2011. december 31., szombat

Bújjatok!

december 31, 2011 0 Comments

Boldog új évet kívánok mindenkinek! ^^
Ring out, wild bells, to the wild sky,
The flying cloud, the frosty light:
The year is dying in the night;
Ring out, wild bells, and let him die.
Lord Alfred Tennyson: In Memorian

2011. december 24., szombat

2011. november 4., péntek

Teafőzőből rádzsa

november 04, 2011 0 Comments

Szegény fiú szerencsét próbál - legalábbis ezt mondanám, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miről szól a Gettómilliomos. Hisz hiába van rajta a sok filmes sallang, bizony nem szól többről. 

Tartalom:
"A legnépszerűbb vetélkedő, a Legyen Ön is milliomos! indiai változatában a tizennyolc éves, gettóból származó Jamal Malik egyetlen lépésre van a húszmillió rúpiás főnyereménytől. Már csak a döntő kérdés van hátra. A játékvezetőnek, Prem Kumarnak egyáltalán nem tetszik a helyzet alakulása, az, hogy egy senki került helyette a reflektorfénybe. A műsor végén rendőrök várják a fiatalembert. Csalással gyanúsítják, nem hiszik el, hogy tudhatta az eddigi válaszokat. A kihallgatáson kérdésről kérdésre faggatják. Jamal elbeszéléséből kibontakozik az élettörténete."

Forrás: Port.hu
  
De hiába egyszerű az alaptörténet, mégis remek a film. Talán pont azért, mert egy régi történetet képes mai köntösbe öltöztetni (mint az Avatar). Egyik példa a televíziós szórakoztatás (vetélkedő) köré építeni a cselekményt: minden feltett kérdéshez tartozik egy-egy emlékdarab Jamal életéből. Kronologikusan haladunk előre az időben, a gyermekkortól egészen a jelenig. A főhős élete az elején dinamikus, izgalmas, majd a tinédzser kor környékén kissé lelassul, a szerelmi szálnál pedig főleg. Kárpótlásul a finálé (az utolsó kérdés) hozta a tévés műsorok izgalmát, és a happy end sem maradhatott el.
A történet érdekessége, hogy többféle filmes műfaj is keveredik benne. Felfedezhetőek benne a realista filmek vonásai (kisemberek sorsa), egy kicsi a maffiafilmekből, továbbá Bollywood stílusjegyei is felfedezhetőek, legvégén pedig kicsit kiparodizálják is azokat (stáblistával összekötött táncos jelenet).




A Gettómilliomos kivitelezésébe nem igen lehet belekötni. A többi Oscar-díjas filmhez hasonlóan tiszta, logikus úton épül fel. Továbbá igyekszik a figyelmet végig fenntartani.
A filmzene mindenképpen kiemelkedő plusz a hozzá forgatott jelenetek is: a végeredmény hangulatos, illeszkedik az eseményekhez. A keleties hangzás pedig kicsit elénk varázsolja Indiát is.
A színészekre nem volt panasz. Dev Patelt érdekes volt nagyfilmben látni Skins Anwarja után (de egy színész ne legyen beskatulyázva), Anil Kapoor pedig kellően irritáló és pöcs beképzelt volt. 



Összességében a Gettómilliomos egy jó film, érdemes volt arra az aranyszobrocskára. Egy egzotikus film, ami emberi sorsokról mesél egy szegény világból. 9/10-es pontszámot megérdemli, hisz majdnem tökéletes.

2011. október 29., szombat

A tükör túloldalán

október 29, 2011 0 Comments

Az Alice Csodaországban után mindenképpen szerettem volna a Tükörországbant is elolvasni, azonban nem jutott rá idő. Az elolvasásra végül a Molyos "Ugorjunk be Alice-cel Csodaországba!" című esemény vett rá.

Tartalom:
"Minden tükör kész varázslat: megkétszerezi a világot! Szinte kedvünk támad belépni és körülnézni abban a másik világban. Bizonyára mindenki érezte már ezt a vágyat, legalábbis gyermekként. Ám amire mi csak vágyunk, azt Alice véghez is viszi. A kandalló fölötti nagy tükörben ez a bájos és talpraesett leányka átlép egy különös, bolondos birodalomba. Itt a megelevenedett sakkfigurákon kívül olyan fura lények fogadják, mint a zsemlepke, a hintalódarázs, aztán Subidám és Subidú, no meg Dingidungi, hogy az Egyszarvúról meg Gyilkanyesszről ne is beszéljünk. Sok veszély közt, sok mókás kalandon át jut el Alice odáig, hogy királynővé koronázzák. A gyermekirodalom nagy angol klasszikusa, Lewis Carroll mellesleg a matematika professzora volt. Alice alakjaként barátja kislányát, Edith Lidellt tette halhatatlanná. Kötetünket, az eredeti angol kiadás nyomán, John Tenniel rajzai kísérik, a logikai fejtörőktől hemzsegő és nyelvi ötletektől sziporkázó szöveget Révbíró Tamás és Tótfalusi István magyarította."

Forrás: Moly.hu

Hasonló színvonalat vártam ettől a kötettől, mint az elsőtől, viszont egy sokkal jobb mesét kaptam. Amitől leginkább különbözik Csodaországtól az az, hogy itt egy sakk-játszmával kapcsolódott össze a cselekmény, ezért úgy éreztem, hogy halad valahová a mese, lesz cél. De ahogy Alice fantáziabirodalmában megszokhattuk, itt minden logikátlan a mi mértékünkkel nézve, és a legvégére a felvázolt abszurd világ feje tetejére áll. Szerencsére jön az ébredés.
Tükörországban is számtalan emlékezetes figurával találkoztunk. Mesélt nekünk Subi Du és Subi Dám a rozmárról és az ácsról, továbbá megjelent a Fehér és Fekete királynő, a Fehér lovag, aki igazából egy feltaláló. Továbbá jelen van itt is Alice gyermeki naivsága, ami nagyon szívmelengető, főleg, amikor a macskáihoz beszél. Aztán Révbíró fordítása nagyon szórakoztatóvá teszi a mese nyelvezetét, rengeteget lehetett rajta nevetni. És így tovább.

Nagyon a szívemhez nőtt Alice Tükörországban és sokkal jobban elbűvölt, mint Csodaország. Lelkiismeret furdalás nélkül 10/10-es pontszámot érdemel Lewis meséje.

Forrás: meluseena

2011. október 16., vasárnap

Take it easy, let's fight

október 16, 2011 0 Comments

A Harcosok klubját Mira ajánlotta nekem. Ízlésében bízva ültem neki a filmnek, semmilyen elvárásaim nem voltak, csak valami katartikus filmre vágytam. Megkaptam.

Tartalom:
"Amerika nagyvárosainak pincéiben egy titkos szervezet működik: ha egy éjjel az utca összes nyilvános telefonja összetörik, ők jártak ott; ha egy köztéri szobor óriás fémgömbje legurul talapzatáról, és szétrombol egy gyorsétkezdét, az az ő művük; ha egy elegáns bank parkolójának összes autóját rettentően összerondítják a galambok - az sem véletlen. Vigyáznak a leveleinkre, átveszik telefonüzeneteinket, kísérnek az utcán: és még csak készülnek a végső dobásra: a nagy bummra... Pedig az egészet csak két túlzottan unatkozó jóbarát találta ki: azzal kezdték, hogy rájöttek, nincs jobb stresszoldó, mint ha alaposan megverik egymást. Pofonokat adni jó. Pofonokat kapni jó. Számukra ez a boldog élet szabálya.

