A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dane DeHaan. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dane DeHaan. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 2., szombat

Valerian és az Ezer bolygó városa

szeptember 02, 2017 0 Comments

Egyik ismerősöm, amikor kijött az első trailer Luc Besson új sci-fijéhez - ez a Valerian és az Ezer bolygó városa - azt mondta, hogy ez vagy nagyon fog ütni, vagy nagyot bukik. A premier utáni (július 20.) kritikákat olvasva sajnos az utóbbi látszik beigazolódni, a Valerian nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyenkor azért mindig felmerül bennem a kérdés: tényleg annyira rossz a helyzet, mint azt a kritikusok írják?

tartalom:
"Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a kormány különleges ügynökei, akiket az univerzum rendfenntartásával bíztak meg. Valerian azonban többet remél egy egyszerű szakmai kapcsolatnál, ezért szünet nélkül ostromolja partnerét, Laureline-t, aki hagyományos értékrendje miatt, no meg ismerve Valerian kusza nőügyeit, folyamatosan visszautasítja.

Parancsnokuk (Clive Owen) útmutatása alapján következő küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, amely egy folyamatosan növekvő metropolisz a világegyetem négy sarkából érkező ezernyi különleges fajjal. Az idők során az Alpha 17 milliós lakosa összekovácsolódott - egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. Sajnos azonban az Alphán nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, láthatatlan erők dolgoznak a háttérben, amelyek hatalmas veszélyt hozhatnak az emberiségre... "

Forrás: Port


Nem akarok álszent lenni. Bevallom, én is sokszor hírportálok, blogok vagy webzine-ek filmrovatai alapján tájékozódom filmek terén, ezek alapján döntöm el, mit akarok megnézni a moziban. A kedvenc oldalaimon befutó Valerian-kritikák miatt egyre csökkent is a lelkesedésem, egészen egy váratlanul jött feladatig, ami miatt muszáj volt megnéznem a filmet.

Nem felkészületlenül ültem be a Valerianra. A Geekzen és az augusztusi Filmvilágban alaposan körbejárták a film alapját adó képregényt, amit 1967-ben Pierre Christin és Jean-Claude Méziéres (Bessonnal is jóban vannak és dolgoztak együtt) indított útjára René Goscinny (Asterix-képregények) magazinjában. A képregény ismeretében arra készültem, hogy egy azokhoz képest lebutított kalandfilmet kapok. Többé-kevésbé ez így is történt, de inkább kellemeset csalódtam, mint bosszankodtam.

Láthatatlanban (mivel még nem volt szerencsém a Valerian képregényekhez) azt mondom, a Christin-Méziéres páros erősségei a részletgazdag világ, amit Valerian és Laureline köré építettek és a nyitó epizód után folyamatosan megjelenő társadalomkritik. Ez a kettő a filmadaptációban is megtalálható, mégha az utóbbi kicsit megporosodva (de ez vitaható) is. A látványra nem lehet panasz. Ilyen gazdag űrlénypopulációt, mint amilyennel a cselekmény helyszínén, az Alphán találkozunk utoljára az Avatarban és a Star Warsban láttam. Minden kellően futurisztikus, furcsa és idegen, ahogy annak egy jó űroperában kell. Emellett még kapunk néhány érdekes technológiát is. A személyes kedvencem az a jelenet, amikor Valerian és Laureline egy titkos "tárgyat" akarnak visszaszerezni a piacról. Egy anyagnak köszönhetően képesek lesznek a kihalt sivatagnak tűnő világ mögött rejlő igazit meglátni, vagyis a tényleges galaktikus piacot. Az egész akció arra emlékeztetett, amikor az ember felvesz egy VR sisakot és azon keresztül egy teljesen más világot lát, a játék közben pedig szinte meg is feledkezik a valóságról. Ügyes ötlet volt ez a filmben, feldobta.

Amivel még nagy meglepetést okozott a film az a mondanivaló. Nem vártam, hogy lesz társadalmi mondanivalója a Valeriannak. Kezdődött mindez az első percekben: teljesen letaglózott a nyitójelenet, ahol David Bowie Space Oddity-je mellett mutatták be az Alpha létrejöttét. A jelenetsort látva nem tudtam nem elvonatkoztatni a minket érintő társadalmiproblémáktól (rasszizmus) és attól, mit is kellene elérnünk a jövőben. Persze nem ettől lesz ez a nyitó rész a mondanivaló, de a történet későbbi kimenetelével szembeállítva (SPOILER: ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget a parancsnok korábban egy egész bolygót semmisített meg annak őslakosaival együtt saját fajáért, az emberekért SPOILER VÉGE) megkapjuk az üzenetet. Kap egy kis fricskát a gyarmatosítás és annak bűne, ami szerintem már kicsit megkopott téma, de fenntartom azt, hogy valamilyen formában a történelem mindig ismétli magát, ezért pedig akár aktuális is lehet (pl. a Közel-keleten uralkodó káosz politikai előzményei). 


A pozitívumok mellett sajnos nehéz szemet hunyni a bosszantó negatívumok mellett. Sőt, nem is lehet. A Valerian legnagyobb hibája igazából maga a történet, amiből dolgoztak. Az Ezer bolygó városa az 1969-es részen (L'Empire des mille planétes, azaz Az Ezer bolygó birodalma) alapszik, ami kicsit érthetetlen, mivel maga a képregénysorozat nem ezzel kezdődik. Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy Bessonék egy történet közepéből ragadtak ki valamit. Ennek tudatában a fantasztikus nyitójelenet után reménykedtem benne, hogy kapunk egy rövidebb ismertetőt a szereplőkről és a munkájukról, hogy Valerian-szűz nézőként jobban bele tudjunk rázódni a világukba. Ez a bizonyos gyorstalpaló sajnos elmarad. A képregényben evidens, hogy nincs ilyen, mivel már x rész óta Valeriannal és Laureline-nal járjuk a galaxist, de a film esetén ez nem így van. Az alapozás kihagyásából pedig rengeteg baki van a filmben. Azontúl hogy nem tudjuk, hogy a két főhős mitől lettek ügynökök, hogyan kerültek a szervezetbe, aminek dolgoznak, még az ő motivációjukat se értjük. Ezentúl az Alpha világát is csak nagyon felületesen ismerjük meg, miközben bőven lenne potenciál benne (esetleg egy Valerian-sorozatban kibontani?). Röviden egy kellő felvezetés nélkül úgy érzem, nem tudok semmit erről az univerzumról, csak minden olyan tessék-lássék módon van itt. A karakter nélküli szereplőkre visszatérve az őket játszó színészek sem képesek javítani az ő ürességüket. Dane DeHaan vicces a legelején, amikor próbálja elcsábítani Cara Delevingne-t, de semmi több. Maga Delevingne pedig szinte nem is színészkedik, csak néha jelenik meg az arcán egy-egy mosoly. A magyar szinkronhangja több érzelemmel adja elő a szerepét, és sokszor kínos is a vásznon, hogy a hang érzelmei nem passzolnak a színész játékához, és nem a szinkronszínész hibájából. 

Emellett még meg kell említenem a film ritmusát. Sokszor epizódikus a cselekmény, ami nem feltétlen lenne baj, ha nem volna főcselekmény. Itt van, aminek a megoldásához szerencsére kicsit kerülőúton jutunk el, ami ad némi izgalmat, de mégis nagyon vontatottnak érződik ez az út. A hősök sokszor tesznek ilyen-olyan indokkal fölösleges kitérőket, amelyek miatt - ahogy azt sok kritika is írta, mint például a Port - a néző meg is feledkezik arról, mire kéne kifutnia az egész cselekménynek. 

Összességében azt tudom mondani, hogy a Valerian és az Ezer bolygó városa egy elég közepes film lett, amit nagyrészt a látvány vitt el a hátán, így kap tőlem egy 6/10-et. Voltak benne zseniális részek, nevetni is tudtam néha, a történet is lekötött. És kövezzetek meg, de még Valerian és Laureline flörtölésén is tudtam szórakozni. Viszont még mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ennél többet érdemelt volna Franciaország kultképregénye. Megyek is Bookdepositoryn megnézni, mennyiért rendelhetem meg angolul a képregényeket.

