A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Boró. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Boró. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 26., kedd

Egy kellemes csalódás - Átkozott boszorkák

december 26, 2017 0 Comments

Az Átkozott boszorkákat sokan ismerhetik az 1998-as filmadaptáció révén, amiben a főszereplőket Nicole Kidman és Sandra Bullock játsza. Én meg pont azok táborát gyarapítom, akik életéből kimaradt a boszis vígjáték, de a regény alap is. Hiányosságomat talán a 2012-es vagy 2013-as Könyvfesztiválon próbálta Boró és Linda bepótoltatni velem úgy, hogy megvetették velem a Palatinus kiadó standjánál a könyvet az olcsó dobozból (ötszá' forintért). Aztán ahogy az nálam lenni szokott, mindig beelőzte más a könyvet a várólistámon, ezért 2017-ben jutottam oda, hogy átrágjam magam a történeten.

Tartalom:
"A Hetedik mennyország írójának kitűnő romantikus regényéből néhány éve Nicole Kidman és Sandra Bullock főszereplésével készítettek nagy sikert aratott szerelmes vígjátékot. A hol kacagtatóan bájos, hol krimiszerűen izgalmas történet főszereplői az évszázadok óta különös tulajdonságokkal felruházott Owens család lánygyermekei. Gillian és Sally éveken át tapasztalhatják, milyen kínokat okoz a szenvedélyes szerelem mindazoknak, akik két nagynénjüket különféle varázsszerekért felkeresik. Megfogadják, hogy soha életükben nem lesznek szerelmesek – de persze a sors közbeszól. A lányok útja felnőttként elválik, ám egy szokatlan esemény ismét egymás mellé sodorja őket, és ekkor mintha elfojthatatlanul törne fel mindaz, amitől mindig is igyekeztek elzárkózni. Finom humora, mélységes emberismerete és megkapó, ironikus nyelvezete miatt Alice Hoffmant gyakorta emlegetik a manapság reneszánszát élő Jane Austen modern megfelelőjeként."
Forrás: Moly


Őszintén, a molyos vélemények miatt (amelyek szerint unalmas a regény, és nem nagy szám, meg nem elég boszis, a film meg ezerszer jobb) az Átkozott boszorkákat csak olyan indíttatásból tettem fel a 2017-es várólistámra, hogy rövid, rossz, és essünk gyors túl rajta. A gyors túlesés két recenziós példány között jött el, és legnagyobb meglepetésemre, azonnal beszippantott a történet. Az első oldalakon rögtön látszott, hogy Alice Hoffman ügyesen szövi bele a realizmusba a mágiát. Ezzel szerintem igazi boszis hangulatot teremt, csak pont nem a látványos módon. A két főhős - Gillian és Sally - természetes mágiahasználóként tűnnek fel, akik nem feltélen vannak tudatában képességeiknek, de érzik, hogy nem teljesen hétköznapiak (utóbbit a közösség felől jövő bélyeg és kiközösítés is megerősíti). Érdekes módon Hoffman nem a varázslatos kalandok fele viszi el történetét, hanem a két kislány fejlődését mondja el. Karakterük bemutatásába beleveszi szociális hátterüket (árvák, akiket a két Owens néni nevel fel), az őket ért hatásokat (a kiközösítés, a nénik által teremtett egyre fojtogatóbbá váló "családi" légkör), majd a tinédzserkori megpróbáltatásokat (Gillian sikeres a fiúk körében, Sally inkább a nénik szerint elfogadott nőképet ölti magára), és a felnőtt kori útjukat (Gillian meggondolatlan lesz, Sally viszont olyan keményszívű felnőtt, akit jó pár tragédia kínoz). Hoffman nem vizsgálja a két Owens lány lelkét szépirodalmi mélységekben, belső monológokon keresztül sem hozza közel őket hozzánk, inkább a mindentudó elbeszélő hangján tárja elénk a két nő örömét és bánatát. Nem mondja ki direktbe, hogyan éreznek, de mégis minden sejthető. Továbbá érdemes kiemelni, hogy a két nő életén keresztül komoly hétköznapi problémákra (mint például a bántalmazó kapcsolatok, az özvegység, vagy a kiközösítés) hívja fel a figyelmet. 


