Tűz és jég dala

A Tűz és Jég dala könyvsorozatba anno a HBO hype-ja rántott be, s a regényciklus azóta csak dagad és dagad. Jelenleg a nagyérdemű a hatodik kötetre vár kiéhezve, a Winds of Winterre (Tél szárnyai?). 

Tartalom:

"A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg.

Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel.

Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése."

Forrás: Moly

„Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá” – hangzik el a mondat a Hamletben. És nem hiába jutott eszembe Shakespeare egyik leghíresebb drámája George R. R. Martin hatalmas eposzának kapcsán. 

Alapjában véve ebben a történetben senki se rossz, csak mindenki a saját érdekét nézi. Szokták mondani, hogy „én életem, azt csinálok vele, amit akarok”, de mi van akkor, ha a te cselekedeteid, érdekeid másokra is hatással vannak? Bizony, játszmák kezdődnek. A hatalmasok, az uralkodók és hősök világában pedig hatalmas játszmák. Tettváltás sorozatok követik egymást, ahogy arra emlékezhetünk a Hamlet kapcsán irodalom óráról. 

Egy szó, mint száz, Martin nem él másabb vagy mesteribb eszközökkel, mint Shakespeare. De akkor mégis mitől olyan élvezetes? A borítóra írt szöveg azt írja, hogy „Martin legnagyobb erőssége, hogy meg tudja újítani, és élettel tölti fel azt a műfajt, amit a számtalan populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett.” És ez a lényeg. Akár fantasy ez, akár a shakespeare-i királydrámák prózai átirata, van benne fantázia, és benne van az emberség is: az esendőség, az önző vágyak, szeretet, bosszúvágy. Azok a dolgok, amik emberiek. Engem leginkább ez érintett meg. Továbbá közönségesnek, de hatásosnak nevezhető írói húzásokkal tartja Martin ébren az olvasó figyelmét. A történéseket több szereplő szemszögén keresztül követhetjük végig (ebben a tekintetben realistának mondható a regény), és ahogy tágul a történet, úgy távolodnak el ezek a szálak egymástól. Azonban mindegyik szemszög (POV) cliffhangerrel végződik, s lehetséges, hogy csupán három fejezet múlva tudjuk meg, hogy mi is történt az adott szereplővel: és ez így megy szereplőről szereplőre. 

Azonban Kardok vihara után mindenképpen szükség volt egy újrarendezésre. Ha az egész fantasy eposz felépítését nézzük, olyan, mintha egy nagy robbanás következett volna be a harmadik kötetben, és most ebben a kötetben, és később a Sárkányok táncában is a felkelést, az éledést néztük volna végig. A holt királyok helyére újak kerülnek, a befejezett utakat az újak követik. Az élet megy tovább. Szükségesen újrarendezték a sakktáblát, ezért érezheti sok olvasó azt, hogy a 4. és az 5. a kötet lassabb, rosszabb, mint az előzőek. És szerintem ez egy logikus lépés, hiszen már nem lett volna mit tovább fokozni. Ha az új sakktáblán elindul a harc, majd ismét izgulhatunk, úgy hiszem.

Viszont ami inkább zavart, az az újfajta szemszögek rendszere. Ez alatt azt értem, hogy például megjelent Dorne, de több karakter szemén keresztül láthattuk, ami mindenképpen elüt, kissé idegen az eddig megszokott narrációtól, és kicsit hasonló dolog jelent meg a Vas-szigeteki szálnál is. Kissé zavart, de ezen kívül új színt vittek a történetbe.

Továbbá sokat gondolkodtam a szereplők motivációin, de magán a könyv felépítésén is. Láthatólag, már kezdenek összeérni a szálak, szűkülni a történet, ami jó pont (gondolok itt Tyrionra és Daenerysre). Másrészt itt-ott érthetetlen módon tágul ki (igaz, az egyik szál még az 5. kötetben lezárul). Ezekkel a lassításokkal George R.R. Martin olyan, mint Doran herceg: csak vár és vár a megfelelő alkalomra. Csak tudnám, hogy hol az a pillanat. Én pedig, mint olvasó egy türelmetlen Arianne vagyok. Szeretném látni azt a háborút. Vért és tüzet akarok.

A legutolsó kötetben igaz szereplőkön volt a hangsúly, és legyek türelmesebb. És valahol mindegyiket megértem. Valaki otthonra vágyik, más menekülni szeretne saját bűneitől, a harmadik pedig védelmezni, a negyedik bizonyítani akar. Most mindenki a szívére hallgatott, ami viszont ebben a világban nagy vétek. Ezért nem mondanám, hogy nem volt végig egy helyben állás a könyv. A közepétől több történetszál, POV beindult. Kaptunk elejtett szavakat (Sötét szárnyak, sötét szavak!), meghökkentő haláleseteket, és olyan fordulatok is előfordultak, melyek később felkavarhatják az amúgy sem békés állóvizet Westeroson. Beköszöntött a tél és már hideg szél fúj kint.

Összességében, a Tűz és Jég dala egy szórakoztató epikus fantasy történet (vagy low fantasy). Főleg realista jegyei, részletessége, felépítése és pörgőssége emeli ki a többi történet közül. Természetesen megvannak a maga hibái, néhol túlontúl túlírt is, nem minden szereplő egységesen érdekes. Ezek ellenére mégis nagy rajongásnak örvend, sok spekulációra ad okot: műfajában 8/10 pontot kap az első 5 kötet. Remélhetőleg, George R. R. Martin hamarosan megírja a befejező köteteket.