Antigané: American gods

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: American gods. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

Chibi Zsó június 22, 2017 0 Comments

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból.

Tartalom:

"Egy frissen szabadult fegyenc, Shadow találkozik egy rejtélyes férfival, aki csak Szerdának nevezi magát és meglepő módon többet tud a múltjáról, mint ő maga."

Forrás: Snitt

Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár ~~zárójelben~~ megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?

Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).

Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

2017. február 1., szerda

Freud imádná

Chibi Zsó február 01, 2017 0 Comments

Az egyik kedvenc SFF íróm Neil Gaiman, akinek a műveihez számos gimnazista és fiatal egyetemista kori emlékem fűződik. A Molyon a Soseholhoz írt értékelésben már kifejtettem, hogy rendszeresen jártam a megyei könyvtárba az író regényeiért és novellásköteteiért, egyszerűen kellett az az érzés, amit a művei adtak. Misztikusság keverve némi elborultsággal. Valamilyen oknál fogva ebből a nagy lelkesedésből egyetlen regény maradt eddig, a Bram Stoker, Hugo -és Nebula-díjas Amerikai istenek. A regényt gólya koromban már beszereztem, így érthetetlen, hogy miért tartott nagyjából öt évig eljutni az olvasásig, de a közelgő Starz sorozat és a lassan kialakuló hype rávett végre arra, hogy mindent félretegyek és elolvassam a nagy művet.

Tartalom:

"Szörnyű vihar közeledik… Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát."

Forrás: Moly

Két novellás kötetet (Tükör és füst, Felkavaró tartalom) és a non fiction Kilátás az erkélyrőlt leszámítva nagyjából mindent olvastam Gaimantől, és ennek fényében úgy érezem, az Amerikai istenekben az író egy teljesen másik oldala bontakozott ki. A Csillagpor és a Sosehol miatt nekem inkább egy nagy mesélőként élt Gaiman a fejemben, aki a mesélés művészetét némi angol fanyar humorral és sajátos megjegyzéseivel tarkítja. Valamennyire ez a mesélő alak itt is jelen volt, de nem ez volt a főhang. Az Amerikai isteneket kicsit talán a Coraline-hoz tudom hasonlítani: mindkettőben nagy szerephez jut a tudatalatti. Mindkét könyv esetében beszélhetünk egyfajta pszichológiai utazásról. Coraline önfelfedezése a másik világon és a Másik anyán keresztül jelenik meg (ehhez érdemes megnézni az egészet Freud "A kísérteties" című írását vagy David Rudd "An eye for an I: NeilGaiman’s Coraline and the Questions of identity" esszéjét), addig itt az ősi istenek adják meg ezt az érzést. Árnyék, az ide-oda sodródó főhősünk Szerda alkalmazottjaként számtalan alakkal találkozik, akik hellyel-közzel az ő pszichológiai utazásának a részesei. Legfontosabb alakja az utazásnak talán Laura, aki a múltat szimbolizálja Árnyék számára, de gyakran kerül álmok hatása alá is, melyek - legalábbis én mindig így éreztem olvasás közben - egy misztikus, meghatározhatatlan korú világba viszi emberünket. A belsőjével vívott harcaira az álombéli síkon kerül sor: gondoljunk csak a bivalyfejű istennel folytatott párbeszédekre, a földön való átjutás nehézségeire, vagy a Szív megmérettetésére, de a virrasztásos jelenet is érdekes lehet ebből a szempontból.

Az álmokhoz kapcsolódik az Amerikai istenek másik erőssége is. Az álmoknál és az istenekhez kapcsolódó rövid anekdottáknál is azt éreztem, hogy olyan helyeken járunk, ami nem a mi tudatunkkal felfogható, és ezeken a helyeken ott rejtőznek az élet nagy kérdéseire a válaszok. Természetesen Gaiman nem ilyen jellegű dolgokra fókuszál a regényben, inkább a cselekményre, de ez az elfeledett időkbe visszanyúló ősi atmoszféra teljesen rányomja bélyegét a könyvre. Ennek köszönhetően a felsorakoztatott skandináv, szláv, egyiptomi és egyéb istenek többé-kevésbé úgy lettek ábrázolva, ahogyan mi képzelhettük őket. Utóbbival kapcsolatban behoz egy érdekes filozófiai gondolatot is Gaiman (a dolgok csak akkor léteznek, ha tudomást szerzünk a létezésükről).

Természetesen nemcsak pszichológiai vagy filozófiai olvasat lehetséges, olvashatjuk Gaiman regényét akár a külső szemlélő kritikájaként (Gaiman britként írt az amerikai társadalomról) tekinthetünk rá. Viszont ami nekem régi rajongóként fontosabb volt az Amerikai isteneknél, hogy pár csalódás után (pl. A temető könyve, Köztesvilág) megint megtapasztalhattam azt, amiért az egyik kedvenc írómmá vált ez a bolond angol. Egy történet tele kulturális különlegességekkel, az irodalmár lelkemet megmozgató írói bravúrokkal és különböző olvasatokkal, de ami most leginkább kellett az az izgalom volt. Minden könyvmoly tudja, melyikre gondolok: ami arra késztet, hogy leragadó szemekkel is, de még egy fejezetet elolvass. 9,5/10, mert nehéz volt kicsit a szürreális Gaimanbe belerázódni a regény legelején, de ezen kívül mindent megkaptam, amit elvártam tőle.