Antigané: Linda

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Linda. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 26., kedd

Egy kellemes csalódás - Átkozott boszorkák

Chibi Zsó december 26, 2017 0 Comments

Az Átkozott boszorkákat sokan ismerhetik az 1998-as filmadaptáció révén, amiben a főszereplőket Nicole Kidman és Sandra Bullock játsza. Én meg pont azok táborát gyarapítom, akik életéből kimaradt a boszis vígjáték, de a regény alap is. Hiányosságomat talán a 2012-es vagy 2013-as Könyvfesztiválon próbálta Boró és Linda bepótoltatni velem úgy, hogy megvetették velem a Palatinus kiadó standjánál a könyvet az olcsó dobozból (ötszá' forintért). Aztán ahogy az nálam lenni szokott, mindig beelőzte más a könyvet a várólistámon, ezért 2017-ben jutottam oda, hogy átrágjam magam a történeten.

Tartalom:

"A Hetedik mennyország írójának kitűnő romantikus regényéből néhány éve Nicole Kidman és Sandra Bullock főszereplésével készítettek nagy sikert aratott szerelmes vígjátékot. A hol kacagtatóan bájos, hol krimiszerűen izgalmas történet főszereplői az évszázadok óta különös tulajdonságokkal felruházott Owens család lánygyermekei. Gillian és Sally éveken át tapasztalhatják, milyen kínokat okoz a szenvedélyes szerelem mindazoknak, akik két nagynénjüket különféle varázsszerekért felkeresik. Megfogadják, hogy soha életükben nem lesznek szerelmesek – de persze a sors közbeszól. A lányok útja felnőttként elválik, ám egy szokatlan esemény ismét egymás mellé sodorja őket, és ekkor mintha elfojthatatlanul törne fel mindaz, amitől mindig is igyekeztek elzárkózni. Finom humora, mélységes emberismerete és megkapó, ironikus nyelvezete miatt Alice Hoffmant gyakorta emlegetik a manapság reneszánszát élő Jane Austen modern megfelelőjeként."

Forrás: Moly

Őszintén, a molyos vélemények miatt (amelyek szerint unalmas a regény, és nem nagy szám, meg nem elég boszis, a film meg ezerszer jobb) az Átkozott boszorkákat csak olyan indíttatásból tettem fel a 2017-es várólistámra, hogy rövid, rossz, és essünk gyors túl rajta. A gyors túlesés két recenziós példány között jött el, és legnagyobb meglepetésemre, azonnal beszippantott a történet. Az első oldalakon rögtön látszott, hogy Alice Hoffman ügyesen szövi bele a realizmusba a mágiát. Ezzel szerintem igazi boszis hangulatot teremt, csak pont nem a látványos módon. A két főhős - Gillian és Sally - természetes mágiahasználóként tűnnek fel, akik nem feltélen vannak tudatában képességeiknek, de érzik, hogy nem teljesen hétköznapiak (utóbbit a közösség felől jövő bélyeg és kiközösítés is megerősíti). Érdekes módon Hoffman nem a varázslatos kalandok fele viszi el történetét, hanem a két kislány fejlődését mondja el. Karakterük bemutatásába beleveszi szociális hátterüket (árvák, akiket a két Owens néni nevel fel), az őket ért hatásokat (a kiközösítés, a nénik által teremtett egyre fojtogatóbbá váló "családi" légkör), majd a tinédzserkori megpróbáltatásokat (Gillian sikeres a fiúk körében, Sally inkább a nénik szerint elfogadott nőképet ölti magára), és a felnőtt kori útjukat (Gillian meggondolatlan lesz, Sally viszont olyan keményszívű felnőtt, akit jó pár tragédia kínoz). Hoffman nem vizsgálja a két Owens lány lelkét szépirodalmi mélységekben, belső monológokon keresztül sem hozza közel őket hozzánk, inkább a mindentudó elbeszélő hangján tárja elénk a két nő örömét és bánatát. Nem mondja ki direktbe, hogyan éreznek, de mégis minden sejthető. Továbbá érdemes kiemelni, hogy a két nő életén keresztül komoly hétköznapi problémákra (mint például a bántalmazó kapcsolatok, az özvegység, vagy a kiközösítés) hívja fel a figyelmet.

