Antigané

Nem is tudom, hogy mikor szerelmesedtem bele ebbe a mesébe. Hogy a Filmbuzin találkoztam vele, az biztos, és hogy szerelem volt első látásra, az is. Mese, aranyos figurákkal, és ráadásul ír környezetben, és mitológia is van benne. Látni kell, komoly angolsággal szólva must to. De ahogy lenni szokott, rengeteget kellett halasztani a megnézést, mivel a Kells titkát hihetetlenül nehéz volt beszerezni, fesztiválra pedig sajnos nem jutottam ki. Így maradt a DVD.

Tartalom:

"A 9.században, valahol Írország egy távoli részén fekszik az erődítmény jellegű Kells-i apátság, ahol a 12 éves Brendan éli csendes mindennapjait. Keményen dolgozik szerzetes társaival együtt, hogy a viking fosztogatások ellen megvédjék magukat és az apátságot. Aidan testvér feltűnésével, aki híres kódex festő hírében áll, s akinek a birtokában egy különleges de befejezetlen kódex van, nagy kaland veszi kezdetét, melyben Brendannak főszerep jut."

Forrás: Port.hu

Véleményemet legegyszerűbben úgy fejezném ki, hogy ez a mese teljesen elvarázsolt. Nagyjából beváltotta a reményeimet. Egy ír környezetben játszódó rajzfilmet láttam (végre egy!), kedves szereplőkkel és történettel, és ötletes animációval.

Mint a mesék legtöbbjénél, a történet felnőttek számára egyszerű, de hát nem ezért jók a mesék? Különös vagy bonyolult fordulatok nélkül magukba szívnak, és ne engednek el. Ilyen a Kells titkának története is. Brendan mindent megtesz, hogy segítsen Aidannek befejezni a kódexet. Számtalan próbát és megpróbáltatást áll ki a valóságban és Aishling erdejében is. Be kell járnia a számára kijelölt utat, még ha azt egy kígyó állja el, vagy épp a fiú bácsikája.
A Kells titka az Így neveld a sárkányodat című animációhoz hasonlóan nem retten vissza a szomorú elemektől, illetve az ijesztő jelenetektől sem, így érdekesebbé téve a mesét. Továbbá nem is viszi túlzásba a horror elemeket, így a kicsik sem ijednek meg annyira, és a szürrealista világba se csúszik át.

A Womb után mindenképpen szerettem volna még Fliegauf Benedek filmeket nézni. A hozzáértők a Rengeteget ajánlják, a rendező első filmjét, amely a Magyar Filmszemlén és Berlinben is díjakat gyűjtött.

Tartalom:

"Budapest és lakosai a XXI. század elején. Fiatal magyarok életéből kiragadott képek a nagy metropolisz árnyékában. Egy-egy embernél csak rövid időre állunk meg, gyakran a nevüket, lakhelyüket és múltjukat sem ismerjük meg. Sok hős tűnik fel, számos szituációban. A film két, bevásárlóközpontba igyekvő emberrel kezdődik. A további események kaleidoszkópként követik egymást: betekintést nyerhetünk egy nő életébe, amint egy férfival veszekszik, megismerhetünk egy fiatal lányt, aki azon kapja magát, hogy szadista nagymamájára kezd hasonlítani, majd tanúi lehetünk egy öreg autó vásárlása közben folytatott párbeszéd meglepő eredményének. Mindennapos események rengetege. Fliegauf amatőr színészek segítségével, napjaink szlengjét alkalmazva, a komédia és a dráma közti ingadozással igyekszik visszaadni a főváros arcát. A szereplők és a közöttük fennálló kapcsolatok eredetiségét kihangsúlyozzák a digitális kamerával felvett jelenetek. Az eredmény egy költői, sőt titokzatos film egy érdekes magyar rendezőtől."

Forrás: Port.hu


 Káromkodnak a filmben, veszekednek az emberek, de mégis úgy érzem, hogy ez egy szép film volt. Azért, mert olyan hétköznapi, közel éreztem a szereplőket magamhoz. Ismerős, de mindenképpen mindennapi szituációkat láttam (jó, a kutyás rész az elég különleges). A pesti emberek nem irodalmi nyelven beszéltek, hanem konyha nyelven, a mindennap használatos szlengben. A rendező nagyon jól ismerheti az átlag embereket, hiszen nagyon reálisan sikerült őket egy filmben megjeleníteni. Persze, az amatőr színészek is sokban hozzájárultak ehhez.
A történet másik érdekessége az, hogy cselekmény nincsen. A film egy átlagos budapesti jelenettel kezdődik: az emberek sietnek, mennek a dolgukra. Ezek közül az emberek közül ismerünk meg párat, közelebbről az életüket. Az egész filmre az epizodikusság jellemző, az embereket nem köti össze semmi azon kívül, hogy a fővárosban élnek.


