Antigané

2014. augusztus 22., péntek

A kelet édenkertje

Chibi Zsó augusztus 22, 2014 0 Comments

A komolyabb témájú és történetű animék közé sorolható a Higashi no Eden, az Eden of the East, azaz Kelet édenje. A 11 részes sorozat és a két mozifilm során találkozunk politikával, élet és halálról szóló komoly döntésekkel és a közvélemény megítélésének problémájával is.

Tartalom:

"Bele is csöppenünk a 22 éves Morimi Saki - egy friss diplomás japán turistalány - hamarosan fenekestül felforgatott életébe. És ki másnak is köszönhetné mindezt, mint egy vagány srácnak, aki nem átall anyaszült meztelenül ugrándozni Washington DC kellős közepén, egy mobiltelefonnal és egy pisztollyal a kezében. Hja, és hogy kik előtt teszi mindezt? Hát épp a rendőrök előtt. Miután kimenti főhősnőnket a zsaruk karmai közül, a yard tisztes tagjai a körözési felhívásban kézhez is kapják ama bizonyos „jancsi” képét, hogy kétségtelenül azonosítani tudják a körözött személyt, ha másképp nem, hát a himbi-limbi alapján. A hősies megmentő, Takizawa Akira… hmm… Vagy nem is Takizawa Akira? Na ez az, amit ő maga sem tud, hiszen a fiatalember az égvilágon semmire sem emlékszik."

Forrás: Animeaddicts

Maga a történetvezetés nem mindennapi, legalábbis nem követ bevett sablonokat, már az első percek meghökkentőek. Az átívelő cselekmény kirakósához csak lassan adagolva kapjuk meg az infókat. Ez a lassú építkezés azonban a sorozat elején nem hátrány, hiszen az örökösen fennálló rejtélyek fent tartják az érdeklődést (főleg az, hogy ki is Takizawa valójában). Azonban az utolsó részek felé ez a lassú, megfontolt és tudatos építkezés átcsap kapkodásba, ami a két mozifilmben csúcsosodik ki. A sorozat végén kapunk egy többé-kevésbé elfogadható lezárást, azonban sok kérdés marad megválaszolatlan. A két mozifilm (The King of Eden és Paradise Lost ) ezeket a kérdéseket és hiányokat próbálja megoldani, de sajnos elég érdektelenre sikeredett mindkettő kivitelezése. Több időt visz el Saki és Takizawa találkozása és különválása, sok a filler esemény (például újabb Seleceaok ok nélküli felbukkanása), mint a tényleges események. Szerencsére a második film végére ismét beindulnak az események, és egy viszonylag elfogadható lezárást kap az amúgy izgalmas politikai krimi.

Habár a történet nem a legtökéletesebb annak ellenére, hogy lenne benne bőven potenciál, de a kidolgozásra nem lehet panasz. Valahol idézi a század eleji animék stílusát: kevésbé élénk színek, és realisztikus (már-már valósághű) helyszínek. A szereplők a Higashi no Edennél kifejezetten karakteresek is, hiszen szinte nincsen egy szereplő se, akinek teljesen ugyanolyan lenne az arca. A szépen kidolgozott animáción még nagyot lendít a zene is. Az opening külön figyelmet érdemel, s nem csak azért, mert a híres Oasis együttes egyik száma szól. Az ending pedig a papírmasé figurás animációt érdemes meglesni + hasonlóan színvonalas zenével bír, mint az opening.

Összességében, a Higashi No Edenről kicsit vegyes a kép. A 11 epizódos sorozat szerintem kiemelkedik az átlag animék közül viszonylag komolyabb témájával, bár a lezárás elsietett. A két mozifilm viszont kicsit elrontja a sorozatot annak ellenére, hogy viszonylag mindkettőt meg lehet nézni. A The King of Eden gyakorlatilag egy másfél órás felvezető a Paradise Lost filmhez, amely csak a második félben kezdi el lezárni a történetet, s sajnos az is hagy némi kérdést a nézőben. Ezek fényében a sorozat maga megér egy 8/10-es pontszámot, a két mozifilm azonban csak 6/10 (The King of Eden) és 7/10 (Paradise Lost) közötti pontot.

2014. augusztus 20., szerda

There are no saints in the animal kingdom

Chibi Zsó augusztus 20, 2014 0 Comments

"Gonosz, de remek" - így jellemezték a Fargo remake-jét a Sorozatjunkie-n, ahol először találkoztam magával az alkotással. A sorozat a Coen testvérek híres 1996-os Fargójának sorozatos átirata, bár a merítés megfelelőbb szó lenne. Az eredeti mű atmoszféráját és néhány elemet leszámítva (terhes seriffnő, pénz a bőröndben) a Fargo sorozat egyedül is megáll a lábán és a korábbi változat ismerete sem szükséges az események megértéséhez és a történet élvezéséhez.