Összességében pozitív csalódás az Átkozott boszorkák, és örülök, hogy a molyos vélemények végül - számomra legalábbis - nem bizonyultak valósnak. Azonban így az értékelés végén két negatívumot muszáj kiemelnem, hogy ezzel indokoljam is, miért kap "csak" 8/10-t a könyv. Egyik, Sally lányainak fejlődése. A két lány, Antonia és Kylie között nem az igaz testvéri szeretet alakul ki, részben anyjukat ért tragédia miatt, részben pedig a nagynénik szabados nevelésének köszönhetően. A cselekmény előrehaladtával viszont a két lány normálissá válik, levetkőzik rossz szokásaikat. Nos, biztos vannak olyan emberek, akik képesek levetkőzni neveletlenségüket (mert valljuk be, Sally lányai elég neveletlenek), de szerintem a legtöbb esetben ez csak türelemmel és odafigyeléssel érhető el - ezen a téren Hoffman nekem hiteltelen.

A másik kifogásolandó dologról kicsit spoileresen kell beszélnem. A történet során Gillian erőszakos és bűnöző életmódot folytató pasija, Jimmy váratlanul meghal. Mivel az idősebb testvér azt hiszi, ez az ő hibája (nadragulyát itatott vele, hogy a férfi hamar elaludjon, és ne verje meg a nőt), megkéri rég látott húgát, Sally-t, hogy segítsen rajta. A lányok végül az orgona alá temetik a férfit. Az orgonabokor túlburjánzásán túl nem sok minden jelzi, hogy bármi baj származna Jimmy elföldeléséből, amíg az utolsó 80-70 oldalon meg nem jelenik egy nyomozó, Gary. Egy olyan rövid könyvnél, mint az Átkozott boszorkák (a magyar kiadás mindössze 272 oldal) egy ilyen történés nagyon későre van datálva, és igazából érezni is, hogy nincs teljesen kibontva. Nekem ez kicsit megbontotta az amúgy jó ütemben felépített cselekményt annak ellenére is, hogy az írónő szépen lezárta a nyomozó szálát is. Spoiler vége.

Ismétlem, egy teljesen pozitív csalódásnak bizonyult az Átkozott boszorkák, ami némi mágikus realizmusba csavart romantikus történetet rejt oldalai közül. Mégha akadtak hibái is a könyvnek, jó érzés volt olvasni. Mindenkinek ajánlom, aki vágyik egy kis elvarázsolódásra és romantikára.

2015. június 7., vasárnap

K-project

Chibi Zsó június 07, 2015 0 Comments

Egy animációs film esetében a szimpatikus vagy jól eltalált design azt a benyomást keltheti (nálam legalábbis), hogy a mögötte húzódó történet és karakterek is minőségi munkák. Nézzük, a K / K - project esetében miként is valósul mindez meg.

Az ajánlást köszönöm Lindának.

Tartalom:

"Shiroról hamar kiderül, hogy egy picit bohókás személyiség, aki éli gondtalan, mindennapi életét. Azonban ez hamar megváltozik, ugyanis Shirot fényes nappal megtámadják. Azonban hamar sikerül elmenekülnie, méghozzá egy titokzatos, fekete hajú férfi segítségével, akit Yatogami Kuroh-nak hívnak. Viszont Shironak egyáltalán nincs oka az örömre, ugyanis csöbörből vödörbe esik... mivel eme titokzatos, fekete hajú alak is az életére akar törni. Vajon mit követhetett el Shiro, amiért ennyien szeretnék eltenni láb alól?

Yatogami Kuroh az előző hetedik király, azaz Miwa Ichigen hűbérese volt, akinek az az utolsó kívánsága, hogy Kuroh ölje meg a gonosz királyt. Shirot ugyanis egy gyilkossággal vádolják, amit Totsuka Tatara ellen követett el. Ő az első támadók, vagyis a HOMRA tagja volt, a vezérük pedig a Vörös király."

Forrás: Animeaddicts

Sajnos a nagy elvárásokkal indultam a sorozatnak, ami miatt végül nagyot csalódtam benne. Az első részek nagyon nyögve-nyelősen indulnak, egyedül a felmerült konfliktus (Shiro hasonlít egy gyilkosra, ezért meg akarják ölni) tartja fent az érdeklődést. A következő részekben sem történik sajnos különösebb izgalom, csupán néhány információmorzsát vetnek a nézők elő a közelgő végkifejlet felé. Emellett rengeteg fölösleges vagy sablonos jelenet van, amelyeknél azt lehet érezni, hogy nem igazán van kidolgozva, így nem is érezhető át. Gondolok itt a Kék és Vörös klán tagjai között húzódó kapcsolatokra vagy a királyok közöttire. Talán egyedül Fushimit ismerjük meg kicsit.

Aztán a 10. rész környékén megtörik a jég: összeáll a kép, minden a helyére kerül és ezek mellé pedig még egy meglepő csavart és kerek lezárást is kapunk. És valahogy ezért fáj kicsit a szívem a K-ért: volt benne bőven potenciál.

A Hét Király, a klánok, az egész környezet és a szereplők: mindegyikből rengeteg izgalmas dolgot lehetett volna kihozni, a nézők elé tárni lényegüket, de nem éltek ezekkel a lehetőséggekkel az alkotók. Ehelyett egy tetszetős világban elmeséltek egy kevés konfliktussal rendelkező történetet. Összességében nézve, sok gond nincs vele, hisz korrekt lezárást kapott, a főcselekménnyel kapcsolatban nincsenek is kérdéseink, csak a körítéssel - és ez sok kárt tesz a tényleg összképnek.

Amik kicsit emelik még az anime minőségét, az a grafika és a zene. Utóbbinál az opening nem nagy eresztés zeneileg, nekem kicsit nem is ideillő, de az ending nagyon szép, korrekt dal. A betétzenékre vagy themekre se lehet panasz, A grafika minőségét pedig a posztban látható screenshotok is bizonyítják: kellemes, világos színek, kedvelhető figurák stílusosan megrajzolva. Továbbá az animációk során tetten érhető volt némi digitális megoldás, de nem zavart bele az összképbe.

Összegezve a leírtakat, a K / K -project sajnos nem sorolható a legjobb animék közé, inkább erősen átlagosnak. Habár korrektül lezárt történettel rendelkezik, nagyon sok mindent nem magyaráztak meg rendesen (szereplők, világfelépítés), amik azért adhattak volna több mélységet az egésznek. Így sajnos egy 6/10-es pontszámot tudok adni.

# 2012 # akció

2014. április 19., szombat

Karácsonyi lidércnyomás

Chibi Zsó április 19, 2014 0 Comments

Tim Burton szinte már klasszikussá vált animációs filmje, a Karácsonyi lidércnyomás még manapság se számít mindennapi alkotásnak. Igaz, most így húsvét közeledtével nem valami aktuális a bejegyzés, de ez a darab talán mégis bármikor megnézhető - halloweentől és karácsonytól függetlenül. A megnézési lehetőséget utólag is köszönöm Lindának.

Tartalom:

"Az ünnepek birodalmában járunk. Halloween város ceremóniamestere, Rosszcsont Jack belefásulva a sok kötelező rémisztgetésbe, ellátogat a közeli Karácsonyvárosba, ahol megirigyli a Mikulás izgalmas munkakörét. Elraboltatja a Mikulást, és átveszi a karácsonyi feladatokat. A megszokott labdák és babák helyett ezúttal levágott fejű rongyláb meglepetések várják a gyerekeket a fa alatt."

Forrás: Port

Stop-motion animációt ritkábban látni manapság, de mindig öröm, ha ehhez a technikához nyúlnak (ahogy nemrég a Coreline-nál). Igazság szerint a Karácsonyi lidércnyomáshoz másfajta technikát el sem lehetne képzelni. A félig élénk, félig sötét világú Halloween várost csak ezek a gyurmaszerű figurák és hátterek képesek igazán megteremteni. Megvan bennük az az abszurd tulajdonság, hogy egyszerre rémisztőek és szerethetőek a karakterek, csak így adható vissza. Mindegyik idézi a horror műfaj legmeghatározóbb alakjait (Frankenstein, Drakula, farkasember stb.), akik egyesülnek a Halloween király, Jack uralma alatt (Jack-o-lantern - mert halloween-i utalásokból nem elég). Tovább ragozni nem is érdemes - a stop-motion technika teljesen egyedivé és kiemelkedővé teszi az animációt, röviden.