Fliegauf Benedek első filmjénél is érezni egyfajta melankolikus, költői hangulatot, amit a Wombban is. A meleg, barnás színek az uralkodóak, továbbá a világos, természetes árnyalatok. Továbbá érdekes, hogy az egész filmet premier plánban nézhettük, kivéve a nyitó és zárójelenetet. A kis történetekben általában az emberek arcára vagy más testrészeire fókuszált a kamera, mialatt a párbeszédeket hallgattuk, és a történetek fejben elevenedtek meg, nem a vásznon.


Összefoglalva: teljesen odavagyok a Rengeteg című filmért. Nem untam, könnyebb is volt megérteni, mint mondjuk egy Tarr Béla filmet. Nem hiányzott semmi az ember rengetegből, mindent megmutatott, ami fontos. 10/10-es művészfilm Fliegauf Benedek első alkotása.

 2011. év Pünkösd

 Tarr Béla apokalipszise:

A 2011-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Tarr Béla kapta a zsűri díját munkásságáért, amely A torinói ló című filmjével zárult le. A nagy mű elkészülte után a rendező bejelentette visszavonulását.


A torinói ló cím egy anekdotára utal, mely szerint Friedrich Nietzsche torinói tartózkodása során az utcán megpillantott egy kocsist, aki éppen lovát ostorozta, amiért az megmakacsolta magát. A filozófust úgy megrázta az eset, hogy azonnal az állat nyakába borult és zokogni kezdett. Az eset után Nietzsche nem szólalt meg többé, majd tíz év múlva elhalálozott.
Ebből kiindulva Tarr Béla és Krasznahorkai László megírták a forgatókönyvet. A történet egy szokatlan világot tár elénk. Egy Isten háta mögötti helyen található tanya lakóinak hat napját ismerhetjük meg. Az apa, lánya és lovuk szinte archaikus körülmények között élnek. A két emberi lény között nincsen szeretet, se egyéb emberi kapcsolat. Napjaikat monotonon és a lehető legegyszerűbben élik. A hat nap során ugyanazokat történéseket nézhetjük végig: a lány felöltözteti apját, az apa lován elmegy a közeli faluba, majd hazatér, a család vacsorázik, majd nyugovóra térnek. Mindeközben orkán erejű szél süvölt a kietlen tájon.
A filmben bemutatott napokban azonban minimális eltérés mindig történik: például a második napon a család lova megmakacsolja magát (utalás a nietzschei történetre), a következő napokban vándorcigányok látogatják meg a tanyát, akik egy Bibliát adnak a lánynak. Az utolsó napokban a ló nem hajlandó se enni, se inni, majd a víz is eltűnik a kútból, a hatodik napon pedig már a lány sem hajlandó enni, és végül a zárójelenetben minden elsötétül.

Első hallásra mindez egy érthetetlen művész filmnek tűnhet, de ettől nem kell megijedni. A megjelent fordulatok mind jelentéssel bírnak. A hat nap és a Biblia együtt a teremtésre utal, az életet jelentő elemek (víz és fény) fokozatos eltűnése pedig a világvégére. Tarr egy alternatív pusztulást tárt elénk, egy lassú és érthetetlen jelenséget, melynek az ember az okozója. Ezt az érzést a fekete-fehérben megjelenő képekkel, a hosszú beállításokkal, és a nyomasztó aláfestő zenével erősíti meg a rendező.
A vég felé menetelés a nietzschei történet pillanatában kezdődött és az utolsó hat napban teljesedett be. Az emberiség fejlődése csúcsa után visszafele haladt, ez magyarázhatja a kezdeti életkörülményeket. Visszafele haladás nemcsak a környezetben, hanem az emberekben is tapasztalható. Nincsenek már emberi kapcsolatok (ezt bizonyítja, hogy a családban sincs már szeretet, apa és lánya „csakúgy” vannak egymás mellett), az emberek nem gondolkodnak. Utóbbira számtalan utalást tesz a film. A hat nap során az apa és a lány észreveszik a világvége jeleit (például a szúk abbahagyták a mozgolódást a fában vagy kiszáradt a kút), de nem tudják ezeket összekapcsolni, így nem is tulajdonítanak nekik nagy figyelmet.
A legnagyobb dolog, ami hiányzik a pusztulás előtti emberekből, az a hit. A történetben színre lép egy falusi, aki monológot mond a főhősöknek arról, hogy Isten büntetését szenvedi el a nép, amelyet az magának okozott. Az egyetlen út, hogy megállítsák a folyamatot, az, ha az ember visszatér Istenhez. Ezeknek a szavaknak nincsen foganatja a főszereplőkben, így a pusztulás megállíthatatlanul továbbfolytatódik. A következő kísérlet a hit felébresztésére a cigányok Bibliája. Miután a lány megkapta, olvasni kezd a könyvből, de nem érti az írást, így nem térhet vissza az Úrhoz. A „visszateremtés” beteljesedik.