Tartalom:

"Egy átutazó, Lorne Malvo (Billy Bob Thornton) érkezik a minnesotai kisvárosba, amit erőszakkal fel is forgat. Malvo ténykedésébe egy helyi biztosító, Lester Nygaard (Martin Freeman) is belekeveredik. "

Forrás: IMDb-ről fordítva

A "gonosz, de remek" teljesen helytálló megállapítás a Fargóval kapcsolatban. Az egész évadra jellemző egyfajta alattomosság: a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információt kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog, már a legelső pilot epizódnál, ezzel berántva egy nem mindennapi bűnügyi történetbe. A lendület igaz egyre inkább csökken az első rész után, de bőven akadnak meglepő pillanatok a sorozat során. Továbbá a felépítésen látszik, hogy a készítők konkrétan tudják, hogy honnan hová szeretnének eljutni, így egy teljesen kerek és lezárt történetet kapunk a legvégén, ahol mindenki elnyeri méltó jutalmát (bár meg kell jegyezni, ez azért történt így, mert a Fargo, a True Detective-hez hasonlóan egyfajta antológia történet, azaz minden évad más szereplők köré épül).
A kissé hullámzó lendületű cselekmény mellett a Fargo erőssége a hangulatteremtés is. A zene és a kép teljes összhangban van, megpecsételi az egész alkotás hangulatát. Egy minnesotai kisvárosban járunk, ahol hideg tél uralkodik a tájon, s az életunt kisemberek vastag kabátokba és kötött sapkákba kényszerülnek. A nyugalmat megzavaró események azonban félelembe taszítják a helyiek életét, melyből csak nehézkesen tudnak kikeveredni.

Ha már szóba kerültek a kisemberek, akkor érdemes megemlíteni, hogy ez a sorozat másik mozgatórugója a lassú, de meglepő történetvezetés mellett. Főhőseink kisvárosi kisemberek hétköznapi problémákkal, akik mégis kiemelkednek környezetükből, amint megérkezik a városba Malvo. Maga Malvo figurája végig titokzatos marad, továbbá egyfajta félelmet is kelt megjelenésével. Egy ilyen kisugárzású alakot pedig Billy Bob Thornton kifogástalanul alakítja. A mimika, a mozdulatok, a hanghordozás: egyszerűen minden a helyén van! Mellette tökéletesen működik Martin Freeman, mint a tyutyi-mutyi szerencsétlen ember, Lester. A karakter a tíz epizód alatt komoly jellemfejlődésen megy keresztül, amit Freeman a legnagyobb színészi precizitással érzékeltet. Kettejük mellett még érdemes megemlíteni a viszonylag ismeretlen Allison Tolmannt a nyomozó szerepében. Az első ránézésre butácska és hebehurgya rendőrnőből kiemelkedik az intelligens, makacs és kitartó hősünk, aki a végsőkig küzd az igazságért.

Összegezve, a Fargo a 2014-es év egyik legminőségibb sorozata, a hibái (pl. ingadozó feszültségű történetvezetés) ellenére is. Erős, beszippantó hangulat, egy többé-kevésbé jól felépített történet, kisemberek esete nagy színészekkel eljátszva: 9/10.

# 2014 # Allison Tolmann

2014. augusztus 19., kedd

It's not your fault

Chibi Zsó augusztus 19, 2014 0 Comments

Lassan már egy hete, hogy értesült a világ Robin Williams tragikus halálhíréről. Őszintén, még azóta is nehéz felfogni a hírt. Hogy kicsit személyesebben is beszéljek vele kapcsolatban, a hír hallatán úgy éreztem, hogy vele együtt meghalt egy eszme is. Igen, a Holt költők társaságára gondolok főleg. Fölösleges magyarázni, hogy mi ez az eszme, ez a kép teljesen át fogja adni, hogy mire gondolok:

Úgy érzem, ezzel nekem sokat adott Robin Williams a színészkarrierje során, így mindenképpen szükségét érzem, hogy most a blog betervezett bejegyzéseit felrúgjam és Williams egy másik jól ismert filmjéről, a Good Will Huntingról írjak.

Tartalom:

"Will Hunting még csak húsz éves, de már kilóg a kemény dél-bostoni munkásnegyed környezetéből. Barátaihoz hasonlóan gürcöl, amikor éppen nem a helyi bárban lóg vagy nem keveredik összetűzésbe a törvénnyel. Sohasem járt egyetemre, legfeljebb gondnokként felmosni a padlót. Mégis homályos történelmi utalásokat idéz fel fényképszerű emlékezetéből és szinte azonnal old meg Nobel-díjas professzorokat is zavarba ejtő matekpéldákat. Az egyetlen dolog, amire ez a bámulatosan okos és lehetetlenül dühös fiatalember nem képes, hogy újabb kocsmai verekedése után kidumálja magát a várható börtönbüntetés alól. Egyetlen reménye Sean McGuire, az egyetemi professzorból lett pszichológus, aki csodálja a fiú érzelmi küszködéseit és megérti, milyen az, amikor az ember élete állandó küzdelem."

Forrás: Port

Valamilyen szinten a Good Will Hunting és a Holt költők társasága rokonfilmek: mindkettőben egy gyermek keresi útját és egy mentor (apa?) figura segít ebben a keresésben. A Holt költők társaságával ellentétben, ebben a filmben az alapszituáció egy szokatlan módon van megjelenítve. Adott két, első nézésre, ellentétes jellemű ember. Will Hunting, a zseni, aki nem akarja kamatoztatni képességeit, hisz megelégszik azzal az élettel, ami van neki, és ő bizony köszöni, nem kér mások segítségéből se. Ő úgy jó, ahogyan van, nincs itt mit ragozni. Sean, a pszichológus természetesen egy másik utat mutatna a fiúnak, mivel hisz abban, hogy a tehetséget nem szabadna építőmunkásként vagy takarítóként elvesztegetni, és ezt jó lenne belátni. Az ellentétek pedig a találkozások során összecsapnak, többször kíméletlenül, azonban a beszélgetések felfedik, hogy igazából Will és Sean hasonlítanak egymásra, s így mindketten képesek átlátni a másik álcáján, melyet saját fájdalmuk elrejtésére használnak. A film gerince ezekből a beszélgetésekből áll főleg, amelyek végig érdekfeszítőek, mert ezeken keresztül tárul fel igazán a két szereplő személyisége, s ezeken keresztül jutnak el saját és egymás problémáinak a megoldásáig. Bár az is valószínű, hogy ez nem működött volna a két tehetséges színész nélkül. Sean szerepében Robin Williamst láthatjuk, aki ezen alakításáért megkapta az Oscar-díjat 1998-ban a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Keating szerepéhez hasonló Williams itt is egy támogató és viszonylag liberális szellemű mentorként lép elő, azonban meglátszanak rajta életének fájó pontjai a finom játékon keresztül. A mosoly és a nevetés sosem igazi mosoly vagy nevetés. Mellette Matt Damon Willként kellően irritáló és pökhendi figura, de szintén jól bemutatja Will személyének különböző rétegeit. Egyik jó példa erre a lejjebb látható It's not your fault jelenet.

Összességében a Good Will Hunting valahol egy tipikus amerikai film szeretetről, emberségről és megértésről, másrészt viszont szimpátiával és elfogadással nyúl a fiatalok céltalanságához, amit még a mai napig kevés felnőtt ember tud igazán megérteni. Így napjainkban is aktuális a Good Will Hunting, s sokkal többet taníthat a felnőtteknek, mint nekünk, fiataloknak, akik mindig válaszutak előtt állnak. Robin Williams Seanként azon kevés felnőtteknek egyike, akik megértik azt a zűrzavart, ami minden fiatalban ott van a meg nem értettség, bizalmatlanság és tanácstalanság végett.

A film 10/10-es pontszámú, mindenkinek jó szívvel ajánlom, hiszen végig sodrólendületű annak ellenére, hogy nem eseménycentrikus, hanem a párbeszédekre koncentrál. Továbbá Robin Williams Keating mellett az egyik legemlékezetesebb szerepe. And I tell you, it was not your fault. I will miss you, Robin. <3

# 1997 # amerikai

2014. augusztus 15., péntek

Emily a különc

Chibi Zsó augusztus 15, 2014 0 Comments

Gyerekként mi is őrült dolgokat találtunk ki, innen-onnan - csúnyán mondva - lopva néhány ötletet. Voltunk katonák bunkerben, új országokat fedeztünk fel a patak túloldalán, fecskefiókákat mentettünk meg, de igazából végtelen ez a lista. Valami ilyesmi ihlette Emily the Strange történetét is, amelyet a ruhákról már jól ismert figura köré írtak.

Tartalom:

"Emily, a különc: 13 éves. Képes toronyházakat átugrani, ha épp úgy tartja kedve. De sokkal valószínűbb, hogy inkább négy fekete macskájával szunyókál; vagy részecskegyorsítót eszkábál össze gézből, lencséből és biztosítótűből; vagy teljes hangerővel dobol/gitározik/szaxofonozik/citerázik; vagy egy fertelmesen drasztikus csatornafreskót fest; vagy rávesz valakit, hogy kimondja: „fertelmesen drasztikus csatornafreskó” 13-szor gyorsabban… és közben gúnyosan hahotázik.
Olvasd el, ha mered!"

