sem pedig a könyvben nem lett igazán kibontva: a szereplők. Mindkettőben felszínesnek éreztem a karakerizálást. Vegyük például Katnisst. Mindkét változatban egy olyan lánynak érzem őt, akiről sokat nem tudok meg (csak annyit, hogy jó vadász és a család a legfontosabb számára), így könnyen beilleszthető a jelkép szerepbe a későbbiekben, hisz csak nagyvonalakban tudunk meg róla bármit is. Viszont a regénynél ki kell emelni, hogy a belső monológiainak köszönhetően többé-kevésbé hiteles képet kapunk arról, hogy egy fiatal lány hogyan is viszonyulna egy ilyen túlélő játékhoz és a média működéséhez. Ez a vonal a filmben kicsit háttérbe szorult, de talán a Peetával és Haymitchel közös jelenetekben visszaköszönt Katniss agonizálása a verseny kapcsán. A lány mellett viszont mindkét változatban kellemes színfolt Effie Trinket, a már említett Haymitch és Peeta is kiemelhető. Bár utóbbi karakterizációja hasonló gondokkal küzd, mint Katniss, de a cselekedetei miatt mindkét verzióban kedvelhető (a könyvben kicsit nehezebb volt, mert a történet feléig egy mulya alak benyomását keltette).

Visszagondolva Az éhezők viadala nem egy Sátántól való rossz történet, ami megcsúfolná a disztópia alzsáner nagy elődeit, Ross filmje pedig egy teljesen korrekt filmadaptáció (sőt, megkockáztatom, hogy jobb az alapnál). Nagyobb hangsúlyt kapnak a regényben csak felszínesen bemutatott részek, miközben megtartja annak cselekményét, így maradva izgalmas, és ami a legfontosabb: egy, a mai fiataloknak reményt adó történet szerepét is képes betölteni. Így érdemli ki nálam a 8/10-es pontszámot.

Az egyik legnehezebb műfaj a nevettetés. A könnyzacskókra könnyebb hatni, mint a rekeszizmokra. Aki vígjáték készítésbe szeretne fogni, annak tisztában kell lennie ezekkel a tényekkel. És természetesen, nem elég csak szórakoztatónak lenni, ötletek is kellenek. Friss, újszerű ötletek és nem elcsépelt sablonok. Ilyesmi próbálkozásnak nevezném a Pitch Perfectet is, amit Lindán keresztül ismertem meg.

Forrás: Port

Jason Moore vígjátékában bizony megvolt a frissesség. Igaz, maga az alaptörténet sablonos, de a megvalósításban jócskán vannak jó ötletek. Az első, hogy egy viszonylag  reneszánszát élő műfaj, az acapella köré építik a cselekményt. Igaz, nem minden dalnak áll jól, de azért lenyűgöző műfaj. Aztán érdemes feldobni még a szokásos egyenlőség és egyéb szemszögből kötelező sablonfigurákat. Van itt lányokat stírölő fekete csaj, halkan beszélő ázsiai, erotikusan telt Fat Amy, és idegességében hányó feminista boss(ness) és stb. Szóval, eléggé érdekes és színes karakterek, akikből össze lehet hozni egy szórakoztató sztorit.
És milyen érdekes, hogy maga a film is küzd a berögzött minták követése ellen, ahogy ezt a történetben is láthatjuk Becca és Bella közötti konfliktusban. Egyik fél képviseli a haladást, másik pedig a "maradást", a konzervatív értékeket tartja szem előtt.

Ha már haladás, remélhetőleg, Anna Kendrick hírnevét illetően előre tud lépni az Alkonyattól ezzel a filmmel. Mert azért jó volt, még ha maga a karakter nem is volt valami érdekes a Rebel Wilson-féle Fat Amyhez képest, például. Ha már Rebel Wilson, az ő pillanatai voltak a legélvezhetőbbek, teljes átéléssel és szeretettel mutatta meg, hogy ki is ez a nő, és bizony érdemes rá emlékeznünk. A humora a mai nézők száj-ízéhez és kultúrájához illeszkedik, de a Perfect Pitchben a legtöbb ellőtt poénre igaz ez. Ami kifogásolandó, az a fölösleges gusztustalankodás, amiről már igazán leszokhatna az amerikai vígjáték világa, de azért a készítők javára legyen írva, itt ebből kevés volt.

Röviden és tömören, a Perfect Pitch egy jó vígjáték. Lehet rajta nevetni, vannak benne jól feldolgozott acapellás dalok, a sztori igaz alapjába véve sablonos, de a friss ötletekkel úgy feldobták, hogy igazából senkit se zavar, hogy ez már a századik zenés és vetélkedős vígjáték. 8/10-es film, amint be kerül a magyar mozikba, érdemes lesz megnézni.