Összességében pozitív csalódás az Átkozott boszorkák, és örülök, hogy a molyos vélemények végül - számomra legalábbis - nem bizonyultak valósnak. Azonban így az értékelés végén két negatívumot muszáj kiemelnem, hogy ezzel indokoljam is, miért kap "csak" 8/10-t a könyv. Egyik, Sally lányainak fejlődése. A két lány, Antonia és Kylie között nem az igaz testvéri szeretet alakul ki, részben anyjukat ért tragédia miatt, részben pedig a nagynénik szabados nevelésének köszönhetően. A cselekmény előrehaladtával viszont a két lány normálissá válik, levetkőzik rossz szokásaikat. Nos, biztos vannak olyan emberek, akik képesek levetkőzni neveletlenségüket (mert valljuk be, Sally lányai elég neveletlenek), de szerintem a legtöbb esetben ez csak türelemmel és odafigyeléssel érhető el - ezen a téren Hoffman nekem hiteltelen. 

A másik kifogásolandó dologról kicsit spoileresen kell beszélnem. A történet során Gillian erőszakos és bűnöző életmódot folytató pasija, Jimmy váratlanul meghal. Mivel az idősebb testvér azt hiszi, ez az ő hibája (nadragulyát itatott vele, hogy a férfi hamar elaludjon, és ne verje meg a nőt), megkéri rég látott húgát, Sally-t, hogy segítsen rajta. A lányok végül az orgona alá temetik a férfit. Az orgonabokor túlburjánzásán túl nem sok minden jelzi, hogy bármi baj származna Jimmy elföldeléséből, amíg az utolsó 80-70 oldalon meg nem jelenik egy nyomozó, Gary. Egy olyan rövid könyvnél, mint az Átkozott boszorkák (a magyar kiadás mindössze 272 oldal) egy ilyen történés nagyon későre van datálva, és igazából érezni is, hogy nincs teljesen kibontva. Nekem ez kicsit megbontotta az amúgy jó ütemben felépített cselekményt annak ellenére is, hogy az írónő szépen lezárta a nyomozó szálát is. Spoiler vége.

Ismétlem, egy teljesen pozitív csalódásnak bizonyult az Átkozott boszorkák, ami némi mágikus realizmusba csavart romantikus történetet rejt oldalai közül. Mégha akadtak hibái is a könyvnek, jó érzés volt olvasni. Mindenkinek ajánlom, aki vágyik egy kis elvarázsolódásra és romantikára.

2016. december 28., szerda

Nem akarok felnőni

december 28, 2016 0 Comments
A hozzám hasonló internetfüggők biztosan ismerik Sarah firkáit, amik a mindennapi élet nehézségeit ragadják meg nagyon humorosan. Ezekből a rajzokból március 8-án jelent meg egy gyűjtemény Adulthood is a Myth címen, az őszi Animeconon pedig már magyarul is kézbe vehettünk Felnőni kiábrándítóként. 

Tartalom:
"Úgy ​​érzed, kilógsz a sorból? Szeretnéd kapcsolatépítésen keresztül előremozdítani a karrieredet? A felnőttség olyan új, izgalmas kihívás a számodra, amire érzésed szerint teljesen fel vagy készülve? Hát pfuj. Kérlek, állj odébb!