Forrás: Moly

A sorozat első kötete nem akárhogyan kezdődik: főhősünk, Emily amnéziásan ébred és csak pár holmin keresztül tud elindulni önmaga felé. A keresés alatt érdekes kalandokba keveredik és nagy titkokat fedez fel - így ki lehet jelenteni a történetről, hogy nagyjából fordulatos és csavaros is. De meg kell jegyezni, hogy nem mindegy, hogy milyenek a csavarok. A legtöbb történést nem lehet komolyan venni, egyszerű blődségnek tűnik (pl. kalamajkapóker vagy a két srác közötti versengés). A cselekménynek nincsen komoly tétje, így pedig izgulni se lehet igazán a kimenetelért. Példaként, komolyan kit izgat, hogy Holló kezét ki nyeri el?

Habár a történet nem valami elmés - ami azért egy gyerekkönyvnél is elvárható lenne, hisz a gyerekek nem buták, ők is szeretnének okosan felépített történetet olvasni -, viszont a karakterek érdekesebbek már. Eleve Emily: melyik különc tizenhárom éves ne tudna vele azonosulni? Okos, lázad, képes a saját lábára állni és vonzódik a nem mindennapi dolgokhoz, és még kreatív, nagy a fantáziája. Egy ilyen figura akár még példakép is lehet. Rajta kívül még a médium barátja kedvelhető meg spoiler! Emily alteregója is egy színes figura, még ha idegesítő is. spoiler vége. Azonban akadtak buta és kevésbé érdekes figurák, mint Holló, a feketekői nyomozó vagy az Umlaut tagja bármelyik tagja.

Még meg kell említeni, hogy nagyon kiemelkedő a könyvnél, a kivitelezés. Az egész naplószerűen néz ki, sajátos rajzokkal illusztrálva. Ezeken keresztül megízlelheti az olvasó Emily különös világának a hangulatát. Továbbá gyorsan olvashatóvá teszi a könyvet, mert meg kell vallani, nem ez a legjobb gyerekkönyv, sőt. Nem sok értelme van a történetnek. Nincs kiért izgulni, a főbb konfliktusokat sem lehet komolyan venni. Pedig az alapszituáció (Emily amnéziája) igazán jó alap lett volna. Vagy felnőttem, és az a baj: 5 és 6 közt ingadozik a pontszám, de a fordulatosságért és a kivitelezésért legyen 6/10 az Emily, a különc.

# 2009 # amerikai

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

Chibi Zsó augusztus 13, 2014 0 Comments

Igaz már leült a DiCaprio és az Oscar átadás körüli hisztéria, de így utólag talán még érdemes körüljárni a problémát. Az internetes hisztériát az váltotta ki, hogy Leonardo DiCaprio negyedik Oscarra-jelölését sem tudta Oscar-díjra beváltani 2013-as filmjével, a Wall Street farkasával. Több online fórum szerint (pl. Filmbuzi, Port) ezért az alakításért már járt volna az aranyos szobrocska. És emellett a filmet is sokan sokra tartják, a 12 év rabszolgaság elé helyeznék.

Tartalom:

"A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal, de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?"

Forrás: Port

A Wall Street farkasa megtekintése után sajnos nem tudok egyetérteni a filmes fórumok hozzászólóival. A film jó, de nem a legjobb az Oscaros jelöltek közül, de más filmhez viszonyítva sem jobb. Az alaptéma érdekes és mindig volt egy kis misztikája: a brókerség és az út a gyors gazdagsághoz. És ezzel fel is vázolódott egy újabb amerikai álom-szerű történet. A szegény fiú szerencsét próbál a lehetőségek országában, és lám, feljebb és feljebb jut a ranglétrán. Azonban ez a történet nem Hollywood-i kitaláció: Jordan Belfort a mai napig tevékeny személy, aki mesés gazdagságához vezető úton nem rettent vissza semmitől sem célja érdekében. Martin Scorsese filmje teljes valójában mutatja be ezt a figurát és életpályáját, amely koránt sem a tisztességes úton szerzett vagyonról szól. Emberek átverése, barátok elárulása, dőzsölés, rongyrázás, hedonizmus: amihez csak gyomra lehet valakinek. Scorsese azonban nem mond ítéletet Belfort cselekedeteiről, inkább csöndes szemlélőként marad a háttérben. Valahol ezt a szerepet várja el tőlünk, nézőktől is: lássunk, majd vonjuk le következtetéseinket, ítéleteinket. DiCaprio pedig egy jó prezentáló. Kiabál, őrjöng örömében és dühében, belőve kúszik a kocsijához és az FBI képébe röhög.

