Antigané

Mi is egy jó trailer dolga? Egyszerre legyen reklám és összefoglaló, egy kis klip, ami felkelti a néző kíváncsiságát. Ezeknek az elvárásoknak maximálisan eleget tesz a Menedék (The Zookeeper's Wife) előzetese. Érdekes témát ígér (hogyan mentett zsidókat a varsói állatkert felesége), mindezt szép kivitelezésben és környezetben - engem legalábbis ennyivel megvett magának a film. Lássuk, mennyire váltotta be Niki Caro filmje a hozzáfűzött reményeket.

Niki Caro próbál mindent bemutatni: hogy menekítik, majd rejtegetik a zsidókat, Antonina hogy próbálja kihasználni a német zoológus, Lutz Heck vonzalmát az üldözöttek védelmében; hogy a férjét elfogja ilyenkor a féltékenység, de a nemes cél (megmenteni barátját és annak sorstársait) érdekében megpróbál uralkodni érzelmein; továbbá azt is látjuk, hogy a házaspár milyen viszonyt alakít ki a bujdosókkal. Ezeken felül pedig kapunk nemi erőszakot, trauma feldolgozást és még nagyon sok komoly, kibontanivaló témát. Sok minden van itt, de kevés az idő; vagyis inkább azt mondanám, hogy lehet a kevés játékidő miatt (124 perces a film), de minden súlytalannak hat. Nincs mélysége az Antonina-Lutz-Jan szerelmi háromszögnek. Nem érezni annak a játszmának a mélységét, amit Antonina űz, még akkor se, ha sírva tör ki, hogy ő minden egyes percben retteg. Nem érezzük, hogy mekkora veszélyt jelent Żabińskiéknak a zsidók menekítése és bújtatása, hisz a filmben úgy tűnik, a németek buták és vakok, akkor se tűnnének fel nekik a menekülő zsidók, ha azok 5 centiméterre lennének tőlük. Mindez miért? Egyszerűen semmi sincs úgy felépítve és bemutatva ebben a filmben, hogy Te, nézőként teljesen átéld azt. Minden nagyon szépen van filmezve, de nem érzed, mi van a szép kép mögött. Sejted, hogy mit kéne érezned, de mégsem tudsz azonosulni a film világával és szereplőivel, mert a legtöbb dolog hirtelen jön, és aztán csak úgy lóg a levegőben. Néhány jelenet (pl. valaki elvesztése, családok szétszakadása) tud némi érzelmet kicsikarni az emberből, de ez is inkább hollywood-i giccsességnek hat, mint valóban érzelmekkel teli, átélhető jeleneteknek. 

Ann Aguirre Razorland trilógiájába a Je suis snob kihívás miatt kezdtem bele. Az első kötetet, a Menedéket választottam a 7. szemponthoz: egy könyv egy zsánerből/műfajból, amit kimondottan rühellsz, de valljuk be, egész életedben nem olvastál belőle 5-nél többet.

A zsáner, amit rühellek, az a disztópikus young adult. Az ellenszenvem Az éhezők viadalával indult, bár meg kell jegyeznem, hogy miután elolvastam az első kötetét, kellemesen csalódtam (egyszer jön kritika a filmekről is, mert azokon is túl vagyok már). Nem csak Orwell meg Huxley tud jóféle disztópikus világot teremteni, mégha ezekben a YA-kban nem is olyan alaposan kidolgozott a világ, mint a nagy elődökében. Azonban a Hunger Games miatt nem múlt el teljesen az előítéletem, főleg, mikor láttam az Insurgent meg a Maze Runner filmeket (brr…). Őszintén, azt vártam, hogy Aguirre könyve se lesz sokkal másabb, sőt, a tény, hogy paranormális romantikus könyveket is ír (na, az egy másik utált zsánerem :D), nem derített jobb kedvre. De ha már a nagy nyári könyvtár zárás előtt kihoztam a csicsás könyvet (a könyvtáros nénit illeti a szerzőiség), neki kellett állni.