Azonban egyediségben a történet sem marad le. A többi Disney animációsfilmhez hasonlóan itt is sok a dal (a This is Halloween-t szerintem szinte mindenki ismeri, a Manson feldolgozás miatt mindenképpen) - bár itt meg kell jegyeznem, hogy kivételesen zavartak a dalok. Soknak éreztem őket egy idő után, nem mindig illettek a cselekmény sodrába, egyszer-kétszer ki is zökkentett a történetből. A plotra visszatérve, a daloktól eltekintve élvezhető, eszement (csontvázmikulás? :D), a kötelező tanulság is megvan, könnyű elmerülni a Tim Burton által teremtett világba.

Szóval mindenképpen egy kellemes alkotás a Karácsonyi lidércnyomás (a dalokat leszámítva), rajta a ma már jól ismert Burton-i jegyekkel, nem hétköznapi technikával megalkotva. Még mindig meg tud fogni ez a 21 éves alkotás. Megkockáztatom, hogy alapmű az animációs filmek kedvelői között: 9/10.

# 1993 # amerikai

2014. március 9., vasárnap

Éjfélkor Párizsban

Chibi Zsó március 09, 2014 0 Comments

Párizs városának mindig is volt valami vonzereje, s nem csak a romantikus filmek hatására. Valami művészi atmoszféra mindig is áradt ebből a városból, a lelket simogató finomság. Ezt az érzést idézi fel Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban, amit Boró és Linda is egyaránt ajánlott nekem - köszönöm nektek.

Tartalom:

"Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe."

Forrás: Port

Tipikusan könnyed és szerethető típusú ez a film, olyan feeling-good egy kis időutazással. A filmvásznon nem is akárkik jelennek meg, hanem a 20. századi modernizmus művészei. Gil szemén keresztül megismerhetjük ezeket a ma már legendás figurákat. Összetalálkozhatunk Scott és Zelda Fitzgeralddal, iszogathatunk és meghallgatjuk a férfiasságról szóló elmélkedéseit Ernest Hemingwaynek, Pablo Picassót is megpillantatjuk alkotás közben, feltűnik Dalí és Bunnel is néhány szórakoztató jelenet erejéig. Ebben az egészben az a meglepő, hogy Allen képes hétköznapi emberekként ábrázolni ezeket a figurákat, a maguk bohémságukban megjeleníteni őket, levetkőzteti a hírességekről a hírességet, a fame-t. Szóval hiteles képet kapunk a művészek karakteréről. És valahogy ezzel teremtődik meg maga a 20. század eleji hangulat is, mely azonnal beszippantja az embert, főleg, hogy elkerüli az olyan köröket, hogy magyarázza ki honnan és hová jutott - mindent egyszerű elfogadni, a varázslatos világ elfogadtatja velünk a megmagyarázhatatlant.

Ennek a csodás világnak a feltárása mellett természetesen megvannak Woody Allen jól ismert élvezhető dialógusai, elmélkedései, melyek tökéletesen beleillenek a múltba is, ezzel kicsit a film mondanivalóját is megtámogatva: az élet sosem változik, csak a díszletek. Továbbá a két főszereplőn keresztül (Gil és Adrian) bemutatja Allen az elmenekülés problémáját, a kérdéseket, ami ez felvet és Gilen keresztül megmutatja az esetleges megoldást is - természetesen jól felépített és adagolt jellemfejlődésen keresztül. Végül, de nem utolsó sorban megjelenik a művészlélek és az úgymond normális emberek ellentéte is Gilen és menyasszonyán, Inezen keresztül.

Összegezve, az Éjfélkor Párizsban egy kellemes, szórakoztató film, főleg művészlelkeknek. A történet végig fenntartja a figyelmet, nagyon mozgalmas és érdekes (nem hiába kapta meg 2012-ben a Legjobb forgatókönyv kategóriában az Oscart), a helyszínek és a hangulat varázslatos, a szereplők szerethetőek és a színészek is, akik megformálják a művészeket. Szóval, feltétlen megnézni, mert szinte hibátlan -10/10.

# 2011 # Adrien Brody

2013. március 2., szombat

Cappella

Chibi Zsó március 02, 2013 0 Comments

Az egyik legnehezebb műfaj a nevettetés. A könnyzacskókra könnyebb hatni, mint a rekeszizmokra. Aki vígjáték készítésbe szeretne fogni, annak tisztában kell lennie ezekkel a tényekkel. És természetesen, nem elég csak szórakoztatónak lenni, ötletek is kellenek. Friss, újszerű ötletek és nem elcsépelt sablonok. Ilyesmi próbálkozásnak nevezném a Pitch Perfectet is, amit Lindán keresztül ismertem meg.