A történetet egy jól szituált, de cinikus és kiábrándult fiatalember meséli el. Nevét nem tudjuk, néha Jacknek (Edward Norton) hívja magát. Önismereti terápiás csoportokba jár, mégsem kerül közelebb valódi énjéhez és embertársaihoz. Véletlenül összeismerkedik Tylerrel (Brad Pitt), akiben felfedezi hiányzó tulajdonságait. Tyler egy különös, titkos társaság megalapításával próbál megszállottan úrrá lenni a világ káoszán. A Harcosok Klubjának híre hamar elterjed a túl hamar meggazdagodott menedzser nemzedék tagjai között, akik egyre intenzívebb élményekre várnak. Az egyetlen, aki a két rokonlélek közé ékelődik, egy nő. Marla (Helena Bonham Carter) kétségbe vonja Tyler erőltetetten férfias ideológiáját."
 Forrás: Port.hu


Meglehetősen tetszett ez a film. Fincher tökéletesen felmondta a leckét. A történet fokozatosan bontakozik ki, a nagy csattanóra végig láthatóak utalások, melyek csak az elbeszélés végén nyernek értelmet. A figyelmet végig fent tartja a cselekmény, továbbá bármi érdekes tud itt lenni: akár a repülőzés vagy a csoportterápiák. A párbeszédeket nagyon tudtam élvezni, de persze leginkább azt, ahogyan Fincher végig becsapta a nézőket és persze a főhőst is.
A Harcosok klubjában előjön a fogyasztói társadalom kritikája is. Napjainkban (2011) nem mond sok újdonságot, de valószínűleg a bemutató évben (1999, itthon 2000) elég hatásos lehetett. Bele lehet unni, elfáradni, lelkiekben elsorvadni, de fellázadni ellene ilyen módon, ahogyan a filmben, szabad-e? Érdemes elgondolkodni rajta.
Összefoglalva egy jó film, főleg az amerikai közízlésnek (nem is csoda, hogy jelölve volt Oscarra). A történetnek egyedül a végével van bajom: az, hogy eléggé beleerőltették a happy endet. A film végére egy eléggé drámai helyzet alakult ki, rossz döntés volt úgy megoldani, ahogyan végül meglett.


A kivitelezésre nem igen lehet panasz. Hiába több, mint tíz éves a film, a filmestrükkök nem annyira koptak meg, mint mondjuk az első Harry Potternél, A vágások és az aláfestőzene mindenképpen David Fincher munkásságára utal, ez kétségtelen.
Igazán kellemessé a színészi játék teszi. Például Brad Pitt játékát itt különösen élveztem, nem hittem volna, hogy ilyet is tud (az eddigi látott filmjei alapján). Edward Norton olyan volt, mint más szerepeiben, Carternek pedig ez a szerep különösen jól állt, ez a szakadt nő figura.

Ahogy fentebb is kijelentettem, a Harcosok klubja egy remek film, olyasmi, ami mindig ott van az Oscar-gálán. Az erőltetett lezárástól eltekintve tetszett, érdemes lesz máskor is megnézni. 9/10-es pontszámot érdemel.

2011. október 7., péntek

Tündérmese fantasy köntösben

október 07, 2011 0 Comments

Egyik kedvenc könyvem Neil Gaiman Csillagporja. Ez a történet ismertetett meg az író munkásságával, ezen a mesén keresztül lopta be magát a szívembe. Egy Moly-os kihívás során (Csillaghullás  Csillagporral) olvastam újra. Nem volt fölösleges.

Tartalom:
"Neil Gaiman könyve is úgy kezdődik, ahogyan a legjobb történetek általában: egy fiúval, egy lánnyal meg egy beteljesületlen szerelemmel. De aztán egyáltalán nem úgy folytatódik, ahogyan a mesék folytatódni szoktak. Neil Gaiman ezzel a regényével is bebizonyítja, hogy nem véletlenül tartják őt a modern fantasy egyik legnagyobb alakjának.
Falva falva egy aprócska település Angliában. Arról a falról kapta a nevét, amely a falu határában húzódik, és elválasztja az emberi világot a varázslatok birodalmától. Egy hűvös októberi estén a fiatal Tristran Thorn hullócsillagot lát a falon túl a földre zuhanni, és hogy elnyerje a gyönyörűséges Victoria kezét, megígéri a lánynak: elhozza neki a lehullott csillagot. Tristran elindul hát élete nagy kalandjára a falon túli varázslatos világba, amelyet a legfurcsább teremtmények és soha nem látott lények népesítenek be. Hűséges társak, halálos ellenségek várják, és ha Tristran elég kitartó, olyasmit találhat meg, amire egyáltalán nem számított."

Forrás: Moly.hu

A történet egy, gyermekkorunkból ismert tündérmese is lehetne: a fiú elindul szerencsét próbálni az ismeretlenbe, ahol segít a bajba jutott lányon, legyőzi a boszorkányt, övé lesz a fele királyság, és elnyeri a lány kezét, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Azonban a tündérmeséktől abban különbözik a Csillagpor, hogy kicsit jobban elmerülhetünk a mesevilágban. Továbbá tartalmaz nem gyerekeknek való részeket is, de egy felnőtt mesében nem is csoda.
Találkozhatunk szeretni való figurákkal, még a kissé butus Tristrant is lehet szeretni. A szőrös kisember pedig bárki szívébe képes belopni magát. Akiébe nem, attól "mellnézést".
A mesékből jól ismert lények sorakoznak fel, akik mégis lenyűgöznek minket. Nem a szokásos praktikákkal állnak elő, Gaiman kicsit színessé teszi őket némi mitológiával az ókori vagy a kora középkori időkből, ahogyan azt egy jó kis fantasyben tenni kell. És mivel egy jól felépített világgal találkozunk, így könnyedén elmerülhetünk a sorok közt.

Akik még nem ismerik Neil Gaimant, azoknak érdemes a Csillagporral kezdeni. Rövid, szórakoztató mese, ami képes teljesen magával rántani. A vége kicsit összecsapott, néhány kalandot nem ártott volna jobban kibontani, de mégis szívem csücske ez a regény. Egy 8/10-es értékelés teljesen reális.

Forrás: Gali-miau

2011. október 2., vasárnap

Hi Upper East Siders

október 02, 2011 0 Comments

Fogalmam sincs, hogy miért tetszett meg a Gossip Girl (magyarul A pletykafészek), hiszen ha megnézzük, nem több egy tinédzser szappanoperánál. A szereplők jobbra-balra kavarnak, mindenki szerelmes, ebből fakadóan pedig féltékenykednek is. Viszont valamiért mégis sikeres a sorozat, kiemelkedik a hasonszőrű történetek közül. 

Tartalom:
"Nagy az izgalom az elegáns magániskola diákjai között: az osztály egyik legnépszerűbb tagja, Serena van der Woodsen visszatért az internátusból, ahova tavaly év végén hirtelen eltávozott. Megindulnak a találgatások: vajon mi az oka Serena visszatérésének? Blair, Serena legjobb barátnője mindaddig örül barátnője felbukkanásának, amíg szerelme, Nate be nem vallja neki: megcsalta Serenával a lány elutazása előtt. Közben Serena megismerkedik új osztálytársukkal, Dannel és családjával."

Forrás: Port.hu


Ahogyan a többi tinédzser drámánál, itt is egy iskolába nyerhetünk betekintést, és néhány diák (mondjuk hat) életét ismerhetjük meg. A Gossip Girl a helyszínt illetően egész egzotikusnak mondható: a New Yorkban található Manhattan Upper East Side nevű kerületében játszódik a tényleges cselekmény. Más filmekből tudhatjuk, hogy itt van New York gazdasági élete, több egyetem is, meg ilyenek. Szóval, elég gazdag környék, így nem maradhatnak el a gazdag emberek se, és az ő gazdag porontyaik se. És a sztereotípiának megfelelően (a gazdag gyerekek el vannak kényeztetve) élnek főhőseink: buli, pia, szex, és leginkább gátlástalanság. Ezen kívül pedig tinédzser intrikák adják a főbb cselekményt az első két évadban a gimnáziumi évek során. A háttérben persze ott van Gossip Girl, a blogger lány, aki mindig mindent tud, viszont ő róla semmit sem lehet.
 Viszont még mindig ott leledzik a kérdés: ez miért köthet le bárkit is? A válasz az ügyes történetvezetésben rejlik, továbbá az izgalmas karakterekben. Az írok valami fantasztikusan képesek kiépíteni a szereplők közötti kapcsolatrendszert, főleg, hogy a gyerekeken kívül a felnőtteket is belevonják a dologba. Emiatt bonyolultnak tűnhetnek az egész történet, de ha figyelmesen követjük (már pedig érdemes), akkor minden világos lesz.
A Gossip Girlre jellemző a fokozatos történetépítés, ami persze eredményezhet unalmasabb epizódokat. Az 1.évad eleje emiatt elég lapos, de fokozatosan jön fel a mélyből, a hétköznapi tinisorozatok világából. A színvonalt a 2.évadban is viszonylag tartja, de persze megesik, mikor több epizódon keresztül áll a történet. Ha egymás után nézzük az epizódokat, akkor igazából fel sem tűnik a dolog.


