Antigané: Hugh Grant

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hugh Grant. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. szeptember 3., csütörtök

Az U.N.C.L.E. embere

Chibi Zsó szeptember 03, 2015 0 Comments

Talán elszóltam magam a Kingsmannél? Mégis menők a kémek, legalábbis így tűnik most. Novemberre érkezik például az új James Bond film, a Spectre, augusztus végétől pedig megnézhető Guy Ritchie legújabb filmje, Az U.N.C.L.E. embere, aminek a főszereplői szintén kémek. Bármiféle trendek is vannak most Hollywoodban, a Sherlock Holmes és a Blöff iránti szeretet hajtott a moziba az új Ritchie filmre. Utólag köszönöm Antalnak, hogy megnézte velem az Uncle-t.

Tartalom:

"A hidegháború csak átverés volt. Jól tudják ezt az U.N.C.L.E nevű titkos kémszervezet alkalmazottai, akik, ha kell, szívesen együttműködnek orosz kémtársaikkal. Napoleon Solo (Henry Cavill), a cég egyik legjobb embere is kénytelen közösen bevetésre indulni Ilja Kurjakinnal (Armie Hammer), mert mindketten jól tudják: az igazi veszély egészen máshonnan fenyeget. Egy nemzetközi bűnszövetkezet őrült tervvel próbálja káoszba taszítani a világot. Minél jobban el akarják terjeszteni a nukleáris technológiát, mert abban reménykednek, hogy ha folytatódik az atomfegyverek terjedése, a törékeny erőegyensúly felborul, és kitör a III. világháború. A párosnak csupán egyetlen nyom áll rendelkezésre: egy eltűnt német tudós lánya. Az ő segítségével talán behatolhatnak a bűnszervezetbe."

Forrás: Port

Lehet, hogy nekem alacsony az ingerküszöböm (a Port-on például nagyon rossz kritikákat kapott a film és az USA-ban se épp egy box office hit), de sok kivetnivalót én nem találtam ebben az alkotásban. A filmje egy a 60-as években futott, itthon nem ismert amerikai sorozat, a The man from UNCLE egyfajta remake-je, aminek Ritchie igyekszik visszaadni a hangulatát. Hidegháborús környezet, Trabant, tipikus szovjet és amerikai kütyük: néhány példa a díszletből, amivel sikerül megidézni az eredeti történetet és egy retró stílust kölcsönözni az egész sztorinak. A dolog csak fokozódik a film második részében, amikor a történet átkerül Olaszországba. Előkerülnek a stílusos ruhák, klasszikus európai épületek és a korhoz illő, autentikus olasz zene: ezek által nekem még inkább az az érzésem lett, hogy Ritchie megidézte a klasszikus akciófilmeket. Emellett pedig olyan filmes megoldásokat is láthattunk (pl. akciójeleneteknél a jelenetet több képkockára osztották), melyek a régebbi idők mozijait idézik. Ezekkel az ügyes stílusidézésekkel remek atmoszféra teremtődött, és ezzel egy nagyon emlékezetes, stílusos összképet kapunk, amit öröm nézni, mindenféle modernebb elem nélkül is.

Persze számos más értéke van a filmnek a külsőn kívül, melyek közül szerintem kiemelendő a két főhős, Solo és Kuryakin viszonya. A szereplők közötti rivalizálás egy gyakorlott filmnézőnek nem jelenthet meglepetést, de itt a két férfi összeszokása, végül egymás partnerének érése fokozatosan fel volt építve, így hihetőnek tűnt az egész. Ennek a kémiának a működése azért is sarkalatos, mert a két ügynöknek nagyon is ellentétes karaktere. Az egyik amerikai, a másik szovjet, ami már alapból egyfajta ellenségeskedést szül a hidegháborús helyzet végett, de az erkölcsi normák (Solo tolvaj, Kuryakinnak pedig fontos az igazság, a becsület) és mentalitás terén (Solo sokkal lazább, Kuryakin pedig szinte mindent túl komolyan vesz) is teljes ellentétei egymásnak. De ahogy írtam feljebb is, az éles ellentéteket sikerült áthidalni.

Még számos jelenetet lehetne kiemelni (pl. Solo szendvics evését :)), amik emlékezetesek, de talán a két említett tulajdonság (a szereplők bemutatása és a hangulatteremtés) az, ami igazán kiemelkedő Az U.N.C.L.E. emberében. A történetre sincs baj, kellően fordulatos, az izgalom jól van adagolva és némi idő a szereplőkre is jut, bár az edzettebb filmnézők nem feltétlen nézik el a klíséket. A szubjektív véleményem viszont az, hogy élvezhető a film minden retróságával és klíséjével együtt, így 10/10. Nem volt komoly kivetnivaló benne.

2014. december 23., kedd

I feel it in my fingers

Chibi Zsó december 23, 2014 0 Comments

Aki minden karácsonyi időszakban végigkíséri a televízió kínálatát, szinte ugyanazokkal az örökzöld darabokkal találkozhat: Reszkessetek betörők, Richie Rich, Télapu, bármilyen családi rajzfilm, és természetesen az Igazából szerelem. Valószínűleg a blogolvasói közül rengetegen látták már a filmet, azonban én egy nagy hiányosságomat pótoltam be a közelgő ünnepek alatt és ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani most.

Tartalom:

"A történet mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki. Szenteste romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel, mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen."

Forrás: Port

A filmet lassan már tizenegy éve mutatták be, népszerűségéből azonban a mai napig sem vesztett. Mi is lehet Richard Curtis alkotásának a titka? Nagyon is egyszerű a megoldás az üzenetben rejlik, ami teljesen kézen fekvő is: a szeretet/szerelem. Ahogy a leírásból is kiderül, a film egy tematikát követ: nagyjából hat fő páros karácsony előtti életébe nyerhetünk betekintést. Szinte minden korosztály és társadalmi osztály is képviselteti magát a történetben: találkozunk iskoláskorú fiúval, húszaséveiben járó férfival, családanyával, odaadó nővérrel, íróval, titkárnővel, irodafőnökkel és magával a miniszterelnökkel is. A válogatás valószínűleg tudatos volt, hisz egy ilyen színes szereplőgárdával lehet leginkább bemutatni azt, hogy a szeretet és a szerelem (itt főleg utóbbi) mennyi embert elér, mennyire természetes velejárója életünknek. Viszont ez a nyilvánvaló üzenet olyan ügyesen, bájosan és szórakoztatóan van csomagolva a különböző történetekbe, hogy szinte fel sem tűnik.

Még érdemes kitérni magára a történetre is. Őszintén, teljes rejtély számomra, hogy miként és hogyan is, de az Igazából szerelem képes teljesen beszippantani. A cselekmény, ha szigorúak vagyunk, nagyon is egyszerű: emberek egymásba szeretnek és karácsony alkalmával próbálják érzéseiket kifejezésre juttatni. Azonban ahogyan az üzenet csomagolásánál sem, az egyszerű történet tálalása sem nézhet ki akárhogyan. Először is itt vannak a színészek, akiket feltehetőleg nem csak marketing és nézőcsalogatás miatt kértek fel szerepelni. A romantikus filmekből már jól ismert jeleneteknél is (pl. Karen rátalál a nyakláncra, de karácsonykor derül ki, hogy nem ő neki lett szánva) olyan erős a színészi játék, hogy az adott momentum teljesen valóságos lesz, átélhető. Ez a film képes könnyeket csalni a szemünkbe, megdobogtatni a szívünket, megmelengeti keblünket. Ezek az erős alakítások viszik előre a cselekményt, felejtetnek el velünk mindent és engednek közel az emberi szerelemhez.

A színészi játékon kívül Curtis nagyon meghatározó hangulatot teremt. Más romantikus filmekhez hasonlóan az Igazából szerelemben is elmaradhatatlan a hó, a karácsonyi fények és zenék, de leginkább az apró, de szellemes ötletek dobják fel igazán a jeleneteket és a hangulatot is. Ott van például Billy Nighy által megformált leélt életű énekes vagy Hugh Grant már ikonikussá vált tánca. Ezek az apróságok az amúgy érzelem gazdag filmbe humort és jó érzést csempésznek.

