A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Olivia Colman. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Olivia Colman. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

február 16, 2019 0 Comments














Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A következő darab a 10 Oscar-díjra jelölt A kedvenc.

Tartalom:
A 18. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal. Ettől függetlenül a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail megérkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

Forrás: Port



Lanthimos filmje úgy indul, mint egy Jonathan Swift írás: finoman adagolja a szarkazmust. Belép Abigail (Emma Stone), Lady Malborough (Rachel Weisz) távoli kuzinja, előadja a kis utazását az udvarba némi angolos szofisztikáltsággal és illeten de perverz vagy hihetetlen epizóddal. Aztán ebből a lendületből hamar visszavesz a történet, és egy nyugodtabb tempóban folytatódik. Ekkor irányul a figyelem a lényegre, az az a három nőre: Anna, Sarah és  Abigail. A rendező is itt bontakoztatja ki tehetségét, amit korábbi filmjeiban már megmutatott. A három szereplő hús-vér karakterek, sőt a stáblistáig kiismerhetetlenek maradnak. A főszerep Sarah és Abigail küzdelméé a királynő kegyeiért és a nemességgel járó kiváltságokért, látszólag. Azonban a 120 perc sokkal inkább szól arról, hogy egyik pillanat vagy hirtelen jött felismerés hogyan képes gyökeresen megváltoztatni az ember motivációit - ez utóbbi teszi igazán izgalmassá A kedvencet. A nézőt folyamatosan megdolgoztatja az, ami épp a vásznon történik a három nő között, kit mi motivál épp, és meddig képesek elmenni az épp aktuális cél érdekében.



Közhely, de a színészek nélkül mindez nem működne. A legtöbbet Rachel Weisz és Emma Stone játszik, és a történet fő cselekményét is ő karaktereik befolyásolják. Weisz határozott, kimért és őszinte nő, aki képes végigvinni az akaratát - legyen szó személyes befolyásáról vagy politikáról. Őt látva azonban szinte ellentmondásos dolgok merülnek fel: őszinte hazafi, vagy saját érdekét néző ember, esetleg egy hataloméhes nő? Weisz mindegyik szerepben megmutatkozik. Ezzel szemben Stone karaktere a megjátszás nagy mestere, aki nem csak környezetét, hanem eleinte még a nézőt is teljesen megvezeti mosolyosával és kedvességével. Az utóbbi játékból csak néha-néha esik ki, de az is olyan minimális, hogy alig lehet észre venni. Ezenfelül egyfajta kettősség is jellemzi a játékát, még a környezetének szánt kép esetén is. Például a tartalomleírást követő képen: első ránézésre egy kedves és szép lányt látunk, aki várja a királynő parancsát, de ha jobban megfigyeljük a szemöldökök állását és a szájzugot, látszik, hogy nem teljesen tiszta szándékú a szereplő. Ezek az apróságok teszik számomra Stone alakítását kiemelkedővé ebben a filmben. Ő és Weisz játéka mellett háttérbe szorul Olivia Colman mint Anna királynő, de elesettsége és őrülete abból a kevés jelenetből is teljesen átjön. És érdekes, de nem hagy nyugodni: vajon a királynő tisztában van vele, hogy játszanak vele? Ugyanis Colman egy-egy mozzanata, főleg a film vége fele erre is enged következtetni. Szóval kiismerhetetlenségben bőven felveszi a versenyt a másik két aktív szereplővel.

 A kedvenc legnagyobb erőssége a karakterek összetettsége és a színészek, akik ezt megjelenítik. A barokkos díszek és a néha fel-felbukkanó szatirikus társadalomkritika csupán mellékes szerepet játszanak, érdekes kiegészítői három nő karakterdrámájának. Részemről 9/10-es élmény, a tavalyi filmek egyik legjobbja.


2014. február 25., kedd

Never run with the crowd, go on your own way

február 25, 2014 1 Comments

A múlt tavasszal (2013.03.08. pontosabban) halt meg az első brit női miniszterelnök, Margaret Thatcher. Az angol ismerősöm kérdezte tőlem, hogy mit szólok a hírhez. Naivan azt mondtam, hogy biztos nagy veszteség. Ismerősöm nevetett és annyit mondott, hogy hál istennek, hogy meghalt. Thatcher az oka, hogy Magyarországra jött. Az internet is igazolta Thatcher népszerűtlenségét az angolok körében. Például készült egy meme, hogy Thatcher most a poklot privatizálja. Leszűrhető, hogy nem volt közkedvelt figura a politikusasszony, de Phyllida Lloyd úgy gondolta mégis megérne egy filmet készíteni. Az ajánlást utólag köszönöm Lucának. 