A történetvezetés mellett a viszonylag jól kidolgozott karakterek tartják életben a Gossip Girlt. Vannak unalmasabb figurák (például Serena vagy Nate), de olyanok is, akiken kellemesen lehet szórakozni (például Jenny), de a történet legkedveltebb párosa Chuck és Blair. Aljasok, lelkiismeret furdalás nélkül képesek átgázolni bárkin, de mégis van bennük olyan emberi tulajdonság, amiért olykor-olykor megsajnálhatjuk őket, együtt érezhetünk velük.
És valahogy minden szereplőben megvannak a jó és rossz tulajdonságok egyaránt, akár a hús-vér emberekben is. Ezért is könnyű velük szimpatizálni, még ha ez külsőre nem is látszik. Ugyebár ahogy egy amerikai alkotásnál lenni szokott, igyekeznek mindent  tökéletesnek, műnek megcsinálni, olyan hollywood-i, amerikai álomszerűre. Emiatt nem annyira hiteles a sorozat, de ez legyen a legkisebb probléma. Viszont New York fotózása gyönyörű.

Összességében a Gossip Girl nem rossz sorozat az első két évad alapján. Természetesen volt, amikor leült az egész, de azért fent tudta tartani az érdeklődést. Érdemes lenne két év kihagyás után befejezni a 3. évadot, plusz a következő epizódokat megnézni. A gimis évek számomra 8/10-es pontszámot érnek xoxo.

2011. szeptember 25., vasárnap

Welcome to the Muscle Museum

szeptember 25, 2011 0 Comments

Muse rajongó vagyok, így természetes volt, hogy megveszem ezt a könyvet és el is olvasom. Nagy izgalommal ültem neki a könyvnek, hogy végre megismerhessem Bellamyék világát, olvashassak a csodálatos kompozícióijaikról (mert szinte már azok).

Tartalom:
"Szinte hihetetlen, hogy három fiatal hangszert fog a kezébe, alkotni kezd, és meg sem áll a világsikerig. Hihetetlen, de szerencsére időről időre mégis megtörténik. Néha egy szemvillanás alatt, néha pedig hosszú évek, kemény munka és kitartás kell hozzá. A Muse-ra az utóbbi jellemző. Megdolgoztak a sikerért. Hittel és alázattal várták ki azt a pillanatot, amikor rájuk került a sor.
A könyv ezt az utat mutatja be. Elmeséli a zenekar teljes történetét, onnantól, hogy az 1990-es évek közepe táján egy tengerparti kisvárosból, Teignmouthból elindultak, egészen addig, hogy megannyi koncerttel és grandiózus albumaikkal elérték, hogy immár egyértelműen az egyik legnagyobb angliai rockzenekarként tartják őket számon.
A könyv írója, Ben Myers a Melody Maker, NME és Guardian munkatársa, egyben Muse-rajongó is. A rengeteg exkluzív interjú, amit a zenekarral és a zenekar barátaival karrierjük során készített, és a végtelen sok koncert, amire ellátogatott, adják a világon egyedülálló zenekar-történeti könyv alapját."
Forrás: Moly.hu

Azt kaptam a könyvtől, amit vártam: töménytelen életrajzi adatmennyiséget. De persze mindez szórakoztató fogalmazásban tálalva, kiegészítve a zenekar tagjainak beszámolóival. Így az olvasónak nincs olyan érzése, mintha egy történelem könyvet olvasna tele évszámokkal, hanem tényleg egy érdekes, életrajzi regénnyel ismerkedhet meg. A fiúk karrierjének fontos állomásain túl pedig kicsit a média és a zeneipar működésébe is belepillanthattunk, és a Muse ebben miért is tudott helyt állni: képes volt mindig érdekes maradni.
És érdemes volt megismerkedni a zenekarral? Igen. Egyszerre bolondak és érzékeny művészek, ahogyan ezt eddig is gondoltam. Habár Matt (általában ő beszélt a legtöbbet) sokkal dilinyósabb, mint azt képzeltem, ezen kívül a véleménye egyes dolgokkal kapcsolatban (például vallás) meghökkentett, hosszú napokig elgondolkodtattak a szavai, mire arra jutottam, hogy ehhez én túl konzervatív vagyok.
Ami tetszett még, ahogyan a számokról, az albumokról nyilatkoztak a tagok és a kritikusok. Szinte tökéletesen leírták azt, amit hallgatás közben lehet érezni, vagy épp azt, amit a dalról gondoltam. Kicsit meghökkentő, de szívet melengető érzés volt.

Sok mindent nem lehet a kis könyvecskéről elmondani, csak azt, hogy minden Muse rajongónak el kell olvasnia. Myers nagyon részletes, de nem untat, és a zenészek megítélését le torzítja el, és nem magasztalja az egekig sem őket (pedig a szerző is nagy rajongó). Műfajában nagyon is jó Az univerzum lüktetése, 9/10-es könyvecske. Maximumot azért nem kap, mert néha a szerző elragadtatta magát, és eléggé eltért a Muse-tól. Ilyen volt például a Nirvanás kitekintő, vagy épp az angolok vandálkodása egy hatalmas fesztiválon. Ezek is érdekesek voltak (Nirvanás főleg, meg hát őket is szeretem), de kicsit sok volt. És Muse-fanok, tessék elolvasni! Aki meg még nem ismeri Matt, Dom és Chris munkásságát, az térjen meg azonnal!

2011. szeptember 24., szombat

Ír hangulattal átitatva

szeptember 24, 2011 0 Comments

Nem is tudom, hogy mikor szerelmesedtem bele ebbe a mesébe. Hogy a Filmbuzin találkoztam vele, az biztos, és hogy szerelem volt első látásra, az is. Mese, aranyos figurákkal, és ráadásul ír környezetben, és mitológia is van benne. Látni kell, komoly angolsággal szólva must to. De ahogy lenni szokott, rengeteget kellett halasztani a megnézést, mivel a Kells titkát hihetetlenül nehéz volt beszerezni, fesztiválra pedig sajnos nem jutottam ki. Így maradt a DVD.

Tartalom:
"A 9.században, valahol Írország egy távoli részén fekszik az erődítmény jellegű Kells-i apátság, ahol a 12 éves Brendan éli csendes mindennapjait. Keményen dolgozik szerzetes társaival együtt, hogy a viking fosztogatások ellen megvédjék magukat és az apátságot. Aidan testvér feltűnésével, aki híres kódex festő hírében áll, s akinek a birtokában egy különleges de befejezetlen kódex van, nagy kaland veszi kezdetét, melyben Brendannak főszerep jut."
Forrás: Port.hu


Véleményemet legegyszerűbben úgy fejezném ki, hogy ez a mese teljesen elvarázsolt. Nagyjából beváltotta a reményeimet. Egy ír környezetben játszódó rajzfilmet láttam (végre egy!), kedves szereplőkkel és történettel, és ötletes animációval.

Mint a mesék legtöbbjénél, a történet felnőttek számára egyszerű, de hát nem ezért jók a mesék? Különös vagy bonyolult fordulatok nélkül magukba szívnak, és ne engednek el. Ilyen a Kells titkának története is. Brendan mindent megtesz, hogy segítsen Aidannek befejezni a kódexet. Számtalan próbát és megpróbáltatást áll ki a valóságban és Aishling erdejében is. Be kell járnia a számára kijelölt utat, még ha azt egy kígyó állja el, vagy épp a fiú bácsikája.
A Kells titka az Így neveld a sárkányodat című animációhoz hasonlóan nem retten vissza a szomorú elemektől, illetve az ijesztő jelenetektől sem, így érdekesebbé téve a mesét. Továbbá nem is viszi túlzásba a horror elemeket, így a kicsik sem ijednek meg annyira, és a szürrealista világba se csúszik át.

Nagy gyerekként ami leginkább lenyűgözött, az a kivitelezés. A 2-D-s technikát ötvözték a 3-Ds-sel, és így egy nagyon egyedi animációt hoztak létre. A képek leginkább azokra a mesekönyvekre emlékeztetnek, amelyeket ha kinyitottunk, térben láthatjuk a rajzot, és egyes figurákat mozgatni is lehet. A figurák és a térelemek eléggé elválnak egymástól, néha a japán karcolt rajzokat idézik (mint a trailerben a víz), de mégsem érezni azt, hogy teljesen elütnének egymástól, sőt, tökéletesen harmonizálnak. Továbbá a figurák teljesen letisztultak, aranyosak, és a mozgás animálása is természetes, leszámítva a vikingekét és néha az apátét (de megvan a maguk funkciójuk).
Animációnál maradva, az egészet az ötletesség és a játék jellemzi. A trailert is megnézve láthatjátok, hogy mennyiféleképpen játszanak az animátorok a nézőpontokkal, az arányokkal és a színekkel. Jankovics Marcell meséit idéző technika még a legkomolyabb felnőtteket is elkápráztathatják.

A gyönyörű és izgalmas képi megvalósításhoz szintén elkápráztató zenei aláfestés dukál. A témához illően az ír népzenéből merítve komponálta meg a mese zenéjét Bruno Coulais. Mindegyik szerzemény önmagában is hallgatható, gyorsan az ember fülébe mászik. És persze tökéletesen illik a történethez és az animációhoz. Íme egy példa.

Nem sok rossz szót lehet mondani a Kells titkára. A múlt év egyik legjobb animációs filmje kiemelkedő képi megvalósítással, és a mesék megszokott bájával és varázsával. 10/10-es mese, amit látnia kell minden nagynak és kicsinek, és persze anglisztikásoknak.

2011. szeptember 23., péntek

Rock 'n' roll school style

szeptember 23, 2011 0 Comments

2009-es év egyik agyon rajongott sorozata a K-On! Első ránézésre kicsiknek való történetnek tűnik: aranyos lányok, iskolában játszódó bájos történet. Ez részben igaz, azonban nagyobbaknak is érdemes belenézni. Miért is?

Tartalom:
"A történet főszereplői négy első éves középiskolás lány, nevezetesen Hirasawa Yui, Tainaka Ritsu, Akiyama Mio és Kotobuki Tsumogi. Történetünk elején Mio és Ritsu épp a könnyűzenei klubba tartanak klub szemlére. Viszont sajnos ekkorra már a klubot bezárták, mivel nem volt tagja. De van esélye a klub megmentésének, ha beszerveznek 4 új tagot, vagyis rajtuk kívül már csak 2 kell. Így Ritsu gyorsan beszervezi még Tsumogit, vagyis inkább ráerőszakolja a tagságot. Közben Yui az egyik barátjával, Nodokával arról beszélnek, hogy ki melyik klubba csatlakozik, és nagy meglepetésre Yui még két hét eltelte után sem döntött. Ezután végre elhatározza magát, a könnyűzenei klubhoz szeretne tartozni, csak hát épp nem igazán van tisztában azzal, mire is számítson. Így mikor meglátja, hogy milyen is ez a klub, meggondolja magát és ki akar lépni, mivel nem játszik egy hangszeren sem, és nem akarja, hogy csak kolonc legyen a nyakukon. Végül a többiek felajánlják, hogy maradjon és majd ők segítenek neki megtanulni gitározni. Így sikerül megmenteni a könnyűzenei klubot. Viszont történetünk majd csak innen kezdődik igazán, ezért nehogy itt feladjátok."
Forrás: Animeaddicts


Azért érdemes, mert rengeteg pozitív energiát ad a történet,eléri, hogy pozitívan állj a dolgokhoz. Továbbá megtalálhatóak a szokásos tanulságok barátságról, kitartásról, és az álmokról. Viszont ezen kívül többet nem nyújt a K-on egy nagy gyereknek. Személy szerint egy iskolás banda felemelkedéséről vártam egy rövid történetet. A legelején érdekesnek tűnt, hogy a zenei analfabéta Yui-ból hogyan faragnak gitárost, a perverz tanárnő is szórakoztató volt, vagy az, ahogyan Ritsu szekálta Miót. Aztán kezdett ellaposodni az egész ötlet, igazi nagy fellépést nagyon keveset lehetett látni, a lányok sikereiről pedig nem volt visszhang. Aztán hiányoltam a komolyabb próbákat, nagyobb hangsúlyt kapott a klubteremben lévő evés és szórakozás. Ezek először persze viccesek voltak, de sokadjára már unalmas. Őszintén szólva, nem tetszett ez az anime. Ha az elejéhez hasonlóan végig fent tudja tartani a figyelmet, akkor élvezhetőbb lett volna. Ami miatt végig tudtam nézni, az a K-On! bájos, kissé Chaplini humora, és a szereplők. Karaterekben -mondhatjuk ezt - erősebb a sorozat, mint történetben. Mindegyiket lehet szeretni valamiért (bár Tsumogi számomra kicsit unalmas volt), vagy nevetni a hülyeségein, vagy a szerencsétlenségein.


Azonban a K-On! igazi erőssége a zene (lévén, hogy zenekarról szól). Hajime Hyakkoku szerzeményei tökéletesen kiegészítik a kislányos karakterdizájnt és a békességet árasztó háttérképeket. És mikor épp a gitárhúrok pendülnek meg vagy Ritsu ütői alatt szólal meg a dob, az egy rockkoncertet idézhet fel benünk, még ha csak darabjaiban is. A banda szerzeményei igaz nem igazi rock zenék, inkább a pop felé mozdulnak el, de hallgatható darabok. A legjobb szám természetesen a közismert Don't Say Lazy, az anime endingje.
Ahogy már feljebb említettem, a sorozat animációja nagyon aranyos, a háttérképek pedig nem maradnak el a jól ismert japán precizitástól (röviden, eszméletlenül szépek!). Az animálással sem voltak problémák, a mozgás is szép volt, a hangszeren való játszás szintén. Egyedül csak az volt fájó pont, amikor bejött a történetbe Azusa, és a régi openingbe belenyomorgatták szegényt. Végig úgy tűnt, hogy a kislány kilóg a képről a nyitóklipben. Érdemes lett volna egy új animációt rajzolni, nem pedig ilyen olcsón megoldani.

Nem szeretnék senkit se lebeszélni arról, hogy nézze meg a K-On!-t. Egy bájos és aranyos történet jó zenékkel. De többet nem szabad várni tőle, mert akkor nagyot lehet csalódni benne. A komoly gondolkodásúaknak szigorúan elkerülendő, hiszen tényleg csak a szokásos, többször ismételt közhelyeket hozza, mint tanulság. Szerintem egy 6,6/10-es az anime.
 

2011. szeptember 6., kedd

Emberek

szeptember 06, 2011 0 Comments

A Womb után mindenképpen szerettem volna még Fliegauf Benedek filmeket nézni. A hozzáértők a Rengeteget ajánlják, a rendező első filmjét, amely a Magyar Filmszemlén és Berlinben is díjakat gyűjtött.

Tartalom:
"Budapest és lakosai a XXI. század elején. Fiatal magyarok életéből kiragadott képek a nagy metropolisz árnyékában. Egy-egy embernél csak rövid időre állunk meg, gyakran a nevüket, lakhelyüket és múltjukat sem ismerjük meg. Sok hős tűnik fel, számos szituációban. A film két, bevásárlóközpontba igyekvő emberrel kezdődik. A további események kaleidoszkópként követik egymást: betekintést nyerhetünk egy nő életébe, amint egy férfival veszekszik, megismerhetünk egy fiatal lányt, aki azon kapja magát, hogy szadista nagymamájára kezd hasonlítani, majd tanúi lehetünk egy öreg autó vásárlása közben folytatott párbeszéd meglepő eredményének. Mindennapos események rengetege. Fliegauf amatőr színészek segítségével, napjaink szlengjét alkalmazva, a komédia és a dráma közti ingadozással igyekszik visszaadni a főváros arcát. A szereplők és a közöttük fennálló kapcsolatok eredetiségét kihangsúlyozzák a digitális kamerával felvett jelenetek. Az eredmény egy költői, sőt titokzatos film egy érdekes magyar rendezőtől."
Forrás: Port.hu


 Káromkodnak a filmben, veszekednek az emberek, de mégis úgy érzem, hogy ez egy szép film volt. Azért, mert olyan hétköznapi, közel éreztem a szereplőket magamhoz. Ismerős, de mindenképpen mindennapi szituációkat láttam (jó, a kutyás rész az elég különleges). A pesti emberek nem irodalmi nyelven beszéltek, hanem konyha nyelven, a mindennap használatos szlengben. A rendező nagyon jól ismerheti az átlag embereket, hiszen nagyon reálisan sikerült őket egy filmben megjeleníteni. Persze, az amatőr színészek is sokban hozzájárultak ehhez.
A történet másik érdekessége az, hogy cselekmény nincsen. A film egy átlagos budapesti jelenettel kezdődik: az emberek sietnek, mennek a dolgukra. Ezek közül az emberek közül ismerünk meg párat, közelebbről az életüket. Az egész filmre az epizodikusság jellemző, az embereket nem köti össze semmi azon kívül, hogy a fővárosban élnek.



Fliegauf Benedek első filmjénél is érezni egyfajta melankolikus, költői hangulatot, amit a Wombban is. A meleg, barnás színek az uralkodóak, továbbá a világos, természetes árnyalatok. Továbbá érdekes, hogy az egész filmet premier plánban nézhettük, kivéve a nyitó és zárójelenetet. A kis történetekben általában az emberek arcára vagy más testrészeire fókuszált a kamera, mialatt a párbeszédeket hallgattuk, és a történetek fejben elevenedtek meg, nem a vásznon.


Összefoglalva: teljesen odavagyok a Rengeteg című filmért. Nem untam, könnyebb is volt megérteni, mint mondjuk egy Tarr Béla filmet. Nem hiányzott semmi az ember rengetegből, mindent megmutatott, ami fontos. 10/10-es művészfilm Fliegauf Benedek első alkotása.

2011. szeptember 2., péntek

Rómeó és Júlia, mint fantasy

szeptember 02, 2011 0 Comments
Eredeti kritika: 2009.10.28.
Javított kritika:  2011.09.02.

A fantasy sosem létezhetett középkori hangulat, varázslat, nagy csaták, meseszerű hősök, egy ismeretlen világ és szerelem nélkül. A műfaj alkotói igyekeztek saját szereplőket felvonultatni, megalkotni egy saját világot saját országokkal, kultúrával, mondákkal, népekkel. Ezzel a mangakák és az anime forgatókönyvírók is így vannak, viszont akad egy mű, ami kicsit áthágja az alapokat: a Romeo x Juliet, magyarul Rómeó és Júlia.
Az animét harmadszori nekifutásra sikerült megnéznem. Először nem tartottam szép dolognak, hogy egy olyan híres és remek  drámát, mint a Rómeó és Júliát így kicsavarjanak. Első három résznél nem is néztem tovább az  animét, félreraktam. Aztán 2009. októberében láttam, lesz az Animemaxen. Kell adni neki még egy esélyt – gondoltam. Egy ideig néztem, majd a 13. rész környékén meguntam. 2011-ben sikerült befejeznem, és összességében nem is csalódtam benne, megérdemelte a harmadik esélyt. Lássuk, miért is.
Történet: 
"Egy mennyei, lebegő kontinensen vagyunk, Neoveronában, ahol nem paradicsomi a hangulat, sokkal inkább pokoli. Az uralkodó család, a Capulettek házában mészárlás folyik. A Montague család szeretne uralkodni, így betörnek a palotába, hogy kiirtsák az ellenséges famíliát. Nem akarnak félkész munkát végezni: még a két legkisebb Capuletet is üldözőbe veszik. Azonban a kicsik megmenekülnek, hála a Shakespeare családnak.
14 évvel később a nép a Montague-család elnyomása alatt sorvadozik, nem bízhatnak senkiben. Azonban akad egy vörös köpenyes, titokzatos hős, a Vörös forgószél, aki a védelmezőt, a hőst jelenti az embereknek. A reményt, hogy még jön jobb kor is."
 Forrás: Saját kútfő

Azonban mi, nézők tudjuk, ki is a Vörös forgószél: Odin az, aki egy érdekes családnál él. Itt lakik Cordelia, a szobalány, Antonio, Odin kis segédje és barátja, Conrad, a család feje, Emília a színésznő, Francisco és Curio, mint védelmezők, és végül William, mint drámaíró. Igen, érdekes csapat, de ahogy itt mindenki az, úgy Odin is: hisz igazából nem is fiú, hanem lány, s Júliának hívják. Ő lenne tehát történetünk főhősnője. És ahogy mindig is lenni szokott, ha van Júlia, kell lennie Rómeónak is. 
Montague fia, Rómeó készül a híres-neves Rózsa bálra. Vagyis készülne, ha nem éppen jó barátjával, Benvolióval üldögélne egy teraszon, a szárnyas lovaik társaságában. Azonban ezt megzavarja a Vörös forgószél egyik mentési akciója. És mit tesz Rómeónk? Természetesen azt, amit elvárunk egy férfi főhőstől: segít ott, ahol baj van. Azonban ez az álarcos hősnek nem tetszik így lőttek az idilli, első találkozásnak. Mondjuk nem lepődünk meg, hiszen ilyenkorra rájöhettünk, hogy itt nem fordul elő olyan dolog, amit várnánk, ami megszokott lenne.


Ahogyan Júlia családja, az övé is tartogat érdekes egyéneket. Ugye ott van a hű barát, Benvolio, aztán  Lord Montague, és a szolgája, Mercutio, és a félénk, de bájos Hermione kisasszony. És ahogy minden udvarban, itt is megvannak a gondok: Rómeó nem szeretné alávetni magát apja akaratának. És ami legjobban bántja, hogy akarata ellenére eljegyezték Hermionéval.
A két oldal felállítása után jön a kérdés, hogy akkor hogyan is találkoznak a szerelmesek, főleg ilyen körülmények között. Természetesen a legromantikusabb helyen: egy bálon, és nem is akármelyiken, hanem a Montague-k Rózsabálján. Rómeónak kötelező megjelennie, Júliát pedig Emília hívja el. Minden elő van készítve, Júlia is lánynak öltözött, már csak a nagy találkozás van hátra, ami persze be is következik a kert szökőkútjánál.

Kivitelezés:
A rajzolás gyönyörű, a háttér fantasztikus, könnyedén felidézi bármelyik középkori olasz várost. A karakterek arcai őrzik a szokásos animés jegyeket, a ruhák viszont kidolgozottak, mesések. A színek nem túl erősek és nem is fakók, a kettő közötti harmónia tapasztalható inkább. Viszont érdekes, hogy a Capulet pártiak színezetében a meleg színek uralkodnak, Montaguéknál pedig a hideg színek.
A háromdés animációk (zászlónál, Escalus fa) zavarta az összképet meg, de szerencsére ritkán használták ezt a modernebb technikát. Továbbá Júlia és Rómeó arca gyakran elrajzolt, de különösen nem zavaró.

Műfaji követelmények: 
Az anime megfelel egy fantasy szabályainak. Megtaláljuk a nemesebb célt képviselő titokzatos hőst, a párbajokban sincs hiány, habár a sorozat közepére nem ártott volna többet csempészni. A fantasztikum lényei is helyet kapnak, a kitalált, mienktől teljesen különböző világot láthatunk, van gonosz uralkodónk és elnyomott nép is. Röviden, remek fantasyt hoztak ki Shakespeare drámá(i)ából.


Shakespeare az animében:  
Az animációs filmben rengeteg utalást fedezhetünk fel - persze, ha csiszoltak vagyunk - Willy bácsi életművéből.  Azért a kevésbé pengéknek is leesik egy-egy utalás a drámaíróra. Például a “mesebeli” William is drámákat ír. Bemutatják a cselekmény folyamán az Otellót, akkor épp a történések közepén írja az  Ahogy tetszik című drámát (ami W.S. vonatkoztatásban megmagyarázza, hogy Júlia miért is öltözik fiúként), akkor elhangzik a híres “A bárányok már pedig hallgatnak” mondat is. És természetesen az alkotók nem hagyhattak ki egyéb, híres Shakespeare idézetet sem kellő drámai hangulattal. Továbbá jeleneteket is láthatunk a Rómeó és Júliából, és a Hamletből ismert "darab a darabban" rész is megtalálható, csak épp az anime történetével.

Szinkron: 
Elérkezett az a pont, amit a magyar animenézők állandóan piszkálni szoktak. Azonban a Romeo x Julietnél nem volt rá sok okuk, a többség szerint remek szinkront sikerült összehoznia a magyaroknak. Természetesen volt néhány furcsa választás, a színészek se voltak mindig toppon, de összességében élvezhető volt a szinkron.


Fordítás:
 
Nekem nincsen vele bajom, igényes, szép lett, a nyelvezete remekül passzol a fantasys, középkoros környezetbe. Annyi zavart csupán, hogy a szereplők között sokszor váltakozott a magázás és a tegeződés.

Zene: 
A nyitódal gyönyörű szép, Lenna Park hangja páratlan. És érdekes japánul hallani a “You raise me up” című dalt (link az eredetihez). Kellemes, romantikus dalocska, kitűnő választás az animéhez. A záródal is jó, utal a harci jelenetekre, a sorozat másik fővonalára. A második ending már kicsit unalmasabb volt, de hallgatható.

Mást nem tudom, hogy mondhatnék-e. Remek anime, ajánlom mindenkinek, aki egy kis változatosságra vágyik az eredeti dráma történetében, vagy pusztán fantasy rajongó, esetleg Shakespeare “hódolója”. Megvannak a maga hibái, a sorozat a közepe felé kicsit belassul, de némi türelemmel túl lehet a mély ponton lendülni, és élvezni a pörgős, tragikus véget. 8/10-es anime, nekem nagyon tetszett.

Katherine, vérfarkasok, bosziságok

szeptember 02, 2011 0 Comments

 Elena és a Salvatore testvérek kalandjai pontosan ott folytatódnak, ahol az előző évadban vége szakadtak. A múltban is sokat ügyeskedő Katherine végre feltűnik a színen, hogy kedvére kijátszhassa magát a nézők nagy örömére, továbbá új szereplők tűnnek fel és a régiek sem vesznek el, csak átalakulnak. Vagy tényleg elvesznek örökre.

Tartalom:
"Amikor Elena hazatér, megdöbbenve látja, hogy mi történt Jeremyvel és Johnnal. Elena és Damon, akárcsak Bonnie és Matt, a kórházban aggódnak, mert még nem tudni, hogy Caroline életben marad-e. Beszélgetés közben Damon rájön, hogy nem Elenával csókolózott előző este. Elérkezett a várva várt pillanat, Kat visszatért. Tyler nagybátyja, Mason, a volt polgármester öccse megérkezik a városba, hogy vigaszt nyújtson a gyászoló családnak."
Forrás: Port.hu


Vegyes érzéseim vannak ezzel az évaddal kapcsolatban. Ugyanúgy tetszett, mint az előző, viszont nem várom a következő évadot.
El kell ismerni, hogy sokat fejlődött a sorozat. Izgalmasabb lett, a legtöbb epizódban történt valami lényeges dolog, ami előrébb vitte az eseményeket. Már az első epizódtól látható volt az új dinamizmus, a friss ötletek. Jöttek új lények be (vérfarkasok, ősvámpírok, hibrid lény, warlockok). Ez az erős színvonal tartott egészen az évad közepéig, ahol jött egy unalmas lejtő. A történet hosszú ideig egy helyben toporgott, ugyan azokat a köröket futották végig a szereplők. Szerencsére sikerült kimozdítani a cselekményt az állóhelyzetből, visszatért a sorozat régi lendülete egészen a 21. epizódig. Az évad lezáró epizódja eléggé unalmas lett, nem sok mindent vezetett fel a következő évadból, amiért érdemes lenne várni. Természetesen maradtak ötletesen feldolgozható szálak, de az írók nem tettek rájuk nagy hangsúlyt.
Gonosz dolog, amit most írok, de az írók ebben az évadban kevesebb embert mertek csak végleg megölni. Többször elsütötték, hogy a varázsgyűrű mindig visszahozza az elhalálozott illetőt, vagy a felmerült problémát Bonnie megoldotta egy varázsigével. Így túl könnyűvé vált a főhősök dolga, nézők számára pedig kissé unalmassá a fordulatok.


Szereplők terén is sok változás történt, továbbá több új karakter is megjelent a színen. Ami a legfájóbb pont az egész évadban, az Damon. Az előző évadból ismert Lestatot idéző figura visszafejlődött egy szenvedő, elveszett puhapöccsé puhánnyá. Humorát is ritkábban csillogtatta meg, még nőkkel is egyre ritkábban foglalkozott (néha ott lábatlankodott a tévés nő, de számomra kb. a Trónok harcás prostik szerepével mozgott egy szinten - inkább a készítők miatt került be a nőcske). Összefoglalva, elveszett a régi Damon, és nem elég a két szép szeme, hogy szeretni lehessen a karakterét.
A főszereplők közül még Elena lett elviselhetetlen az évad közepén látható mártírkodása miatt. Érthető, hogy bosszantja, hogy emberként nem tud mit csinálni ezen kívül, de beláthatná, hogy az önfeláldozás sem vezet sehová. Szerencsére erre hamar rá is jött, és a továbbiakban visszatért a jól ismert Elena.
Az új szereplő, Katherine izgalmas karakternek tűnt, kicsit ő pótolta Damon régi énjét. A vámpír "néni" nem törődik se emberrel, se vámpírral, hogy magát megvédje a veszélytől, csupán saját érdekei vezérlik. Ügyesen kijátszik mindenkit, a hölgy nem egy buta gonosz figura. Azonban az évad második felében nagyon háttérbe szorul, és mivel a saját érdekében nem csinál semmit (spoiler! így próbálja kijátszani Klaust spoiler vége), unalmassá is válik (de a zenei ízlése jó - Foster the people ^^).
A legpozitívabb fejlődést Caroline mutatta. Barbie babából felelősségteljes lánnyá nőtte ki magát, aktívan részt vesz minden ütközetben, tervgyártásoknál is gyakran jelen van. Emellett megvan az aranyossága is, amit az 1. évadban is szerettem.
Aztán végre sikerült megkedveltetni velem Stefant! Igaz, nem annyira, mint Caroline-t, de továbbra is jól fejlődik Stefan, akár egy igazi izgalmas figurává is válhat. Legalábbis az évad vége erről tanúskodik.
Bonnie egyre ügyesebb boszi lesz, és végre kilábalt a vámpír rasszizmusából. Jeremy is továbblépett az emo-korszakán, próbál a csapat hasznos tagja lenni, még ha sokszor nem is engedik neki.

Visszatekintve a Vampire Diaries 2. évadára, élvezhető volt, leginkább az elején. Sajnálatos, hogy a vége kicsit ellaposodott, továbbá némely szereplő fejlődése is kicsit rossz irányba haladt. Remélhetőleg, a következő évadra ezek a hibák eltűnnek, és igazán klassz részeket kapunk, hogy türelmetlenül várjuk a következő heteket. Sajnos nem lett 9 pontos ez a 22 epizódos pakk, marad a 8/10-es értékelés.

2011. szeptember 1., csütörtök

Fekete, fekete, fekete

szeptember 01, 2011 0 Comments

Feketeország - Legtöbbünknek Babits Mihály verse jut eszünkbe. Minden bizonnyal ez is megihlette meg a Kréta-kör tagjait darabjuk elkészítéséhez. Én is Babits versén keresztül jutottam el odáig, hogy mindenképpen megnézzem ezt a fekete humorú, de különleges filmet a 2004-es Magyarországról.

Tartalom:
"A FEKETEország a Krétakör közös műve: komor, groteszk, szatirikus vízió a világról, amelyben élünk. Az előadás alapjául a rendező telefonjára érkezett SMS-ek szolgáltak, melyek 160 karakterben fogalmazzák meg a napi eseményeket. Ezek a hírek inspirálták a színészek által improvizált jeleneteket, zeneszámokat, melyekből nem hagyományos értelemben vett dráma, hanem egyfajta abszurd ünnepség, beavatási szertartás bontakozik ki."
Forrás: Port.hu

Végignézve ezt a színházfilmet, úgy érzem, sokszor megdöbbentem, vagy rosszul éreztem magam. Médiahírek alapján írták meg a darabot, de így is sikerült kreatívan, elég fekete humorral előadni. Láthatunk jelenetet a villanyszerelőkről, rasszistákról, volt itt családon belüli erőszak, pedofília; többségében olyan események, amelyeket szeret a média felkapni. Más szempontból nézve olyan dolgokat láthattunk, amelyek jelen vannak a társadalmunkban, tudunk róluk, de nem teszünk ellene semmit, hisz fogalmunk sincs, hogy épp mikor történik és hol. Mindez megtörtént Magyarországon, most is történnek hasonlók, így még mindig aktuális a Feketeország. Viszont 7 év után érdemes lenne ismét egy hasonló alkotást készíteni. Sokkal nagyobbat "ütne".
És mi volt a készítők célja? Bemutassa Magyarországot? Igen. Bemutassa azt, hogy a média csak rossz híreket közöl? Igen. Mindkettő lehetséges.


Rengeteg mindent lehetne írni a különböző jelenetekről, átbeszélni, hogy melyik mit fejez ki (egyik ilyen kivesézendő jelenet számomra a Simek Kitty-ügy), de összefoglalva elég ennyi. Nem nagyon ajánlom mindenkinek, mert kell hozzá egy kis türelem, erősebb lélek, hogy ne kapcsolja ki az ember a gusztustalan jeleneteknél a filmet. Számtalan első ránézésre öncélú, csak a megbotránkoztatást szolgáló jelenet van, ezekhez elkel egy kis edzettség. Olyan embereknek ajánlom első sorban a Feketeországot, akik már megismerkedtek a groteszk művészettel, és értik is azt. Számomra 8/10-es élmény volt. Különleges, viszont volt egy-két jelenet, aminek mondanivalójával nem érettem egyet, és akadtak olyan jelenetek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni (például a legelején az oboa).

2011. augusztus 30., kedd

Ami megosztja a világot

augusztus 30, 2011 0 Comments

"Mersz szeretni? Az életed árán is?" - Ezzel a szöveggel jelent meg a magyar könyvpiacon Stephenie Meyer Twilight könyvsorozatának első kötete. Ekkor még mi, gyanútlan molyok nem voltunk tudatában, hogy mivel is nézünk szembe, mit tartunk a kezünkben, mi tárul elénk azzal, hogy elolvassuk a könyvet.

Tartalom:
"Mersz szeretni? Az életed árán is? Forks fölött mindig felhős az ég. Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ide költözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nem csak a „mindennapi” csetlések-botlások fenyegetik. Hanem Ő… Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. És egy nap a legenda megelevenedik…"
Forrás: Moly.hu

Végigolvasva a négy kötetes híres (vagy hírhedt?) regényfolyamot, azt kell mondanom, hogy nem rossz történet, sőt, jó is. Anno tizedikes koromban, amikor karácsonyra megvettem az első kötetet, s elolvastam a téli szünetben, nagyon megfogott. Könnyen együtt lehetett érezni Bellával (amilyen csetlő-botló), szimpatikus volt az irodalom szeretete miatt. Továbbá egy remek kis amerikai hangulat áradt a sorok közül: nem az a tinédzser vígjátékféle, hanem egy másmilyen, egy hétköznapibb, könnyebben elképzelhető. Aztán az indián legendák fogtak meg leginkább, és nagyon örültem neki, hogy ezekből bőven kaptunk a következő három kötetben is, a negyedikben pedig megismerkedhettünk kicsit a dél-amerikaival is.
A felsorolt történetek mellett természetesen más népek kultúrájából is szemezgetett az írónő, leginkább a vámpíroknál. A legelején voltak hajmeresztő dolgok (például csillognak a napon), de ezek a további kötetekben szépen elmaradtak, és a szuperhősök kiforrtak egyfajta modern vámpírrá. A vérfarkasok már jobban átgondolt mitológiát, tulajdonságokat kaptak, s leginkább az indián mesékből állt össze történetük. Érdemes figyelni, hogy mennyiben térnek el a hagyományos vérfarkas elképzeléstől!

Sok jó dolog van a Twilightban, viszont rengeteg rossz is. Hiába sok a rajongója, ezt el kell ismerni. Most csak néhány nagyon fájó pont.
Egyik legszembetűnőbb dolog számomra, az a sok felesleges szerelmi ömlengés. Persze, szükség van valamennyire, hisz ez egy romantikus regény, de egy mértéket érdemes megtartani. Azonban elég sok szerelmi jelenet volt a könyvben, többször lassította a cselekményt. El kell ismerni, az elején valamennyire bemutatta a szerelmesek kapcsolatát, de egy idő után egysíkú lett, így unalmas.
Másik nagy gondom a könyvvel, hogy az írónő kerüli a nagyobb összecsapásokat. Komolyabb csatára az első és harmadik kötetből emlékszem. Nem baj, ha nem túl erőszakos egy történet, de mivel itt vámpírok a főhősök, és többnyire fantasy a műfaj, és Meyer többször is felvezet egy-egy csatát, ami végül be sem következik... Nos, ez így nincs nagyon rendben.
Harmadik negatívum a két főhős. Edward számomra nem egyenlő a tökéletes férfival, a nagy Ő-vel, inkább hasonlít egy olyan fiúra, aki szereti megszabni a barátnőjének, hogy mikor mit csináljon. Mindenkinek másfajta ember jelenti a tökéletes társat, de számomra az ilyen fajta fiú szóba se jöhet.
Bellával sincs minden rendben. Az elején azt írtam, hogy csetlő-botló természetével könnyen lehet azonosulni meg irodalom szeretetével, viszont ahogy a kapcsolatában viselkedik, szintén nem normális. Vagyis ha fiú lennék, nem viselném el. Ami leginkább irritált, az Bella önzősége. Önmagában végig azt mondta, hogy "Edward az övé, csak az övé", és ez csak egy kis dolog. Sosem fogalmazott úgy, hogy "együtt" vagy "egymásé". Továbbá a mártírkodásával is önzőségét bizonyítja: eszébe se jut, hogy szeretteivel mi lenne. Ő csak feláldozza magát, csak úgy.
Persze, voltak jól megalkotott szereplők is (például Alice vagy Aro), de elég rossz, hogy pont a főhősök antipatikusak, miközben ők képviselik a jó oldalt, velük kellene azonosulnunk.

Összefoglalás a Twilight-sagáról. Nem rossz történet, kellemes kikapcsolódás lehet napozás közben, vagy munka után. Vannak benne friss ötletek, vannak furcsa dolog, rossz megoldások is. Egy gördülékeny fogalmazású szórakoztató ifjúsági regénysorozat. Nagyjából ez a Twilight, amit érdemes elolvasni, ha épp valami kikapcsolódásra vágyik az ember, és nem idegenkedik egy kis romantikától sem. Számomra 7/10-es olvasási élményt jelentett Stephenie Meyer első könyvsorozata.

Forrás: twinklepug

2011. augusztus 26., péntek

Gollam nyomában

augusztus 26, 2011 0 Comments

A The Hunt for Gollum egy angol rövidfilm, amelyet Tolkien történetének rajongói forgattak le. Gondolták, eljátszadoznak egy kicsit: Mi is történt A hobbit és a Gyűrűk ura közötti periódusban? Merre járt Vándor, Gandalf, és vajon merrefelé tevékenykedett Gollam? Chris Bouchard rendező erre ad választ saját elképzelései szerint.

Tartalom:
"Semmi hír sincs az egy Gyűrűről. Gandalfnak azonban van egy sejtése, hogy ki tudhat a veszélyes ékszerről: Gollam. Vándor útnak indul Középföldén, hogy megtalálja az elkorcsosult lényt, és közelebb kerüljön a gyűrűhöz, mint az ellenség."
Forrás: Saját kútfő

A történet kicsit laposka, a 40 percben nem sok izgalom történik a film végi csatajelenetet leszámítva. Nagyon meglepődni nem is kell, hisz a kis történet a keresésre koncentrál, nem pedig egyéb eseményekre. Azonban első sorban nem ezért jó rajongói film.

