Antigané

Vannak, akik ellenszenvesen tekintenek a Potter-világra, a gyermeki lélek eltorzítójának tartják, és vannak olyanok is, akik felnőtté válásuk szerves részeként tekintenek J.K.Rowling könyveire, és a film adaptációkra. A könyvfolyam lassan három-négy éve befejeződött, s végül a Warner Brothers is feldolgozta a regényeket. Végleg búcsúznunk kellett Harrytől, Rontól és Hermionétól és a varázslók világától. A filmvilág hogyan köszönt el egyik legnagyobb moziba csalogató történettől?

Mivel a történet már adott volt, így inkább azt írom le, hogy mennyire sikerült filmként vászonra vinni a könyvet.
Az előző parthoz hasonlóan ez is jó kis adaptáció lett, habár jóval több rész kimaradt, ami viszont a könyvben le van írva. Amit legjobban hiányoltam, az Dumbledore múltja: csupán az öccse tesz némi említést róla. Továbbá számos részt megváltoztattak a könyvhöz képest, viszont nem tett rosszat a cselekménynek. A változtatások illettek a filmek logikájába, az eddig bemutatott részekhez illeszkedtek. Megjelentek a könyvbeli utalások is, továbbá olyanok is, melyek a cselekményben mutattak előre.

Viszont voltak zavaró tényezők is, még ha nem is sok. Egyik már-már visszatérő hiba, az indokolatlan szerelmes jelenetek, ebben a részben leginkább csókok. Elég lett volna a végére. Továbbá némely szereplő mondott furcsa dolgokat (például Minerva azt, hogy "Ezt a bűbájt már régóta ki akartam próbálni"). Aztán amit nem kellett volna vászonra vinni, azaz epilógus. A könyvben sem volt a kedvenc részem, itt viszont néhol nevetségesnek hatott. Bár meg kell hagyni, a kicsik aranyosak voltak.

Ami még nagy előnye a filmnek, hogy sikerült a könyv néhány hibáját korrigálni. Például Harry és Voldemort csatáját, látványban pedig a lehető legjobban valósították meg a Roxforti csatát. Aztán hiába csak "átkonvertált" 3D-s a film, azt mondom, megérte kicsit többet fizetni, mert meghálálták a látvánnyal a filléreket. A cgi-effektek többször köröztek a szemünk előtt, vagy épp egy sárkány nézett velünk farkasszemet. Effektpornó volt, de azért a jobbik fajtából. A látványt csak annyi rontotta el, hogy némelyik szuper plán elég homályos volt (bár lehet, hogy a szemüveg tette).

A színészek az előző epizódokhoz hasonló alakítást nyújtottak, a végső partban előtérbe került Alan Rickman (Piton), Maggie Smith (McGalagony) és Matthew Lewis (Neville), akik a "reflektorfényben" meg is mutathatták tudásukat.
A három főszereplő közül még mindig Rupert Grint alakítását tartom legjobbnak, s talán a későbbiekben az ő karrierje is fog felfutni (legalábbis eddig neki volt legtöbb lehetősége máshol is feltűnni).

Végső konklúzió: méltó befejezésnek nem nevezném ezt a részt, hisz jelenleg olyan érzésem van, hogy még fog folytatódni (talán az epilógus rész miatt). Viszont szép búcsúnak lehet nevezni: örültem is, hogy Piton flashbackjében bukkantak fel részletek az előző epizódokból is - ez volt az igazi elköszönés  Harry Pottertől a filmkészítők részéről. Összességében látványos volt a Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész, nem untam, élveztem a látványorgiát, így egy 8/10-es alkotás. Nyugodtan újranézhető.