Tartalom:

"Beca az a fajta lány, aki inkább hallgatja azt, ami a fejhallgatójából jön, mint azt, ami belőled. Amikor megérkezik a főiskolára, világos lesz számára, hogy egyik klikkbe sem passzol bele Ám mégis beleerőltetik egybe, amit magától sosem választott volna: a vagány csajok, a cuki csajok és a fura csajok közé, akiknek egyetlen közös témája az, hogy mennyire szólnak jól, amikor együtt énekelnek ebben a fergeteges új vígjátékban. Beca kiragadja az acapella énekcsoportot az unalomig ismert standardok és tökéletes harmóniák világából, és új mixekbe rángatja bele őket, miközben élet-halál harcot folytatnak az érvényesülésért a főiskolás énekcsoportok könyörtelen világában. Ez vagy a legdögösebb dolog lesz, amit valaha csináltak, vagy a legőrültebb, de leginkább mindkettő."

Forrás: Port

Jason Moore vígjátékában bizony megvolt a frissesség. Igaz, maga az alaptörténet sablonos, de a megvalósításban jócskán vannak jó ötletek. Az első, hogy egy viszonylag reneszánszát élő műfaj, az acapella köré építik a cselekményt. Igaz, nem minden dalnak áll jól, de azért lenyűgöző műfaj. Aztán érdemes feldobni még a szokásos egyenlőség és egyéb szemszögből kötelező sablonfigurákat. Van itt lányokat stírölő fekete csaj, halkan beszélő ázsiai, erotikusan telt Fat Amy, és idegességében hányó feminista boss(ness) és stb. Szóval, eléggé érdekes és színes karakterek, akikből össze lehet hozni egy szórakoztató sztorit.
És milyen érdekes, hogy maga a film is küzd a berögzött minták követése ellen, ahogy ezt a történetben is láthatjuk Becca és Bella közötti konfliktusban. Egyik fél képviseli a haladást, másik pedig a "maradást", a konzervatív értékeket tartja szem előtt.

Ha már haladás, remélhetőleg, Anna Kendrick hírnevét illetően előre tud lépni az Alkonyattól ezzel a filmmel. Mert azért jó volt, még ha maga a karakter nem is volt valami érdekes a Rebel Wilson-féle Fat Amyhez képest, például. Ha már Rebel Wilson, az ő pillanatai voltak a legélvezhetőbbek, teljes átéléssel és szeretettel mutatta meg, hogy ki is ez a nő, és bizony érdemes rá emlékeznünk. A humora a mai nézők száj-ízéhez és kultúrájához illeszkedik, de a Perfect Pitchben a legtöbb ellőtt poénre igaz ez. Ami kifogásolandó, az a fölösleges gusztustalankodás, amiről már igazán leszokhatna az amerikai vígjáték világa, de azért a készítők javára legyen írva, itt ebből kevés volt.

Röviden és tömören, a Perfect Pitch egy jó vígjáték. Lehet rajta nevetni, vannak benne jól feldolgozott acapellás dalok, a sztori igaz alapjába véve sablonos, de a friss ötletekkel úgy feldobták, hogy igazából senkit se zavar, hogy ez már a századik zenés és vetélkedős vígjáték. 8/10-es film, amint be kerül a magyar mozikba, érdemes lesz megnézni.

# 2012 # Alexis Knapp

2012. május 11., péntek

Super-Team

Chibi Zsó május 11, 2012 2 Comments

Féljen minden internetező, hiszen támad a 9Gagen és a Tumblr-ön a The Avangers, azaz a Bosszúállók. A hype-áradat megállíthatatlan, TE sem menekülhetsz! Tényleg nem. Még én sem tudtam elkerülni, hála egyik legdrágább szaktársamnak, Lindának (nem haragszom!!! ne értsd félre!).

Tartalom:

"Nemsokára olyan nagyszabású kasszasikerek folytatódnak, mint a Vasember, A hihetetlen Hulk, a Vasember 2., a Thor és az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló, méghozzá egyetlen filmbe sűrítve. A The Avengers - Bosszúállókban olyan szuperhőscsapat áll össze, melyet korábban soha nem láthattunk még együtt mozivásznon.
Egy váratlan ellenfél tűnik fel a színen, aki minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent a Földre, ezért Nick Fury (Samuel L. Jackson), a S.H.I.E.L.D. névre hallgató nemzetközi békefenntartó ügynökség vezetője azon kapja magát, hogy sürgősen szüksége van egy csapatra, amely visszarántja a bolygót a katasztrófa széléről. Ezért kezdetét vesz a Föld körüli toborzás - kizárólag szuperhősöket keresnek!"

