Antigané: Je suis snob

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Je suis snob. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 12., vasárnap

Az út

Chibi Zsó február 12, 2017 0 Comments

Cormac McCarthy híres regényét a Je suis snob kihívás +1 pontja miatt olvastam el: +1) és csak a legkeményebbeknek: egy könyv, amit egy szabadon választott, megindokolandó, de eddig fel nem sorolt ok miatt nem vennél a kezedbe. Ez a kitalált ok a „megbukott az első oldal teszten” volt, ami nálam annyiból áll, hogy az első oldalt elolvasva próbálom eldönteni, főleg megérzésre, hogy érdemes-e nekem az adott könyvvel próbálkozni. Egyszer átesett egy ilyen teszten Az út is, és a, nem hittem el, hogy nincsenek veszők a szövegben b, olyan sutának tűnt a megfogalmazás.

Tartalom:

"Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják… "

Forrás: Moly

A kihívásnak köszönhetően, kezembe vettem a regényt, túltettem magam az első oldalon, majd nem volt megállás. Párszor meg kellett állni, a lelkem nem bírta azt, ami feltárult ezeken a lapokon. McCarthy talán a legreálisabban, és ezzel a legkegyetlenebbül ábrázolta a poszt-apokaliptikus világot. Ismert, jól berendezett, kényelmes társadalmunk már csak nyomokban található meg a hamu alatt, maguk az emberek pedig fokozatosan felejtik el először kultúrájukat, majd saját magukat is. Utóbbit jól példázza az, hogy McCarthy nem használ neveket, csak nagyon általános elnevezéseket, mint férfi, fiú, öreg ember. Végül csak az ösztönök maradnak és az életben maradásért folytatott harc – ezen próbál felülemelkedni a férfi és a fiú, embernek maradni a maguk korlátjai közt a világ vége után. Ez teszi olyan kegyetlenné a könyvet. Le kell szögezni, hogy a folyamatos vándorlós, úton levés miatt úgy érezhetjük, hogy lassan folyik a cselekmény, sőt sehová se tart, de ez tudja igazán átadni azt a kilátástalanságot, amit apa és fia is átél. De igazából egy molyos értékelésen vagy blogbejegyzésen keresztül ez nem adható vissza. Készítsétek fel a lelketeket és olvassátok el a regényt. A lassan haladó cselekmény ellenére is sok izgalmat és főleg gondolkodni valót tartogat Az út.

Ami pedig az első visszatartó erőt, a stílust illeti: a fordítással nem tudtam megbarátkozni, nagyon sok furcsa vagy zavaró szó volt benne, ami nekem nem tette teljesen gördülékennyé az olvasást. Viszont az eredeti ismerete nélkül nem ítélkeznék a fordítás felett, mert elképzelhető, hogy okkal ilyen a magyar szöveg is, hisz az eredeti is furcsa. Ezért eldöntöttem, hogy egyszer elolvasom angolul a regényt és hogy a továbbiakban McCarthyt angolul olvasok (a következő a No country for old man lesz, szintén híres mű). Viszont akadtak erős mondatok is a magyar fordításban. Egyet idéznék is:

Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat sutogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem.

To sum up: a tartalomért mindenképpen megérte felhagynom az első oldalas teszttel, és azért többé-kevésbé kijöttem a fordítással is, így lesz nálam Az út 9/10.

2016. október 11., kedd

Fanni hagyományai

Chibi Zsó október 11, 2016 0 Comments

Érdekes, nekem kötelezőként kimaradt a Fanni hagyományai és nem saját mulasztás miatt, hanem nem adták fel. Aztán a magyar szakot is kikerültem, így teljesen lemaradtam Fanniról. Viszont élénken emlékeztem róla irodalom óráról és azért, mert magyartanárom említette a könyvet. Azt mondta róla, hogy Fanni csak így van, sír a leveleiben, de nem csinál semmit. Gimisként nem értettem, hogy akkor egyáltalán mitől lehet érdekes ez a könyv, miért része a magyar irodalmi kánonnak? Molyos pályafutásom alatt ez a gondolat pedig csak erősödött bennem. Így választottam be Fannit a Je suis snob kihívás 8. pontjához: egy könyv, ami „az alapműveltség része”*, és így ránézésre nagyon nem érted, hogy hogyan kerülhetett oda.

Tartalom:

"Kármán regényhőse, Fanni nem tud és nem akar lemondani a lelkét, egyéniségét felszabadító, gazdaggá varázsoló szerelemről – az életről kell lemondania. Naplójából, leveleiből ismerjük meg mélabús történetét. Kármán egy, az Uránia szerkesztőihez írott , levélnek álcázott előszóval azt sugallja: Fanni valóban élt. Ma már tudjuk: Fanni leveleit, naplóját – az első igazi magyar regényt – Kármán József írta, s az érzékeny lelkű, szerelme elvesztését túlélni nem képes Fanni: képzelt alak. De nagyon sok hasonló sorsú nemes kisasszony élt akkoriban Magyarországon. Egyetlen vagyonuk a hozományuk. Egyetlen lehetőségük az apjuk választotta férfival házasságra lépni. Szürke élet, reménytelen biztonság…"

Forrás: Moly

Ezúttal kiderült, hogy alaptalan volt az előítéletem, de mindenképpen a megfelelő korban olvastam, egyetemi tanulmányaim után. Van egy Irodalmi nőalakok című órám, amire önszorgalomból bejárok, kicsit a hatása alatt vagyok még, így akaratlanul is ilyen szemszögből olvastam a Fannit. A levelein keresztül nagy vonalakban kapunk egy korrajzot, amiben láthatjuk, milyen korlátok közé is szorul Fanni (hogy utaljak az óra nevére). Emellett sokszor üdítően lázadóak a főhősnő szavai. Sajnos nincs olyan átfogó tudásom magyar irodalomból, de megkockáztatom, hogy a Fanni hagyományai az első olyan regények között van, ami ilyen nyíltan ki mert olyan dolgokat mondani, amiket talán még a mai nap sem illik (pl. szülők kritizálása, a negatív érzelmek felvállalása stb.). Nagy hangsúlyt kapnak az érzelmek, hisz végülis ez egy szentimentalista regény. Mellesleg, ezért mínusz egy csillag Molyon, itt pedig 7-8 közötti pontszám: annak ellenére, hogy szeretek emberi érzelmekről olvasni és ezekben tocsogni, a szentimentalizmus, mint irodalomi irányzat [?] sosem fogott meg. Nem valami szubjektív megközelítés, de a sok sírás és önsajnálat egy idő után nevetségesnek hatott. De szerencsére nem csak ezen van a hangsúly. Sok kritika éri, például, a társadalomat, Fannitól megkapja a magáét érzéketlenségéért. Ezzel szemben a főhősnő vállalja érzéseit (mondjuk ez nem számít forradalminak a regényben, a nőket általában érzelmesnek szokták ábrázolni, 18. században még inkább) és a közösség nemtetszése ellenére is barátkozik a lecsúszott özvegy bárónővel és osztozik fájdalmában, később pedig szerelmesnek mer lenni, nem anyagi érdekből néz magának párt a bálokon.

Mellesleg, ez a lázadás tetszett meg Fanniban. Ahogy írtam, megvannak a maga korlátjai (pl. apja nem engedi együtt lenni Józsival, Fanni pedig „csak” nőként mit is tehetne ez ellen, hisz ebben a korban még az apja uralkodik felette), amiken, ha úgymond tökösebb lenne (azaz vállalná a közösség kirekesztését), át is tudna lépni. De a korlátjai között mozogva is képes lázadni, mégha csak papíron is teszi azt. Mindenesetre, nagyon tetszett ez Fanniban.

Sok minden nem történik a Fanni hagyományaiban, saját korának korlátjai között mozog Fanni és nagyon archaikus a nyelvezete (szerintem érdemes lenne megfontolni a szöveg modernizálását, ha még szeretnék tanítani iskolásoknak ezt), de mindezek ellenére is tetszett, kifejezetten pozitív csalódás. Akit érdekelne egy rövid regény egy a saját korában érdekes főhősnővel, annak ajánlom a Fannit, egyszer érdemes elolvasni: egy erős 7/10.

*Szerintem a magyar műveltségnek mindenképpen része.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
Maga a kihívás a szempontokkal: https://moly.hu/kihivasok/je-suis-snob-ket-ev-eloiteletek-nelkul
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

# 1794 # 303 magyar regény

2016. augusztus 31., szerda

Lolita

Chibi Zsó augusztus 31, 2016 0 Comments

A hírhedt Lolita. Két okból került most előre az olvasási listámon: a, Egyik egyetemi szemináriumon prezentációt tartottam Vladimir Nabokov életéről és így természetesen szóba került órán Lolita is. Pontosan már nem emlékszem, hogy miként is, de az órát tartó tanár mondta, hogy a regény többről szól, mint a pedofília. b, Kiválasztottam a Je suis snob kihívásnál a következő szemponthoz: 11) egy könyv, aminek a témája nem egyezik vagy kimondottan ellenkezik az elveiddel, pl. vallás, összeesküvés-elmélet, természetgyógyászat, politika, az átlagostól eltérő szexualitás stb. A pedofília eléggé átlagostól eltérő szexualitás és nagyon nem egyezik az elveimmel…

Tartalom:

"A Lolita főhőse-elbeszélője, Humbert Humbert, francia születésű irodalomkutató és elvetélt író, akit perverz vágyak gyötörnek. Hányatott múltat hagy maga mögött, s gyanús idegenként kóvályog Amerikában. A javakorabeli férfi jelenét Lolitával, szállásadónője tizenkét éves lányával való találkozása szabja meg. Humbert előbb a gyermek közelébe férkőzik, majd amikor az árvaságra jut, a gondviselője, rabtartója és rabszolgája, kínzója és áldozata lesz. A démonikus viszony hátteréül az ezerszínű és végtelen Amerika szolgál, az óceántól óceánig nyújtózó Újvilág, melyet a duett többszörösen végigutazik, mígnem Quilty, a titokzatos drámaíró elrabolja Lolitát, hogy a maga – Humbertnél nem kevésbé perverz – vágyait élhesse ki rajta. A szerelmétől, léte értelmétől megfosztott Humbert végül fölleli és megöli ellenség-hasonmását. "

Forrás: Moly

A regény olvasása közben sok véleményt is elolvastam és a rengeteg különböző értelmezés csak abban erősített meg, hogy Nabokov egy zseni, hogy ennyi jelentésréteget képes egy szövegnek adni, de ami a Lolita esetében fontosabb megállapítás, hogy az író nagyon jól ismeri az emberi kapcsolatokat, de leginkább magukat az embereket. Mi is van a Lolitában? Van egy önmagával örökké küzdő ember, akin végül mindig felülkerekedik saját démoni énje. Ez Humbert. Egy szeretetre éhes művész, akit őrültbe kergetnek saját képzelgései és fojtogató féltékenysége, de képtelen tisztán látni önzőségétől – csak nagyon későn tisztul ki a tekintete.

Aztán itt egy saját szexualitásának teljes tudatában lévő lány, aki mélyen úgy érzi, igazán senki se szereti és sehová sem tartozik, nem találja helyét a világban. A kettejük megismerkedéséből, majd viszonyából pedig a lelki bántalmazó párkapcsolat tökéletes példája bontakozik ki: felhőtlen boldogsággal indul, majd emberi játszmákba csap át. Egyik fél saját ideáiért és szenvedélyért küzd, a másik egy jobb élet reményében. Természetesen a maga eszközeivel.