A torinói ló üzenete megdöbbentő és sokkoló egyszerre. A Tarr-életmű talán emiatt tekinthető lezártnak. A Sátántangó emlékezetes, zajos sikere, a kizárólag műkedvelők számára emészthető időtartama után a mester gondolatai most a szélesebb közönséghez is eljutnak. Egy ilyen mértékű figyelmeztetés után új gondolatokat nem lehet az emberiség számára közölni: meg kell akadályozni saját eltűnésünket vagy elfogadni azt. Csak ez a két út járható.

Régi nagy terv volt már megnézni a Rosencrantz és Guildenstern halott című filmet, magyartanárom jóvoltából sikerült is ezt megvalósítani.

Tartalom:

Forrás: Port.hu


Abszurd dráma a film alapja, amit a rendező, Tom Stopperd írt, így garantáltak a komikus jeleneteket és a groteszkséget. Érdekes lenne azt a témát boncolni, hogy Stopperd mit és hogyan változtatott meg, de inkább maradjunk a filmnél.
Stopperd érdekes dolgot csinál Shakespeare jól ismert regényével, a Hamlettel. A főszereplőket hátrautasítja és előtérbe helyezi az elhanyagolt szereplőket, azaz Rosencrantzot és Guildensternet, akik még becenevet is kapnak. Ebből már könnyen következtethetünk arra, hogy itt szó sem lesz komoly drámai jelenetekről; abszurditással van dolgunk, s annak pedig a humorosabb fajtájával. Rendezőnk tökéletes színészeket választott a "mellékszereplőkhöz": Gary Oldman és Tim Roth remek párost alkotnak együtt, sokban hozzátesznek a bohókás, értetlenkedő és céltalanul sétálgató figurákhoz.



A parádés párosunk mellett a filmnek hihetetlen, de van mondanivalója, csak gondolkodni kell hozzá, sajnos. Tanárnő felhívta rá a figyelmet, hogy a két figurában saját magunkra lehet ráismerni. Ez ekkor még nem volt világos, de később továbbgondolva a látottakat jöttem rá, hogy Stopperd Rosja és Guilje hasonlóak a Godot-ra várva Estragon és Vladmir pároshoz. Az egyik az ösztönember másik pedig a gondolkodó. A film ennél kicsit tovább megy: Rosencrantz és Guildenstern gondolkodó, filozofikus személyek, csak más-más úton járják be az igazságkeresés ösvényét. 
Ahogy már mondtam, hogy a két figura céltalanul rohangál a díszletek között. Tudják, hogy feladatuk egy levél átadása az angol királynak, de hogy miért nekik kell ezt végrehajtani és mi lesz a végkimenetele, az előttük titok. Az eredeti dráma ismeretében mi, befogadók tudjuk, hogy mi is "mellékszereplőink" sorsa, de próbálkozásukat az igazság felderítésének érdekében elfelejteti velünk ezt a tudást, és a film végén sokk-ként ér minket a kivégzés.

Miután ezt elolvastátok, jöjjön a mű megítélése. Szóval, egész komoly, valóban felnőtteknek ajánlott, nem csak erőszakossága végett. Ami nagyon lenyűgözött, és kicsit nehéz volt rájönni az az, hogy miért fut több szálon a történet. De egész egyszerű… Vagyis szerintem Lindqvist szereti Balzacot. Szóval… több szálon fut a cselekmény, és mindegyikben más a főhős. A főszálban Oscar és Eli, egy másikban a gyilkosunk, Hakan, a harmadikban Lacke és Virginia, aztán pedig Tommy.  És persze néha felbukkan Johny is.  És mi közös bennük? Egy környezetben élnek, ismerik is egymást,  de így is, minden szálban más a főhős. Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető, kicsit jobban kifejtem. Szóval, vegyük a főfőhőst, Oscart. Például az ő szemszögéből Lacke csak egy trotli, viszont Lacke szemszögéből Oscar csak egy kisfiú, nem a főfőhős Röviden összefoglalva: az ember a saját életében saját maga a főhős, a többiek mellékszereplők. A könyvben ezt gyönyörűen végig lehet követni, ettől realisztikus – ami igen csak furcsa egy horror könyvben. De szerintem a regény részben társadalomkritika is. Másrészt egy a könyv naturalisztikus is – igen erősen naturalisztikus. Az író nem ijed meg egy sósavtól szétmart arc leírásától, sem pedig egy bőrbeteg hámleválásától. Ezzel a két eszközzel egész jól meg lehetett ismerni  Blackeberg világát. Mindenhol vannak alkoholisták, akik hát büdösek is tudnak lenni, tolvajok, akik akár kisgyerek is lehetnek, gyilkosok, akik egész lecsúszottan nézhetnek ki, bugyuta pap rendőrök, szipus gyerkőcök és kövér kiközösítettek is. És a regény főszála leginkább ezzel foglalkozik. Két, kiközösített gyermek egyre jobban elmélyülő kapcsolatával.

