Antigané: 1992

2014. december 27., szombat

A testtolvaj meséje

Chibi Zsó december 27, 2014 0 Comments

Akik olvasnak vámpírregényeket, azok minden bizonnyal ismerik Anne Rice híres/hírhedt alakját, Lestatot, a vámpírt. Találkozhattunk vele az Interjú a vámpírral oldalain, majd saját életrajzában is, a Lestat, a vámpírban, s végül a vámpírok eredettörténetébe vezetett be minket A kárhozottak királynőjében. Az első három részt követően megjelent még egy Lestat által elmesélt történet, A testtolvaj meséje.

Tartalom:

"Vámpírhős, rocksztár, embertömegek csábítója, kísértő szellem… Lestat valóban rendkívüli a halhatatlanok között! Mégsem boldog, lángoló vére tovább űzi, szeretne visszaváltozni halandóvá, hogy halálon túli léte újra értelmet nyerjen. Ez a vágy űzi céltalan bolyongásaiban, Amszterdamtól az Amazoni őserdőkig, míg végül találkozik az egyetlen lénnyel, a minden ördögnél gonoszabb Testtolvajjal, aki valóra válthatja kívánságát. De miután Lestat lemond vámpírtestéről, tudomásul kell vennie azt, amit rég elfelejtett: a halandó ember sebezhetőségét és gyarlóságát…
Újra üldözőbe kell vennie a rejtélyes testtolvajt, hogy visszaszerezze ellopott testét, hogy újra elfoglalja helyét minden vámpírok leghatalmasabbjaiként…"

Forrás: Moly

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen mi is a bajom vele. Ugyanis sokszor idegesített – annyira, amennyire az eleje beszívott a vallási és filozófiai eszmecserékkel.

Maga a történet nem hétköznapi, de mégis mindannyian ismerjük. Egyik értékelés a Molyon írta a koldus-királyfi történetet, hogy arra hasonlít Lestat kalandja, de nekem inkább a tékozló fiú jutott eszembe róla. Főhősünknek át kell mennie a másik oldalra, hogy rájöjjön, korábbi világa jó volt neki.

Szóval így egyszerű a receptje a könyvnek és ez a része élvezhető is. De sokszor az az érzésem volt, hogy már kezd túlírva lenni a könyv, főleg az utolsó negyven oldalon.

Aztán. Lestat figurája az elején emlékeztetett a már trilógiából megismert vámpírra, de ahogy haladtam egyre előrébb ebben a könyvben, úgy lett számomra idegesítő. Kétszáz éves lény már, de mégis egy esztelen tinédzserként viselkedett. Eddig Lestatot nem így láttam Rice könyveiben, habár korábban sem viselkedett komoly lényként. Viszont amivel itt kárpótolva voltam, az David Talbot és Lestat közötti barátság bemutatása. Annyira mély és őszinte volt végig, s még a legkomolyabb sérelmek után is képesek voltak a megbocsátásra.

Ezektől a hibáktól eltekintve a könyv hasonló Rice korábbi vámpír történeteihez. Ismét elmerülhetünk a halhatatlan lét megválaszolatlan kérdéseiben, kicsit többet tudhatunk meg a boszorkányságról és a Talamascáról és egy újabb lénnyel bővül Rice izgalmas világa. De így is, összességében A testtolvaj meséje olyan kérdőjeles számomra. Voltak részek, amelyek tetszettek, de bőven olyan is akadt benne, ami kifejezetten idegesített. Szóval, most ez a könyv nem nagyon jött be: 7/10. Nem rossz, de nem is a legjobb.

Forrás: harveysketchbook

2013. augusztus 1., csütörtök

Only connect

Chibi Zsó augusztus 01, 2013 0 Comments

Bevallom, hogy az egyik egyetemi vizsgám miatt néztem csak meg a filmet, mert nem volt időm a könyvre (E.M. Forster Howards end, magyarul Szellem a házban). A történet elég vegyes érzelmeket hagyott bennem.

Tartalom:

"A Wilcox és a Schlegel-család különös, ellentmondásos kapcsolata tárul föl a múlt század tízes éveiben. A háttér mindehhez az ódon angol kúria. A felvilágosult Schlegel-testvérpár, Margaret és Helen intelligens, művelt, és a kor szokásaihoz mérten rendkívül emancipált. A nővérek megismerkednek a gazdag és nagy múltú Henry Wilcoxszal és feleségével, Ruth-tal. Helen beleszeret az arisztokrata família fiatalabb csemetéjébe. A két eltérő egyéniség azonban nem tud kijönni egymással, ezért útjaik szükségszerűen elválnak."

Forrás: Port

Úgy hiszem, hogy ez a történet könyvként sokkal jobban működhet, mint filmként. Konkrét cselekmény nincsen, a hangsúly a szereplők közötti kapcsolatokon van, és ebből kerekedik ki később a cselekmény. A kezdés in medias res, mindjárt bonyodalommal kezdődik, amivel kezdetét veszi a két család, Schlegel és a Wilcox család érdekesen alakuló kapcsolata. És ami dicséretes, hogy következetes és fokozatos kapcsolatépítés követhető nyomon. Az in medias res kezdés után kissé leül a történet, de utána ismét felveszi a tempót, és visszavonhatatlanul tart a katarzis felé. És hogy ez tényleg élvezhető legyen, viszonylag érdekes karaktereket kell teremteni, de valamiért mégsem fogja meg az embert a történetük. Egyedül Leonard Bast állhat közel a nézőhöz, mivel áldozatként ő csak sodródik a két polgári család különös kapcsolatában. Ami igazán érdekes a szereplőkben, hogy milyen viszony fűzik őket össze. Hogy hol vannak a kapcsolatok.

És hogy tudtak a színészek megfelelni a kihívásnak, hihetően eljátszani a viszonyokat? Nem volt ilyen téren probléma. Még a mai napig elismert tehetséges színészek játszottak, mint Sir Anthony Hopkins vagy Emma Thompson. És mindenképpen kellemes meglepetés volt az Edward-kori Angliában látni Helena Bonham Cartert. Még ismertebb nevek közül feltűnik Vanessa Redgrave, aki ismét jó alakítást nyújt, még ha csak rövid ideig is.

A maga nemében nem rossz film, de kicsit türelmet próbáló a Howards End. Remek korrajz, ahogyan azt Forster is megteremtette könyvében, de valami mégis hiányzott a filmből, így 7/10-es pontszám. Hogy mi az a valami? Nehéz megmondani. Mai nézőként mindenképpen lassan, ráérősen meséli el a történetet, továbbá rajta van az a jegy, ami mindenképpen az Oscar díjátadó ízlésébe vág, és sok ilyet láttunk már 1992 előtt és után is.