Tartalom:
"Margaret Thatcher hosszú idő után úgy dönt, megszabadul néhai férje ruháitól. Fontos nap ez számára, és miközben a ruhákat válogatja, megrohanják az emlékek. A konzervatívok jelöltjeként 1959-ben jutott be az alsóházba. 1970-ben oktatásért és tudományért felelős miniszter lett Edward Heath kormányában. Öt évvel később már ő vezeti a Konzervatív Pártot. A kommunizmus elleni határozott kiállása miatt ekkortájt kezdik Vasladyként emlegetni. Azután 1979-ben győzelemre vezeti a konzervatívokat a választásokon és ő lesz Nagy-Britannia első női miniszterelnöke."

Forrás: Port


A film 2011-ben készült, azaz Thatcher életében, ami mindenképpen egy veszélyes dolog. Maga a film ötlete is ingatag, hiszen közel múlt politikai eseményeit dolgozza fel, amik nagy vitát válthatnak ki, sérthetnek ma élő személyeket is - ahogyan 2011-ben Thatchert is sérthette volna. Hogy a rendező tudatában volt-e annak, hogy az ötlete pengeélen táncol, nem tudom, de érezhető a film során, hogy nem mert belemenni mélyebb politikai problémák felvázolásába: felszínes az egész. Thatchert magánszemélyként láthatjuk: életének nyugdíjas napjait tölti, miközben próbálja férje hiányát feldolgozni - eközben emlékszik vissza fiatal éveire és politikai pályafutására. Az életpálya bemutatása nem kronologikus, inkább asszociációk menték halad: egy könyvről, ruhadarabról vagy esetleg képről mi jut eszébe Thatchernek. Ezekből az apró részletekből valamennyire megjelenik az ambiciózus politikus alakja. Mi hajtotta pályáján, hogyan küzdött meg a teljesen férfivilággal (ezt remek jelenetek hangsúlyozzák ki, mint például az, amikor a képviselők leülnek, köztük Thacher is, aki kitűnik a tömegből női magassarkújával a fekete lakkcipők közül), később hogyan lesz a konzervatív párt vezetője, majd miniszterelnök, és végül hogyan válik a 20. század egyik legmegosztóbb alakjává, utálat tárgyává a bányászok közt. 


A Vasladyvel az a baj, hogy inkább dráma, mint életrajzi film - hiába dolgozza fel egy híres személy életét. Vannak remek jelenetek, amelyek visszaadják a kor politikai helyzetét (a merénylet kísérlet vagy a csőcselék Thatcher autójánál), Thatcher alakját (például amikor egyik miniszterét becsmérli, amiért rosszul állította össze a napirendjét), de ahogy fentebb meg lett említve, minden felszínes marad, igazi képet nem kap az átlag néző (hiába a további archív felvételek) - így számomra életrajzi filmként megbukott a Vaslady. Viszont személyi drámaként nagyon is jól működik. Az idős Thatcherön van inkább a hangsúly, legtöbbször őt láthatjuk. Fokozatosan jelennek meg rajta az összeomlás jelei (hogy férje halála vagy megtört karrierje miatt? kérdéses marad, jobb is), a fiatalkori emlékekkel összehasonlítva teljes kontrasztban van a jelen. A cselekmény ezen részében érezhetően haladunk egy pont felé: kicsit lassan, de egyenesen és fokozatosan teljesedik ki a személyi dráma. Mindez nem működne Merly Streep nélkül. Amerikai színésznő ugye - érdekes, hogy miként lett lenyelve, hogy amerikai játszik egy angol politikust. De elhittem neki Streepnek, hogy ő Thatcher. A jelen szálban valósághűen adja vissza az öregasszonyos mozgást, hanglejtést, a jellegzetes makacsságot és büszkeséget, ami ebben a korban szintén jellegzetes. A visszaemlékezésekben tökéletesen visszajön a figura jó és rossz oldala: egyszerre naiv és acélos. 

Értékelni eléggé problémás A Vasladyt. Életrajzi filmként esetleg egy 6/10, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a korról, csak érintőlegesen. Mivel a film külföldre is importálva lett így célszerű lett volna többet mutatni Thatcherből és kormányából. Viszont akkor ott a probléma, hogy politikai nézetet kellene vállalni, ami nem feltétlen vezetne jóhoz - ezért nem 2011-ben kellett volna a filmnek megszületnie, hanem Thatcher halála után, minimum. Viszont személyi drámaként nagyon ütős a film, 8/10-es alkotás: tudatosan és szépen felépített, kicsit művészfilmes de ötletes megoldásokkal. És természetesen mindkét szempontban 10/10-es Merly Streep - az Oscar-díj azt mutatja, hogy az akadémia is így gondolja. 

Follow Us @soratemplates