Még mit lehetne mondani… A szereplők nem tartoznak a szeretni való kategóriába, inkább a sajnálni valóba. Hakant a szörnyű vége és fanatizmusa miatt szánni való, Tommy és Johnny a családi hátterük miatt, Virginia és Lacke azért, mert nem lehettek egymásé, Oscart és Elit kitaszítottság miatt sajnáljuk. Mindenkinek van egy szomorú, egy árny és egy jó oldala – de a valóéletben is így van ez. Csak mindenkiben más az arány.
Még a fordításra térnék ki. Többé-kevésbé tetszett, de két dolog nagyon, nagyon zavart. Egyik maga a cím: Hívj be!. Szerintem a film (amire mindjárt kitérek) cím fordítása sokkal jobban a hangzik, az Engedj be! Másik, ami zavaró volt a fordításban, a celeb szó.  Egyszerűen utálom ezt a szót, szerintem nem kellett volna egy műfordításban erőltetni.
És még mielőtt áttérnék a filmre, kitérek a címre is. Ugyanis egészen metaforikus, aminek jelentésére kb. a könyv közepén jöhetünk rá. Nem szeretném nagyon lelőni a poént, de… muszáj. Szóval, poénlövés következik! A Hívj be a könyv szerint arra vonatkozik, hogy mielőtt egy vámpír belép egy helyiségbe, engedélyt kell kérnie. De szerintem ez nem merül ki ebben, a cím utal Oscarra és Elire. Kérdés, hogy Oscar képes-e elfogadni a barátját úgy, ahogy van, képes-e beengedni a saját életébe. Ezennel vége szakadt a lövöldözésnek.

Mivel film feldogozásról beszélünk, természetes, hogy sokban eltér az eredetitől (sokan elfelejtik, hogy a könyv és a film teljesen két médium, sose fogja a kettő egymást fedni). Az Engedj be! filmből kimaradt például Tommy  ( ha jól emlékszem, magát Tommyt is kihagyták) és Johnny szála, Eli háttértörténete, Hakan ööm… élőhalottként való ámokfutása (enyhén kifejezve magam), Oscar pedig egy vékony kisfiúként jelenik meg, pedig igazából kövér, de azért többé-kevésbé tartotta magát a film is a balzaci “az ember a saját életében saját maga a főszereplő” sémához és persze a történethez is. És amit még imádtam az egészben, az a sötét hangulat. A beállítások, a megvilágítás… csillagos ötös. *.*

És akkor ööö… a végére értem. Lehet, kicsit csapongóak a gondolataim, de átfogóan beszélni erről a könyvről elég nehéz. Rengeteg mindenre érdemes kitérni és rengeteg mindenen el lehet benne mélázni. Remek könyv, megdolgoztatja az agyat, leköti az ember érdeklődését, megforgatja a gyomrot, és kicsit toleránssá is tesz másokkal szemben. És felnőtteknek való a felsoroltak miatt. Ahogy eddig olvastam blogos véleményeket a könyvről, nem mindenkinek esett le igazán a mondanivalója – csak egy “húúúdejó” vagy épp “fúúúúújdeundorító” regénynek fogták fel. Pedig sokkal több minden rejlik mögötte. Csak olvasni kell a sorok mögött.

A könyv az undorító dolgokkal és a szereplők halálával együtt is 10/10 szerintem, a film 10/8 (azért kicsit csapongóak voltak azok a szálak).  Akiknek erős a gyomruk, meg akarnak ismerni egy kicsit más vámpír szemléletet, egy különös kapcsolatról és egyéb olyan dolgokról olvasnának, amikről általában nem veszünk tudomást, azoknak érdemes beengedni Hívj be!-t otthoni könyvtárukba. Akik nem szeretnek vámpírokról, pedofilokról, gyilkosságról és egyéb “fincsi” témákról olvasni, azoknak szigorúak kerülendő mű.