A fentebb olvasható pozitívumok után felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért csak jó a film és nem, mondjuk a legjobb? És miért nem Caprio az idény legjobb férfi főszereplője? Először is: hiába jó az alapötlet, történet, ha bizonyos elemek hiányoznak az egészből. Például részletesen nem ismerkedünk meg a brókerség mögött megbúvó tudománnyal (hogyan lehet veszteségesnek tűnő lekötésekből nagy hasznot leakasztani?). Az egész úgy tűnik a filmben, mintha pusztán a meggyőző képesség elég lenne ahhoz, hogy meggazdagodjon az ember, de némi ész és szakmai jártasság is elengedhetetlen, elvileg. Emellett a hiányosság mellett sok az üresjárat a filmben, ami igazából nem szól másról, mint az öncélú hedonizmusról. Az ábrázolással nincs gond, hiszen része az egész Belfort-esetnek, de ha dramaturgiailag indokolatlan egy ilyen jelenet, akkor jobb mellőzni.

Végül röviden DiCaprióról. Bár nem kedvenc színészem, de munkásságát elismerem és azt a bátorságot is, hogy mer különböző rétegfilmekben szerepelni. Erre jó példa A Wall Street farkasa is. De el kell ismerni, hogy ez a szerepe nem különbözik a mostaniaktól. Belfort figurája hasonlóan hedonista és költekező, mint Gatsby, és hasonlóan hangos, mint Calvine Candie a Django elszabadulban. Egy színésznél jobb, ha változatosabb figurákon tudja megmutatni tehetségét: talán a hasonló szerepek nem juttatták még DiCapriót aranyszoborhoz.

Visszatérve A Wall Street farkasához, összességében nem egy rossz film. Kimondott tanulsága ugyan nincs, teret enged a saját következtetéseknek. A bemutatott életút valahol elképesztő, kissé dühítő is. Azonban hiányoznak a háttérismeretek a bróker szakmához kapcsolódóan, amely talán használható lett volna, mint fokozóeszköz (azaz fokozni a nézőben a megdöbbenést, hogy miféle számításokkal lehet ilyen üzletekkel meggazdagodni). A film viszonylag végig pörgős a három órás játékidő alatt, mindig történik valami, de tele van üresjáratokkal (hedonizmus vagy fölös párbeszédek). 7/10-es pontot érdemel, hisz nem rossz film, de újranézésre nem igen esélyes.

# 2013 # A Wall Street farkasa

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

Chibi Zsó augusztus 10, 2014 0 Comments

Bryan Fullers sorozata, a Halottnak a csók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az 1. évadnál abbahagyta. Ismét a Pie-Hole-ban vagyunk, ahol találkozunk kedvenc pitesütőnkkel, Neddel, bájos szerelmével, Chuckkal. Páros mellől pedig természetesen nem maradhat el az anyagias Emerson Cod nyomozó és a lelkes pincérnő, Olive sem.

Tartalom:

"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port

A bevezetőben nem hiába lettek kiemelve a szereplők. Az előző évaddal ellentétben, a 2. évad a bűnügyek helyett nekik szentelt nagyobb figyelmet. A 13 epizód alatt továbbmélyül Ned és Chuck kapcsolata: megélnek jót és rosszat benne, némi időt szentelnek önmaguknak is. Továbbá pedig megismerjük az ő családi hátterüket is, s szembesülniük kell azzal is, hogy a szerelem vagy a család fontosabb-e vajon. Olive helyzete is tovább bonyolódik: nem elég, hogy még mindig reménytelenül szerelmes a pitesütőbe, de iszonyú titkokat kell magában hordoznia. Utóbbi alól csak a zárdában töltött napok adhatnak feloldozást Olive számára. Ami üdítő volt a 2. évadban, hogy a mogorva Emerson Cod magánéletébe is bevezették a nézőket, s fény derült a legnagyobb rejtélyre: Emersonnak érző szíve van. Legutolsó sorban pedig Chuck nagynénjei, Vivian és Lily körül sem lesz teljesen nyugodt az élet.

Azonban hiába lett karakterközpontú ez az évad, a heti ügyek nem tűntek el teljesen, csupán egy-két részből kellett őket hiányolnunk. Az előző évadhoz képest ezek a bűnügyek már kidolgozottabbak voltak, miközben megtartották az eredeti abszurdságukat. A méhlányoktól kezdve a kajapókerig mindent láthattunk, még egy bizarr süteményvásárra is ellátogathattunk.

Azonban néhány zavaró elem akadt ebben az évadban. Egyik, ami leginkább zavart, az a kerettörténet gyors lezárása. Az évad során fokozatosan építették fel minden egyes szereplő problémáját, és hasonlóan jól adagoltak voltak az újabb és újabb információk a karakterek múltjáról. Azonban az utolsó részben a heti ügy után gyorsan lezártak minden felépített szálat, ezzel furcsa hatást hagyva: most akkor nem is voltak olyan hangsúlyosak ezek a történések? Egyrészt, a sietség érthető, hiszen a sorozat - úgymond - kaszát kapott, így mindenképpen le kellett zárni a teljes történetet. Másrészt, elegánsabb lett volna, ha mondjuk egy nagy mozifilmmel zárják le a sorozat eseményeit. Hogy ez működött volna-e, az már sajnos örök rejtély marad.

