Aki ismer, tudja, hogy az egyik kedvenc könyvem a Rém hangosan és irtó közel. Mindig le tud taglózni, elgondolkodtatni az élettel kapcsolatban. Így, természetesen, nagy elvárásaim voltak a filmmel kapcsolatban.
Tartalom:
"Oskar a 2001 szeptember 11-i New York-i terrortámadásban veszítette el az édesapját. A tizenegy éves, szokatlanul érett és érzékeny fiú az apja holmijai közt talál egy kulcsot, és mivel úgy véli, hogy ez egyfajta üzenet tőle, elhatározza, hogy megkeresi a hozzá illő zárat. Miközben a a várost járva kutakodik, sokféle emberrel találkozik, és kezdi felfedezni a hiányzó apjához fűződő láthatatlan szálakat, valamint a zajos, idegen és veszélyes világot, ami körülveszi."
Forrás: Port
Féltem a filmtől. Féltem, mert a könyvet ismerve úgy gondolom, hogy szinte képtelenség megvalósítani azt a torokszorongató melankóliát, ami áthatja a regény minden egyes sorát. Stephen Daldry filmje ezt nem is hozta vissza. De végül nem is volt baj, nem hiányzott a filmből. Foer könyve több mindenről is szól, több szálon fut a cselekmény. Daldry egy momentumot és történetszálat emelt ki a könyvből, és ezt dolgozta át kicsit. Az adaptációban 9/11-ből indul ki, de egy sokkal univerzálisabb, emberibb témáról szól: a gyászról, ráadásul egy kisfiú szemszögéből (aki Asperger szindrómás, ami sokban megmagyarázza a viselkedését). Egy szülőt korán elveszteni rettenetes dolog, és bele se merek gondolni, hogy ezt miként dolgozhatja fel egy gyermek. Ilyen idős korban, feltehetőleg, azt érezheti egy kicsi, hogy iszonyú veszteség érte, és senki se érti meg őt. Az érzelmi kifakadásaiból ítélve Oscar is valami ilyesmit érez. És hogy elmúljon a fájdalma, elindul egy útra. Igaz csupán a puszta véletlen folytán, ahol nyakába veszi New Yorkot és az öt körzetet, és eközben megérti, hogy mindenkinek van gyászolni valója. Megtanulja, hogy az emberek nem számok, sokkal inkább betűk, amik egy történetté akarnak összeállni. Így leírva, eléggé tanmesei, de ahogy az Út a vadonba filmnél is említettem, az embereknek be kell járniuk a saját útjukat, hogy rájöjjenek az apró igazságokra. Napjainkban, szerintem, szükségünk is van ilyen történetekre, mert annyi honnan akarják megmondani, hogy mit és hogyan csináljunk, hogy sokszor érezhetjük magunkat elveszettnek és összezavarodottnak.
Még a bejegyzés elején említettem, hogy legnagyobb félelmem az volt, hogy a film miként fogja az érzéseket kifejezni. Ugyanis a könyvben tipográfia és különböző stílusok segítségével ábrázolja Foer a szereplők érzelemvilágát. Daldry hangok és képek segítségével éri ezt el, plusz a színészek alakítása is megrezdíti a szükséges lélekhúrokat. A reklámmal ellentétben a mozi két sztárja nem Tom Hanks és Sandra Bullock, hanem Thomas Horn és Max von Sydow. Az ő játékuk adja a legnagyobb érzelem löketet ehhez a drámához. Még a képi világról mondanék annyit, hogy régen láttam filmen New Yorkot ilyen szépnek. Dicséretes, hogy nem a felhőkarcolókra koncentráltak, hanem a zöld részeire a városnak.
Kellemes csalódás volt a Rém hangosan és irtó közel. Nem 100%-os adaptáció, rengeteg mindent kihagytak a könyvből vagy bizonyos részeket átírtak, de mégis jól működik, és a lényeges mondanivalót megtartja. 8/10-es film, egyszer mindenképp érdemes megnézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése