Egy különc srác feljegyzései

Az elmúlt év egyik legfelkapottabb ifjúsági könyve (gondolom a film miatt lett azzá) az Egy különc srác feljegyzései. Az új Zabhegyezőként emlegetik, ami azért felkeltette a figyelmemet. 

Tartalom:

"Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit."

Forrás: Moly

Haters gonna hate, de nekem ez nem tetszett. 

Eleve a nyelvezete. Amíg a narrátor nem közölte, hogy ő tizenöt éves, azt hittem egy kisgyerek írja le az élményeit. Mert tőmondatokban beszél. És idegesítő. És nem adja át a történések mélységét. Azt hiszem (idegesítő, ugye?). És egy elméletileg szépirodalmi műtől azért az olvasó elvárná, hogy igényesebb nyelvezettel dolgozzon a szerző, még ha főhőse csak tizenéves. Elvileg egy tinédzser szókincse 4000 szó körül jár (ha nyelvi szinteket vesszük figyelembe), szóval így nem elfogadott a tőmondatos elbeszélő stílus, hisz egy normális fiatal összetettebb fogalmazásra képes. Egy olyan hiperintelligensnek beállított fiúnak, mint Charlie, teljesen abszurd, hogy úgy beszél ahogy. Főleg, ha nagy lelkesedéssel falja a szépirodalmi műveket. Mivel angolul olvastam, így különösen zavart ez a teljesen egyszerű fogalmazás. Lehet, hogy a magyar fordítás stílusa ez esetben igényesebb. 

Pedig lenne a történetnek mondanivalója. Sajnálatos, hogy ilyen stílusban van előadva. Így közhelyes az egész. Viszont az epilógusban Sam mondanivalóján érdemes elgondolkodni. Nem szabad mindig másokra gondolni, hanem magunkra is kell: az nem önzőség még. Charlie-hoz hasonló visszahúzódóbb emberek ezt hajlamosak elfelejteni.
Ha már szóba került Charlie. Ritkán látni ilyen életképtelen szereplőt. Igaz, megvan az oka, de az olyan nehezen elhihető indok. Lehet, csak ezt is a nyelvezet lehetetleníti el, de a trauma komolysága nem igazán volt kifejtve, így komolyan se lehet venni. 

Ezen kívül nem tudom. Semmi újat nem adott a történet. A levélregény annyiból tud „ütős” lenni, hogy közelebbinek, őszintébbnek tűnik a narrátor, de a nyelvezet miatt nem igazán jön át a sok-sok érzés. Pedig itt bőven lenne mindegyik karakter mögött, de nem ismerjük meg ezeket, így súlytalan marad az egész. Így inkább olyan, mint egy tipikus amerikai tinifilm: sablonos figurák, szerepek, kötelező figurák az egyenlőség jegyében, megszokott események és tanulságok. Pedig vannak bőven olyan témák (drogfogyasztás, homoszexualitás, szexualitást), amelyek rászorulnának végre normális, sablonmentes megtárgyalásra az ifjúsági irodalomban is. Sajnos, Stephen Chbosky nem használja ki ezeket a témákat kellőképpen.

Vagy kinőttem belőle, vagy sznob vagyok, de nem nőtt Charlie a szívemhez. 6/10-es regény számomra az Egy különc srác feljegyzései.

Catching-fire rajza