Továbbá még annyi hibát lehetne kiemelni, hogy ebben az évadban kissé túlzásba vitték az amúgy szórakoztató és elmés szójátékokat. Egy idő után nehéz volt rájuk figyelni, mindegyiket megérteni.

Összességében, a Halottnak a csók 2. évada hozta az előző évad színvonalát, néhány ponton felül is múlja azt. Azonban az elsietett lezárás rontja kissé az összképet, így ez az évad 9/10-es pontszámot kap. Titkos reményem pedig az, hogy egyszer vagy újrakezdik, vagy valahogyan folytatják.

# 2008 # Anna Friel

2014. augusztus 8., péntek

Tűz és jég dala

Chibi Zsó augusztus 08, 2014 0 Comments

A Tűz és Jég dala könyvsorozatba anno a HBO hype-ja rántott be, s a regényciklus azóta csak dagad és dagad. Jelenleg a nagyérdemű a hatodik kötetre vár kiéhezve, a Winds of Winterre (Tél szárnyai?).

Tartalom:

"A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.

Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.

Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése."

Forrás: Moly

„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá” – hangzik el a mondat a Hamletben. És nem hiába jutott eszembe Shakespeare egyik leghíresebb drámája George R. R. Martin hatalmas eposzának kapcsán.

Alapjában véve ebben a történetben senki se rossz, csak mindenki a saját érdekét nézi. Szokták mondani, hogy „én életem, azt csinálok vele, amit akarok”, de mi van akkor, ha a te cselekedeteid, érdekeid másokra is hatással vannak? Bizony, játszmák kezdődnek. A hatalmasok, az uralkodók és hősök világában pedig hatalmas játszmák. Tettváltás sorozatok követik egymást, ahogy arra emlékezhetünk a Hamlet kapcsán irodalom óráról.

Egy szó, mint száz, Martin nem él másabb vagy mesteribb eszközökkel, mint Shakespeare. De akkor mégis mitől olyan élvezetes? A borítóra írt szöveg azt írja, hogy „Martin legnagyobb erőssége, hogy meg tudja újítani, és élettel tölti fel azt a műfajt, amit a számtalan populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett.” És ez a lényeg. Akár fantasy ez, akár a shakespeare-i királydrámák prózai átirata, van benne fantázia, és benne van az emberség is: az esendőség, az önző vágyak, szeretet, bosszúvágy. Azok a dolgok, amik emberiek. Engem leginkább ez érintett meg. Továbbá közönségesnek, de hatásosnak nevezhető írói húzásokkal tartja Martin ébren az olvasó figyelmét. A történéseket több szereplő szemszögén keresztül követhetjük végig (ebben a tekintetben realistának mondható a regény), és ahogy tágul a történet, úgy távolodnak el ezek a szálak egymástól. Azonban mindegyik szemszög (POV) cliffhangerrel végződik, s lehetséges, hogy csupán három fejezet múlva tudjuk meg, hogy mi is történt az adott szereplővel: és ez így megy szereplőről szereplőre.

Azonban Kardok vihara után mindenképpen szükség volt egy újrarendezésre. Ha az egész fantasy eposz felépítését nézzük, olyan, mintha egy nagy robbanás következett volna be a harmadik kötetben, és most ebben a kötetben, és később a Sárkányok táncában is a felkelést, az éledést néztük volna végig. A holt királyok helyére újak kerülnek, a befejezett utakat az újak követik. Az élet megy tovább. Szükségesen újrarendezték a sakktáblát, ezért érezheti sok olvasó azt, hogy a 4. és az 5. a kötet lassabb, rosszabb, mint az előzőek. És szerintem ez egy logikus lépés, hiszen már nem lett volna mit tovább fokozni. Ha az új sakktáblán elindul a harc, majd ismét izgulhatunk, úgy hiszem.

Viszont ami inkább zavart, az az újfajta szemszögek rendszere. Ez alatt azt értem, hogy például megjelent Dorne, de több karakter szemén keresztül láthattuk, ami mindenképpen elüt, kissé idegen az eddig megszokott narrációtól, és kicsit hasonló dolog jelent meg a Vas-szigeteki szálnál is. Kissé zavart, de ezen kívül új színt vittek a történetbe.