Viszont most ideje búcsút venni Harrytől és a varázslóbirodalomtól. Én is ahhoz a generációhoz tartozok, mely a Potter-regényekkel együtt nőtt fel, s kiskoromban szívesen elmenekültem a varázslók világába. Utóbbit bármikor megtehetem még (tervezem is angolul újraolvasni a könyveket, ha végre hozzájuk jutok), viszont további életemnek nem lesz szerves része a történet. Rá kell döbbennem, hogy lassan az én gyerekkorom is véget ér. Egyik jele a Harry Potter vége. Van ez így.
Örülök, hogy olvashattam ezt a mesét, segített valamilyen módon jobb emberré tenni, megszerettetni velem az olvasást, bevezetni a videó világából a moziéba, s továbbá fejleszteni bennem a kocka gént.
Röviden, tömören és véglesen: köszönöm, hogy megismerhettem Harry Potter kalandjait.

A 2009-es év egyik nagy sikerű filmje James Cameron Avatarja. A történet megvalósításához számtalan technikai újítást és trükköt alkalmaztak, így varázsolva vászonra Pandora bolygó lélegzetelállító világát. A nézőközönséget megbabonázta a CGI (Computer Generated Imagery, azaz a 3D-s számítógépes grafika) látványvilága és a nav’ik kitartó küzdelme otthonukért.
    Az Avatar is bizonyítja, hogy a közönség szívesen megnézi ugyanazokat a történeteket, ezért Hollywood nem is igazán mer kísérletezni új, formabontó ötletekkel. A filmrendezők sorra ugyanazokat az archetípusokat (szereplőket), célokat és szimbólumokat sorakoztatják fel alkotásukban. Cameron is a lehető legjobb körítést adta művének, úgy építkezett az alapokra, hogy a végeredmény megfeleljen a kor igényeinek, és továbbá újszerűnek tűnjön.
A legtöbb internetes fórumon (például Port.hu vagy az amerikai IMDB) a hozzászólók azt az észrevételt tették, hogy az Avatar története hasonlít a Walt Disney Pocahontas rajzfilmjére. Természetesen Camaron nem vádolható plágiummal, csupán egy régóta eltűnt (de mostanában éledő) műfajból, a westernből építkezett. Mielőbb ezt kifejteném, nem árt tisztázni magának a filmnek a műfaját is. A hivatalos besorolás szerint az Avatar egy amerikai sci-fi film. Ha csak a film külsőségeit nézzük, akkor ez a megállapítás nagyon is helyén való, hiszen bőven megtalálhatóak a sci-fi elemek a műben: a helyszín egy idegen bolygó, jelen vannak az idegenfaj képviselői is, megjelennek a fantasztikus szörnyek, a monstrumok (például az ikran nevű sárkányszerű lény), és a modern, csúcstechnikai szállítóeszközök is (űrhajók és helikopterek), amelyek szintén hozzájárulnak a látványhoz. Viszont ha a történetet vizsgáljuk, korántsem felel meg a klasszikus értelembe vett sci-finek. Az ötvenes évekbeli science fictionök központi problémája az égből érkező űrlények (alienek) hódító hadjárata az emberiség ellen, mint például A testrablók inváziójában vagy a Világok harcában. Az Avatarban megfordul a felállás: az emberi űrhajósok az „idegen civilizáció küldöttei”, a Pandora lakói, a na’vik pedig az ártatlan polgárok. Sepsi László Filmvilágban megjelent cikkében (2011/04 8-9.o.) azt írja, hogy korunk sci-fijei más problémát állítanak középpontba. Az ötvenes évek amerikai társadalma az amerikai álmot fenyegető ellenségek metaforáiként jelenítették meg az űrlényeket. A kétezres években ez már elavultnak tűnik, a régi kollektív félelmek helyébe az ember „torzképe” lép, azaz a földönkívüliek az emberek egyféle leképződései, azaz humanoidok. A kortárs sci-fiben gyakori témák az emberszerű űrlények, akik barátságos céllal érkeznek a Földre, vagy Isten helyét elfoglaló űrlények (és így beszivárognak a műfajba a keresztényi motívumok is), és továbbá jelen van az energiaforrások után kutató emberi gyarmatosítók. Utóbbi témát dolgozza fel A negyedik, a High Plains Invaders és az Avatar is. Így Camaron alkotása kortárs sci-finek tekinthető.
