A komolyabb témájú és történetű animék közé sorolható a Higashi no Eden, az Eden of the East, azaz Kelet édenje. A 11 részes sorozat és a két mozifilm során találkozunk politikával, élet és halálról szóló komoly döntésekkel és a közvélemény megítélésének problémájával is.
Tartalom:
Forrás: Animeaddicts"Bele is csöppenünk a 22 éves Morimi Saki - egy friss diplomás japán turistalány - hamarosan fenekestül felforgatott életébe. És ki másnak is köszönhetné mindezt, mint egy vagány srácnak, aki nem átall anyaszült meztelenül ugrándozni Washington DC kellős közepén, egy mobiltelefonnal és egy pisztollyal a kezében. Hja, és hogy kik előtt teszi mindezt? Hát épp a rendőrök előtt. Miután kimenti főhősnőnket a zsaruk karmai közül, a yard tisztes tagjai a körözési felhívásban kézhez is kapják ama bizonyos „jancsi” képét, hogy kétségtelenül azonosítani tudják a körözött személyt, ha másképp nem, hát a himbi-limbi alapján. A hősies megmentő, Takizawa Akira… hmm… Vagy nem is Takizawa Akira? Na ez az, amit ő maga sem tud, hiszen a fiatalember az égvilágon semmire sem emlékszik."
Maga a történetvezetés nem mindennapi, legalábbis nem követ bevett sablonokat, már az első percek meghökkentőek. Az átívelő cselekmény kirakósához csak lassan adagolva kapjuk meg az infókat. Ez a lassú építkezés azonban a sorozat elején nem hátrány, hiszen az örökösen fennálló rejtélyek fent tartják az érdeklődést (főleg az, hogy ki is Takizawa valójában). Azonban az utolsó részek felé ez a lassú, megfontolt és tudatos építkezés átcsap kapkodásba, ami a két mozifilmben csúcsosodik ki. A sorozat végén kapunk egy többé-kevésbé elfogadható lezárást, azonban sok kérdés marad megválaszolatlan. A két mozifilm (The King of Eden és Paradise Lost ) ezeket a kérdéseket és hiányokat próbálja megoldani, de sajnos elég érdektelenre sikeredett mindkettő kivitelezése. Több időt visz el Saki és Takizawa találkozása és különválása, sok a filler esemény (például újabb Seleceaok ok nélküli felbukkanása), mint a tényleges események. Szerencsére a második film végére ismét beindulnak az események, és egy viszonylag elfogadható lezárást kap az amúgy izgalmas politikai krimi.
Habár a történet nem a legtökéletesebb annak ellenére, hogy lenne benne bőven potenciál, de a kidolgozásra nem lehet panasz. Valahol idézi a század eleji animék stílusát: kevésbé élénk színek, és realisztikus (már-már valósághű) helyszínek. A szereplők a Higashi no Edennél kifejezetten karakteresek is, hiszen szinte nincsen egy szereplő se, akinek teljesen ugyanolyan lenne az arca. A szépen kidolgozott animáción még nagyot lendít a zene is. Az opening külön figyelmet érdemel, s nem csak azért, mert a híres Oasis együttes egyik száma szól. Az ending pedig a papírmasé figurás animációt érdemes meglesni + hasonlóan színvonalas zenével bír, mint az opening.
Összességében, a Higashi No Edenről kicsit vegyes a kép. A 11 epizódos sorozat szerintem kiemelkedik az átlag animék közül viszonylag komolyabb témájával, bár a lezárás elsietett. A két mozifilm viszont kicsit elrontja a sorozatot annak ellenére, hogy viszonylag mindkettőt meg lehet nézni. A The King of Eden gyakorlatilag egy másfél órás felvezető a Paradise Lost filmhez, amely csak a második félben kezdi el lezárni a történetet, s sajnos az is hagy némi kérdést a nézőben. Ezek fényében a sorozat maga megér egy 8/10-es pontszámot, a két mozifilm azonban csak 6/10 (The King of Eden) és 7/10 (Paradise Lost) közötti pontot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése