Antigané

Lynne Ramsey Patkányfogó című filmjét könnyen ítélhetnénk egy tipikus művészfilmnek, hisz a műfaj jellemzői (pl. amatőr színészek, hosszú snittek) mind megtalálhatóak a műben. Az átlag filmnézőnek emiatt "öncélú művészkedésnek" tetszhet. Szerintem többről szól.

Van egy érzékeny hangulata az egésznek. A környezet és a kevésbé élénk színek depresszívé teszik a filmet, de mégis valami érzékenységet is sugároznak a jelenetek. A néhol álomszerű, néhol abszurd jelenetek (pl. a holdas) segítenek megérteni az alaptémát, az emberek helyzetét, a sajátos kilátástalanságukat. Erre persze a cím is utal: patkányfogó, azaz a munkás osztály tagjai csapdába estek saját sorsukban, melyből nem tudnak sehogy sem kiszabadulni. Hogy lehetséges-e a szabadulás? Az igazából a film megnézése után sem tiszta.

Az összhatáshoz sokat hozzátesznek az amatőr színészek is. Az egymás közötti interakciók, a ritka szóváltások valahogy emberivé teszik az egész történetet és teljesen érhető minden verbális szinten is. Rengeteg jó jelenet van, ami ehhez kapcsolódik. Például James és Margaret Anne fürdős vagy alvós jelenete, de a szülők párhuzamos táncoló jelenete is hozzátartozik az atmoszféra teremtéshez. Ezek a mozzanatok teljesen jól mutatják be azt is, hogy az embereknek pusztán szeretetre van szükségük, bármilyen helyzetben is élnek, vagy egyszerűbben mondva karaktertől függetlenül. Az erőszakos apa és a kívülálló lány ugyanúgy vágyik szeretetre, akár egy jobban konszolidált ember. Ilyen egyszerű, de mélyen beágyazott emberi mozgatóerőt szerintem kevés rendező képes ilyen jól reprezentálni. 

Lehetne hosszan értekezni a Patkányfogóról. Érdemes többszöri megnézésre is, mert mindig elgondolkodtat, eszedbe juttat valamit. Nagyon is egyedi stílusú, nem volt hiába a Bafta 2000-ben a rendezőnek az Év felfedezettje kategóriában. Egyszerre emberi és embertelen, depresszív és szerettet teljes a mű. Első megnézés után 8/10 mindenképpen, sajnos a nehezen érthető akcentus rontott az élményen és nehéz volt követni egyes részeit a történetnek (pl. ki kinek a mije). De hiszem, hogy egy feliratos újranézés után 9-10 körüli pontszámot is megérhet a Patkányfogó. Továbbá egy jó kedvcsináló Lynne Ramsay további filmjeihez. 

A kultfilmekkel mindig az a baj, hogy nagyok az elvárások velük szemben. Státuszukat kiérdemlik mindenképpen, hiszen valami újat mutatnak fel, valami korszakalkotót. Viszont attól, hogy valami újat mutattak meg, tudnak jó műként működnie? Kegyetlen játékoknál mi is a helyzet?

Még a mai tinédzser filmektől is eltér a Kegyetlen játékok - a Gossip Girl egyfajta elődjének is tekinthető témáját illetően, hiszen tinédzserek között intrikák a téma egy szokatlan környezetben (gazdagéknál). Kicsit túllép a tinédzser problémák feszegetésén, és egy komolyabb témát jelenít meg a film: képes-e valaki érzelmi alapú szerelemre vagy csak a testire? Ez nem csak tinédzserkorban kérdés, hanem felnőttek között is (van, aki sosem érik meg rá). Továbbá nem találhatóak meg a szokásos tinifilm archetípusok se, sem pedig a sablonos helyszínek (pl. gimnázium). A történet leginkább a családi birtokon játszódik, az iskolai közeg csak áttételesen jelenik meg - nagy helyszínváltások nincsenek is. Végül érdemes még megemlíteni, hogy a szexualitást is szabadosabban kezeli, mint más filmek a műfajban. Aztán az sem elhanyagolandó, hogy tehetséges színészek játszanak a Kegyetlen játékokban. Sarah Michelle Gellar olyan fantasztikusan játssza az intrika királynőt, hogy megjelenésének első percétől gyűlölni lehetett (persze előtte minket is becsapott), miközben a háttérben ott volt a sajnálandó lány is. Hasonlóan jól játszik Ryan Philippe is az ügyeletes nőfaló szerepében. Reese Witherspoon aranyos ebben a korai szerepében, de kevésbé hangsúlyos a főszereplők mellett. Utoljára pedig a zene: Placebo, The Verve - többet nem is kell mondani. 

Összességében rengeteg újat, frissítő vonást vonultat fel a Kegyetlen játékok a tinédzserfilmek világában és hanyagolja a bevett klíséket. Viszont a cselekményvezetésben valami nem igen működik jól. A bevezetés frappáns, rögtön beránt az intrikás mostohatestvérek világába. A fogadás után viszont valahogy érdektelenné válik a történet, megjelenik kicsit a sablonosság (főleg Annette és Sebastian párosnál), majd jön egy elég nyakatekerten és erőltetteten megvalósított rész, majd végül az ütős vég, ami visszahozza a történet színvonalát. Kár, hogy nem igen tud jól működni a cselekmény, pedig potenciál rengeteg van a filmben, ki is van használva bőven, s ez értékelendő - 7/10 a film, hisz azért látni kell, hisz kultfilm, a műfajában kiemelkedő, de nem feltétlen a történetért érdemes elővenni. 

A Harcosok klubját Mira ajánlotta nekem. Ízlésében bízva ültem neki a filmnek, semmilyen elvárásaim nem voltak, csak valami katartikus filmre vágytam. Megkaptam.

Tartalom:

"Amerika nagyvárosainak pincéiben egy titkos szervezet működik: ha egy éjjel az utca összes nyilvános telefonja összetörik, ők jártak ott; ha egy köztéri szobor óriás fémgömbje legurul talapzatáról, és szétrombol egy gyorsétkezdét, az az ő művük; ha egy elegáns bank parkolójának összes autóját rettentően összerondítják a galambok - az sem véletlen. Vigyáznak a leveleinkre, átveszik telefonüzeneteinket, kísérnek az utcán: és még csak készülnek a végső dobásra: a nagy bummra... Pedig az egészet csak két túlzottan unatkozó jóbarát találta ki: azzal kezdték, hogy rájöttek, nincs jobb stresszoldó, mint ha alaposan megverik egymást. Pofonokat adni jó. Pofonokat kapni jó. Számukra ez a boldog élet szabálya.

A történetet egy jól szituált, de cinikus és kiábrándult fiatalember meséli el. Nevét nem tudjuk, néha Jacknek (Edward Norton) hívja magát. Önismereti terápiás csoportokba jár, mégsem kerül közelebb valódi énjéhez és embertársaihoz. Véletlenül összeismerkedik Tylerrel (Brad Pitt), akiben felfedezi hiányzó tulajdonságait. Tyler egy különös, titkos társaság megalapításával próbál megszállottan úrrá lenni a világ káoszán. A Harcosok Klubjának híre hamar elterjed a túl hamar meggazdagodott menedzser nemzedék tagjai között, akik egyre intenzívebb élményekre várnak. Az egyetlen, aki a két rokonlélek közé ékelődik, egy nő. Marla (Helena Bonham Carter) kétségbe vonja Tyler erőltetetten férfias ideológiáját."

 Forrás: Port.hu


Meglehetősen tetszett ez a film. Fincher tökéletesen felmondta a leckét. A történet fokozatosan bontakozik ki, a nagy csattanóra végig láthatóak utalások, melyek csak az elbeszélés végén nyernek értelmet. A figyelmet végig fent tartja a cselekmény, továbbá bármi érdekes tud itt lenni: akár a repülőzés vagy a csoportterápiák. A párbeszédeket nagyon tudtam élvezni, de persze leginkább azt, ahogyan Fincher végig becsapta a nézőket és persze a főhőst is.
A Harcosok klubjában előjön a fogyasztói társadalom kritikája is. Napjainkban (2011) nem mond sok újdonságot, de valószínűleg a bemutató évben (1999, itthon 2000) elég hatásos lehetett. Bele lehet unni, elfáradni, lelkiekben elsorvadni, de fellázadni ellene ilyen módon, ahogyan a filmben, szabad-e? Érdemes elgondolkodni rajta.
Összefoglalva egy jó film, főleg az amerikai közízlésnek (nem is csoda, hogy jelölve volt Oscarra). A történetnek egyedül a végével van bajom: az, hogy eléggé beleerőltették a happy endet. A film végére egy eléggé drámai helyzet alakult ki, rossz döntés volt úgy megoldani, ahogyan végül meglett.


A kivitelezésre nem igen lehet panasz. Hiába több, mint tíz éves a film, a filmestrükkök nem annyira koptak meg, mint mondjuk az első Harry Potternél, A vágások és az aláfestőzene mindenképpen David Fincher munkásságára utal, ez kétségtelen.
Igazán kellemessé a színészi játék teszi. Például Brad Pitt játékát itt különösen élveztem, nem hittem volna, hogy ilyet is tud (az eddigi látott filmjei alapján). Edward Norton olyan volt, mint más szerepeiben, Carternek pedig ez a szerep különösen jól állt, ez a szakadt nő figura.

Ahogy fentebb is kijelentettem, a Harcosok klubja egy remek film, olyasmi, ami mindig ott van az Oscar-gálán. Az erőltetett lezárástól eltekintve tetszett, érdemes lesz máskor is megnézni. 9/10-es pontszámot érdemel.