     A filmben a sci-fi műfaji követelményeiből egyedül a politikai harcok maradtak el, valószínűleg azért, mert az idegenfaj, a na’vik társadalma nem az emberi társadalomhoz hasonlít, mondhatni archaikus, így politikától mentes. Korábbi művekben találkozhatunk politikai harcokkal is, egyik legismertebb példa a Star Wars filmsorozat Baljós árnyak című darabja, ahol a Kereskedelmi Szövetség próbál politikai játszmákon keresztül hatalmat szerezni. Az Avatar világának ezen pontja nem felel meg a sci-fi követelményeinek, de könnyen beleilleszthető a western műfajába. Az ilyen típusú filmek központi problémája a két társadalmi csoport közötti konfliktus, amelyet a haladáshitű modernizáció szít. Általában a westernben a Nyugat és Kelet vagy a pionírok (telepesek) és az őslakók (indiánok) ellentéte bontakozik ki (például Winnetou-filmek). A konfliktus mindig többrétegű: szó van itt kozmogóniai létállapotok, azaz a káosz és a rend konfliktusáról, továbbá történelmi ellentétről is beszélhetünk (múlt és jövő), valamint társadalmi állapotokról (háború és béke), valamint személyiségállapotok különbözőségéről is (faragatlan és kiművelt személyiség). Ezekről az ellentétekről az Avatar esetében is beszélhetünk. A pionírok (földiek) és az őslakók (na’vik) ellentéte jelenik meg. A földiek energiaforrásokat kutatnak a Pandorán, így kerülve konfliktusba a na’vikkal, akiknek az otthonát veszélyeztetnék a kitermelési munkák. Az emberek erőszakkal akarják elérni céljukat, az őslakók azonban szeretnék megőrizni a békét. A két fél továbbá eszközeiben, társadalmukban és életszemléletükben is különböznek. Ahogyan a western telepesei puskáikkal félemlítették meg az indiánokat, úgy a Föld lakói is technikai fölénnyel rendelkeznek a na’vikkal szemben: gépmonstrumok sokasága és pusztító fegyverek arzenálja áll rendelkezésükre, hogy kifosszák a Pandorát. Az erőforrások hozzáférésének és a pionírek letelepítésének céljából beavatkoznak az addig érintetlen természetbe is. Az emberekkel szemben az őslakók hátrányban vannak. Nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel, hogy megvédjék magukat a „honfoglalóktól” (nyilakkal és lándzsákkal próbálják felvenni a küzdelmet), tehát sokkal anarchikusabb állapotban élnek, mint az emberek. Azonban egy hatalmas előnyük van a betolakodókkal szemben, aminek köszönhetően mégis képesek megvédeni otthonukat: harmóniában élnek a természettel. Hasonló események jelennek meg az 1966-os A nagy medve fiai című westernben is, ahol az amerikai telepesek az aranylelőhelyek reményében támadják meg a Tokei-ihto törzs tagjait.
    Az Avatar nemcsak a konfliktus helyzetben egyezik meg a western filmekkel, hanem szereplőkben is. Továbbá a karakterekben fellelhetőek az archetípusok, és más régebbi történetek hősei is.
A bemutatás előtt érdemes kitérni az archetípus fogalmára. Király Jenő azt mondja, hogy ezek a típusok kezdeti képek, amelyek megelőzték a nyelvet. Azonban értékük nem régiségükből, hanem elevenségükből fakad. Jung az ősképeket az istenkeresés tárgyainak tekinti. Az alakok célja, hogy összekapcsolja a befogadót az elődökkel, emiatt is rejtőznek minden történetben a mai napig.
