Antigané: 2018

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2018. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 24., vasárnap

A Fekete párduc ugyanolyan eredetfilm, mint a többi szuperhősé

Chibi Zsó február 24, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az utolsó cikk az első olyan szuperhős film, azaz a Fekete párduc lesz, amit Oscar-díjra jelöltek a Legjob film kategóriájában.

Tartalom:

A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.
Ám mikor egy nagy hatalmú ősi ellenség ismét feltűnik a színen, T'Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét.

Forrás: Port

A Fekete Párduc az eddigi Marvel filmektől teljesen eltérő alkotás. Felvezeti az egyik első fekete szuperhőst, fekete színészgárdával forgatott nagy költségvetésű mozi film, ami a jegypénztáraknál is rekordokat döntött, és talán a legmerészebben módon politizál is. Ezenfelül számos közösségi megmozdulást is elindított, mint például Frederick Joseph GoFundMe kampánya: gyűjtést rendezett, hogy Harlemben minél több gyereket el tudjon vinni a fekete szuperhős filmjére. Szóval, összegezve, egy olyan film lett az Egyesült Államok színes bőrű közösségnek, amiben nem a megszokott, klisés szerepekben tetszelegnek a feketék, hanem végre igazi hősökként lépnek színre. És egy ilyen történet Hollywood-i megteremtésére nem is találhatnánk jobb alapot a már 50 éves múltra visszatekintő Fekete párducnál. Az 1966-ban jelent meg a Fantasztikus Négyes 52. számában az amerikai lakosság fejében élő sztereotípiákra építkezve (pl. egy afrikai ember nem ismerheti az űrtechnológiát) vezeti fel hősét, majd egy ügyes csavarral bemutatja, mennyire hamisnak bizonyultak. T’Challa jó stratégiaként könnyen csapdába csalja a Fantasztikus négyest, s a későbbiekben, amikor kiderül, egyikük sem akar a másiknak ártani. Végül Wakandát bemutatva egy másik sztereotípia is széttörik: nem egy elmaradott, „barbárok” által lakott ország, hanem egy technológiailag fejlett és független királyság.

Stan Lee és Jack Kirby hagyományai a Fekete párduc filmben is visszaköszönnek: az afrofuturista stílust megidéző Wakanda, a mérnökzseni Shuri és a tudatos a "fejlett országok" Afrika sztereotípiájának felhasználása. Politikai vonalon haladva egy másik érdekesség is felbukkan a Marvel képregények és a Fekete párduc között: az Ember Jogi mozgalmak beemelődése. Az X-Menhez hasonlóan itt is megjelenik a két fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King és Malcolm X közötti ellentét: békés harc a polgári jogokért versus erőszakosabb jogi harc. A Fekete párducban ez egyértelműen T'Challa és Killmonger közötti ideológiai különbségben jelenik meg: T'Challa királyként békét szeretne a környező országokkal, Killmonger viszont megelégelte a bujdoklást és azt, hogy Wakanda nem használja ki technológiai fölényét. Ebből pedig egy klasszikus jó-rossz harc kerekedik a királydrámák díszletei között.

A Fekete párduc előtti tisztelgés és múlt s jelenbeli politikai húrok (lásd T'Challa zárójelenetét) megpendítése érdekes töltetet ad a filmnek, de mindezek ellenére a téma felszínén marad a mű. Így nekem az a legnagyobb bajom a filmmel, mint általában az MCU többi alkotásával is: feldob egy nagyon érdekes és jól hangzó témát, nagyjából aköré építi a cselekményt, de mindezt végül feláldozza az akció és a humor oldalán. Tudom, a filmek állítólag szórakozásra vannak, meg amúgy is húzzak el akkor DC filmeket nézni, ha darkos cuccot várok el. Viszont ha így nézem is a Fekete párduc így is biztonsági játékos, hisz a már jól bejáratott eredettörténet filmek (pl. Doctor Strange, Hangya, Galaxis őrzői) pontjait pipálgatja ki: az új hős új szerepbe csöppen, amibe bele kell tanulni, de közben már vadászik rá főellensége. Kicsit sok ilyet láttunk az elmúlt tíz évben.

Összességében, pár érdekes társadalmi és kulturális témától eltekintve számomra a Fekete párduc egy átlagos MCU film, ami felvezeti az épp aktuális szuperhőst - így 7/10. Persze

2019. február 23., szombat

Freddie Mercury ennél többet érdemelt volna - Bohém rapszódia

Chibi Zsó február 23, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A filmek sorát a Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt Bohém Rapszódiával folytatom.

Tartalom:

A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit.

Forrás: Port

A Queen zenéje örök, Freddie Mercury pedig legenda. Mégis, mitől másabb ő mitőlünk? A Queen film ennek bemutatására tesz kísérletet - gondoltam. Bár ha ezzel az elvárással ülünk le megnézni a filmet, könnyen csalódunk. Viszont ha egy szórakoztató történetet várunk, akkor egy jól felépített alkotást kapunk, amiben mindent megtalálunk, ami egy hollywood-i meséhez kell. A nem hétköznapi hős elszántságának köszönhető felemelkedése, szerelem, személyes dráma, majd mindennek a csúcspontja - nagyjából ezeket az állomásokat járja be a Bohém rapszódia. És hogy ez a recept működőképes legyen a vásznon, igen, kellett változtatni a valóságban történteken. Ezt nézőként vagy elfogadjuk, és élvezzük, amit kapunk, vagy nem fogadjuk el, és ignoráljuk a film létezését. Szerintem nem is ez a Bohém rapszódia hibája, hanem az, hogy nem mert elég merész lenni a műfajában, az életrajzi filmben.

A film első felénél még éreztem, hogy van esély egy komolyabb drámai történet kibontakozására, hisz számos olyan témát érint, ami elkel egy ilyen kaliberű sztorihoz: Freddie különcségét, az apjával való ellentmondásos kapcsolat, szakítás a pakisztáni hagyományokkal, a Mary Austinnel kezdődő szerelem, és persze az első fellépések és a Queen kezdete, majd az önmaga előtti coming-out. Aztán ahogy haladunk a felfelé ívelő karrier bemutatása felé, ezek a feldobott labdák kibontás nélkül maradnak, és ez sajnos végigkíséri a filmet. Esetlen Freddie és a többiek szétválása, az apa hirtelen jött elfogadása, de az igazi mélypont az, ahogyan Mercury biszexualitását (és nem homoszexualitása!) ábrázolják. Az egész egy sablonos hollywood-i coming-out sztori, semmi több. Bár felszínesen ismerem Freddie és a Queen történetét, de határozottan emlékszem rá, mekkora döbbenet volt, amikor Freddie elmondta nyilvánosság előtt is, hogy biszexuális, mert nemigen teregette ki a magánéletét. Szerintem érdekes lett volna megvizsgálni, hogy ez miért volt így, és amennyire lehet (és érdemes), eszerint bemutatni ezt a vásznon is.

Habár tartalomban elég felszínes a Bohém rapszódia, zenei részen és a Queen hangulat megidézésében remekel. A koncertek többsége szinte a megszólalásig élethű, akár a "Bohemian Raphsody" vagy más dalok előkészítése hangulatos és dinamikus, a filmet záró Live Aid koncert pedig ennek a tökéletes betetőzése. Ha közönségfilmként nézzük, akkor egy korrekt film a Bohém rapszódia, de ennél nem több. Nekem így 7/10-es film, amit nem tervezek többször megnézni, de nem is érzem olyan rossznak, mint ahogy azt több filmkritikus megfogalmazta itthon és külföldön is.

# 2018 # Aidan Gillen

2019. február 21., csütörtök

Pókember ismét megújult - Irány a Pókverzum!

Chibi Zsó február 21, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A sort a Golden Globe-díjas animációs filmmel, az Pókember: Irány a Pókverzum!-mal folytatom.

Tartalom:

Ismerik Miles Moralest? Nem sokkal azután, hogy Peter Parker ellen összefogtak legnagyobb ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, és hatalmas csatában legyőzték, egy átlagos amerikai srácot újra megcsípett egy genetikailag módosított pók. Miles fekete és spanyol szülők gyereke, átlagos, békés családban él, bár az egyik nagybátyja bűnöző…
És még az eredeti pókembernél is több különleges képességgel rendelkezik: ha akar láthatatlanná válik, az érintése bénító hatású. De ellenségei is vannak. Köztük a legveszélyesebbet Skorpiónak hívják.

Forrás: Port

Phil Lord forgatókönyvéből készült Pókember rajzfilmjével visszatért az a gyerekkori érzésem, amit utoljára az 1994-es Pókember rajzfilm nézése közben éreztem: szimpatikus az egész és jó érzés elveszni ebben a dimenzióban. Ezenfelül az előző Pókember-élményekhez viszonyítva az Irány a Pókverzum! sok pluszt ad. A legnagyobb húzás az alapötlet, a multiverzum behozása, ami napjainkban már visszatérő szuperhős képregénytörténet-elem (elég a női Thor és Loki sztorikra vagy más karakterek újfajta rebootjára gondolni). A rajzfilmben a lehető legkreatívabban használták fel és játszottak is rá a Pókember franchise különböző változataira, rebootjaira és megformálóira, miközben egy teljesen koherens és izgalmas történetet kaptunk. Így találkozunk például Póknővel, Noir Pókemberrel vagy Milesszal, a fekete Pókemberrel. Ahogy Dávid írta a Roboraptoron premierkor, ez az irány akár az következő szuperhős filmek koncepciója is lehet, hisz rengeteg alapanyag van hozzá a Marvel képregényeiben.

Az alapötleten túl a különböző, Pókember maszk mögött rejtőző szereplők rántanak be igazán. A legesendőbb az új Pókember, Miles és a jövőből érkező Peter Parker, akinek nem épp szuperhőshöz illően alakult az élete. Kicsit hasonló viszony alakul ki köztük, mint a Pókember: Hazatérésben Peter és Vasember között: egyfajta mentor-tanítvány viszony, annyi különbséggel, hogy a jövőbeli Parker inkább kényszerből vállalja magára ezt a feladatot, csak később tudatosan. Milesnál pedig - igaz sokadjára a szuperhős sztorik korában - végignézhetjük, hogy a szuperhősséghez nem elég egy radioaktív pók csípése. Viszont a már említett Hazatéréshez viszonyítva itt másabb a hőssé válás folyamata. Milest nem egója és bizonyítási vágya akadályozza meg a hőssé válásban, mint a Hazatérés Peterjét, hanem tapasztalansága és az újdonság okozta ijedtsége. Képességeinek nem ura, nem érti, mi történik vele, de nem is beszélhet erről senkivel - amíg nem találkozik a többi Pókemberrel. Az egész szépen párhuzamba vonható a felnövéstörténetekkel, ahol a felnőtté érés együtt jár a Pókemberré válással. Hiába hangzik mindez egy sokszor elmesélt koncepciónak, az Irány a Pókverzum!-ban a szövevényes történetvezetés, a Marveles humor (ami mellesleg rajzfilm formában sokkal jobban ál a történetnek) és a multiverzum-keret elfeledteti velünk. Sőt, a történet számos meglepő fordulatot is tartogat. Ebben a kombóban működik szinte tökéletesen a rajzfilm.

Sok hibát nem lehet felróni a Pókverzumnak, talán annyit, hogy néhol kicsit túlzsúfolt a történet, főleg karakterek szintjén. A később érkező Noir Pókember vagy Pókmalac inkább egy-egy geg erejéig emlékezetes, a filmet nem befolyásolja sokban, sőt későbbi jelenetekben pedig kifejezetten zavaró és sok is a jelenlétük. Ettől eltekintve egy szerethető és izgalmas Pókember animációs filmmel bővült a közkedvelt Pókember világa. 9/10-es animációs film, ami egy törzsgyökeres Pók-rajongó és egy kívülálló számára is új élményt jelent.

# 2018 # Bob Persichetti

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

Chibi Zsó február 16, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A következő darab a 10 Oscar-díjra jelölt A kedvenc.

Tartalom:

A 18. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal. Ettől függetlenül a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail megérkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

Forrás: Port

Lanthimos filmje úgy indul, mint egy Jonathan Swift írás: finoman adagolja a szarkazmust. Belép Abigail (Emma Stone), Lady Malborough (Rachel Weisz) távoli kuzinja, előadja a kis utazását az udvarba némi angolos szofisztikáltsággal és illeten de perverz vagy hihetetlen epizóddal. Aztán ebből a lendületből hamar visszavesz a történet, és egy nyugodtabb tempóban folytatódik. Ekkor irányul a figyelem a lényegre, az az a három nőre: Anna, Sarah és Abigail. A rendező is itt bontakoztatja ki tehetségét, amit korábbi filmjeiban már megmutatott. A három szereplő hús-vér karakterek, sőt a stáblistáig kiismerhetetlenek maradnak. A főszerep Sarah és Abigail küzdelméé a királynő kegyeiért és a nemességgel járó kiváltságokért, látszólag. Azonban a 120 perc sokkal inkább szól arról, hogy egyik pillanat vagy hirtelen jött felismerés hogyan képes gyökeresen megváltoztatni az ember motivációit - ez utóbbi teszi igazán izgalmassá A kedvencet. A nézőt folyamatosan megdolgoztatja az, ami épp a vásznon történik a három nő között, kit mi motivál épp, és meddig képesek elmenni az épp aktuális cél érdekében.

Közhely, de a színészek nélkül mindez nem működne. A legtöbbet Rachel Weisz és Emma Stone játszik, és a történet fő cselekményét is ő karaktereik befolyásolják. Weisz határozott, kimért és őszinte nő, aki képes végigvinni az akaratát - legyen szó személyes befolyásáról vagy politikáról. Őt látva azonban szinte ellentmondásos dolgok merülnek fel: őszinte hazafi, vagy saját érdekét néző ember, esetleg egy hataloméhes nő? Weisz mindegyik szerepben megmutatkozik. Ezzel szemben Stone karaktere a megjátszás nagy mestere, aki nem csak környezetét, hanem eleinte még a nézőt is teljesen megvezeti mosolyosával és kedvességével. Az utóbbi játékból csak néha-néha esik ki, de az is olyan minimális, hogy alig lehet észre venni. Ezenfelül egyfajta kettősség is jellemzi a játékát, még a környezetének szánt kép esetén is. Például a tartalomleírást követő képen: első ránézésre egy kedves és szép lányt látunk, aki várja a királynő parancsát, de ha jobban megfigyeljük a szemöldökök állását és a szájzugot, látszik, hogy nem teljesen tiszta szándékú a szereplő. Ezek az apróságok teszik számomra Stone alakítását kiemelkedővé ebben a filmben. Ő és Weisz játéka mellett háttérbe szorul Olivia Colman mint Anna királynő, de elesettsége és őrülete abból a kevés jelenetből is teljesen átjön. És érdekes, de nem hagy nyugodni: vajon a királynő tisztában van vele, hogy játszanak vele? Ugyanis Colman egy-egy mozzanata, főleg a film vége fele erre is enged következtetni. Szóval kiismerhetetlenségben bőven felveszi a versenyt a másik két aktív szereplővel.

A kedvenc legnagyobb erőssége a karakterek összetettsége és a színészek, akik ezt megjelenítik. A barokkos díszek és a néha fel-felbukkanó szatirikus társadalomkritika csupán mellékes szerepet játszanak, érdekes kiegészítői három nő karakterdrámájának. Részemről 9/10-es élmény, a tavalyi filmek egyik legjobbja.

# 2018 # A kedvenc

2019. január 13., vasárnap

Az ezerszer elmesélt történet is lehet érdekes

Chibi Zsó január 13, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A Mirai-al megkezdett sorozatot a Legjobb eredeti zene kategóriában Golden Globe-ot érdemlő Csillag születikkel folytatom.

Tartalom:

A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól: mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A világ legnagyobb popdívája, Lady Gaga hatalmas elődjeit követi: a történetet 1937 óta Janet Gaynor, Judy Garland és Barbra Streisand főszereplésével filmesítették meg. A modernizált változat egyben Bradley Cooper rendezői bemutatkozás is. A film egyes jeleneteit a 2017-es Coachellán forgatták, ahol Lady Gaga headlinerként lépett fel.

Forrás: Port

A leghétköznapibb lány összejön a menő sztárral - ennél sablonosabb dolgot nem is lehetne kitalálni, gondolhatjuk a Csillag születik tartalmát olvasva. A 2018-as film ráadásul már a negyedik remake ugyanabban a felállásban. Először 1937-ben készült Csillag születik-film Janet Gaynor és Fredric March főszereplésével, Bradley Cooper filmjét megelőzően pedig 1976-ban készült rocmusical feldolgozás. Bizakodásra a film előzetese adott okot, ami jó zenéket és egy szerethető szerelmes párt ígért, de szerencsére ennél többet is tartogatott a történet. Habár nem hoz forradalmit a híresség árnyoldala témában a Csillag születik, és a cselekmény is nagyjából kiszámítható, a Bradley Cooper és Lady Gaga közötti kémia elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Az önbizalomhiányos nő és a saját démonaival küzdő férfi találkozásától a problémák közös megéléséig minden megmozdulás és reakció teljesen emberi és természetes, miközben nincs leöntve giccsel és rózsaszín nyállal. Jackson és Ally kapcsolatán keresztül egy csak rájuk jellemző sajátos világ épül ki olyan apró momentumokkal, mint a fagyasztott borsó borogatásként való használata vagy a közös zenélésekkel. Számomra leginkább ez az erős építkezés emeli ki a Csillag születiket a többi romantikus film közül.

Kettejük személyes világa mellett a mindennapi, közös életükbe beágyazódva jelennek meg a karrierrel kapcsolatos dilemmák is - mint az élet természetes velejárója, nem pedig kellemetlen zavaró tényezőként. Ezen a szálon inkább Jackson drámája hangsúlyosabb: leszálló ágban lévő, alkoholproblémákkal és szakmai féltékenységgel küzdő férfi próbál örülni szerelme sikerének, és túllépni saját gyengeségein. Mindezt Bradley Cooper nagyon finoman jeleníti meg játékával, a megformált karakter érzéseinek direkt kimondása nélkül. Egy-egy mormogásból és nézéséből is értjük, mi zajlik benne. Mellette Lady Gaga karakterének drámájából kevesebbet látunk, de ami elénk tárul, az pont elegendő Gagának, hogy megcsillogtassa színészi kvalitásait. Az átlagos és önbizalomhiányos nőből fokozatosan válik tudatos, önmagát építő sztárrá (érzek itt némi párhuzamot Lady Gaga tényleges karrierje és Allyé között), miközben megjelenik az érzékeny oldala is, amivel szerelméért aggódik és mindent megtesz annak megmentéséért. Gaga mindkét szerepben megállja a helyét, és Cooperéhez hasonló eszközökkel, plusz egy természetes lazasággal képes mindezt hitelesen megjeleníteni. Ebből áll kettejük varázslata, amivel a stáblistáig képesek megtartani a nézőket.

A Csillag születik tipikusan olyan film, ami nem mondanivalójával, hanem karaktereivel fog meg minket, és ebben teljesen jól teljesít. A sztárvilágról sok újat nem mond, elődeihez képest csupán modern, hozzánk közelálló környezetbe helyezi azt, hogy tényleg elérjen hozzánk a mondanivaló. Viszont Bradley Cooper és Lady Gaga párosa miatt ez megbocsátható. Így nálam 8/10-es a film.

# 2018 # A Star is Born

2019. január 7., hétfő

2019 első moziélménye a testvéri féltékenység

Chibi Zsó január 07, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az első ajánló a Golden Globe-díjra jelölt japán animációs film, a Mirai - Lány a jövőből.

Tartalom:

A négyéves Kun azóta haragszik a világra, amióta kishúga születésével felfordult az élete. Ám egy reggel titkos, mesebeli világot talál a kertjükben, ahol találkozik azzal a kislánnyal, aki majd az anyukája lesz és azzal a férfival, aki majd a dédnagypapája lesz. A varázslatos kalandokban útitársául szegődik egy nagylány. Egy nagylány, akit pont úgy hívnak mint az utált kistestvért.
Mamoru Hosoda, az itthon is kultikussá vált A fiú és a szörnyeteg rendezője hűséges közönségéhez egy újabb megható és izgalmas animével tért vissza. A valóság és képzelet határának különös birodalmában játszódó Mirai – Lány a jövőből izgalmas mese, egyszerre játékos kaland és felnövéstörténet gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Forrás: Port

Eddig nem volt szerencsém Mamoru Hosoda filmjeihez, de ha minden alkotása van olyan jó, mint a Mirai, máris új kedvenccé avattam a japán rajzfilmeset. A történet külsőre hasonlít Hayao Miyazaki filmjeire, viszont teljesen másra helyezi a hangsúlyt. Míg Miyazaki legtöbb meséjében a cselekményen van a hangsúly, a mondanivaló pedig azzal párhuzamosan bontakozik ki, addig a Mirainál a mondanivaló kerül előtérbe, és a történetet is az irányítja. Az anime középpontjában Kun áll, akinek lesz egy kistestvére, Mirai. A film egyrészt realista vonalról járja körül a problémát, a kisfiú és a szülők oldaláról (bár Kun szemszöge a dominánsabb). Másrészt pedig pszichológiai utazásra hív minket a főhős fantáziáján vagy mágián (nem tisztázott az animében) keresztül.

Így leszünk tanúi a négyéves Kun utazásának olyan képzeletbeli segítőkkel, mint a család kutyája, Yukko, a jövőből érkező kishúg, Mirai, vagy a dédnagyapa. A film nagyjából ugyanarra a sémára épül, és mint egy mesénél szokás, többször megismétlődik ugyanaz az esemény, csak más variációban, azaz epizodikus. A Miraiban ez így néz ki: Kun valamilyen konfliktusba kerül a szüleivel, majd a legnagyobb kétségbeesés közepén érkezik egy családtag az idő valamelyik síkjáról, és egy különös utazásba vagy kalandba vonja be Kunt. Ezzel a technikával nagy jól végigviszi a kisfiú felnövését, de úgy, hogy végig önazonos is marad a szereplő. A négyéves fiútól nem hallunk mély monológokat, sem egyéb didaktikus magyarázatokat, hanem olyan mondatokat amiket egy négyéves fiú magától mondana, és az utazásai után is olyan következtetéseket von le, amilyenek egy ilyen korú gyereknél normális.

Az egész filmet nézve ebben rejlik az egész Mirai erőssége: végig hiteles. Kun viselkedése és az, ahogyan animációval életre keltették teljesen hűen leköveti a kisgyerekeket a büdősbogár póztól (felénk így hívják azt, amikor a kisgyerek feltolt fenékkel alszik) kezdve a szülők figyelméért való küzdéséig. A kisfiú viselkedése mellett pedig ott van a fiatal szülők őszinte reakciója: anyuka ideges, mert nem tudja megosztani magát a két gyerek között, apuka igyekszik helyt állni új, otthonülő apuka szerepében. Aki már volt kisgyerekek és kezdő szülők között, netalán ő maga is most nevel gyerekeket, bőven ráismer magára és az életére a Miraiban. A jól ismert szituációk bemutatásával, majd a problémák feloldásával a film igazi támaszt nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Mirai - Lány a jövőből egy végtelenül aranyos animációs film, amiben könnyen magunkra ismerhetünk. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhetik, de meg merem kockáztatni, hogy egy felnőtt nézőnek mondhat valamennyivel többet a történet. Kidolgozásában hozza a jól ismert japán részletgazdag rajzokat és animációt, a kicsit didaktikus ismétlődés ront valamennyit a rajzfilm élményén. Részemről 8/10-t érdemel az anime, és ezzel az idei évem első mozilátogatása.

