A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Netflix. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Netflix. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. október 13., szombat

A részeg hercegnő, az elf és a démon bemennek a kocsmába - Disenchantment

október 13, 2018 0 Comments

A Simpson család, Futurama - nem nagyon kell bemutatnom a két sorozat, 2018-ra - főleg a Simpson - kultstátuszt ért el, hatalmas rajongótáborral mindkét cím mögött. Ilyen címek után nem is csodálkozom, hogy hatalmas várakozás előzte meg Matt Groening, a két említett sorozat készítőjének és Joshn Weinsteinnak Netflixre érkező animációs sorozatát, a Disenchantmentet.

Tartalom:
"Középkori kalandok és balszerencsés esetek egy alkoholista hercegnővel, butácska elfjével és személyes démonjával. A szokatlan de összetartó csapat Bean hercegnő esküvőjén találkozik egymással: a politikai okokból a lányra kényszerített menyegzőt egy démon szakítja meg, aki azt állítja, ő bizony a hercegnőhöz tartozik. Eközben Elfo megelégeli otthonát, és útnak indul, hogy világot lásson. Első útja a király udvarába vezet, és sikeresen betéved Bean esküvőjére, az események sűrűjébe."

Forrás: IMDb


Az új animációs sorozatot nagy elvárások előzték meg részemről, de valószínűleg a Groening-életmű rajongói is így vannak vele: a Simpsont nagyon szeretem, amikor tudom, mindig nézem; a Futurama ugyanez. Valami, az utóbbihoz hasonló szériára is számítottam, csak fantasy köntösben, ami ráadásul elég eredeti humorú, nem mellesleg a történet is tartogat újdonságot. Ezeknek az elvárásoknak sajnos csak minimálisan tudott megfelelni a Disenchantment. De előre leszögezném: ennek ellenére nem tartom rossznak, sőt ajánlom is mindenkinek megnézésre! Viszont azt sem fogom eltitkolni, hogy Groeningnak nem ez a legjobb alkotása. Lássuk, mi is a baj.


A Disenchantment esetében a történet és a karakterek nehezen elválasztható pontok, ugyanis az 1. évad főleg a szereplőkre koncentrált, nem pedig a cselekményre.

Az első rész egy ígéretes alappal indul: Bean hercegnő (Abbi Jacobson) története a "boldogan, amíg meg nem"-mel kezdődik, de ő ezt egyáltalán nem akarja. Ő inkább inna, kalandozna, inna, bejárná a világot, inna, és tudást meg tapasztalatot szerezne (és inna). Szépen belesimul ez az elképzelés (konkretizálva: szerintem Bean itt olyan dolgokat akar csinálni, ami egy középkori alapokon nyugvó királyságban a férfiak kiváltsága) a feminizmus negyedik hullámába, amit napjainkban élünk, de nem erre indul tovább a sorozat (pedig egy kicsavart feminista utat megnéztem volna). A történet végül Bean otthonában folytatódik, és mellé szegődik Elfo (Nat Faxon) és Luci (Eric Andre). Néha felsejlik, hogy az első rész eseményei nem a puszta véletlen műve (ilyen például a démon felbukkanása), de az 1. évadban nem derül ki semmi erről a háttérszálról. A fókusz végig a három barát dinamikáján és drámáin van, főleg Beanen. A lány kisgyerekként elvesztette édesanyját, édesapjával, a királlyal elég viharos a kapcsolata, miatta. Emellett csak a pillanatnak él, de keresi önmagát, és próbál életcélt is találni (olyat, ami nem a házasságban merül ki). Röviden Bean egy olyan figura, akivel könnyen azonosulhatunk, és a 10 részben bejárt problémáit is át tudjuk érezni, mivel - még ha nem is egy királyság hercegnőjeként - mi is átéltük. Őmellette bontakozik ki Elfo és Luci. A kezdeti érdekes helyzetéből (Elfo azért hagyta ott hazáját, mert meg akarta ismerni a világ negatív, fájdalommal teli oldalát) egy kevésbé izgalmas de szerethető figura lett: egy naiv, teljesen jó szándékú alak, aki egy gyermek őszinteségével csodálkozik rá a világra. Őt ellensúlyozza Luci, a szarkasztikus, mindent cinikusan fogadó démon, aki azért az emberi világban némi emberségre is szert tesz, de közben gonosz kisördögként biztatja Beant mindenféle hülyeségre.


A 8. résszel azonban a fókusz átkerül a történetépítésére. A "The Limits of Immortality"-ban a csapat küldetésre indul, hogy megtalálják az előző epizódban elrabolt Elfót, de képbe jön más is Sorcerio (udvari mágus) felfedezése végett: a Eternity Pendant, ami elengedhetetlen az Élet elixírjének kikeveréséhez, amin az udvar már régóta fáradozik. Kicsit váratlanul jön a történetbe ez a rész, de az évadzáróig jelentős szerepet tölt be, ugyanis ez indítja be ténylegesen a sorozatot, és az évadzáró történetet is. A tétek emelkednek, és szereplőink se az elvárt szerint viselkednek. Aztán mire minden a tetőfokára hág, beüt egy cliffhanger, és véget ér az évad. Ezt kaptuk 10 részben, miközben mindez egy 22-23 epizódos évadot is bőven elbírt volna. Az első 7 részben felépítik a szereplőket, amivel nincs is semmi gond, viszont a további eseményekre, a tényleges cselekmény kibontására már nincs idő - ezért a háromrészes lezavarás, majd a cliffhanger. Több részben több idő lett volna gondosan felépíteni a szereplőket, de főleg a történetet - mind a háttérben megmutatott csuklyásokkal és mind az életelixírrel. Viszont a kevés epizód (feltételezem, ennyit rendelt be a Netflix) sajnos egy olyan koncepcióra kényszerítette a sorozatot, amin belül nem tudta megmutatni tényleges értékeit és zsenijét, csupán azt, hogy van benne potenciál. Látom ezen a 10 epizódon, hogy szerethetőek a figurák, akik hamar a szívemhez nőttek; látom, hogy bőven lesznek itt még izgalmak a jövőben; és ezeknek a fényében azt is látom, hogy felnőhet az első két elődhöz a széria. Viszont erre még várni kell, mert az első, ígéretesnek tűnő etap mindezt nem adta meg -  ez így kicsit csalódás.

Mindezek ellenére mindenki darálja le a Disenchantmentet, mert tényleg szimpatikus szereplőkről mesél, idézi a korábbi kedvenceket (néha túlságosan is, ennek kapcsán az io9-on megjelent cikket ajánlom), a végén pedig egy olyan évadzárót látunk, amely némely élőszereplős széria becsületére is válna. Összességében most 7/10 ez, de nagyon drukkolok neki a jövőben.

2018. május 1., kedd

Rendben van, de mégsem - Altered Carbon

május 01, 2018 0 Comments

2002-ben robbant be Richard K. Morgan a sci-fi világába legelső regényével, a Valós halállal. Különleges cyberpunk és hard-boiled krimi hibride nevet szerzett neki, továbbá teljes állású íróvá válhatott, hisz olyan jól hozott a könyv (olyan cirka 1,000,000 dollárt). Morgan ezután is jelentkezett regényekkel (ott van például a Hősöknek való vidék trilógia), de a közönség (aka. az egyszeri kultúrafogyasztók) 2018-ig nem fedezte fel Morgant. Aztán a Netflixen debütált az egyik legköltségesebb sorozatuk, az Altered Carbon, vagyis a Valós halál adaptációja.

Tartalom:
"2384-ben az emberek tudata digitalizálva tárolódik, aminek hála ha a test meg is hal, a tudat átültethető egy új testbe. Takeshi Kovacs elit csillagközi harcos már 500 éve bebörtönözve tengődik, amikor letöltik, hogy megoldjon egy gyilkossági ügyet, cserébe pedig új életet kezdhet."
Forrás: Snitt


Bevallom, az eredeti művet nem olvastam, viszont az Altered Carbonról érkező első anyagok, majd a trailer meggyőzött, hogy nekem ezzel mégis próbát kell tennem. A teljes élmény felemás lett végül, de megbánásról nem beszélhetek.

A sorozat egy érdekes narratívával meséli el az eseményeket: van egy alap ügy (ki ölte meg Bancroftot?), ami valamilyen szinten előttünk marad, de bejön mellé több mellékküldetés (pl. Lizzie, majd egy titokzatos körülmények között elhunyt nő). Ezek először mintha csak arra szolgálnának, hogy kitöltsék az évadot, de az utolsó részekben kiderül, szó sincs erről. Itt minden a végkifejletnek van alárendelve, nagyon okosan (a Geekz Facebook csoportjából pedig megtudtam, hogy ezt Open World dramaturgiának hívják). Az ügyek mellett a sorozat még elmerül a szereplőkben is, de leginkább az ügyeletes antihősre, Takeshi Kovács karakterére fókuszál. Mindezt megkoronázva megkapjuk az egyik leglátványosabb cyberpunk valóságot, egy olyat, ami a legújabb Szárnyas fejvadásszal vetekszik. Ezek mind ígéretes dolgok egy történetnél (számomra mindenképp), de valamiért mégsem áll össze egy érző, működő sorozattá. Tudjátok, egy olyanná, amiért szívvel-lélekkel lehet lelkesedni.


Az első részekben még megvolt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet. Kovács eléggé megfogott (részben hozzájárul Joel Kinnaman is), akiben ott a hard-boiled krimik cinikus nyomozója. Természetesen később kiderül, SPOILER? hogy vannak érzései és egész emberi. Ez nekem kicsit elvitte a giccs fele a sorozatot, de logikus lépésnek is tartom, hisz így érthetőbbé válik, miért lett Kovács az, aki. A főhős mellett még érdekesnek találtam a főkonfliktust (Bancroft előző testét ismeretlen elkövető ölte meg), aminél végig erősen jelen van az áldozat is, mint kvázi szemtanú. Azonban a hasonlóan érdekes mellékszálak behozatalával valahogy a gyilkossági ügy érdektelenné vált, és őszintén a "Man With My Face" epizódig (ez a hatodik) eszembe se jutottak Bancrofték - ami egy 10 részes sorozatnál kicsit rossz arány. És itt fogalmaznám meg a legnagyobb problémámat az Altered Carbonnal: Annyira figyelnek a néző figyelmének eltereléséről, hogy végül a történet pontos kimérésében és kidolgozásában valahol elveszik az egész varázsa. Az a varázs, ami beránt és megtart.
10 epizód után azt érzem, hogy a sorozat kicsit olyan, mint a látványvilág és társadalom, amit a cselekmény köré kreáltak: szép, mutatós, keresed az állad utána, látod, milyen zseniálisan megcsinálták, de aztán emögött nincs semmi, ami megadná az egésznek az emberségét. Hasonlatomban emberség alatt pedig a már hiányolt varázst értsük. Nincs, ami érzelmileg kössön az egész univerzumához.


Félreértések elkerülése végett, jó sorozatnak tartom az Altered Carbont, még a könyv iránt is felkeltette az érdeklődésemet. Szerettem a karaktereket, főleg Kovácsot és Ortegát, tetszett a cyberpunk világ is a maga multikulti jelleggével, és bár nem tértem ki rá bővebben, de jó pár merengeni való kérdést is feltesz a sorozat. Így összességében 7/10 nálam az Altered Carbon - akár év sci-fije, akár nem. Megnézni meg lehet, és biztos vagyok benne, hogy másoknak bőven tetszeni fog. 

2017. december 28., csütörtök

A német Stranger Things, ami igazából nem is az

december 28, 2017 0 Comments

A német Stranger Things - vezették fel eképpen a Netflix echte német nyelvű sorozatát, a Darkot. Marketing szempontból érthető húzás, és persze az se árt, ha egy ilyen szöveggel lesz némi prekoncepciónk is a várható műről. Viszont az ilyen kijelentésektől elvárná az egyszeri néző, hogy legyen valami alapja is. Bárki is találta ki ezt a ST párhuzamot, az mondjon le, ugyanis a Darknak jóformán semmi köze a sokat emlegetett sorozathoz. Valami teljesen mást kapunk.

Tartalom:
"Családi saga egy kis természetfölötti csavarral. A Dark története egy német kisvárosban játszódik, amely nyugodt életét két fiatal fiú eltűnése zavarja meg. Az ügy nem csak a hatóságokra lesz nagy hatással, hanem a városban élő négy család életére is."

Forrás: IMDb alapján


A kezdeti kirohanásomat annyival azért kiegészíteném, hogy ha nagyon akarom, akkor egy valamiben a Dark hasonlít az ST-re: vígan csemegézik a horror és thriller filmek eszköztárából. Egy Isten háta mögötti kisvárosban járunk, stimmt. Valami megmagyarázhatatlan történik, stimmt. És gyerekek tűnnek el, stimmt. És még sárga esőkabát is van, stimmt (Az, rád gondolok). Még a kevésbé gyakorlott horror és thriller rajongók is meg tudnak nevezni egy-egy olyan művet, amelyekben az említett elemekből akár egy is megjelenik. A Dark szerencsére az ST-hez hasonlóan nagyon jól dolgozik a rég bejáratott elemekkel, egy nagyon sajátos, hamisítatlan, darkos (pun intended) hangulatot teremt. Persze valahol azt is érzem, hogy az atmoszféra nem lenne egyedi a helyszín nélkül. Két évvel előrébb járunk a jövőben egy tipikus német vidéki környezetben; ezt látva végig ujjongtam magamban, hogy végre, egy európai helyszínt jól kihasználó mű! Bőven hozzájárul a hangulathoz a mesteri fényképezésnek és a jó zenék.


A külsőségeken túl érdemes a történetről is szót ejteni. A promóciós képek és a plakát hiába sugallja azt, hogy a Dark horror, a cselekmény előrehaladtával kiderül, szó sincs erről. A sejtelmesség sokkal inkább a thriller felé mutat, de a végső csavar egy harmadik zsánerműfajhoz, a sci-fihez visz. A továbbiakban spoileresen folytatnám. A városban lakó gyerekeket és felnőtteket egyaránt foglalkoztatja az elveszett fiúk ügye, és mindenki a saját lehetőségei szerint nyomozásba is kezd. Az egyik áldozattá váló fiú, Mikkel útja során válik azonban egyértelművé az, amit addig csak sejtettek velünk: az erdőben húzódó, a sorozat ikonjává váló lyuk a múltba vezet. A jó húzásként behozott sci-fi-vonalra szép lassan mindenki rádöbben, és a szereplők elé kerülő nyomok és információmorzsák alapján pedig összeáll a kép: A háttérben működő szervezet machinációja ez, miszerint 33 évente a világban ugyanannak az eseménynek meg kell történnie, és ez erősen érinti a kisvárosban élő családokat is. Spoiler vége. Ez így leírva elég izgalmasan hangzik, és az is, elviszi hátán a 10 részes Darkot, viszont az, ahogyan mindezT elmesélik, már kevésbé izgi. Az első négy epizód még erős, érezni, hogy a készítők mesterien szövik a történet fonalát, azonban az ötödik résztől pont ez válik a sorozat legnagyobb hátrányává. Annyira szépen felépítik a rejtélyt, annyira kimérten precíz minden, hogy ha egy kicsit is figyeltünk, könnyen kitalálhatjuk a Dark főbb fordulatait. És az izgalom ezzel elvész.


Érdekes vonulatot jelenthetne az eltűnések körüli rejtély mellett a szereplők közötti kapcsolatok és személyes drámájuk is, azonban ez a történet építéséhez hasonlóan unalomba fullad, pedig erősen kapcsolódik a sci-fi-vonalhoz is. Az első epizódok még izgalmas konfliktusokat vezetnek fel, a megcsalástól kezdve a szerelmi háromszögig mindent kapunk, de aztán valahogy ezek egyre kevesebb figyelmet kapnak, majd végül mintha a készítők érdeklődését is elvesztenék az emberi problémák. Bár a sorozat javára legyen mondva, a felnőttek múltját jól kibontják, tartogat néhány meglepetést. De mégis úgy éreztem, elhanyagoltak a családi szálak, és ez egyrészt köszönhető a viszonylag kevés játékidőnek (10 epizód összesen az 1. évad). Ennyi részben képtelenség jó ütemben építeni a főcselekményt és tisztességesen ápolni a szereplők kapcsolatrendszerét. És amikor bejött egy harmadik helyszín is, valahogy még zsúfoltabbnak hatott a történet. Egy 15 vagy 20 epizódos évadot simán elbírt volna a Dark, ahol az emberi rész is megfelelő kibontást kapott volna.

Összességében úgy érzem, csalódás volt a Dark, és nem azért, mert nem hasonlított a Stranger Thingsre. Adott volt minden egy jó sci-fi-thrillerhez - jó ötletek, kellő dráma, hamisítatlan hangulat -, és valahogy mégsem jött össze. Részemről ez most egy kis jóindulattal 7/10, főleg azért, mert a némettudásomnak jót tett, továbbá olyan cliffhangerrel zárult az 1. évad, hogy bizony felcsigázta a kíváncsiságomat - ezek kicsit felhúzták az eredeti 6 pontomat. 

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem. 

Tartalom:
"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján


Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.


A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok

november 05, 2017 0 Comments

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. június 16., péntek

Együtt túlélni

június 16, 2017 0 Comments

Június 1-én kapott kaszát a Netflix egyik legbevállalósabb és legemberibb sorozata, a Sense8. A rajongói összefogás ellenére sem sikerült megmenteni a Wachowski-testérek történetét, ami több okból is elkeserítő. Első sorban azért, mert a 2. évad egy hatalmas cliffhangerrel ért véget, és eddig úgy állnak a dolgok, hogy sosem tudjuk meg, hogy a továbbiakban hová fejlődött volna a cselekmény. A rossz hírek tudatában azonban nem szabad megfeledkezni arról, mit is kaptunk a 2. évadban.

Tartalom:
"Folytatódik a 8 fiatal egymásba szövődött élete. Miközben lépésről lépésre fedezik fel önmagukat és új, egyesült identitásukat is, a Suttogók az "érzők" nyomában járnak. Will azonban felveszi a versenyt, és mindent feladva igyekszik az üldöző nyomára bukkanni. Egy kontinenseken átívelő hajsza veszi kezdetét."



Két évad fényében úgy látom, Wachowskiék nagyon tudatosan építgették a történetet. Az 1. évados beszámolómban kicsit hiányoltam a pörgős kezdést a sorozat elején, de visszagondolva erre teljesen szükség volt, hiszen még csak akkor kezdték építeni a világot, és kibontani a szereplőket. Az új etap ezen túllépve új vizekre evez: végre megismerjük az eddig csak meg-megjelenő Whisperst, a senate-eket üldöző szervezetet, a BBO-t, és ami még fontosabb, spoiler következik, hogy egy eredettörténetet is kapnak hőseink (homo sensorium), továbbá több sensate-el is megismerkedünk, az ő clustereik felépítésével és működésének alapjaival. spoiler vége. Az új elemek behozásával Wachowskiék tágították az 1. évadban csak sejtetett univerzumot, a személyes történeteken túl pedig megkaptuk az igazi, ízig-vérig sci-fis vonalat is. Viszont egy negatívumot muszáj említeni itt. Az évadnyitó Christmas Specialnél még úgy éreztem, az alkotók képesek mindent kézben tartani (pl. főcselekmény, karakterfejlődés), de a későbbiekben mintha a fókusz sokszor a karakterekre siklott volna, a Whispers-tszál rovására. A történetben Willen, Riley-en és Wolfgangen keresztül kapcsolódtunk a BBO tevékenységéhez, a hozzájuk futó szálak felgöngyölítéséhez, de valahogy ez most mennyiségileg kevésnek bizonyult, főleg a finálé tükrében, ami inkább Sun bosszúját helyezte előtérbe, és csak a legvégén kaptunk egy cliffhangert a főcselekményhez. 


Az általam vélt hangsúly-eltolódások mellett minden megvolt a Sense8 új évadában, ami az egésznek megadja a lényegét, az esszenciáját. A 8 szereplő továbbra is érdekes, külön örültem, hogy Will kiemeltebb szerepet kapott. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ő eddig olyan semmilyen, kicsit sótlan karakternek tűnt, de most, hogy kvázi hős és vezetőként állta a sarat a clustert érő fenyegetés idején erős és határozott emberként jelent meg, és érdekesen fejlődésen ment keresztül. Hasonló utat járt be Capheus is, miközben szembe kellett néznie múltjával, és nehéz döntéseket kellett hoznia a személy és a közösség érdekei közt. Emellett továbbra is árad az igazi emberség és szeretet Lito és Nomi szálából, de megkockáztatom, hogy Riley-éból is. Számomra az ő karaktereik képviselik azt az univerzális szeretetet, amire minden embernek törekednie kellene kultúrától, nemtől és nemi identitástól függetlenül. Igazi drámában volt része Kalának is, hisz még mindig kötik hazájának kulturális béklyói, miközben szembesülnie kell azzal is, hogy nem minden az, aminek látszik. A legkeményebb karakterdrámát talán Sun kapta, akinek a sok éve felhalmozódott sérelmeit kell felszámolnia és természetesen igazságot szolgáltatni önmagának. Aztán végül itt van Wolfgang, akinek a szálát valahogy én most nem éreztem elég erősnek, csak Lila megjelenése dobta fel párszor. 

Röviden idén is szerteágazó és különböző dinamikával felépített történeteket építettek a sensate-k köré, ami a főcselekményen túl a különböző monumentális montázsjeleneteknek hála egy komplex történetté fűződött össze. Igazából mindig nagy vállalás volt, amit Wachowskiék kezdtek a Sense8-tel, és külön öröm, hogy többé-kevésbé képesek magas színvonalon egyben tartani ennyi szereplőt és különböző sorsot. Túlozni fogok, de az eddigi sorozataim közül a Sense8 az, ami tisztán és teljes valójában képviseli az emberséget, vagyis azt, amit én gondolok emberségnek, mindemellett pedig kapunk egy majdnem tökéletes alkotást is. A 2. évadot most 9/10-re értékelem, de ettől függetlenül a sorozat az eddigi legjobb Netflix projekt, és nagy bánatom, hogy nem folytatják. 

The sensates always will be in my heart. 

2016. november 1., kedd

Sense8

november 01, 2016 0 Comments

A 2015-ös év abszolút kedvenc újonc sorozata nálam a Wachowski-testvérek (ők készítették a Mátrixot) Sense8-je volt (emiatt szégyen is, hogy csak most, egy év távlatából írok róla), nem győztem terjeszteni a barátaim közt. Egy érdekes nyári sorozatok cikk során futottam bele a történetbe, és az alapötlettel (8  egymástól teljesen független embernek hirtelen köze lesz egymáshoz) felkeltette az érdeklődésemet. A továbbiakban direkt kerültem minden információt, hisz éreztem, hogy jobb, ha hagyom meglepetni magam. 

Tartalom:
"J. Michael Straczynski (Alkonyzóna, Power kapitány, Babylon 5, Thor, Z Világháború) és a Mátrix-univerzumot megalkotó Wachowski testvérek a Netflixnek készítettek sci-fi sorozatot, méghozzá Sense8 címen, amelyben 8 idegen valamilyen oknál fogva mentális összeköttetésben vannak, ráadásul rajtuk múlik a világ sorsa. A kissé közhelyesen hangzó szinopszis ellenére a Sense8-ban nagyon van lehetőség, egyrészt a készítők miatt, másrészt meg a sokkal szabadabb korlátokat adó Netflix miatt, ráadásul a forgatás során beutazták a világot, hiszen többek közt Chicago, San Francisco, London, Izland, Szöul, Mumbai, Berlin, Mexikóváros és Nairobi szolgáltak forgatási helyszínül. "
Forrás: Snitt


Habár a Snittes leírás közhelyesnek titulálja az alapötletet (8 embertől függ a világ sorsa), engem, ahogy a bevezetőben is írtam, megfogott, a sorozat nyitója pedig egy olyan aspektussal kecsegtetett, ami végül a sorozat védjegye is lett (számomra mindenképp): a multikulti. Az amerikai kontinenstől, Európán át egészen Ázsiáig mindenféle nációjú emberrel találkozunk az openingben. A pilot résszel pedig ki is derül, hogy a színes nyitó a 8 szereplőt hivatott képviselni. A különböző rasszok és nemi identitások képviselőiről eszünkbe juthatnak a mai filmes trendek, amiket sokan kritizálnak. Hollywoodban igyekeznek figyelni arra, hogy adott típusú karakter (pl. nő, homoszexuális vagy fekete szereplő) egy meghatározott arányban képviseltetve legyenek. A Sense8 ezt a követelményt teljes mértékben teljesíti, de ami nem emiatt érdekes. A Wachowski-testvérek megtöltötték élettel ezeket a szereplőket. A tényleges cselekmény a 4. epizód körül indul csak be, de teljesen megbocsátható a sorozatnak, mert annyira szerethető és lebilincselő élettörténettel rendelkezik mind a 8 karakter, hogy csak az ő életük és bemutatása is képes lenne lekötni. Be kell vallanom, hogy nagyon sok filmnél és sorozatnál csak kötelező jellegűnek érzem azt, ha van egy fekete, ázsiai vagy LMBT karakter, mert nem fordítanak nagy időt az adott karakterek kidolgozására, főleg a származásából fakadó szociális tényezők maradnak ki, pedig nagyon sokat tud adni egy-egy szereplőhöz, plusz hitelesebbé is teszi.


A remekül kidolgozott szereplők mellett jön fel a fő storyline is, amit főleg a 8 teljesen más személyiségű karakter csapattá érése tesz ki. Az első drámákat főleg adott szereplők magánéleti problémái tesznek ki (pl. Nomi műtéte, Sun családi drámái vagy Kala küzdelme a hagyományokkal), amelyek során a mentálisan összekapcsolódott emberek közelebb kerülnek egymáshoz, sőt, ahol tudnak, segítik is egymást - ez szintén felfogható egyfajta csapatépítő tréningnek. Ez leginkább a finálé felé csúcsosodik ki, amikor nem csak egy-egy szereplő segíti a másikat, hanem mind a nyolcan együtt tapogatják ki hatalmuk határait. Spoilerek nélkül annyit mondanék csak, hogy a készítők nagy odafigyeléssel helyeztek el minden "nyomot" a cselekményben, ami majd végül elvisz a végkifejlethez, mindezt megfelelő tempóban elmesélve. Továbbá még maradt bőven tüzijátékuk a következő évadra is (amit sajnos csak jövőre láthatunk).

Összefoglalva, a Sense8 volt a legjobb kezdősorozata - ahogy fent is írtam már. Egy történet, ami azonnal beszippantott és a legutolsó percig le is kötött. De ami még nagyobb érdeme, hogy tele van igazi hús-vér karakterekkel, akikért lehet és érdemes is izgulni. Tőlem kap egy 10/10-es pontszámot, és remélem, a 2. évad is tartani tudja ezt a színvonalat. Mindenkinek szívből ajánlom!

2016. szeptember 7., szerda

Stranger Things

szeptember 07, 2016 0 Comments

Aki régóta működik sorozatjunkie-ként az tudja, hogy nyáron kint nem áll meg az élet: jönnek az újabb és újabb sorozatpremierek. A 2016-os nyári újoncok közé tartozik a a Netflix legújabb sorozata, a  Stranger Things is, ami hihetetlen nagy figyelmet kapott a külföldi médiában. Először egy sorozatos cikk írásánál keltette fel érdeklődésemet a sorozat. A végső motivációt köszönöm Mirának, a plusz inspirációt pedig Cserepesfenyő nevű felhasználónak a snitten. Van egy a sorozathoz kapcsolódó kihívása, nézzetek rá! És most magáról a műről.

Tartalom:
"A nyolcvanas évek természetfeletti filmjei – Steven Spielberg és John Carpenter művei – előtt tiszteleg a Netflix új, Stranger Things című sorozata, amely egy indianai kisvárosban játszódik, ahol egyik napról a másikra eltűnik egy fiatal fiú, és miközben az anyja hajtóvadászatot indít utána, egyre furább és furább dolgokkal szembesül – többek között egy titkos kormánykísérlettel, természetfeletti eseményekkel és egy nagyon-nagyon fura kislánnyal."

Forrás: Snitt


Akik valami újat várnak a Stranger Thingstől, azok teljesen rosszul közelítik meg, ugyanis a sorozat teljesen a nosztalgiára épül. Egy teljesen új történetet mesél el, de teljesen ismerős környezetben. Hogy pontosabbak legyünk, a 80-as évek filmjeinek hangulatát idézi fel (főleg Spielberg műveit), Stephen King legnagyobb klasszikusait és természetesen a 80-as évek hamisítatlan életérzését: utóbbit erősíti például a Dungeons and Dragon szerepjáték vagy a bicikli, amivel mindent el lehet érni. Szóval igen, egy nagyon hangulatos nosztalgiának kell tekinteni a sorozatot. De akkor mégis miért érdemes megnézni? Szerintem akad pár tulajdonsága, ami igenis ad valamit a történet elődeihez, de olyanja is akad, ami a most futó szériák közül is kiemeli.
Egyik az a jól összerakott történet. A 8 epizód alatt három-négy stabil cselekményszál (a gyerekek, a tinédzserek és a felnőttek, meg talán külön vehetjük a laborosokat is) megy párhuzamosan, melyek végig fennt tudják tartani az érdeklődést. A felmerült rejtélyek és problémák előbb-utóbb megoldódnak, a megszokott klísék (pl. van egy a geek gyerekeket terrorizáló páros, douchebag menő tinédzser gyerek) pedig nem hatnak elcsépeltnek, sőt, túl is mutatnak más sorozatoknál. Gondolok például Steve-re, aki nem csak egyszerűen fekete, ahogyan azt a szerepe (ügyeletes bunkó menő srác) sejtetné, hanem egy többféle érzelemre is képes, fejlődőképes karakter. 


És ha már szóba hoztam Steve-t, akkor meg is említeném a másik okot, ami miatt mindenképpen érdemes egy esélyt adni a Stranger Thingsnek. Ha azokra a thrillerekre vagy horrorokra gondolok, amelyeket eddig láttam (bár legyünk őszintén, nem sokat néztem még), azokban vagy magára a megmagyarázhatatlan jelenségre/fenyegetésre vagy csak a főszereplőre fókuszáltak (pl. A 23-as szám). Ezzel szemben a Stranger Things végig az embereket tartja szem előtt. A különös eltűnésnek az egész kisvárosra kiterjedő hatása van, amit a sorozat szépen le is vezet. Természetesen az édesanya, Joyce karakterét érték a legnagyobb lelki megrázkódtatások, hisz ő áll legközelebb ezekhez (Will fia titokzatos körülmények között tűnik el). Ezt a szereplőgárda talán legnagyobb húzóneve, Wionna Ryder hihetően jelenítette meg. Igaz, sokan kifogásolták játékát, túljátszásnak érzik, de szerintem még nem beszélhetünk erről az esetében: a karakternek elveszett a fia, majd kapcsolatba lép egy másik világgal, plusz anxiety problémai is vannak. Ilyen instabil lelki állapotban ki ne válna hisztérikussá, főleg, ha amúgy is hajlamos rá? 
Joyce-n kívül szerencsére a többi szereplő motivációi és érzelmi világa is teljesen átélhető és hitelesen van ábrázolva. Tudunk azonosulni a fiúk elhivatottságával, egymás között felmerülő feszültségeikkel, a különös lány, Eleven (11) viselkedése is teljesen érthetővé válik, főleg tragikus élményeinek fényében, de Nancy és Jonathan tinédzser problémái és szeretteikért érzett aggodalmaik is átélhetőek, nem válnak idegesítővé - ez más sorozatoknál nem feltétlen mondható el (gondolok némely young adultra). Ezek mellett pedig mindegyik figura szimpatikus valamiért. Bővebben nem tudom megmagyarázni, talán azzal, hogy olyan jó volt a casting, hogy a színészeken keresztül azonnal meg tudtam szeretni a szereplőket.

Összességében a Stranger Things egyszerre nosztalgia és újszerű megközelítés. Erősen épít a nagy klasszikus horrorokra és thrillerekre, miközben igazodik a mai nézők ízléséhez és próbál minél hitelesebb képet adni az emberekről egy megmagyarázhatatlan helyzetben. Számomra nem volt rossz dolog ebben a sorozatban, így 10/10. Kíváncsian várom a 2. évadot. 

2016. május 16., hétfő

The Man in the mask

május 16, 2016 0 Comments

Mira lelkes ajánlgatásának hatására kezdtem bele a Netflix másik Marvel sorozatába, a Daredevilbe. Köszönöm utólag is, hogy rávett. Korábban már láttam a film változatot is, így fogok is párhuzamot húzni vele az értékelésben. 


Tartalom:
"Matt Murdock gyermek korában egy baleset következtében megvakul, de egy vegyszernek köszönhetően a többi érzékszerve emberfelettivé válik és kialakul egy radarérzék is amivel a környezetét „látja”. Matt Murdock nappal mint ügyvéd, éjjel mint álarcos igazságosztó védi Hell's Kitchen környékét a bűnözőktől."

Forrás: Snitt


Egy előkarácsonyi buliban beszélgettünk egy lánnyal arról, hogy a sorozat vagy a film jobb-e? Ő a sorozat mellé rakta le a voksát, én akkor azt mondtam, hogy majdha teljes egészében láttam, akkor nyilatkozok. Most már egyetértek az említett lánnyal, de azért a filmet is védeném néhány ponton. 
Olyan szempontból mindenképpen jobb a sorozat Mark Steven Johnson művénél, hogy több idő jut szinte mindenre. Igaz, a filmben is megismerjük Matthew Murdock hátterét, hogy ezzel érthetővé váljanak a képességei és persze a motivációi (miért is lesz önjelölt igazságosztó, azaz vigilante), de a sorozatban a történet előrehaladtával Matthew egy fantasztikusan mélységű karakterré válik, miközben Ben Afleck Daredevilje egy morálisan szimpatikus figura marad csak, aki közben hihetetlenül ügyes hős. Ugyanez mondható el Wilson Fiskről is. A hosszabb időnek köszönhetően Fisk talán Matthewnál is sokkal összetettebb karakterré válik, akit amúgy Vincent D'Onofrio fantasztikusan alakít. Egyrészt betekintést láthatunk abba, hogy miként is rángatja a szálakat Hell's Kitchenben, amitől egy zseni benyomását kelti, másrészt pedig egy érzékeny embert is megismerünk igen komoly traumákkal a háta mögött. Ez a kettősség alig található meg a filmbéli Fiskben, talán csak sejteni lehet róla a bűnözőzseni mivoltját. Mellettük pedig a mellékszereplők is, mint Karen, Foggy és Claire is kibontakozhat. 