Forrás: Port.hu

Őszintén, nem követtem nyomon az elmúlt évek Marvel filmjeit. Gyerekként néztem a rajzfilmeket, főleg az X-ment meg a Pókembert, később még láttam a Pókember és Hulk filmeket, és persze a kezdeti X-meneseket, de aztán abbamaradt. Vasemberről és Thorról lemaradtam, Amerika kapitányáról meg csak hallottam, a Fekete özvegyről és Sólyomról nem is tudtam (mármint a karakterekről). Ilyen előismeretekkel be lehet ülni a filmre, ahol ez a sok szuperhős egyesül, de ajánlott ismerni az előzmény filmeket is.

Maga a történet nem bonyolult, egyszerű a recept: van egy fő ~~köcsög~~ gonosz, akit a hősöknek le kell győzni. Sok küzdelem, és épület rombolás, de végül eljön a világbéke és a harmónia. Szóval az emberiség kezdete óta ismert epikus mesét ismerhetünk meg. Ami érdekes a The Avengersben, hogy itt több hős küzd: igaz, ilyen darabokat is ismerünk (például Fantastic Four), de visszagondolva a forrás műfajokra, a mítoszokra, akkor kissé szokatlan.

A sok főszereplő előnyére is válhat egy filmnek, hisz minden néző megtalálja az ő kedvencét, de rengeteg veszélyt is rejt. A készítők akaratlanul is be akarnak mutatni mindenkit, mindenkivel szeretnének foglalkozni, viszont mégsem sikerül nekik. Ezt a hibát Bosszúállók során is észrevettem. Például Hulk szálat fölöslegesnek éreztem, első átváltozását bele sem tettem volna. Fekete Özvegy és Sólyom múltjáról sem sok minden derült ki, ami nem ártott volna, mivel ő nekik nincs (még) külön filmjük: emiatt őket is fölöslegesnek éreztem a főcselekmény szempontjából. Ebben a filmben maga Thor se volt az a karakteres figura, mint ahogy vártam. Középpontban Vasember és Amerika kapitánya volt, de leginkább a jellemükből fakadó különbségek miatt. Stark a közkedvelt szarkasztikus figura, Captian America pedig a kötelességtudó katona. Ügyeletes rossz fiúval, Lokival sem voltak különösen bajok, az a tipikus öntelt, narcisztikus ripacs, akit nem lehet utálni, hiába áll a rossz oldalon.

Ami nagy hangsúlyt kapott a filmben, az a látványvilág. A 3D-s vetítés megérte a pénzét, mert a filmben nagyon ki is használták a technikát. Képedbe repültek az űrlények, a lövedékek, a nyilak, előtted mozogtak a színészek. A jól kihasznált technikához még társultak a szépen kivitelezett effektek, a tökéletesre CGI-zett tájképek. Amit a XXI. századi moziba járó ingerküszöbe igényel.

A kivitelezéshez tartozik még (szerintem) a casting is. Eléggé ismert színészeket láthattunk a vásznon, mint például Robert Downey Jr. és Tom Hiddleston. A színészek nem estek ki a szerepükből, nem is ripacskodtak, hozták a már ismert figurákat, ahogyan azt azelőtt is tették, vagy ahogy elvárták. Legjobban Downey élvezte a szerepet, az ilyen szarkasztikus figurák tökéletesen illenek hozzá.

A zene! AC/DC, Race Against és egyéb remek slágerek szóltak. Feldobták a jeleneteket.

Összegezve, a The Avengers egy tipikus hollywood-i film sok akcióval és megkapó látványvilággal. Azért azt kell mondanom, hogy a jobbik fajtából származik, mert nem éreztem azt, hogy a készítők buta, popcorn-zabáló zombiknak néznék a közönséget. Voltak itt ötletes poénok is, a karakterek tényleg szerethetőek voltak. Én egy 7/10-es pontot adok rá, mivel úgy gondolom hiába jó kis film, egyszer elég megnézni.