# 2018 # anime

2018. december 31., hétfő

Ez volt az eddigi legmozgalmasabb évem! - Évértékelő és 2018 legjei

Chibi Zsó december 31, 2018 0 Comments

Elérkezett a 2018-as év utolsó napja, és a blog eddigi szokásaihoz hűen most is lesz évértékelő és a legjobb művek összegyűjtése. Viszont ez az év ennél kicsivel többet is érdemel, mert elég sok minden történt velem. Új helyre került a munkahelyem, így többet aludhatok és kevesebbet utazhatok, kipróbáltam magam új dolgokban, sokfelé utaztam, eljutottam a kedvenc együtteseim koncertjeire, és egyebek. Ezek közül emelnék ki néhány nagyon fontos eseményt.

Könyvszerkesztés

Igaz, nem 2018-ban, hanem 2017-ben szerkesztettem meg életem első szövegét, de a nagyrészét főleg idén csináltam. Nem titok, még galaktikás gyakornokság után próbáltam ki magam a szerkesztésben, Fehér Cs. Kata javaslatára. Molyos olvasmánylistámat bogarászva 11 könyvvel foglalkoztam szerkesztőként. Jelenleg úgy érzem, ennyi elég is volt, főleg, hogy a főállásomban is olyan változások történtek, amelyek mellett már nem tudok egész regényekkel foglalkozni, továbbá szeretnék nagyobb terveimmel is foglalkozni. Viszont számtalan dolgot tanultam ilyen rövid idő alatt is. Kedvencem a Wordben található különböző írásjelek és egyéb szövegelemek nevei és szimbólumok, melyekkel nagyon egyszerűen meg lehet keresni például vaksorokat vagy fölösleges szóközöket egy-egy kérdő-vagy felkiáltójel előtt. Ezenkívül nagyon élveztem, amikor problémás vagy nem elég frappáns angol kifejezésekre kellett egy jobb magyar szófordulatot keresni a fordítóval - és pont ezért emelem ki szerkesztéseim közül a Monokrómot és A nulladik évet. Mindkettő tartogatott ilyen kihívásokat (főleg az előbbi), szerettem utánuk menni, és ezzel elmerülni az angol és a magyar nyelv olyan rétegeiben, amelyekről az iskolában nemigen beszélünk. Ezen a két könyvön kívül még J. G. Ballard Toronyházát és Walter Tevis Mockingbirdjét (nem szeretem a végleges magyar címét, na) szerettem. Mindkettőnek volt egy nosztalgiafaktoros sci-fi hangulatuk, ami idén eléggé betalált.

Az egyévnyi szerkesztés után már csak az a kérdés számomra, hogy elkezdjek-e rendesen is foglalkozni ezzel, azaz ne maradjak meg egy autodidakta ember szintjén, vagy zárjam itt le a dolgot? Mindkettő mellett sok érv szól, de remélem, egyszer eljön egy olyan nap, amikor nem kell gondolkodnom azon, hogy belevágjak-e egy ilyen képzésbe vagy sem.

Kerekasztal-beszélgetés: Legyen fantasztikus a kötelező!

Idén valóra válthattam a Roboraptor segítségével egy régi álmomat: szervezhettem kerekasztal-beszélgetést. Egyetemista korom óta járok különböző beszélgetésekre, melyek hol nagyon jók, máskor pedig elég rosszak voltak. Kíváncsi voltam, hogy olyan emberek összeismertetésével és megkérdezésével, akiket valamiért kedvelek, tudok-e valami maradandót alkotni. Első ötletem a klasszikus vs. kortárs sci-fi lett volna, de meggyőztek róla, hogy ez csupán egy szűk csoportot érdeklő téma. Ezután jutott eszembe, hogy vizsgáljuk úgy kicsit a kötelező olvasmányok kérdéskörét, ahogy eddig még nem: milyen sci-fi, fantasy vagy horror könyveket lehetne beemelni a magyar olvasmánylistákra? Egyáltalán miért nincsenek ilyen jellegű művek a tananyagban? A raptorok segítségével és tanácsiaval sikerült is megszervezni a beszélgetést, kiválasztani a megfelelő beszélgetőpartnereket és megtalálni a legjobb helyszínt, az Aurórát. Persze levontuk a magunk tanulságait, de összességében egy sikeres dolgot hoztunk tető alá, amit pluszba a technikának köszönhetően (főraptorék és a Facebook live segítségével) vidékre is sikerült elvinni. Egy plusz jól eső dolog, hogy a 24.hu és a Népszava is beszámolt az eseményről, és a Klubrádióba is meghívtak minket! (erről lejjebb írok)

A beszélgtés a lenti képre kattintva nézhetitek meg!

https://www.youtube.com/watch?v=rycDICtoITs

Rádió

Aki ismer tudja, hogy nehezen oldódok fel beszédben, hajlamos is vagyok halkan beszélni. Idén ezen akartam kicsit változtatni, így egy adandó alkalommal jelentkeztem Indinél Roboraptor podcastbe a Hang nélkül film kapcsán. Viszont hiába a felkészülés, a mikrofon, a belső kényszer hogy mindenre gyorsan reagáljak eléggé megfagyasztott, és nem olyan lett az eredmény, mint szerettem volna. Kicsit úgyis éreztem, hogy sose fog menni a szóbeli műfaj. Aztán a kötelezős kerekasztal-beszélgetéshez közeledve írt Indi, hogy ráérek-e másnap 15:00 órakor, mert megkereste Csepelyi Adri a Klubrádiótól, hogy szívesen látna minket a Popfilterben. Meglepett a lehetőség, de igent mondtam, és benyomtam vagy fél liter citromfű teát, hogy ne izguljak. Féltem, hogy ez a szereplés is ugyanúgy végződik, mint a Hang nélkül, de aztán nem így lett. A beszélgetésnek a legelején akadtam csak meg, amikor nagyjából fel akartam vázolni azt, hogy miért rögzült be a legtöbb embernél az, hogy a sci-fi ponyva, de aztán sikerült ezen túllendülni, és mindenféléről tudtunk kötetlenül beszélgetni. A visszajelzések szerint is jól sikerült a beszélgetés, én utólag pedig örülök, hogy kipróbálhattam a rádiót és megismerhettem Adrit, aki egy szuper ember, és mindenkinek ajánlom a Popfilterét!

Nightwish koncert

Idén számos koncertre eljutottam, és életemben először a Sziget fesztiválra is, hála az Ekulturának és Szabó Dominiknak. Megjártam a Dürerben az izraeli Orphaned Landet, Barba Negrában a Shinedownt és az A38-on a Pain of Salvationt, mint sajtós (és ezzel együtt kipróbálhattam magam egy számomra új műfajban, a koncertbeszámolóban, Koncz Ákos noszogatására :) ), a Szigeten a Gorillazt, nyáron az egyik legérdekesebb performanszot hozta az In this Moment az Akváriumban, az évet pedig Nightwish-sal és az izlandi Árstíðirral zártam. Mindegyik koncertet másért szerettem, de legnagyobb élményt mégis a Nightwish adta. Hetedikes korom óta az egyik legkedvesebb zenekarom. Kicsit fájó, hogy nagyjából akkor találtam rájuk, amikor épp megváltak Tarjától, és Anette-el folytatták a zenélést, de ennek ellenére követtem a munkásságukat, minden korszakukból vannak kedvenc dalaim. Többször el akartam menni koncertjeikre, de valami mindig közbejött: egy vizsga, kevés pénz, vagy visszahúzó emberek. Végül tavaly Emőke nyomására megvettem a Decades turnéra a jegyet, és izgatottan vártuk a novembert. Őszintén, nem tudtam, mit várjak a turnétól: régi számokat játszanak átszerelve, és mindet az új énekesnő, Floor Jansen énekli (akit azért jó énekesnek tartok, és képes betölteni Tarja utáni űrt). Ezentúl nagyon sok az olyan hang a Nightwish rajongók körében, hogy ami Tarja után van, az már jó nem lehet, meg nem olyan jó a zenekar, mint régen - ezek kicsit elvettek a lelkesedésemből annak ellenére, hogy nem értek velük egyet. Azért a koncert napján a Budapest Aréna előtt a 2-es metróig kígyózó sor fellelkesített, és a "Dark Chest Wonder"-rel kezdődő belépő pedig végleg elfeledtette velem minden rossz gondolatomat. Floor és a többiek visszahoztak valamit abból az időből, amikor megszerettem a Nightwisht. Számos ritkán hallott dalt játszottak el, mint a "Devil and The Deep Dark Ocean" vagy a "Carpenter"-t, megszólalt pár klasszikus is, mint a "Nemo" és a "Dead Boy's Poem", megmutatták, hogy Tarja és Anette után is van élet ("The Greatest Show" volt a koncert egyik fénypontja, ami már Floor-dal), és a végén beleborzongott a lelkünk a "Ghost Love Score"-ba. Akkor azt kívántam, bár sose érne véget az este.

Jöjjenek 2018 legjei!

A legjobb események után jöjjöjjenek a legjobb könyvek, filmek, sorozatok és képregények.

Az előző évektől eltérően idén két toplistázáson is ellőttem a legjobbjaimat. Szerencsére volt idén annyi erős kulturális élményem, hogy kiemeljek még egyet-egyet a blogon is. Az előző évek szokásaitól eltérően most minden kategóriában csak egy-egy művet hozok az előző évek ötje helyett.

Legjobb könyv: Naomi Novik: Ezüstfonás:

A Roboraptor listáján ellőttem már tényleges kedvenc könyvemet a 2018-as évből, mégpedig Ken Liu Papírseregletét, de közel halad mellette Naomi Novik új könyve. A könyvet már Netgalleyről is kikértem a nyár folyamán, és elkezdtem angolul olvasni, mert annyira kíváncsi voltam, mit hoz ki az írónő Rumpelstiltskin meséjéből. Nem egy hagyományos újramesélést kapunk, hanem egy önmagában is teljesen működőképes történetet, ami azért annyira mesei is marad, hogy lelkünk eszképizmusra vágyó felét is kielégítse. Megvannak a maga hibái ugyan, de nem befolyásolják az élményt.

Legjobb film: Schwechtje Mihály: Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Filmek közül nagyon nehéz kiválasztani a legeslegjobbat idén, mert olyan nagyon ütős filmélmény nem volt sehol. A két emlékezetes film, az Én, Tonya és a Három óriásplakát Ebbing határában, de szigorúan nézve, ezek nem ideiek, ugyanis az USA-ban már 2017-ben moziba kerültek, itthon viszont csak 2018-ban. Végül egy magyar filmet, az RLSM-t választottam, ami talán az év legnagyobb meglepetése és legerősebb mozis élményét is jelentette számomra. Egy tinifilmnek tűnő alkotás csap át egyetlen perc alatt az idei év egyik legkeményebb thrillerébe, miközben olyan személyes rétegeimet is megmozgatja, mint az anime, az angol, és a gimis évek - szerintem az utóbbi mutatja meg, hogy a rendező milyen mélyen beleásta magát a tinédzser lélekbe, hogy hitelesen vissza tudja adni azt a filmben.

Legjobb sorozat: Alan Ball: Itt és most

Sorozatokból is gyenge volt számomra ez az év, talán gyengébb is, mint film fronton. Végül nem is tudok mást ajánlani itt, mint az Itt és most-ot. Alan Ball tízrészes sorozatát azért emelem ki, mert az alt-rightosok és egyéb szélsőségek fröcsögése nélkül képes kritikus hangot megütni a liberalizmussal kapcsolatban. Megmutatja, hogy nem elég csak szóban kiállni valami mellett, el kell mélyülni az adott témában, hogy ténylegesen megértsük, és így ki is tudjunk állni mellette. Emellett pedig a sorozat azt is megmutatja, milyen akadályaink vannak a "boldogan egymás mellett élés"-elv megvalósításának útján - nem csak társadalmi, hanem mikro, azaz saját szintünkön is. Ajánlom mindenkinek, aki szeretné más szemszögből megközelíteni korunk kérdéseit.

Legjobb képregény: Joe Kelly és J. M. Ken Kimura: I Kill Giants

Képregények terén izgalmas évet hagyunk magunk mögött. Új reneszánszát éli a magyar képregénypiac, a Hungacomixon hallható kiadió kerekasztalbeszélgetés szerint vagy 300 képregény kiadványt adtak ki idén hazánkban. Volt is miből válogatni: jelent meg Sandman-képregény, Blankets, különleges Marvel és DC képregények (pl. Loki, Alias, Sötét lovag), és végre elstartolt az utóbbi idők egyik legnépszerűbb sorozata, a Saga is. A növekvő magyar piac ellenére most mégis egy külföldi képregényre hívnám fel a figyelmet: Joe Kelly I Kill Giantsére, amit 2018-ban adott ki újra az Image Comics a filmadaptáció miatt. Se nem sorozat, se nem kiegészítő képregény, csak egy egyszerű történet egy tizenéves lány traumafeldolgozásáról. Azonban Kelly és a rajzoló, Ken Kimura mindezt a legnagyobb szimpátiával mutatja be, miközben epikus óriás harcokat is kapunk. A végén pedig garantált a sírás, mert annyira erős és szívbe markoló a lezárás.

Végezetül

Mindenkinek boldog és sikerekben gazdag új esztendők kívánok!

# 2018 # Antigané

2018. október 13., szombat

A részeg hercegnő, az elf és a démon bemennek a kocsmába - Disenchantment

Chibi Zsó október 13, 2018 0 Comments

A Simpson család, Futurama - nem nagyon kell bemutatnom a két sorozat, 2018-ra - főleg a Simpson - kultstátuszt ért el, hatalmas rajongótáborral mindkét cím mögött. Ilyen címek után nem is csodálkozom, hogy hatalmas várakozás előzte meg Matt Groening, a két említett sorozat készítőjének és Joshn Weinsteinnak Netflixre érkező animációs sorozatát, a Disenchantmentet.

Tartalom:

"Középkori kalandok és balszerencsés esetek egy alkoholista hercegnővel, butácska elfjével és személyes démonjával. A szokatlan de összetartó csapat Bean hercegnő esküvőjén találkozik egymással: a politikai okokból a lányra kényszerített menyegzőt egy démon szakítja meg, aki azt állítja, ő bizony a hercegnőhöz tartozik. Eközben Elfo megelégeli otthonát, és útnak indul, hogy világot lásson. Első útja a király udvarába vezet, és sikeresen betéved Bean esküvőjére, az események sűrűjébe."

Forrás: IMDb

Az új animációs sorozatot nagy elvárások előzték meg részemről, de valószínűleg a Groening-életmű rajongói is így vannak vele: a Simpsont nagyon szeretem, amikor tudom, mindig nézem; a Futurama ugyanez. Valami, az utóbbihoz hasonló szériára is számítottam, csak fantasy köntösben, ami ráadásul elég eredeti humorú, nem mellesleg a történet is tartogat újdonságot. Ezeknek az elvárásoknak sajnos csak minimálisan tudott megfelelni a Disenchantment. De előre leszögezném: ennek ellenére nem tartom rossznak, sőt ajánlom is mindenkinek megnézésre! Viszont azt sem fogom eltitkolni, hogy Groeningnak nem ez a legjobb alkotása. Lássuk, mi is a baj.

A Disenchantment esetében a történet és a karakterek nehezen elválasztható pontok, ugyanis az 1. évad főleg a szereplőkre koncentrált, nem pedig a cselekményre.

Az első rész egy ígéretes alappal indul: Bean hercegnő (Abbi Jacobson) története a "boldogan, amíg meg nem"-mel kezdődik, de ő ezt egyáltalán nem akarja. Ő inkább inna, kalandozna, inna, bejárná a világot, inna, és tudást meg tapasztalatot szerezne (és inna). Szépen belesimul ez az elképzelés (konkretizálva: szerintem Bean itt olyan dolgokat akar csinálni, ami egy középkori alapokon nyugvó királyságban a férfiak kiváltsága) a feminizmus negyedik hullámába, amit napjainkban élünk, de nem erre indul tovább a sorozat (pedig egy kicsavart feminista utat megnéztem volna). A történet végül Bean otthonában folytatódik, és mellé szegődik Elfo (Nat Faxon) és Luci (Eric Andre). Néha felsejlik, hogy az első rész eseményei nem a puszta véletlen műve (ilyen például a démon felbukkanása), de az 1. évadban nem derül ki semmi erről a háttérszálról. A fókusz végig a három barát dinamikáján és drámáin van, főleg Beanen. A lány kisgyerekként elvesztette édesanyját, édesapjával, a királlyal elég viharos a kapcsolata, miatta. Emellett csak a pillanatnak él, de keresi önmagát, és próbál életcélt is találni (olyat, ami nem a házasságban merül ki). Röviden Bean egy olyan figura, akivel könnyen azonosulhatunk, és a 10 részben bejárt problémáit is át tudjuk érezni, mivel - még ha nem is egy királyság hercegnőjeként - mi is átéltük. Őmellette bontakozik ki Elfo és Luci. A kezdeti érdekes helyzetéből (Elfo azért hagyta ott hazáját, mert meg akarta ismerni a világ negatív, fájdalommal teli oldalát) egy kevésbé izgalmas de szerethető figura lett: egy naiv, teljesen jó szándékú alak, aki egy gyermek őszinteségével csodálkozik rá a világra. Őt ellensúlyozza Luci, a szarkasztikus, mindent cinikusan fogadó démon, aki azért az emberi világban némi emberségre is szert tesz, de közben gonosz kisördögként biztatja Beant mindenféle hülyeségre.

A 8. résszel azonban a fókusz átkerül a történetépítésére. A "The Limits of Immortality"-ban a csapat küldetésre indul, hogy megtalálják az előző epizódban elrabolt Elfót, de képbe jön más is Sorcerio (udvari mágus) felfedezése végett: a Eternity Pendant, ami elengedhetetlen az Élet elixírjének kikeveréséhez, amin az udvar már régóta fáradozik. Kicsit váratlanul jön a történetbe ez a rész, de az évadzáróig jelentős szerepet tölt be, ugyanis ez indítja be ténylegesen a sorozatot, és az évadzáró történetet is. A tétek emelkednek, és szereplőink se az elvárt szerint viselkednek. Aztán mire minden a tetőfokára hág, beüt egy cliffhanger, és véget ér az évad. Ezt kaptuk 10 részben, miközben mindez egy 22-23 epizódos évadot is bőven elbírt volna. Az első 7 részben felépítik a szereplőket, amivel nincs is semmi gond, viszont a további eseményekre, a tényleges cselekmény kibontására már nincs idő - ezért a háromrészes lezavarás, majd a cliffhanger. Több részben több idő lett volna gondosan felépíteni a szereplőket, de főleg a történetet - mind a háttérben megmutatott csuklyásokkal és mind az életelixírrel. Viszont a kevés epizód (feltételezem, ennyit rendelt be a Netflix) sajnos egy olyan koncepcióra kényszerítette a sorozatot, amin belül nem tudta megmutatni tényleges értékeit és zsenijét, csupán azt, hogy van benne potenciál. Látom ezen a 10 epizódon, hogy szerethetőek a figurák, akik hamar a szívemhez nőttek; látom, hogy bőven lesznek itt még izgalmak a jövőben; és ezeknek a fényében azt is látom, hogy felnőhet az első két elődhöz a széria. Viszont erre még várni kell, mert az első, ígéretesnek tűnő etap mindezt nem adta meg - ez így kicsit csalódás.

Mindezek ellenére mindenki darálja le a Disenchantmentet, mert tényleg szimpatikus szereplőkről mesél, idézi a korábbi kedvenceket (néha túlságosan is, ennek kapcsán az io9-on megjelent cikket ajánlom), a végén pedig egy olyan évadzárót látunk, amely némely élőszereplős széria becsületére is válna. Összességében most 7/10 ez, de nagyon drukkolok neki a jövőben.

# 2018 # Abbi Jacobson

2018. szeptember 28., péntek

Az Olvasás Éjszakája idén is izgalmas programokkal vár mindenkit

Chibi Zsó szeptember 28, 2018 0 Comments

Az Olvasás éjszakája immár hatodik éve várja az olvasó embereket izgalmas kulturális programokra, több helyszínen. Az eseményt a Supka Géza Alapítvány szervezi azzal a céllal, könyvesboltok és könyvkiadók együttesen hozzanak létre egy más világot. Elsődleges célja - ahogy azt a nevéből sokan kitalálhatták - az olvasás népszerűsítése, az irodalom értékeinek felmutatása. A Múzeumok vagy a Színházak éjszakájához hasonlóan ilyenkor nem csak programok, hanem hosszabb nyitvatartás is várja a könyvmolyokat. Régi tervem ellátogatni a rendezvényre, és úgy döntöttem, ezt idén meg is teszem. Viszont nagy a választék, sok a program (főleg egy időben!), fejben tartani is nehéz. Íme álljon itt egy kisebb válogatás a legérdekesebb eseményekről. A lista teljesen szubjektív.

Libri Könyvpalota

15:00 Irodalmi Magazin - Az olvasás jövője - Erre azért vagyok kíváncsi, mert még nem hallottam az Irodalmi Magazinról, és kíváncsi vagyok, szerintük mi lesz a jövőben az olvasással. Kicsit remélem, hogy szó lesz a nyomtatott sajtóról is.

16: 00 Tompa Andrea: Omerta - Tompa Andreára először a Libri irodalmi díj kapcsán figyeltem fel, Omerta regénye pedig borítójával és címével fogott meg. Mielőtt nekiállnék az olvasásnak, úgy érzem, nem ártana egy kis fejtágítás a témában. Ennél pedig a könyvbemutatós beszélgetés nem is lehetne jobb alkalom!

21: 00 Závada Péter: Je suis Amphitryon - Azontúl, hogy szeretem, amit Závada Péter csinál, versektől kezdve a rapig, hasonló céllal ülök be ide is, mint Tompa Andreás beszélgetésre: némi tudást szedjek fel a szerzőről és a művéről. A Je suis Amphitryonról elöljáróban érdemes tudni, Závada a görög drámákig nyúl benne vissza.

Bookline

18:00 Fodor Marcsi, Neset Adrienn - 50 elszánt magyar nő - Megvan az Esti mesék lázadó lányoknak mesekönyv? Elkészült annak magyar változata, az 50 elszánt magyar nő. Nagyon örülök is neki, mert a világ nőinél kevésbé csak saját nagy tetteket végre hajtó nőit ismerjük kevésbé. Remélem, ezen a könyvbemutatón kapok egy kis ízelítőt a nemzet igaz asszonyairól!

22:00 Margaret Atwood - A Szolgálólány meséje - A Szolgálólányból sosem elég! Atwood egyetemen lett kedvencem, és bármit szívesen hallgatok róla, így Nádas Zsófia és Szentesi Éva gondolatait is. Viszont arra is kíváncsi vagyok, mit lehet még beszélni arról a könyvről, amit az utóbbi időben mindenhol alaposan kiveséztek.

Líra Magvető Café

18:00 „A nőt keressük első helyen, a pénz legyen ráadás” – Igazából az est alcíme az, ami felkeltette az érdeklődésemet: Történetek a 19. századi házassági piacról – Szécsi Noémi fényképes előadása. Egyrészt: Szécsi Noémi és nőtörténelem? Nincs több kérdésem. Másrészt az 50 elszánt magyar nőhöz írt véleményemet tudom ismételni: csak támogatni lehet olyan megmozdulásokat, amelyek a nők történelembeli szerepét járja körül.

21:00 Nézz be a skandináv krimik kulisszái mögé! - Őszintén, nekem kimaradt a nagy skandináv krimi hullámból, így nincs is sok fogalmam róluk. De most bepótolhatom elmaradásomat.

Líra Fókusz

20:00 A BUDAPESTI KRUMPLIHÉJPITE IRODALMI TÁRSASÁG MEGALAPÍTÁSA - A Líra Fókuszban inkább játékra invitálják a kedves olvasókat, amit helyeslek, mert közösségi élménnyé teszi az olvasást. Mary Ann Shaffer és Annie Barrow azonos című könyvét megidézve kell elmondani, neked mi volt a legjobb könyvélményed eddig. Challange accepted.

22:00 BORZONGJ DRAKULÁVAL! Dacre Stoker & J.D. Barker: Dracul – könyvbemutató - Szörnyű bűnöm, de a Drakulát nem bírtam végig olvasni egyetemen (de egyszer befejezem!). Ettől függetlenül érdekel a téma, Stoker és Barker Draculja is megmozgat kicsit, így tervezek elnézni a könyvbemutatóra. Viszont a kvízen nem fogok tudni részt venni, mert nincs csapatom. A legjobb pedig a végére maradt. Csak beidézem, és megértitek, hogy a nyomdafesték szipózó énem mit érez.

Folyamatos program: EGY KÖNYV ILLATA – Ha van kedved játszani, bekötött szemmel szagolj könyvekbe és mondd meg, mi lehet a kezedben? Idén is éjszakába nyúlóan szimatolhatsz OLÁH ANDREÁVAL, és a „legjobb orrú” olvasók természetesen könyvet nyerhetnek!

Alexandra Pódium

19:00 MENNYIT ÉR EGY KÖNYV? A Könyvmolyképző játékos irodalmi vetélkedője könyves kincsekért. - Újabb példa arra, hogy hogyan tegyük közösségi élménnyé az olvasást. Jó lenne elnézni rá, és megnyerni egy-két régen kinézet KMK-s könyvet.





A további programokat a rendezvény honlapján találod!

És a következő programról se feledkezzünk meg! #margofesztival

https://www.facebook.com/events/1902450730061929/

# 2018 # Bookline

2018. szeptember 23., vasárnap

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

Chibi Zsó szeptember 23, 2018 0 Comments

Érdekes címe van ennek a filmben, nemde? De furaságával ügyesen felhívja magára a figyelmet, és nem teljesen egyértelműen, de azért tudtunkra adja, mi lesz a főtéma: cyberbullying, azaz az internetes zaklatás. Ennyi, és persze a számos pozitív kritika (a film honlapján egy csokorra valót találhatsz itt) elég volt, hogy moziban-nézős lesz a mű, és Ádámmal be is ültünk.

Tartalom:

Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története.
Schwechtje Mihály az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített, legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg a mozikban is látható: A fa alatt című, többszörös díjnyertes izlandi fekete vígjáték kísérőfilmjeként. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első nagyjátékfilmje, amelyben a tehetséges fiatalok mellett olyan színészek tűnnek fel, mint Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kardos Róbert, Rezes Judit és Schell Judit.

Forrás: Port

Schwechtje filmjének egyik legnagyobb erőssége annak hitelességében rejlik. A tinédzser szereplőket a karakterükkel megegyező életkorú színészek keltik életre, ráadásul nagyon profi módon (azaz nem idegesítőek vagy fájóan erőltetettek, mint számtalan más tinifilmben). Az őket körülvevő környezet (az iskola, a szülők) szintén nagyon reális, hihető: pörög a Facebook és az Instagram, a fiatalok a virtuális térben könnyebben mozognak, teremtenek kapcsolatot, mint a valóságban (és ezt is nagyon hitelesen, a képernyőre helyezett chatablakokkal teszi élővé a vásznon). És könnyebben okoznak fájdalmat egymásnak, vagy sokkal komolyabb sérelmeket - és ez igazából senkinek se tűnik fel, csak nagyon későn. Azért némi biztonságos, tinédzsereket célzó művekre jellemző "burkot" érezni a történeten (például a gyerekeket körülvevő szervek, mint az egészségügy és az oktatás egész normálisan működnek), de így is sötétebb hangulatú más, mostanában bemutatott tinifilmeknél. Például a Kszi Simonhoz képest a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (a továbbiakban RLSM) egy depresszív, eret vágós történet. A sötétebb tónus nem is túlzás. Az Indexnek adott interjú szerint Schwechtje a filmen bemutatott esetnél sokkal durvább sztorikat is hallott tinédzser interjúalanyaitól, és a lényege is itt van az RLSM-nek: az abszurd, már-már hihetetlen tragédiával és az ahhoz vezető úttal felnyitja a szemünket. Szinte ráüvölt a felületesen szerető szülőkre és iskolatársakra, hogy figyeljenek már a másikra, mert a baj könnyen megtörténik. Mert a gyermekeink nem rózsaszín habos-babos, tiniproblémákban élnek, hanem a való világ kegyetlenségében, amire nincsenek felkészülve. Ezt kevés film mutatja be ilyen nyíltan, és ilyen megrázóan.

A történet persze nem lenne megdöbbentő a profi forgatókönyv nélkül. Schwechtje az animés lány, Eszter (Herr Szilvia) köré építi fel a cselekményt. Tudomást szerzünk a környezetében történő eseményekről (pl. Beni szakítása, Eszter barátnőivel való készülődés a conos performance versenyre), de mindez semmiségeknek tűnnek a lány belső világából szemlélve. A csak ráirányuló fókusz végett könnyen a helyébe képzelhetjük magunkat, ezzel pedig megérthetjük érzéseit is. Nincs itt más, mint egy fiatal lány, aki vágyik más szeretetére, egy olyan, az életében biztos személyre, akire számíthat mindennapi problémáiban. Aztán váratlanul, egy nagyon elegánsan elhelyezett fordulattal Eszter megszűnik főhősnek lenni, és az eddigi események új megvilágításba kerülnek, később pedig a végkifejlet felé is ezen az új szemszögön keresztül haladunk. Ez a húzás nem csak egyszerűen egy új megközelítést hoz az Eszter körüli eseményekbe, hanem az osztály közösség közös univerzumát teszi komplexebbé, és magát a film végét is többrétegűvé teszi. Az események különös láncolatához hasonlóan (amit az előző bekezdés végén írtam le) a többféleképpen elmesélt történet is elgondolkodtat minket, ráébreszthet, hogy nem szabad felületesen ítélkeznünk, hanem meg kell értenünk az ok-okozatot. A jövőben ugyanis így kerülhetjük el a tragédiákat.

Az RLSM az őszi mozi kínálat egy kellemes meglepetése, sőt, nálam felkerült az utóbbi évek kedvenc magyar filmjei közé is. Az elejétől a végéig hiteles, kiemelten fontos témát hoz közel mindenkihez, ezenfelül pedig nagyon fordulatos, bőven kínál izgalmat a nézőnek. Sok rossz dolog nem mondható rá, talán csak annyi, hogy itt-ott kicsit mintha veszteni lendületéből a történet, és kicsit megmosolyogni való volt az amatőr anime-utánzat a filmben, de utóbbit fogjuk a kis költségvetésre (a Magyar Filmalap ugyanis nem támogatta Schwechtje filmjét). Az RLSM 9/10-es filmélmény, ajánlom mindenkinek.