A hosszabb játékidő nem csak a karaktereknek, de a cselekménynek is jót tett. A Daredevil (2003) filmben is kapunk egy jó kis történetet, de az én ízlésemnek valahogy túlságosan gyorstempójú és zsúfolt volt az 103 percben. Mondhatni, csak egy kis kóstolót kaptunk Matthew világából. Továbbá azt is éreztem a filmnél, hogy nincs a súlya és motivációja a szereplők cselekedeteinek. Ez szerencsére a sorozatban teljesen fordítva van: minden fokozatosan fel van építve, és még ha nem is az elején, de a végén értelmet nyer minden. Ezzel az egész történt megfontolttá és nagyon izgalmassá válik, és persze gondolkodtat is. Mi is fog történni? Majd a következő részben meglátod - mert persze cliffhangerekből sincs hiány. 
A bejegyzés vége felé azonban a film javairól is legyen szó, amik először (nekem mindenképpen) hiányoztak a sorozatból. Egyik Matthew látásának vizuális ábrázolása. Habár több, mint íz éves a film, de még mai szemmel is jól néz ki. A sorozatból a legelején nekem valahogy hiányzott ez az ábrázolás, inkább hangokkal érzékeltettek valamit abból, ahogy Matthew látja a világot. Az 1. évad fényében már azt tudom mondani, hogy ez így volt jó, ez az ábrázolás illik az egész Daredevil (2015) nyers világához. Még Elektrát hiányoltam, de talán jobb is, hogy később jön Matthew mellé. 

Összességében, igen, a Daredevilből a sorozat a jobb. Remekül felépített karakterek, izgalmas történet és egy nyers, de kiforrott világ: röviden ennyivel jellemezném. 9/10, mert kicsit lassan indult, de nem hagyom ki a 2. évadot. 


2016. március 13., vasárnap

Az anti szuperhős

március 13, 2016 0 Comments

A mozitermek elfoglalását követően a szuperhősök a televíziót vették célba. Kezdődött mindez a DC Zöld íjászával, a Marvel Shield-ügynökeivel és lehetne sorolni a végtelenségig az újabbál újabb szuperhősös sorozatokat (mellesleg a 2016. márciusi Filmvilágban van erről egy jó cikk, ha valakit bővebben érdekel a téma). A már itthon is elérhető Netflix  sem maradhatott ki az új feltörekvő trendből: belekezdett a Daredevil és a Jessica Jones sorozatokba. Ebben a bejegyzés most az utóbbiról lesz szó, de az elsőt sem feledem! Az ajánlásokat mindenesetre köszönöm Mirának.

Tartalom:
"Miután rövid életű szuperhőssége tragikus fordulatot vett Jessica Jones visszavonult, hogy újjáépítse magánéletét és karrierjét, mint egy igen ingerlékeny, cinikus magánnyomozók Hell's Kitchenben, New Yorkban. Önmarcangolással és PTSD-vel küzd, de Jessica így is felveszi a harcot a belső - és a külvilág démonaival szemben. Ebben segíti őt különleges képessége a bajbajutottak megsegítésében - főleg akkor, ha csekkel hálálják meg szolgálatait."

Forrás: IMdb


Lehet csak az elfogultság beszél belőlem, de kiemelkedő sorozat a JJ a többi szuperhősös mű közül. Habár a képregény változat ismerete nélkül nem tudom az eredeti anyaghoz hasonlítani sem szellemiségében, sem egyéb pontokban, de mindenesetre nagyon egyedinek érzem az egészet. A film noirokat idéző stílus és a hétköznapi helyszínek egyvelege is segít megteremteni az egyediséget, de más elemek is akadnak, amik különlegessé teszik a szériát. Egyik a sokszor kiemelt visszavonultsága Jessicának. Más szuperhősökkel ellentétben ő egy teljesen hétköznapi figuraként veszi fel a harcot ellenségével, Kilgrave-vel. Természetesen főhősnőnknek is van különleges képessége (szupererő), de kemény külsője mögött nagyon is ott van az emberi törékenység, ami miatt ilyen közel még nem éreztünk szuperhőst magunkhoz. 


Egy másik érdekesség, amire igazából a 444 cikke hívta fel a figyelmemet, az a nők hangsúlyos szerepe. Az írás emlegeti a Bechdel-tesztet, aminek a JJ teljesen megfelel, sőt, valahol már a mérleg másik oldalára esünk: röviden összefoglalva, és kicsit következtetésként is azt mondom, a nők az aktívabb szereplők, a férfiak pedig a passzívabbak. A cikkben is kiemelt párbeszéd jeleneten kívül nagyon sok esetben cselekményt mozgató elemért a női főszereplők a felelősek, ami szintén mutatja a nemi szerepek felcserélődését. Ebben a sorozatban a nők igenis terveket találnak ki és hajtanak is végre közös céljuk érdekében (Kilgrave elkapása). A felbukkanó férfiak (pl. Luke vagy Simpson) inkább a lányok tervéhez asszisztáltak, mint irányították volna azokat. Emellett a férfiak mellett feltűnnek a negatívak, akik közül mindenképpen Kilgrave a legdominánsabb. Az alak egy Thomas Mann Cippollájához hasonlítható gonosz: Képes befolyásolni mások akaratát és mivel megteheti, meg is teszi, egyéb motivációja nemigen van (vagyis van, de az nagyon spoileres).

Röviden összefoglalva a Jessica Jones nekem egy nagyon üde színfolt a sorozatok közt (a szuperhősösök közt pláne), ami a Simpsonos szálat leszámítva nagyon jól működött cselekmény, hangulat és színészek terén is. Mindemellett megjelenik benne a - mondjuk ezt - kortárs eszmeiség és némi művészi játszadozás is. 9,5/10 , mindenkinek nagyon ajánlom, akár többször is.


Follow Us @soratemplates