Camaron meséjének főhőse Jack Sully, aki újoncként érkezik a Pandorára, hogy pótolja meghalt ikertestvérének a helyét az Avatar-projectben. Jack személyisége és feladatköre tökéletesen beleillik a western hős alakjában, mondhatni ő a sci-fi John Smithje. A vadnyugat hőse messziről jött ember (a film esetében hősünk a Földről jött, John Smith Európából), erőskezű személy, aki a nyájszerű közösség ügyeinek intézője (itt Jacket arra kérik, hogy férkőzzön a na’vik bizalmába, hogy az emberek hozzáférhessenek az energiaforrásokhoz; Smitht a Pocahontas történetben az indiánokat leigázó csapat vezetésével bízzák meg). Ez a hős képviseli az egyént, az ént, az állampolgárt, a mindannyiunkban krónikusan elnyomott igazságérzetet. Csak Jack mer szembeszállni a közösség akaratával, és átállni az őslakók oldalára, ezzel erkölcsi igazságot szolgáltatva a történetben.
Sully története megfeleltethető még John Dunbaréval, a Farkasokkal táncoló főhősével. Ahogy a földi pionír, úgy John is idegenként érkezik az őslakók közé. Mindkét hős a bennszülöttek ellen harcol, azonban az új közösség átformálja világnézetüket, ráébreszti őket saját társadalmuk kegyetlenségére.
Az Avatar és akár a western hősének eredete visszavezethető egészen a homéroszi eposzokig. Az antik műfajban a hérosz döntései befolyásolják a közösség sorsát. Erre egyik legjobb példa az Iliász, ahol Akhilleusz sértődöttsége miatt nem akar részt venni a csatában. Jack Sully döntései mind az emberekre, mind a na’vikra is kihatással vannak. Például, ha Sully nem áll át az őslakók oldalára a harcban, akkor minden bizonnyal alulmaradtak volna a küzdelemben, s nem tudták volna elűzni a betolakodókat.
    Az Avatar másik főhőse Neytiri, a na’vi törzsfőnök leánya. Jellemében és szerepében nem feleltethető meg a klasszikus western női alakjaival. Az utóbbi műfaj rendkívül szemérmesen ábrázolja a nőket, inkább az anya szerepében tetszelegnek, őt tekinti a nő prototípusának. Továbbá a western a nőt a görög eposzokhoz hasonlóan kiinduló- vagy végpont, esetleg hátráltató mozzanataként jeleníti meg, nem pedig az élet nagy csúcspontjain a társat. A vadnyugatos filmekben a nő általában rémülten mered a rászegezett lándzsákra és pisztolyokra, várja hős megmentőjét. Neytirit olyan értelemben nevezhetjük a sci-fi Pocahontasának, hogy szembemegy a „forrásműfaj” (western) követelményeinek, s ezzel egy másik női archetípusként jelenik meg. Neytirit a görög mitológia női alakjai közül Artemisszel, az öntörvényűvel lehet azonosítani. A vadászat istennője szabad és független életet él, íjával a vállán jár vadászni nimfáival az erdőbe. A férfiakat nem becsüli, kerüli társaságukat is. Neytiri is hasonló életét él a Pandorán (csak nimfák nélkül). Mint a törzsfőnök leánya, számos kötelezettség terheli őt, amikkel nem igen szeretne foglalkozni. Férfiak közeledtét sem igen fogadja: számára kijelölt jegyesével, Tsu’tey-jel ritkán kerül kapcsolatba, s a történet elején Jack Sullyval is ellenségesen viselkedik. Hasonló női alak jelenik meg a kalandfilmekben is, akit heroinának nevezünk. A műfaj női alakjai nem a férfi hős „kiegészítőiként” jelenik meg, hanem egyenrangú vele, viszont ritkán emelkedik főhősi státuszba. Neytiri és Pocahontas hiába segít a küzdelemben férfitársának, mégis háttérben maradnak, így valósabb nőként ábrázolva őket. Ilyen női segítő például A múmia film Evelyn Carnahanja is, aki tudásával segíti férfitársát a gonosz legyőzésében.
    James Camaron tökéletes filmet épített fel a már meglévő alapokból (western, eposz, mitológia), s azokat kiegészítve a sci-fi műfaji követelményeivel így ismét lenyűgözve a közönséget. Igaz, története így nem nevezhető paradigmaváltónak, azaz nem segítette a filmműfaj fejlődését, gyökeres átalakulását, viszont technikai szempontból rengeteg újítást mutatott be, s így a későbbiekben segítve a jövő filmkészítőit.