2014. július 22., kedd

Öld meg kedveseid

július 22, 2014 0 Comments

A beat-generáció: több mindent is kapcsolnak ehhez a kifejezéshez az emberek. A tudatmódosítót fogyasztó művész urak, Jack Kerouac Úton című regénye (amit a beat életérzés megtestesülésének is szoktak hívni), szabad formájú versek. Ezek a gondolatok nagyjából le is fedik a beat generációt, azonban sokan nem is tudják, miként alakult ki, mi volt a magja a mozgalomnak. Ezt az űrt próbálja kitölteni John Krokidas filmje az Öld meg kedveseidet. A filmre, mellesleg, Tumblrön akadtam rá. Mellesleg, nemrég jelent meg DVD-n a film itthon, így kicsit aktuális is a poszt. 


Tartalom:
"1944-ben a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsbergnek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan vonzó osztálytársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét a bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouac-ot. Az élet az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beatkorszaknak nevezett időszak. A film egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született."
Forrás: Port


Kicsit meglepő volt, hogy a különböző kritikák lehúzták a filmet. Az volt a kifogás ellene, hogy nem elég vad, nem elég botrányos, nem festi le a beat lényegét. Az Öld meg kedveseidet visszafogott alkotás, ezzel tényleg nem lehet vitatkozni. Jelen van a tudatmódosító-szer használat, homoszexualitás és az ezzel járó jelenetek, erotika, de kevésbé hangsúlyosak. Ezek közül talán a homoszexualitás kap hangsúlyt, mivel a történet Allen Ginsberg és Lucien Carr kapcsolatára fókuszál. Az átlag nézőnek ezek a jelenetek lehetnek esetleg botrányosak, de ettől eltekintve Krokidas egy szép, nem hatásvadász filmet tár elénk - és az eredettörténethez ez is kell. Látnunk kell, hogy egy fiatal ártatlan világába miként szivárog be a világ mocska. Miként fürdik meg ebben önként, majd hogyan próbál szabadulni a ragadós mocsárból. A kezdeteknél fontosabb ezt a folyamatot figyelemmel kísérni, mint a féktelen drogos partikat vagy ivászatokat. Fontos tisztában lenni a fiatalos és ártatlan rajongással és az ezzel járó lázadással, hiszen ez adja tényleges alapját, csíráját a beat mozgalomnak. 


A fiatalság bemutatásán túl még érdemes néhány szót ejteni a kivitelezésről és színészekről. Krokidas tehetséges rendezőnek mutatkozik filmjében. Több jól "megkomponált" és emlékezetes jelenet látható a képernyőn. Egyik például, amikor Ginsberg Luciennek gépeli művét vagy maga a gyilkosság esete, mint a film tetőpontja. Ezeket a jeleneteket a korszak jellemző zenéje (főleg jazz) kíséri, a film második felétől pedig már modern zene szövi át. Utóbbi érdekes, de élvezetes kontrasztot ad az egésznek.
A színészekről pár szót említve, ki lehet jelenteni, hogy egész változatosra sikerült castingban elevenedik meg a beat generáció története. A főszereplő Ginsberget Daniel Radcliffe alakítja, aki mindenesetre érdekes választás a szerepre, de többé-kevésbé helyt tud állni. Visszahúzódó kölyöknek tűnik, akit Lucien, a.k.a. Dane DeHaan vezet be a romlottabb világba, mivel meglátja benne a lázadót. És ha már Dane DeHaan szóba került, ő szinte tökéletes Lucien szerepében. A megjelenése áraszt egy különös aurát, egyfajta titokzatosságot, ami megmagyarázza, hogy a művészpalánták miért is kötődnek az ő alakjához. A játéka, a gesztusai pedig csak még többet adnak hozzá szerepéhez. Röviden, DeHaan pusztán a jelenlétével megtestesíti a férfi múzsát. 

Összefoglalva pedig az Öld meg kedveseid egy különleges film a 2013-as palettán. Kicsit visszafogottan botrányos, miközben szívvel-lélekkel érzéki és fiatalos. Továbbá remek kedvcsináló is a beat írók műveihez, főleg Ginsberg költészetéhez (én innen ajánlanom az Üvöltés című versét). 8/10-es filmélmény a maga hibáival együtt is. 

Follow Us @soratemplates