Igazából rengeteg erényét lehetne dicsérni a filmnek. Richard Curtis képes volt valami olyan recepttel előállni 2003-ban karácsonyra, amely szinte minden emberi szívet megérint humorával és mélyebb érzéseivel, kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Számomra az Igazából szerelem tökéletes ünnepi alkotás, amely képes ráhangolni a karácsonyra: 10/10.

Ezzel a bejegyzéssel pedig szeretnék nagyon boldog karácsonyt is kívánni minden kedves olvasómnak! :)

# 2003 # Alan Rickman

2013. április 16., kedd

From womb to tomb we are bound to others

Chibi Zsó április 16, 2013 2 Comments

Különös sorsot járt be a film: rengeteg beleölt pénzt végül a bukásért, és még egy Oscar-jelölésre sem méltatták. Valóban ilyen vacak lenne a Felhőatlasz vagy csak a közönség nem nőtt még fel egy ilyen alkotáshoz? A film elég megosztó, érdemes alaposan körbejárni a kérdést. Mellesleg, a filmet Joci ajánlotta, neki köszönöm utólag is.

Tartalom:

"Hogyan hatnak egymásra az emberi életek, a tettek és azok következményei a múltból kiindulva a jelenen át egészen a jövőig? Minden mindennel összefügg? Akció, rejtély és romantika szövi át a történetet, melyben egy gyilkos hőssé alakul át, egy egyszerű jótett pedig forradalmat inspirál a távoli jövőben."

Forrás: Port

A Pillangóhatás óta tudjuk, hogy a legkisebb dolgok is nagy változásokat eredményezhetnek. Új így nincs a nap alatt a Felhőatlaszban se. Amivel viszont mégis más, mint az elődje, hogy a kis változás itt évszázadokon át ívelő változásokat okozhat: szóval a környezet nem egyéni síkon, hanem univerzális szinten van. És ezzel a lépéssel invitálja a film a nézőt egy különös utazásra. Több lélek vándorlását követhetjük nyomon különböző idősíkokban, különböző történetekben - ezek akár külön filmként is megállnák a helyüket. De vannak rejtett kapcsok a különböző lelkek között, amelyek mégis egy egésszé kötik össze. Valami erőt sejtet minden történés mögött, aminek hatása van ezekre a lelkekre. Régi, de romantikus elgondolás, de univerzális szinten mindenképpen megnyerő és elgondolkodtató.

A koncepció nem mindennapi, már csak az a kérdés, hogy a kivitelezés milyen lett. Lehetett volna jobb is. A készítők versenyt futottak az idővel, és ez erősen érezhető is volt. Hiába a három órás játékidő, bizony kevés volt ez is ennyi történet teljes felvázolásához. Egyes részek nagyon jól működtek (mint például SonMi története vagy Zachy része), mások viszont érdektelenek maradtak, pedig ha az alapkoncepcióra figyelünk, akkor mindegyik történetnek ugyanolyan fontosságúnak kellett volna lennie. Viszont rengeteg másra figyeltek a készítők. A Felhőatlasz egyik említésre méltó része a kivitelezésben a sminkelés. Igazi tehetség lehet az az illető, aki képes színészeket úgy átmaszkírozni, hogy egy jellegzetes szemöldök felhúzásból lehessen felismerni. Tehetséges az a sminkes, aki képes egy ázsiai nőt európaivá maszkírozni és fordítva. És ha már ezt említettem, ki kell emelni, hogy tehetséges színészeket választottak a szerepekre. Tom Hanks hat különböző figurát kelt életre, Halle Berry igaz csak kettőt, de szintén teljesen különböző figurákat játszik. Ahogy egy nézőnek is nehéz összebarátkoznia a váltakozó jelenetek során a szereplők, úgy a színésznek is egyik bőrbe bújni a másik után.

A Felhőatlaszt mindenképpen érdemes megnézni többször (ha van türelme hozzá az embernek), mert mindig újabb és újabb dolgot fedezhetünk fel benne. Nem tökéletes a kivitelezés, de kísérletnek mindenképpen kiváló, és remélhetőleg, később a közízlés is megérik ahhoz, hogy megértse ezt az összetettséget, hogy így hasonló és jobban kidolgozott művek születhessenek meg. Ez most 8/10-es, de azért mindenképpen érdemes legalább egyszer nekiülni, és kutatni univerzális létünk rejtelmeit.