Nabokov könyve nem a pedolífiáról, és nem is egy felnőtt férfi és egy gyermeklány szerelméről szól, hanem sokkal inkább rólunk és kapcsolatainkról. Igaz, elveimmel teljesen összeegyezhetetlen a pedofília, de mégis sokszor ebben a furcsa kapcsolatban ráismertem saját, normális kapcsolatainkban is használt módszerekre és érzelmekre. Ennek a dolognak az ilyen szintű ábrázolása rémít meg igazán ebben a regényben – de valahol ez a zsenialitása is. Többet nem tudok hozzátenni.

Még pár szó a nyelvezetéről, hiszen ezt a Je suis snob könyvet kivételesen angolul olvastam (teszteltem, hol áll a nyelvtudásom): Nabokov gyönyörűen ír, de végig az volt az érzésem, hogy direkt kikereste a legritkább angol szavakat a szótárból (egyetemi emlékeimből rémlik, hogy ilyet ténylegesen csinált is Nabokov). Ja, és szeretném tudni, milyen szótárból, mert jó pár szó az enyémben nem volt bent! Csak hogy bátorítsak másokat is az angol változatra, 50 oldal után bele lehet azért szokni ebbe a nyelvezetbe, később csak a leírásoknál akadnak még túl választékos kifejezések. De a történet cselekményét és mondanivalóját komolyabban nem befolyásolja.

Összességében megérte elolvasni a Lolitát. Egy-egy rész kicsit unalmasabb volt, főleg Humbert és Dolly utazásai során, de ettől eltekintve ez egy fantasztikus regény, 9/10-et mindenképpen megér. Azt mondom, merjétek olvasni!

# 1001 könyv # angol

2016. augusztus 22., hétfő

A villámtolvaj

Chibi Zsó augusztus 22, 2016 0 Comments

Van nekem egy olyan kihívásom, hogy Je suis snob és arra olvastam el A villámtolvajt, hogy teljesítsem a kihívás ötödik pontját: "egy túl népszerű, igazi sikerkönyv, amiről meg vagy győződve, hogy amit ennyien szeretnek, az nyilván nem lehet jó." Gondoltam, hátha tévedek. Amúgy egy ismerősöm, akivel megszakadt már az ismeretség van oda ezért a sorozatért, ő ösztönzött kicsit.

A könyv elolvasása után úgy érzem, hogy csak kicsit tévedtem…

Tartalom:

"A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?

Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon."

Forrás: Moly

Kezdjük először a pozitív részekkel, hogy ne érjen el engem Zeusz villáma. Először is nagyon olvasmányos a regény, Percy karakterét pedig kifejezetten szerettem. Maga a figura a kívülállóságával bármelyik hasonló korú gyerek tökéletesen tud azonosulni vele. Ami miatt én is tudtam szeretni Percyt, az a humora és a kicsit nihilista hozzáállása (emiatt Holdenre, a Zabhegyező főhősére emlékeztetett kicsit). Eleve fantasztikus ötlet úgy kezdeni a történetet, hogy nahát ebből egy betű sem igaz, de azért írok nektek.

Azonban hiába a jó kezdés és a szimpatikus béna, de később hőssé érő főszereplő, teljesen elégedett nem vagyok. Számomra nagyon klísés, talán a legvégén jövő két fordulat lepett meg igazán (lehet túl sokat olvasok, azért). Másrészt nagyon gyorsan olvasható a regény, de ez a minden fejezet egy szörny és összecsapás egy idő után nagyon fárasztóvá tette az olvasást. Aztán maga az alapötlet is hosszútávon izzadtságszagú és a modernizált istenek miatt sokszor Gaiman művei ugrottak be inkább (Anansi fiúk, mert azt olvastam, meg valószínűleg az Amerikai istenek is hasonló), így eredetinek semmiképpen sem éreztem ezt az egész görög istenek a mai világban koncepciót. Abba pedig nem is szeretnék belemenni, hogy mennyire ellenszenves volt ez az amerika központúság a történetben... Az USA a kultúra központja, na persze...

Még kicsit visszakapcsolnék a kiszámíthatóságra: ha valaki ismeri a görög mitológiát, akkor még könnyebben ki tudja sakkozni, hogy mi mögött ki áll.