# 2018 # Ádám

2018. június 24., vasárnap

Kszi ezt a magyar címet, de azért szeressétek Simont

Chibi Zsó június 24, 2018 0 Comments

A könyvmolyoknak van egy íratlan szabálya: A film előtt olvasd el a könyvet. Mert az volt előbb, mert úgyis jobb a filmnél - ilyen jellegű okokból létezik a szabály, de igazából ki tudja. Néha én is megpróbálom betartani, de van, amikor nem fogalkozok vele, és megnézem a filmet vagy a sorozatadaptációt. A Love, Simon (nem fogom a magyar címét használni a posztban) esetében az első történt: jóval a film előtt sikerült elolvasni a regény alapot, a Simon és a Homo Sapiens lobbit. Kicsit az olvasásélményen keresztül nézem meg a filmet.

Tartalom:

Mindenkinek jár az igaz szerelem. Ám a tizenhét esztendős Simon Spier számára ez nem olyan egyszerű: családja és barátai még nem tudják, hogy meleg, ráadásul még csak nem is sejti, ki az az osztálytársa, akibe online belezúgott. A két ügy megoldása egyszerre lesz számára kacagtató, rémisztő és sorsfordító.

Forrás: Port

A Love, Simon filmként is olyan bátor, mint könyv korában: egy olyan tinédzser vagy coming-of-age történet, melnyek középpontjában egy meleg áll. Ebben az a legszebb, hogy mindenféle sztereotípiáktól mentesen ábrázolja a központi figurát, Simont. Nem túlzottan feminim, nem túlzottan érzékeny, nem is afektál (csakhogy néhány homoszexuális férfi sztereotípiát hozzak fel filmekből), hanem olyan, mint minden fiú. Szereti a zenét, barátai vannak, buliba jár, megtapasztalja a tinédzser kor szinte kötelező állomásait (pl. első lerészegedés, első szerelem). Emiatt is lesz bizonytalan Simon, amikor a coming outjáról gondolkodik: Normálisnak tűnök, de mit szólnának a többiek, ha kiderülne, meleg vagyok? A Blue-val folytatott levelezések során (a középiskolai üzenőfalon teszi nyilvánossá e-mail címét az anonim fiú) beszélheti ki végre az őt kínzó kérdéseket.

Persze nem csak a felnőtté válás rázós pillanatai teszik Simont hétköznapi figurává, hanem esendősége is. Történik ugyanis, hogy a titkos levelezése illetéktelen kezekbe kerül: a színjátszókör kibírhatatlan Martinja screenshotot készít az e-mailekről, és zsarolni kezdi velük Simont: Ha nem hozza össze őt, Martint a fiú csodaszép barátnőjével, Abby Susóval, akkor az iskola tumblrjén végzik a mailek. Ettől félve Simon megpróbál eleget tenni Martin kérésének, ami azzal jár, hogy felborítja barátai közötti kapcsolatrendszert. Simon hibázik, meg is kapja érte "méltó büntetését", és tetteiért felelősséget vállalva kiküszöböli a csorbát. Ezzel a momentummal válik Simon kicsit felnőttebbé, a könyvben és a filmben egyaránt.

Simon felnőtté válásának pillanatai nem lehetnének olyan átélhetőek, ha nem humorral és némi önirániával ábrázolná őket a film. A könyvvel szembe, ami inkább úgy meséli el a dolgokat, ahogyan azt Simon megélte (néhol humorosan megfogalmazva), a Love, Simon nagyon jól kerüli a drámákat és a túlságosan szívszorító helyzeteket. Minden rosszat némi iróniával mutat be, ezzel kevésbé "cikinek" vagy kevésbé elviselhetetlennek tüntetve fel az adott pillanatokat. Üzenetként is jól működik ez a célközönség (tizenévesek) számára: nehéz ugyan, de ne vegyünk mindent a szívünkre, hanem fogadjuk azt némi nevetéssel. A filmben szereplő momentumok ugyanis - nemtől és bőrszíntől függetlenül - mindannyiunkkal megtörténnek. Mindegyikünk szerelmes ebben a korban abba, aki egy kicsit többet beszél vele, velünk is megesett már, hogy beleszerettünk egy addig barátunknak hitt ismerősbe, és persze megvoltak a magunk kis titkai és identitáskérdései is. Utóbbi kapcsán azt a jelenetet emelném ki, amikor Simon azon gondolkodik, milyen meleg típusú szeretne lenni: képzeletében próbálgatja a szűk ingeket, egyetemista korára mindent szívárvány zászlók borítanának a szobájában, és ugra-bugrálna valami műanyag popdalra. Aztán továbbra is a saját stílusában öltözködik. Attól, hogy meleg, nem kell feladnia addigi életét és személyiségét, sőt.

A bejegyzés végén pedig kapcsoljunk vissza jobban a könyv vs. film kérdéshez. A Simon és a Homo Sapiens lobbi vagy a Love, Simon-e jobb? Mindkettő ismeretében úgy érzem, szépen reflektálnak egymás mondanivalójára (egy meleg tini szembenézése valós énjével, felnőtté válás), miközben egy kicsit rózsaszínes, de szerethető és sokszor humoros nyelven hozza közelebb mindenkihez a témát. Viszont a voksomat a film mellett tenném le, két okból is. Az egyik az, hogy a Love, Simonban átélhetőbbé válik Simon vívódása és élete. Hiába van ott a könyvben a naplóforma, ami hasonló célt szolgál, pont ennek formának a töredezettsége és rövidsége miatt érzelmileg nem olyan erős, mint a film. Másrészt (mondjuk itt a film formai előnyei is képbe jönnek) a Love, Simonban nehezebb volt kitalálni, ki is Blue. Nem volt nyomozós íze a dolognak, mint a Hobo Sapiens lobbiban, de a képi megoldások miatt mégis jobban működött. Kifejtve: Amikor Simon próbálta kitalálni, ki lehet Blue, ismeretségi köréből nézett ki egy-egy olyan fiút, aki barátságos volt vele vagy gyanús, Blue-ra utaló kijelentést tett. És amíg tartott Simon "nyoma", addig az adott fiúként képzelte el Blue-t. Hiába tudtam a könyvből, hogy ki Blue, de ezzel a kis újítással mégis meg tudtak lepni.

A Love, Simon egy szeretettel teli romantikus kikapcsolódást nyújt annak, aki érdeklődik a melegekkel foglalkozó filmek iránt, de én bátran ajánlom azoknak is, akiket nem izgat a téma. A Love, Simon hatására garantáltan máshogy fogják látni a dolgokat. Nekem is rávilágított olyan nézőpontokra, amelyekekről heteroszexuálisként nem gondolkodtam eddig más megközelítésből (pl. a coming out). Nálam 10/10 a film, nemigen lehet kikezdeni, társadalmi fontossága pedig vitathatatlan.

# 2018 # adaptáció

2019. február 24., vasárnap

2019. február 23., szombat

2019. február 21., csütörtök

2019. február 16., szombat

2019. január 13., vasárnap

2019. január 7., hétfő

2018. december 31., hétfő

Könyvszerkesztés

Kerekasztal-beszélgetés: Legyen fantasztikus a kötelező!

Nightwish koncert

Jöjjenek 2018 legjei!

Mindenkinek boldog és sikerekben gazdag új esztendők kívánok!

2018. október 13., szombat

2018. szeptember 28., péntek

Libri Könyvpalota

Bookline

Líra Magvető Café

Líra Fókusz

Alexandra Pódium

2018. szeptember 23., vasárnap

2018. június 24., vasárnap

Magamról

Másik blogom

Közösségi média

Itt is megtalálsz

Rendszeres olvasók

Popular

Archive

Keresés ebben a blogban

Follow Us @soratemplates