Média érettségi esszé 

Források:
KIRÁLY JENŐ, Mágikus mozi, Korona kiadó, Bp. 1998
FILMVILÁG, Sepsi László: Mennyei látogatók valakik odalent, In. LIV. évfolyam, 4. szám
FILMVILÁG, Alföldi Nóra: Ösztrogén vagy valami hasonló, In. LIII. évfolyam, 10. szám
CGI fogalmához felhasznált hivatkozás: http://hu.wikipedia.org/wiki/CGI_%28film%29

Tim Burton Alíz adaptációja régóta betervezett film, Annának köszönhetően sikerült megnéznem. Kellemes csalódás volt, hiszen nagyon sok rosszat hallottam a filmről, tartottam is tőle, hogy nem fog tetszeni. Végül azért nem egészen így lett.

"Alice tizenkilenc éves, felnőtt lány. Férjhez akarják adni, ám egyetlen porcikája sem kívánja, hogy a csúnya, ellenszenves fiatalemberhez menjen hozzá. Szerencsére a lánykérést megzavarja a Fehér Nyúl felbukkanása. Alice persze utána iramodik, és hamarosan újra annál a bizonyos üregnél találja magát, amelybe sok évvel ezelőtt beleesett. A történelem ismétli önmagát, Alice megint Csodaországban találja magát. Ám Csodaország már nem olyan, mint régen. Az első látogatása óta minden a feje tetejére állt. Ő az egyetlen, aki megszabadíthatja a világot a zsarnok Vörös Királynő rémuralmától."

 Olyan érzésem volt, mintha Burton a Walt Disney rajzfilm Alice-ét akarta volna folytatni. Lewis eredeti regényében Alice még kislány, ebben a filmben viszont felnőtt, aki el akar menekülni a társadalom által előre megtervezett életből. Azonban feltűnik a fehér nyúl és Alice ismét eljut a lyukig, majd Csodaországba. A zuhanás során ugyanazokat a tárgyakat láthatjuk, amit a korábbi verzióban is és ezeket követi a film egészen addig, amíg Alice nem találkozik a birodalom lakóival, sőt egy flashback erejéig montázs képében láthatunk bár jelenetet a meséből élőszínészekkel. Azonban az újratalálkozástól teljesen új fordulatot vesz a történet: Alice-nek meg kell ölnie egy sárkányt, hogy Csodaország felszabaduljon a gonosz Vörös királynő uralma alól. Nem is lenne gond, ha az eredeti könyvből egy sima kalandfilm lenne fantasy beütéssel, de ilyen fura módon megoldva? Attól, hogy meghal egy sárkány, még nem biztos, hogy megrendül a zsarnok uralma. Az események előre haladtával ténylegesen nem is az erő győzött, csak mindenki behódolt az előre megírt sorsnak. Ez viszont eléggé ellentétben áll a kezdettel, hogy Alice menekülni akar a megírt sors elől. Csodaországban nem történik meg a karakterfejlődés, az, hogy Alice elhatározza, hogy merjen szembe menni az elvárásokkal. A végén mégis meglépi ezt előzetes mérlegelések nélkül: hajóra száll és világot lát. Most mi van?

Ettől eltekintve a filmnek, mint mesés történetnek megvan a magával ragadó erő. A látvány elképesztő, az ember nem győz benne gyönyörködni, 3D-ben valószínűleg még szebb lehet. Tim Burton tökéletes látványvilágot álmodott meg Lewis világához, le a kalappal előtte, s valóban örülnék, ha ezért megkapná a film az Oscart.A CGI-technika segítségével képernyőre került a nagy szemű el-eltűnő macska, a repülő hintaló,  az állatok majdnem élethűek, a kártyalapok színe kicsit erős, de ők is jók, és a Vörös királynő fejét is sikerült felnagyítani. Az animáció tökéletesen elvegyül az élő színészekkel, nem ütnek el egymástól. Karakterekben már nem áll a film ilyen jól. Sikerült tehetséges színészeket összeszedni, de mégsem tudták a maximumot nyújtani: Johnny Depp és Helena Bonham Carter viszi nagyjából a filmet, na meg a macska. Főszereplőnk, Alice túl sokat kérdezősködik, ami miatt egy idő után idegesítő válik; az Ikrek próbálnak humort vinni a történetbe, de amikor ötödjére adják elő ugyanazt a produkciót, az már unalmas, a Fehér királynő pedig csak szép, amúgy passzív és másokkal csináltat mindent.