Továbbá sokat gondolkodtam a szereplők motivációin, de magán a könyv felépítésén is. Láthatólag, már kezdenek összeérni a szálak, szűkülni a történet, ami jó pont (gondolok itt Tyrionra és Daenerysre). Másrészt itt-ott érthetetlen módon tágul ki (igaz, az egyik szál még az 5. kötetben lezárul). Ezekkel a lassításokkal George R.R. Martin olyan, mint Doran herceg: csak vár és vár a megfelelő alkalomra. Csak tudnám, hogy hol az a pillanat. Én pedig, mint olvasó egy türelmetlen Arianne vagyok. Szeretném látni azt a háborút. Vért és tüzet akarok.

A legutolsó kötetben igaz szereplőkön volt a hangsúly, és legyek türelmesebb. És valahol mindegyiket megértem. Valaki otthonra vágyik, más menekülni szeretne saját bűneitől, a harmadik pedig védelmezni, a negyedik bizonyítani akar. Most mindenki a szívére hallgatott, ami viszont ebben a világban nagy vétek. Ezért nem mondanám, hogy nem volt végig egy helyben állás a könyv. A közepétől több történetszál, POV beindult. Kaptunk elejtett szavakat (Sötét szárnyak, sötét szavak!), meghökkentő haláleseteket, és olyan fordulatok is előfordultak, melyek később felkavarhatják az amúgy sem békés állóvizet Westeroson. Beköszöntött a tél és már hideg szél fúj kint.

Összességében, a Tűz és Jég dala egy szórakoztató epikus fantasy történet (vagy low fantasy). Főleg realista jegyei, részletessége, felépítése és pörgőssége emeli ki a többi történet közül. Természetesen megvannak a maga hibái, néhol túlontúl túlírt is, nem minden szereplő egységesen érdekes. Ezek ellenére mégis nagy rajongásnak örvend, sok spekulációra ad okot: műfajában 8/10 pontot kap az első 5 kötet. Remélhetőleg, George R. R. Martin hamarosan megírja a befejező köteteket.

# 1996 # amerikai

2014. augusztus 6., szerda

Nagy hal

Chibi Zsó augusztus 06, 2014 0 Comments

A Nagy Hal Tim Burton egyik, viszonylag korai (koraibb) darabja. Így még nem érhetőek tetten a rendező védjegyévé vált sötét, komor és abszurd képvilág, de ettől eltekintve egyik legjobb filmje. Lássuk is miért! Az ajánlást pedig utólag is köszönöm Csillának.

Tartalom:

"A halálos beteg Edward Bloom ágyánál összegyűlik a család. A beszélgetések során az apa felidézi életét. Mindig is a tündérmesék világában élt. Nyolcévesen, ágyhoz kötött betegként napjait a Világ Könyves Enciklopédiájának olvasásával tölti. Különösen az aranyhalakról szóló cikk ragadja meg. Tíz évvel később a városka egyik legnépszerűbb fiatalembereként rájön, hogy, csakúgy, mint az aranyhalnak, a növekedéshez neki is el kell hagynia az otthonát, és fel kell fedeznie a világot. Valószerűtlen, mitikus utazás veszi kezdetét."

Forrás: Port

A történet egy hagyományos amerikai elbeszélőstílusból, a tall-talkból, azaz a nagyot mondásból indul ki. Az idős Edward Bloom kalandos élettörténetével szórakoztatja menyét és ezáltal minket is. Bloom a nézőt egy nem mindennapi világba kalauzolja. Egy modern mesevilágba csöppenünk, ahol óriások és boszorkák szabadon tevékenykednek. Egy olyan mesében találjuk magunkat, ahol az útra kelt "szegény legény" végigjárja a nehéz utat, segít a bajbajutottakon, kiállja a próbákat és megcsinálja a szerencséjét és szerelméért a végsőkig küzd és kitart. Röviden Tim Burton ebben a filmjében egy olyan világot fest elénk, amely megengedi, hogy álmodhassunk, kicsit izgalmasabban éljük meg a hétköznapokat. Igaz, a látványvilág nem fekete és bizarr, ahogy azt később láthatjuk Burtontől, de mindenképpen rájellemző ez a meseszerű, álmodozó és bájos világ is.

A cselekmény másik fele / szála Edward Bloom és fia, Will viszonyán keresztül egy keserű apa-fia viszonyt ismerhetünk meg. Kettejük közt azonban nem csak az apjában csalódott fiú és a makacs apa ütközik, hanem álomvilág és realitás is. Nehéz eldönteni, hogy melyik is a helyes út, ahogyan Edward és Will is nehezen jutnak el egymáshoz, mint apa és fiú. Hogy miként kell cselekedni, arra az utolsó jelenet ad megoldást.

Edward és Will közti viszony feltárása egy jó példa a film másik erősségének bemutatására: emberség. Őszintén ad át teljesen emberi és olyan érzéseket, amelyeknek természetesnek kellene lennie. Találkozunk itt igazi boldogsággal, tiszta és érdek nélkül szeretettel, de szembesülünk a beteljesületlen szerelem keserűségével, az útkeresés nehézségével és az elengedés betöltetlen űrével is, s persze halhatatlansággal is. Egyes embereknek mindez csöpögős vagy hatásvadász lehet, de szerintem pont ezek az emberi érzések hiányoznak a legtöbb mai alkotásból.