Sarah Andersen, az elképesztően népszerű, ifjú brooklyni művész lezseren megrajzolt, tökéletesen célba találó rövid képregényei ugyanis nekünk, többieknek szólnak. Bemutatják, hogyan lehet teljes hétvégéket fenséges módon elszúrni az interneten, milyen elviselhetetlen kín egy jóképű sráccal kézenfogva végigmenni az utcán, vagy egész nap arról álmodozni, hogy végre hazaérünk és belebújhatunk a pizsamánkba. Más szavakkal: a modernkori fiatal élet horrorisztikus és kényelmetlen valóságát. Ja, és egyáltalán nem önéletrajzi ihletésűek! Cseppet sem azok!
A Felnőni kiábrándító a rajongók kedvenc képsorait tartalmazza tucatnyi új képregény mellett, amelyek csak ebben a kötetben olvashatóak. Sarah őszintesége, az olyan témáknál, mint pl. testkép, öntudat, introvertáltság, személyes kapcsolatok, és a melltartó-mosás gyakorisága, képregényeit elképesztően viccessé varázsolják – amellett, hogy mindenki magára ismerhet bennük.
Sarah munkásságát csak a Facebookon több, mint egy millióan követik, e könyv megjelenésekor a magyar rajongótábor, a Doodle Time Magyarul pedig kis híján harmincötezer rajongót tudhat magáénak!"
Forrás: Moly
Azért szögezzük le, hogy a neten azért nem csak Sarah van. Ott van például C. Cassandra, akinek szerintem a rajzstílusa jobb Sarahénál, de a legsikeresebb mégis a Doodle, bizonyítja ezt a tényleges megjelenés is. A kérdés, miért? Sokat nem kell gondolkodni rajta, én is csak egy Shakespeare idézettel magyaráznám: Brevity is the soul of wit (A tömörség az eszme lelke, Hamlet után szabadon). A kötet tele van mindennapi szituációkkal, amelyeket mindannyian átélünk (ugye főleg a huszonéves nők), és ezeket Sarah valahogy nagyon jól meg tudja ragadni (a többi hasonló képregényben utazó művész is, but still). A kötetben lévő szösszenetek nagyrésze már ismerős lehet Sarah rajongóinak, de többsége így is mosolyt tud csalni az arcunkra. Ki ne érezné át az ágyból való kikelés problémáját, a kötelező szociális összeröffenésekből eredő frusztrációt, a háztartás vezetésének körülményességét? A párkapcsolati dolgokat pedig már nem is említem. Mind olyan dolog, ami a felnőtt élet velejárója, és ezekkel sokunknak nem mindig van kedve szembenézni. Kevésbé stresszes a gépen lógni, valljuk be őszintén. Sarah rajzain keresztül úgy érezzük, hogy nem csak mi, hanem mások is küzdenek a mindennapi élettel, sőt, ezt akár humorosan is felfoghatjuk. Egyszerű recept, de nagyon hatásos és működőképes. 

Jó élmény végigpörögni a Felnőni kiábrándítón, akár többször is. De a kötetnek pont legnagyobb erénye, a brevity a hibája is: több scribble-t is elbírt volna. Az csak mellékes, inkább személyes dolog, ha néhány problémával nem tudtam azonosulni, mert teljesen másként gondolkodok róla, de a rövidséget akárhogy nézem, fájó pont (talán a telhetetlenség beszél belőlem?). Mindenesetre nagyon kis csinos kötet lett ez, egyfajta best of Sarah válogatás. Reméljük, majd többet is összehoz nekünk a jövőben. Most 9/10 a pontszám. Aki fel szeretne vidulni, az mindenképpen vegye kézbe Sarah kötetét.

A képregényt pedig köszönöm Borónak. Karácsonyra kaptam tőle.

Munkakeresés miatt most ezt érzem aktuálisnak (ez nem szerepel a kötetben)

2014. szeptember 1., hétfő

A határon túl

szeptember 01, 2014 0 Comments

Az anime rajongók körében a 2013-as anime, a Kyoukai no Kanata (A határon túl) az év egyik legjobb animéje, egy ritka gyöngyszem az amúgy gyengélkedő piacon. Az ajánlást utólag köszönöm Borónak, és Klanak is, amiért már korábban felkeltette az érdeklődésemet a sorozatból származó képekkel. 


Tartalom:
"A történt a mai Japánban játszódik, ahol különféle szellemek, úgynevezett youmuk garázdálkodnak. Ezeket a youmukat a normál emberek nem látják, viszont ez nem mindenkire igaz, ugyanis vannak, akik ellenük harcolnak. Ők a Határörzők, akik nem mellesleg munkájukért (függően az elfogott youmu értéketől) pénzt is kapnak. Főhőseink, Kuriyama Mirai (栗山 未来) és Kanbara Akihito (神原 秋人), akiknek életét a sors végzetesen összefonja."

Forrás: Animeaddicts


Habár nem ismerem átfogóan a 2013-as anime kínálatot (őszintén, a legújabb darabokkal már nem is vagyok tisztában vagy csak futólag), de valóban a jobb alkotások közé sorolandó a Kyoukai no Kanata. A light novel adaptáció leginkább a történetvezetéssel fog meg. Más animékhez hasonlóan apránként adagolva kapjuk az információkat a történettel kapcsolatban. A legelső képkockák alapján még azt sem gondolhatja a gyanútlan néző, hogy nem egy iskolás történetbe fog belecsöppenni, hanem egy urban fantasybe. Minderre váratlan fordulatok során kell ráébrednünk. És ebbe a történetvezetésbe iktatják be youmuk és a határőrzők világát is. Például más fantasy sztorikkal ellentétben itt az ellenséges lények sokrétűek, és nem csak kinézetre, hanem viselkedésre és jellemre is. Továbbá a határőrzőknek is kiépített rendszere van és a megélhetésükkel kapcsolatos ötletek is tetszetősek. Az egész világot pedig az igényes animáció és zene teszi egészebbé.
Azonban mindez nem működne megfelelő szereplők nélkül. Kicsit tartottam attól, hogy a főszereplő Mirai csak tovább bővíti az elviselhetetlen moe karakterek sorát, de szerencsére nem. Kissé esetlen, de szerethető karakter egy nem mindennapi erővel, aki veszély esetében is megállja a helyét. Mellé társul be Akihito, a szemüvegfétises szőke fiú, aki furcsa vonzódása ellenére szintén szerethető figura nagy szívvel és optimizmussal. A két főhős mellett több érdekes mellékszereplő felsorakozik (pl. Hiroomi, Mitsuki, Sakura, Izumi, Ai, Ayaka), de kevésbé erősek, mint Mirai és Aki. 


A feljebb leírt jó történetvezetés, karakterek és mitogolizálás a két filler epizód után (5. és 6. rész) úgymond megindul a lejtő felé. A cselekmény természetesen halad előre és a kezdő részekhez hasonlóan jól is vannak adagolva a kirakóshoz szükséges információ és fordulatok, de már kevésbé ötletes. Ami viszont nagyobb hiba, hogy még a végkifejlet ismeretében is rengeteg kérdés marad a nézőben, és sajnos alapvetők is (pl. Miért harcolnak egyáltalán a youmok ellen? Honnan ered az ő és a határőrzők ereje? Miért nem lehet mindenki határőrző?). Tény, mindössze 12 epizódos a sorozat és ennyi idő alatt nehéz mindent bemutatni olyan mélységben, ahogy az kijárna egy olyan történetnek, amiben ennyi a potenciál. Viszont ilyenkor felmerül a kérdés, hogy például miért volt szükség két filler részre vagy mellékszálakra, amelyek nem vittek közelebb a végső megoldásig? Ezeknek fényében nem lesz számomra a Kyoukai no Kanata kiemelkedő anime, de egy gyengébb 8/10-et érdemel, mert van benne potenciál. Elviekben jövőre jön egy mozifilm, talán az kiegészítő a sorozat utáni űrt. 

2014. május 17., szombat

Vendetta

május 17, 2014 0 Comments

Miért pont a V mint Vérbosszú? Egy dialógusban magyaráznám el. Azt hiszem, érthető lesz azon keresztül is a miért. 
- Boró, a következő filmek vannak itt: Eden Lake, Elfújta a nő, Változások kora, V mint Vérbosszú. Az elsőt É. ajánlotta, szóval félek tőle. A második valami norvég, szóval tuti beteg. A harmadikat G. adta, szóval tuti perverz, és...
- V mint Vérbosszú! **** jó!!!
- Akkor ez lesz, köszi!

Tartalom:
"Anglia diktatúrától szenved a nem is olyan távoli jövőben. A tévéből dől a propaganda, a titkosrendőrség pribékjei mindenkit rettegésben tartanak. Evey-t, a fiatal lányt egyik este elkapják az utcán, a halál torkából egy titokzatos alak, V szabadítja ki. A férfi a négyszáz éve kivégzett lázadó, Guy Fawkes álarcát viseli. Fawkes társaival együtt levegőbe akarta röpíteni a parlamentet, hogy az országot megszabadítsa a zsarnokságtól. De a merénylet meghiúsult, az összeesküvők bitón végezték. Evey apránként megismeri V múltját, mely a férfi bosszúvágyát táplálja. És miközben maga is megjárja a diktatúra börtöneit, rájön, hogy V ugyanarra készül, amire annak idején Fawkes.
A V mint vérbosszú egyszerre kalandfilm, politikai thriller és antiutópia, amely a zsarnokságról, az elnyomásról, a média agymosásáról szól és azt vizsgálja, mi történik, ha egy diktatúrában az egyén a saját kezébe veszi a törvényt. "Ne kérdezz, ne kritizálj, ne is gondolkodj: a Párt mindent jobban tud" - üvölti a gonosz kancellár. Azt mondja, hogy megvédi az embereket a terroristától, ugyanakkor erre hivatkozva állandó rettegésben tartja őket, miközben lábbal tiporja a szabadságjogaikat."

Forrás: Port

Inkább, **** megosztó, de mindenképpen egy nehezen emészthető alkotásnak mondanám, és ezenfelül hangulatfüggőnek is. A 132 percével hosszúnak mondható a film, és nem mondható rá az, hogy egyenletesen oszlanak el az eseménydús jelenetek. Vagyis néhol vannak hosszabb üresjáratok, amik kizökkenthetik a nézőt a Vendetta amúgy remek hangulatából. Az egyenletességtől eltekintve van úgymond spiritusz a történetben. Emlékezetes jelenetek vannak dögivel, például a V-nél töltött napok, az irodából való menekülés vagy Evey a börtönben. Továbbá hiába ül le néhol a történet, attól még csavaros és a nézőt többször is félrevezetik, leginkább a V valós kilétét illetően. 


Ha pedig szóba került a főhős, néhány szó róla. V karaktere megkapó (Hugo Weaving hihetetlen jól hozz a figurát annak ellenére, hogy maszkban játszik, akár egy pantomimes), azonban végig titokzatosnak marad meg. Ezenfelül igaz csak egy közönséges terrorista, de műveltsége és embersége vonzóvá teszi a tévénézőnek. Továbbá, V tökéletes példája a bosszúálló karaktereknek (nem hiába a Monte Cristo-i utalás a filmben): mindenre képes, hogy elérje célját, és ezt nem is akármilyen módon teszi meg. Azonban hiányoznak a motivációinak az eredete. Lehet, hogy csak elsiklottam fölötte, de az igazságérzet nem tűnik elegendő oknak a bosszúra. Emellett jegyezném meg, hogy továbbá az sem világos, hogy a diktatúra miként épült ki, csak Evey előtörténetének köszönhetően tudhatunk meg egymást erről. S itt térnék rá Eveyre. A szülei kapcsolatán kívül nem igen derül fény szerepére és maga a karakter se olyan megkapó, a börtönös jeleneteket leszámítva (Natalie Portman ott igen hitelesen játszik). 
Így összességében, a V mint Vérbosszút egy nehezebb filmnek mondanám. Esetleg a szinkronos megnézést lehetne javasolni, hogy a néző ne vesszen el a kevésbé részek miatti figyelem lankadása miatt. De mindenképpen többet vártam a filmtől, hiszen V maga is már szimbolikus figurává nőtte ki magát - egy ilyen kultfilm gyanús alkotástól többet várna az ember. Talán egy újranézés után jobb véleménnyel leszek a filmről, de most  6 és 7 között próbálok dönteni. De legyen inkább egy 7/10.

2014. március 9., vasárnap

Éjfélkor Párizsban

március 09, 2014 0 Comments

Párizs városának mindig is volt valami vonzereje, s nem csak a romantikus filmek hatására. Valami művészi atmoszféra mindig is áradt ebből a városból, a lelket simogató finomság. Ezt az érzést idézi fel Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban, amit Boró és Linda is egyaránt ajánlott nekem - köszönöm nektek. 

Tartalom:
"Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe."

Forrás: Port


Tipikusan könnyed és szerethető típusú ez a film, olyan feeling-good egy kis időutazással. A filmvásznon nem is akárkik jelennek meg, hanem a 20. századi modernizmus művészei. Gil szemén keresztül megismerhetjük ezeket a ma már legendás figurákat. Összetalálkozhatunk Scott és Zelda Fitzgeralddal, iszogathatunk és meghallgatjuk a férfiasságról szóló elmélkedéseit Ernest Hemingwaynek, Pablo Picassót is megpillantatjuk alkotás közben, feltűnik Dalí és Bunnel is néhány szórakoztató jelenet erejéig. Ebben az egészben az a meglepő, hogy Allen képes hétköznapi emberekként ábrázolni ezeket a figurákat, a maguk bohémságukban megjeleníteni őket, levetkőzteti a hírességekről a hírességet, a fame-t. Szóval hiteles képet kapunk a művészek karakteréről. És valahogy ezzel teremtődik meg maga a 20. század eleji hangulat is, mely azonnal beszippantja az embert, főleg, hogy elkerüli az olyan köröket, hogy magyarázza ki honnan és hová jutott - mindent egyszerű elfogadni, a varázslatos világ elfogadtatja velünk a megmagyarázhatatlant. 


Ennek a csodás világnak a feltárása mellett természetesen megvannak Woody Allen jól ismert élvezhető dialógusai, elmélkedései, melyek tökéletesen beleillenek a múltba is, ezzel kicsit a film mondanivalóját is megtámogatva: az élet sosem változik, csak a díszletek. Továbbá a két főszereplőn keresztül (Gil és Adrian) bemutatja Allen az elmenekülés problémáját, a kérdéseket, ami ez felvet és Gilen keresztül megmutatja az esetleges megoldást is - természetesen jól felépített és adagolt jellemfejlődésen keresztül. Végül, de nem utolsó sorban megjelenik a művészlélek és az úgymond normális emberek ellentéte is Gilen és menyasszonyán, Inezen keresztül. 
Összegezve, az Éjfélkor Párizsban egy kellemes, szórakoztató film, főleg művészlelkeknek. A történet végig fenntartja a figyelmet, nagyon mozgalmas és érdekes (nem hiába kapta meg 2012-ben a Legjobb forgatókönyv kategóriában az Oscart), a helyszínek és a hangulat varázslatos, a szereplők szerethetőek és a színészek is, akik megformálják a művészeket. Szóval, feltétlen megnézni, mert szinte hibátlan -10/10.

2014. február 5., szerda

We are infinite

február 05, 2014 0 Comments

Az azonos című könyv után nem volt sok kedvem az Egy különc srác feljegyzései adaptációjához, de Boró lelkesedése és rajongása meggyőzött, hogy ezt a filmet meg kell nézni. Szóval, utólag is köszönöm neki: egy kellemes filmélményt hagytam volna ki. 

Tartalom:
"A Stephen Chbosky hatalmas sikerű regénye nyomán készült Egy különc srác feljegyzései főszereplője az elsős gimnazista Charlie (Logan Lerman), aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló felsőbb éves. A szép és szabad szellemű Sam (Emma Watson) és vakmerő mostohabátyja, Patrick (Ezra Miller) révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi."

Forrás: Port




Végre egy tinédzser film, ami nem nézi hülyének a tinédzsereket és az ő konfliktusaikat, gondjaikat. Végre egy tinédzser film, ami túl tud lépni a műfaj tipikus sablonjain. Végre egy tinédzser film, ahol szerethető figurák vannak és nem a kötelező sablonkarakterek. Az összes dolog, amit utáltam a könyvben, a filmben javításra kerül. A narráció nyelvezete összetettebb lesz (a levélforma megmarad a film során is), viszont a könyv minimalizmusa bizonyos szinteken megmarad. A szereplők sorsa, elfojtott problémái a felszín alatt maradnak, csak egy-egy elejtett mondat utal ezekre - de így hatásosak. A figyelem, természetesen, Charlie-n van. Logan Lerman jól hozza a socially awkward (szociálisan különc) de szerethető figurát, akinek bátorsága lesz kilépni saját traumáiból a barátainak hála. A cselekmény során a főhős elfojtott traumájáról is tudomást szerez a néző - ezt a rendező, Stephen Chbosky, flashbackekkel mutatja be, melyek a finálé felé egyre inkább összemosódnak a valósággal. 
Igaz, könyvadaptáció és a rendező megegyezik az alapanyag szerzőjével, mégsem teljes adaptáció a könyv. Számos jelenet eseménysor kimaradt (pl. Candace és Derek elválásának tényleges oka), viszont amelyek Charlie-val kapcsolatosak sokkal hangsúlyosabbak és kidolgozottabbak lettek, jobban átérezhetőek és közel kerül így a figura a nézőhöz. Ezekkel az újításokkal és hangsúly eltolásokkal jobb és élvezhető lett a történet, bár a végkifejlettel továbbra sem vagyok kibékülve. 



A probléma kibontás mellett a szereplők karaktere is szerethető, ahogy fentebb már említettem. Patrick minden jelenetet fel tud dobni komolytalanságával - a filmben sokkal szerethetőbb és karakteresebb, mint a könyvbéli Patrick. Ezra Millerhez pedig nagyon illett ez a fajta karakter, hihetően hozta - érdemes lesz még a színészre figyelni. Patrick mostohatestvére, Sam kicsit hasonlóan bohó figura, szabad szellemű lány, aki próbálja maga mögött hagyni a múlt sérüléseit (szintén szerethetőbb, mint a könyvben). Őt Emma Watson (igen, Hermione) játszotta: nem volt az az érzés, hogy ismét Hermionét látjuk a képernyőn, viszont nem minden helyzetben volt érezhető Sam felszabadultsága, ami mondjuk vonzó lehetett Charlie-nak. Kicsit mintha Emma Watson feszélyezve lett volna ebben a szerepben.