Amit mindenképpen ki kell emelni, az a technika. Igaz, nem olyan "menő" felszereléssel dolgoztak, mint Jacksonék, de meg kell hagyni, sikerült az eredeti filmekhez hasonló hangulatot és látványvilágot teremteni. Az amatőrséget csak akkor éreztem a technika során, mikor csak egyszer tűnt fel teljes valójában Gollam. Az elhíresült gnómfélét költséges rendes animációval elkészíteni, az biztos.
Egy valami viszont nagyon profi volt a filmben: a plánok! Többféle képet láthatunk többféle szemszögből, beállításból, így izgalmassá téve a képi megjelenítést. És mivel meseszép tájon forgattak, így élmény volt nézni a sokféle tájat mindenféle nézőpontból.

Egy amatőr filmnél általában amatőr színészek szoktak dolgozni, ez itt is így volt, majdnem. A honlap szerint színház közeli személyek játszották a karaktereket. Ezért nem is éreztem annyira unalmasnak a játékukat, de mivel főleg a keresésről szólt a történet, nem igazán bontakoztak ki a szereplők, és így a színészek tehetsége se. A Gollamot alakító színész viszont kitett magáért, szinte ugyanúgy kuruttyolt meg sziszegett, mint a rendes, filmbeli.

Összefoglalva a bejegyzést: a The Hunt for Gollum egy ügyes rajongói film, még ha a történet nem igazán tartja feszültségben az embert. Egy kicsit el tud varázsolni ez a filmecske, de nem több. Számomra egy 7/10-es élmény volt, se nem több, se nem kevesebb. Egyszer azért nézze meg minden LOTR rajongó.

2011. augusztus 25., csütörtök

Egy zongora élete

augusztus 25, 2011 0 Comments

Ez a harmadik rövidke manga, amit Rita ajánlásával olvastam. A különös ötlet, a megszemélyesített zongora keltette fel az érdeklődésemet.

Tartalom:
"Eme rövid szösszenet egy hangszer, nevezetesen egy zongora történetét, (életét) kíséri végig. Ne féljünk attól, hogy 10 oldalon keresztül egy nagy, robusztus zongorát kell bámulni, ugyanis a mangaka, fantáziájának hála, "megszemélyesítette" eme sokoldalú zeneszerszámot..."
Forrás: Animeaddicts

A képregény egy zongora életútját mutatja be. Születését homály fedi, élete fénypontjakor ismerhetjük meg. A továbbiakban azt láthatjuk, mennyiféle emberrel találkozik, de leginkább azok érintik meg, akik képesek voltak megszólaltatni őt. Végül lassan elhasználódott a hangszer, és vidékre került, ahol békésen tölthette hátralévő napjait.
Röviden mutatja be a mangaka kis történetét, de nagyon érzékien, megragadja az embert. A zongorát is sikerült érző, szerethető lénnyé változtatnia.
A zongorás történetbe további színt visz a 3-colour elnevezésű technika. A  képek többsége fekete-fehér, de többször felbukkannak más színek is (értelemszerűen három szín). Egyes figurákat karakteresebbé tett, vagy fontosabb dolgokat hangsúlyozott ki. 

Röviden, az I am a piano egy remek japán oneshot, el kell olvasni. Nem is tudok mást hozzáfűzni, csak azt, hogy 10/10-es alkotás.

2011. augusztus 24., szerda

A hídmester

augusztus 24, 2011 0 Comments

A Most, azaz A híd című filmre Anna Éva hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Mindenképpen időt akartam rá szakítani, hisz komoly filmnek tűnik, meg sok információt nem találni róla.

Tartalom:
"A Most, azaz a Híd című rövidfilm egy hídirányító történetét mondja el, aki egyik nap kisfiával megy ki munkahelyére, egy vasúti hídra. Egy szerencsétlen esemény miatt azonban választania kell a teljes szívéből imádott gyermeke és egy emberekkel tömött vonat között.

Az apa őrjöngve dönt az emberek megmentése mellett, éppúgy, ahogyan Isten is tette ezt, amikor egyszülött Fiát küldte a keresztre, hogy megmentse az egész emberiséget."

Forrás: Evangélikus.hu

A híd című film meghökkentő, és erre csak a legvégén jövünk rá. A film egy, a modern korba átültetett bibliai történetfélét mesél el. A vasúti híd kezelőjének fontos döntést kell hoznia: egy emberi életet mentsen (azét, akit szeret), vagy a többiét (akiket még nem is ismer)? Utóbbi mellett dönt, még ha fájdalmas is. A történet így arra a kijelentésre reflektál, miszerint Isten feláldozta fiút, Jézus Krisztust az emberiség megváltásáért.
Mielőtt ez az eset bekövetkezne, előtte felvázolják előttünk az apa és a fiú kapcsolatát. Láthatjuk, hogy igazi családi kötelék van köztük, már-már tökéletes. Továbbá érdekes, hogy nincs jelen anya alak, de ezt a film végi idézet teljesen megmagyarázza.

Az apa és a fiú mellett több, hánytatott sorsú embert is láthatunk a történet során. Megismerhetjük problémáikat, továbbá közös pontokat is találhatunk bennük. Mindegyik ember az utcán tengődik, és ugyanarra a vonatra száll fel. Ezekkel az emberekkel csupán annyi bajom volt, hogy fölöslegesnek éreztem viszonylag részletes bemutatásukat. Azt el kell ismerni, hogy hozzáadott valamennyit a film hangulatához, viszont a történetet különösebben nem befolyásolta.

Ha már emlegettem a hangulatot, a cseh város villamosai, házai, utcái és emberei nagyon realisztikusak (valószínűleg szabadtéri forgatás volt), így egy remek kis hangulatot adva a történethez. Továbbá az uralkodó szín, a kék csak fokozza ezt.
Kicsit kitérve a technikára: nagyon szép felvételeket láthatunk változatos plánokban, és a kamera sem mozog fölöslegesen, nem zavarja meg a képeket.

Nagyon örülök, hogy egy ilyen filmet is láthattam, mint A híd. A feljebb említett problémámtól eltekintve remek filmnek tartom, tényleg érdemes rászánni a fél órát. Nálam egy 9/10-es alkotás.

Értékeld, hogy élhetsz

augusztus 24, 2011 0 Comments

 "Értékeld, hogy élhetsz " - Talán ez a legfontosabb mondanivalója a The Girl's Winter című koreai képregénynek. Ezt az alkotást szintén Rita ajánlotta, s örültem, hogy sikerült megismertetnie velem.

Tartalom:
"Egy különleges téli történet egy lányról, Yoon-Hee Suh-ról, aki úgy érzi, nem figyelnek rá eléggé. Eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, de sosem gondolt bele, ez milyen következményekkel lesz másokra.

Biztos vagyok benne, hogy a Wink olvasói, akik magányosnak érzik magukat és elolvassák ezt a történetet a hideg téli napokon, biztosan „szívükig ható meleg érintésként” fogják megélni ezt az élményt. /Moh Toong-Ee a Wink szerkesztője/"
Forrás: Animeaddicts

Főszereplőnk fölöslegesnek érzi magát, ezért öngyilkosságot követ el. A sors fintoraként túléli, azonban más veszti életét helyette. E eset következtében a lány megtanulja értékelni saját életét. Nagyjából erről a jellemfejlődésről szól ez a 10 oldalas történet. Viszonylag kevés a szöveg, a rajzokból értesülhetünk leginkább az érzelmekről. Emiatt a szereplők arcai nagyon kifejezőek, életszerűek, tényleg érzelmeket rajzoltak rájuk. Így a rajzoló remek hangulatot teremt a történetéhez.
 
A The Girl's Wintert mindenképpen el kell olvasni. Rövidke, a vége eléggé nyitott, de ezek ellenére remek kis oneshot. Nálam 9/10-es, örültem, hogy ilyen aprócska kincset mutattak nekem.

Follow Us @soratemplates