Összességében, a Nagy Hal egy kellemes hangulatú és érzelmes film a közkedvelt Tim Burtontől. Kalandos, kedves kikapcsolódás, tanulsággal. Hiába tíz éves alkotás, még ma is szórakoztató és elgondolkodtató, és emberi: 10/10.

# 2003 # Albert Finney

2014. augusztus 2., szombat

Nagyon Potteres Musical

Chibi Zsó augusztus 02, 2014 0 Comments

A Molyon futottam bele a StarKid-féle Very Potter Musicalbe. Háttérinfóként annyit érdemes tudni a darabról, hogy elsőzör 2009-ben adták a csapat a Michigani Egyetemen, azóta pedig online is elérhető minden rajongó számára a mű.

Tartalom:

"Harry Potter a bácsikájánál és nénikéjénél töltött nyár után visszatér szeretett iskolájába, a Roxfortba, ahol új kihívásokkal kell szembenéznie. Megrendezésre kerül a Házak Bajnoksága, ahol Harry sárkányokkal néz szembe. De ezen felül még Voldemort is az iskola falai közt ólálkodik, s várja a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon esküdt ellenségére. "

Forrás: Saját kútfő

Kelletlenül is eszünkbe juthat, hogy még hány bőrt akarnak a Harry Potterről lehúzni? Tudjuk azért, hogy a profitért bármennyit, és így nem is feltétlen lesz minden alkotás jó minőségű. Ez alól A Very Potter Musical azonban kivétel. Egy teljesen ötletes, logikusan felépített és szórakoztató adaptációról (inkább már átemelésről) beszélhetünk.
Rengeteg pozitív dolgot lehet kiemelni a musicalből. Ami szerintem a legfontosabb, hogy figyel a rajongók igényeire is (ebből is látszik, hogy tényleg rajongók készítették). A jelmezeken figyelhető meg ez leginkább. Például, a diákok végig roxfortos viseletben vannak, nem pedig mugli ruhában. A megelevenített figurák pedig általában inkább emlékeztetnek a könyvbeli leírásukhoz, mint a filmbeli megvalósításra (pl. Dumbledore és Voldemort). Emellett különösebb effektek nélkül (a varázslás kivétel, ott használatba helyeztek füstgépet/fényeket) ötletesen oldották meg a varázslatot a színpad Varázslóvilágában. Például spoiler! Mógust és Voldemort játszó színész végig egymásnak háttal közlekednek, így imitálva az első könyvből jól ismert finálét, ahol kiderült, hogy Voldemort végig Móguson élősködött spoiler vége.
A könyvhűség még a szereplők karakterén is megmutatkozik, sőt itt-ott mintha fricskáznák is a szereplők hibáit. Például felnagyítva láthatjuk Harry hős-komplexusát, Ron érzéketlenségét és udvariatlanságát vagy hogy Hermione nem épp a legszebb lány széles e vidéken. Viszont furcsa fordulat, hogy a musical története mind a két könyvből, gyakorlatilag véletlenszerűen merít, miközben saját résszel is kiegészíti (pl. Malfoy és Pigfarts). Ezen túl a humor illeszkedik az angolszász (főleg amerikai) hagyományokhoz: helyzetkomikum, szójátékok, könyvvel kapcsolatos poénok és némi kikacsintás a popkultúrára. Viszont némelyik poén egy idő után elfárad, kissé fárasztó lesz.

A Very Potter Musical mindenképpen egy kellemes meglepetés a HP fandomban. Fülbemászó, nem sablonos dalok szólalnak meg, miközben nagyon kreatívan megalkotott jelmezek és díszletek közt köszönnek vissza Rowling regényéből a szereplők. Szórakoztató, még ha a poénok egy idő után fárasztóak, és viszonylag fordulatos is. Rajongóknak kötelező, annak pedig ajánlott, aki egy könnyed kikapcsolódásra vágyik: 9/10.

# 2009 # A.J. Holmes

Antigané

2014. augusztus 22., péntek

A kelet édenkertje

2014. augusztus 20., szerda

There are no saints in the animal kingdom

2014. augusztus 19., kedd

It's not your fault

2014. augusztus 15., péntek

Emily a különc

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

2014. augusztus 8., péntek

Tűz és jég dala

2014. augusztus 6., szerda

Nagy hal

2014. augusztus 2., szombat

Nagyon Potteres Musical

Magamról

Másik blogom

Közösségi média

Itt is megtalálsz

Rendszeres olvasók

Popular

Archive

Keresés ebben a blogban

Follow Us @soratemplates