Kanyarodjunk vissza az istenek az USA-ban vonalhoz. Egy csomó kérdés felmerül bennem ezzel kapcsolatban. Például miért adaptálják a görög istenek a modern dolgokat? Nekem annyira nem játsszik össze ez az ősi természetükkel. És bőven vannak még ilyen, az egész Percy Jackson-világgal kapcsolatos dolgok, amik nincsenek kifejtve a könyvben, vagy maximum két szóváltás közt van lezavarva. Hát köszi.

Végül pár szó a mellékszereplőkről. Szegények elég bárgyúk, még a halhatatlanok is. Mindenkinek van egy-egy nagyon erős tulajdonsága és végig ezekre játszanak csak rá. Ez leginkább Percy két újdonsült barátjánál, a bénácska faun fiúnál, Grovernél és az okos csajszinál, Annabeth-nél zavart. Először is, végig az az érzésem volt, hogy Ront és Hermionét köszönthetem egy másik univerzumban. Aztán Annabeth-nél sokszor zavart, hogy elvileg ő a legokosabb a bandában, nagyon egyszerű dolgokat benézett vagy Percy sokkal hamarabb kilogikázta. Ez szerintem valahol következetlenség.

Alles zusammen, A villámtolvaj sajnos számomra nem lett több egy sima ijfúsági regénynél. Az eredeti 6 pontomnál azért kap végül egy 7/10-et, mert azért olvastatta magát az egész és kicsit kikapcsolt. Szóval úgy ítélem, egyszer el lehet olvasni, de engem nem vonzott be és a további kötetekre sem lettem kíváncsi.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:

Maga a kihívás a szempontokkal: https://moly.hu/kihivasok/je-suis-snob-ket-ev-eloiteletek-nelkul

A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

# A villámtolvaj # fantasy

2016. augusztus 10., szerda

A meglepetés YA disztópia

Chibi Zsó augusztus 10, 2016 0 Comments

Ann Aguirre Razorland trilógiájába a Je suis snob kihívás miatt kezdtem bele. Az első kötetet, a Menedéket választottam a 7. szemponthoz: egy könyv egy zsánerből/műfajból, amit kimondottan rühellsz, de valljuk be, egész életedben nem olvastál belőle 5-nél többet.

A zsáner, amit rühellek, az a disztópikus young adult. Az ellenszenvem Az éhezők viadalával indult, bár meg kell jegyeznem, hogy miután elolvastam az első kötetét, kellemesen csalódtam (egyszer jön kritika a filmekről is, mert azokon is túl vagyok már). Nem csak Orwell meg Huxley tud jóféle disztópikus világot teremteni, mégha ezekben a YA-kban nem is olyan alaposan kidolgozott a világ, mint a nagy elődökében. Azonban a Hunger Games miatt nem múlt el teljesen az előítéletem, főleg, mikor láttam az Insurgent meg a Maze Runner filmeket (brr…). Őszintén, azt vártam, hogy Aguirre könyve se lesz sokkal másabb, sőt, a tény, hogy paranormális romantikus könyveket is ír (na, az egy másik utált zsánerem :D), nem derített jobb kedvre. De ha már a nagy nyári könyvtár zárás előtt kihoztam a csicsás könyvet (a könyvtáros nénit illeti a szerzőiség), neki kellett állni.

Tartalom:

"Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel."

Forrás: Moly

Innentől spoilerekre lehet számítani!

Az első oldalak nem győztek még meg. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem fura volt a névadó ceremónia. @Ashtray_Heart-t idézve, komolyan, mi van ha valaki nem tudom, wcülőke lesz, mert épp arra csöppen a vére? Mindegy, próbáltam megbarátkozni a nevekkel, csak az volt nehéz, hogy sokáig nem tudtam, ki lány és ki fiú (a főhősöket leszámítva). Lehet, ezért angolul kellett volna olvasni, most már mindegy.

Ami még negatív volt az elején, az a jelenet, mikor a Szavak őrzőjének vittek egy papírt, amiről kiderült, hogy esküvői meghívó, és Pikk kommentálta, hogy milyen misztikusan hangzik. Értem, hogy miért mondja ezt, de mégis elröhögtem magam.

A kezdeti furcsaságok után sikerült beleszokni a regénybe, és sorra jöttek a pozitív dolgok. Ann Aguirre nem nézi butának az olvasóközönségét. A szereplői a helyzetükhöz mérten logikusan cselekszenek, de személyiségük/szocializálódásuk is súlyosan befolyásolja tetteiket. Tetszik, ahogy az apokalipszis utáni túlélők a letűnt korhoz viszonyulnak, próbálják kihozni a körülményekből a legjobbat. Sőt, Aguirre annyira figyel az ilyen részletekre, hogy külön-külön nyelvjárásokat is adott az embereknek, és érzékeli ennek a nehézségeit a szereplők között. Nagyon sok ilyen apróság van a Menedékben, aminek csak örülni tudtam.

Maga a történet pedig szintén kellemes meglepetés volt. Nem az az agyoncsavart valami, de jó tempóban megírt, önmagát olvastató könyv. A célját jól szolgálja, teljesen kikapcsol. Két dolgot viszont ki kell emelnem negatívumként, vagyis igazából hármat. Az első apróság csak, de zavart: a Korcsok megjelenése. Nincs bajom a jelenlétükkel, különös izgalmat adnak, mégha most sokat nem is tudtunk meg róluk, de volt párszor olyan érzésem, hogy csak azért jelennek meg, hogy fokozza az írónő az izgalmat. Két példa van erre: egyik a regény elején, mikor szinte mindegyik fejezet azzal ér véget, hogy jönnek a Korcsok és cliffhanger, következő fejezet meg battle. A másik a könyvtárnál van, amikor Kósza is le akar számolni főhőseinkkel, épp elkezdenének megbeszélni, erre surprise, Korcsok! Szerintem ezek nem tettek jót a cselekménynek, kicsit elcsépeltnek hatottak, mint fordulat.

Második a regényt végigkísérő negatívum a szerelmi szál. Igaz, nem zavaró a jelenléte, Fakó és Pikk között én teljesen el is fogadtam (bár sokszor randomnak tűnt Fakó ilyen téren), de mikor Kósza is beszállt romantikázni, olyan érzésem lett, hogy ez csak ilyen zsánerhűségből van itt, legyen kipipálva a listáról a szerelmi háromszögvagy a szerkesztő kényszerítette erre az írónőt az eladhatóságért. Emiatt pedig hiteltelen is nekem kicsit: nekem mindig Mary Sue-s az, ha minden hím a főhős csajba zúg bele. És na, Pikk azért nem Mary Sue.

Utolsó negatívum és befogom, mert amúgy jó kis könyv az a világ kidolgozás. Annyira megvan minden, hogy el lehet képzelni, de rengeteg kérdésem lett, amikre nincs válasz, legalábbis az első kötetben. Például, hogy tudnak halat tenyészteni a föld alatt? Mi alapján választják be a kasztokba a vakarcsokat? Miből tanítják a gyerekeket? Fuh, szóval van sok apróság. Igazából a regény élvezhetőségéből ezek nem vonnak le, de ha már Aguirre figyelt a kulturális különbségekre, talán ezeket is jobban kidolgozhatta volna kicsit.

Összességében ez jó kis előítélet rombolás volt és egy trilógia kellemes nyitója. A vége elég hirtelen ért, és jó lenne folytatni, de az majd később. Viszont ajánlom azoknak a Menedéket, akik hozzám hasonlóan előítéletesek (voltak) a YA-s disztópiákkal szemben. A további két kötet pedig remélem mentes az itt említett gyermekbetegségektől. Most 8/10-et adok rá.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:

Maga a kihívás a szempontokkal: https://moly.hu/kihivasok/je-suis-snob-ket-ev-eloiteletek-nelkul