Ha csak röviden szeretnék a filmről beszélni, akkor annyit elég lenne mondani, hogy a maga műfajában egy remek film az Egy különc srác feljegyzései. Megvannak a maga hibái, nem egyezik a könyvvel teljesen (ami szerintem nem is baj), de összességében élvezhető, kicsit beszippant: 8/10.

2013. január 1., kedd

A világ ellen

január 01, 2013 0 Comments

A népszerű Scott Pilgrim képregény nem maradhatott filmes adaptáció nélkül. 2010-ben Edgar Wright vezénylése alatt elkészült a Scott Pilgrim a világ ellen. A történet filmre vitele nem egyszerű feladat, hisz rengeteg videojátékos ábrázolással operálnak az eredeti képkockák is, és összességében ez is adja igazi savát-borsát Scott világának. A filmet Boró unszolására néztem meg, és nem kellett csalódnom úgy, hogy ismerem az eredeti képregényt.

Tartalom:
"Íme, a bájos és állástalan Scott Pilgrim. Egy totál átlag garázsbandában, a Sex Bob-ban basszgitározik, 22 éves, és most ismerkedett meg álmai nőjével, szó szerint. Scott Pilgrimnek sosem volt gondja a becsajozással. A "kicsajozás" szokott nehéz lenni, vagyis nehezen rázza le a nőit. A szerelem folyton komplikált: onnantól kezdve, hogy egyszer egy lány telibe kapta a szívét - és most visszatért a városba - odáig, hogy valahogy le kéne rázni valahogy ezt a mostani tinit, amikor Ramona begörkorizik a fiú életébe. Scott azonban hamarosan rájön, hogy az új szerelem az eddigi legfurcsább koloncot hozta magával: alávaló ex-pasik csapata irányítja a lány szerelemi életét, és bármit megtesznek, hogy kicsinálják az új udvarlót. Ahogy Scott közelebb kerül Ramonához, egyre gonoszabb figurákkal kell szembenéznie a lány múltjából - a hírhedt deszkástól a vega rocksztáron át a félelmetesen egyforma ikrekig."

Forrás: Port


Ha nem ismerném a képregényt, azt mondanám, hogy ez a film egy hatalmas idiótaság. Kinek jut eszébe játék effekteket tenni egy filmbe? És maga a cselekmény: tényleg meg kell verni hét gonosz exet azért, hogy Scott randizzon Ramonával? De ez a történet valahogy úgy van tálalva, hogy a néző nem érzi azt, hogy egy idegesítő baromságot néz, hanem egy szórakoztatót. Sikerült a képregényt követni abban, hogy a geek dolgokat úgy keverek a valósággal, hogy az elfogadható legyen a történet univerzumán belül. Továbbá a képregénynek az üres, cselekményt lassító jelenetei kikerültek, és így egy egész jól pörgős filmet alkottak az alapanyagból.


Ami extra a filmben, hogy ehhez a videó játékos környezethez keverték a képregény formáját is, ami jópofa kis színezetet ad az egésznek. Amit még plusznak érzek a filmben az eredetihez képest, hogy itt nem éreztem epizódikusnak a cselekményt, hanem sikerült úgy adagolni a hét ex megjelenését, hogy egy egyenes szálon futó cselekményű történet kerekedjen belőle. Egyéb aranyos dolgokat is tartalmaz a film, mint például Bryan Lee O'Malley rajzai animáció formájában kelnek életre, vagy a direkt rosszra megírt zeneszámok, geek-es poénok.
Ami kicsit csalódás a filmben, az a színészi alakítások. Valahogy senki sem kiemelkedő. Michael Cera valahogy nem tudta átadni Scott karakterének cseplő-botló bájosságát, a filmben inkább tűnt egy lézengő szerencsétlenségnek. Jason Schwartzmant találtam jópofának Gideon szerepében. A szereplőket inkább a képregényből ismert beszólások tették szerethetővé. 

Összefoglalva, Scott Pilgrim a világ ellen egész jóra sikerült adaptáció, ami jól operál többféle média platformmal. Viszont nem lesz több egy átlagos tini-akciófilmnél. 7/10-es film: egyszer meg lehet nézni, de sokat nem kell tőle várni.


Follow Us @soratemplates