A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

# 2011 # amerikai

2016. augusztus 9., kedd

Az Álmok tengere

Chibi Zsó augusztus 09, 2016 0 Comments

Megint kevés a könyves poszt, pedig a személyes statisztikáim szerint sokkal többet olvasok, mint amennyi filmet vagy sorozatot nézek. Így gondoltam, indítok a Molyos kihívásaim alapján egy-egy rovatot, amin belül megosztom az Antiganén is az értékeléseimet. Először a Je suis snob kihívással kezdem, hisz ezen a kihíváson mindig kell értékeléseket írnom és általában eléggé hosszúra is sikerednek. Az első ilyen "sznobos" bejegyzés Vavyan Fable Álom tengeréről szól.

Tartalom:

"Egy réges-régen varázsálomba süllyesztett, legendás király, akit visszasír a nép. Egy hős Viador, aki hitvesztettségéért hosszú raboskodással fizet. Egy nyelves-szájas, komédiás lány, legendabéli hősök rajongója. Egy kényszermunkára ítélt óriás, akit a hajtókerékről vágnak le. Egy megalázó fogságból szabadított, mogorva sárkány. Két szökött harcszolga, egyikük férfi, másikuk nő. Velük vannak az istenek és a magasabb mágia. Mindenki más ellenség. Egy varázsos történet bátorságról, hitről, barátságról, szerelemről, bűvöletről, kalandról és birodalmárokról! Ahogyan még senki más nem írta meg."

Forrás: Moly

Az Álmok tengerét a Je suis sznob kihívás keretén belül olvastam el. Ezt a könyvet válogattam be a 6. szemponthoz (a szempontokhoz lesz lent link + a listámhoz is), ami a következő volt: egy könyv egy szerzőtől, akitől még sose olvastál semmit, de valamiért maga a szerző sosem volt szimpatikus, ez lehet ok nélküli vagy szerinted abszolút megalapozott ellenszenv.

Be kell vallanom, volt ellenszenvem azelőtt is Vavyan Fable iránt, a humora miatt. Ne értsetek félre, nem vagyok besavanyodott ember, sőt, nagyon is szeretek nevetni mindenfélén, de csak az olyan humort tudom értékelni, ami azért intelligens és szellemes. Ahogy egyszer Fable-ről áradozott egy ismerősöm, főleg annak humoráról, én magamban levontam az elmondottakból, hogy na az írónő pont azt a humort képviseli, ami tőlem nagyon is messze áll.

Aztán megtaláltam ezt a kihívást és gondoltam, tegyünk egy próbát Fabe-lel, hátha csak rosszul ítéltem őt meg. Egy másik ismerősöm, aki régen sokat olvasott az írónőtől említette még nagyon régen az Álmok tengerét, hogy az emlékei szerint jó volt. Könyvtárban meg is lepődtem, hogy milyen szép a borítója és az illusztrációk is jópofák, hát tényleg, megéri a próbát. És persze a történet se tűnt rossznak, legalábbis a fülszöveg meg a prológus alapján. Az első 50 oldal után rá kellett jönnöm, hogy nem akármire vállalkoztam… Megpróbálok finom lenni, bár nehéz lesz, mert négy hónapnyi szenvedést fogok most kiadni magamból. Szóval, aki szereti Fable-t, az most meneküljön el innen!

Az Álmok tengere fantasy? Nem, még köszönőviszonyban sincs a műfajjal, max annyira, hogy nem a mi világunkban játszódik. Dehogy ez a világ milyen… Az elnyomásban élő nép és az aranykor visszasírása nem is lenne egy rossz téma, ha egy rendesen kidolgozott világba lenne elhelyezve. Végig azt éreztem, főleg az Ylonián kívüli világoknál, hogy az írónő csak felskiccelte a világait, sőt, azt összes hülyeséget, amit ki tudott találni, azt beléjük pakolta. A mély pont mindenképpen az együtt böfögő és ürítő királyi udvartartás volt… Lényeg, egy olyan kitalált világba nem igen tudom beleképzelni magam, ahol különösebb összekötő elemek nélkül összedobált ötletek adnak némi díszletet csak. Pedig az alvó király és a Viadarok bevezető történetét olvasva még reméltem, hogy lesz valami mitológiai háttere ennek az egésznek.

Ez a kidolgozatlanság a szereplők esetében is jelen van. Mindegyik csak egy-két, jobb esetben három tulajdonsággal rendelkezik és azokat mutatja be 500 oldalon keresztül. És akkor őértük kéne izgulnom, igaz? Ha csak annyit látok például Azinból, az óriásból, hogy ékegyszerű (megjegyzés: ebben nem következetes Fable: néha az óriás olyan bölcsességeket lenyom, hogy na…. nem reális), Mytiának meg az a „nagy” beszólása, hogy „ez az egyetlen hibám” (épp az, amit kitalál…)… hát, ennél azért összetettebb figurákat várnék. Az egész bandából talán Viador és Nashua volt kedvelhető, leszámítva a hihetetlenül idegesítő veszekedéseiket.

A szereplőknél még megjegyezném, hogy ahogy a kapcsolataik alakultak (főleg az, hogy ki-kivel jön össze) azoknak semmi alapjuk nem volt, nem volt felépítve az adott karakterek közötti vonzódás, egymáshoz való közeledés, semmi. Talán az előbb említett Jassalnál és Nashuánál (bár őszintén: ki nem tudta volna kisakkozni, hogy egy pár lesznek?), de valahogy az ő összejövésük is olyan hirtelen volt és a cselekményben a lehető legindokolatlanabb helyen történt.

Az utolsó két pont, amit említenék még és nagyon bosszant, az a regény alpárisága és a nyelvezete. Tudom, a low fantasyt nem ezekre a regényekre mondják, de én azÁlmok tengerére rányomnám, hogy low fantasy a javából. Sőt, low brow fantasy. Szerintem ilyen végtelenül szexista és undorító, poénnak szánt dolgokat talán hasonló vígjátékokban láttam. Komolyan, annak poénnak kell lennie, ahogy az óriás és a sárkány szó szerint farok méreget, ráadásul egy hosszú bekezdésben, vagy hogy az egyik Fivér gyilkolásként rálehel a másikra és attól szörnyet hal, a másik meg hisztirohamot kap és a többiek meg utánozzák, ahelyett, hogy rádobnának egy kényszerzubbonyt? Köszönöm, ebből nem kérek. Azt meg nem tudom elhinni, hogy a hű de nagyon szűzies és iszonyúan erkölcsös nők azonnal szexéhes szexistennőkké változnak, továbbá a rengeteg antifeminista poént nem is idézném be az értékelésbe…

Végül a regény nyelvezete. Egyik értékelésben írta valaki, hogy ebben a könyvben Fable nyelvújítónak hiszi magát, és őszintén, nekem is ez a gondolat motoszkált végig a fejemben! Annyira magyartalan és borzalmasan csengő szavakat, kifejezéseket erőltet a történetébe (pl. pocsékság), hogy kedvem lett volna egy piros tollal végig grammar naziskodni mind az 500 oldalt (talán jobban is élveztem volna az olvasást). Viszont, a nyelvezet volt a legkisebb baj az Álmok tengerével, hisz vannak itt sokkal komolyabb gondok is…

Végszóként, annyit szeretnék megvallani, hogy a Fable iránti ellenérzések ellenére, én nagyon pozitívan álltam az elején ehhez a regényhez, főleg a borító és a belső illusztrációk miatt, amik egy mesés, mókás történetet ígértek nekem. Nagyon sajnálom, hogy nem ez lett belőle, sőt, sokkal rosszabb lett, mint amit vártam (valami sablonos sztorit vártam, ami azért megvolt, de ez a legkisebb bajom ennél a könyvnél). Sajnos így végződött első és egyben utolsó találkozásom Vavyan Fable-lel. Azért másfél csillagot kap tőlem a borítóért, Nashuáért és a vigyorkáért. Az Antiganés értékelési rendszeremben is 2/10 pontot ér az Álmok tengere.