A film szinkronjára és fordítására is érdemes kitérni, abban is voltak érdekes dolgok. A magyar hangok megválasztása egész vegyes lett: volt, akinél beletrafáltak, másnál pedig nem igazán. Alice-nek például fura választás volt Molnár Ilona, de az ember azért hamar megtudta szokni. Kalapos Nagy Ervint kapta, aki szerintem a legtökéletesebb szinkronhang Deppnek. Carternek szintén telitalálat Für Anikó, nekem jobban is tetszett az ő hangjátéka, mint az eredeti színésznőé. Vigyorinak Faragó András túl mély volt és bohókás, más valaki hangja illett volna a macskánkhoz. A többiek szinkronhangja elment, esetleg Kalapos egérkéjének volt fura a nőies hang.

A fordítással nincs nagy bajom, első megnézésre nem ütötte meg a fülemet fura mondat és semmi ilyen, azonban azt nagyon sajnáltam, hogy neveket tekintve a fordító nem nyúlt a regény Kosztolányi-féle fordításához, ezért a szinkronhoz hasonlóan ez is vegyes. Fantáziátlannak hatott Vigyori név a regénybeli Fakutya névhez képest, de a Tutyika és Mutyika páros neve nagyon eltalált.

Összefoglalva, az Alice Csodaországban nem egy nézhetetlen film, ahogy sokan állították a környezetemben, csak egy kicsit összezavarodott mese egy hihetetlenül gyönyörű látványvilággal. Egy kis odafigyeléssel (vagy ha a Walt Disney nem köti meg annyira Burton kezét) akár egy Oscar-díjra érdemes adaptációval is előállhattak volna. Sajnos ez így csak egy 6/10-es filmélmény.

Nőiesen bevallom, hogy ezt a filmet csak Jensen Ackles miatt akartam megnézni. A Supernaturalban tetszett az alakítása, kíváncsi voltam, hogy egy filmben hogy alakít. Másrészt pedig egy értelmesnek horrornak tűnt, mert amúgy amennyire lehet, kerülöm ezt a műfajt.

Tartalom:

Forrás: Port.hu


Nem volt jó film, de borzasztó se. A megértéséhez nem kell sokat gondolkodni, ez egy tipikusan olyan alkotás, amit üres fejjel kell nézni. Megvannak benne a műfaj kellékei: egy valóság és a túlvilág határán lévő figura (ugye úgy indul, hogy a gyilkosunk szellem és ő ez a kategória), néhány áldozat, sikítások és vér. Ezen kívül még próbáltak valamiféle nyomozást is belecsempészni a történetbe és érdekessé tenni a gyilkost (áldozatainak kivágja a szívét és bonbonos dobozba teszi), és még egy kis alapozást a szereplőkről is beleraktak, de szerintem a készítők nem tudták rendesen elhelyezni ezeket a történetben.
Konkrétan a nyomozás abból állt, hogy a seriff megnézte az első párról készült videót, kitűzött ezt-azt a faliújságra, majd a társától infót kapott. Nem ártott volna jobban kidolgozni.
Ahhoz képest, hogy Véres Valentin a film címe, nem igazán jön elő a Valentin nap. Sarah említi egyszer, hogy megint Valentin napkor jött a gyilkos. Meg ugye a bonbonos dobozok és a "Be my Valentine" felirat, aminek nagyon nem volt értelme, hogy miért ezt írja ki gyilkosunk. Vagyis hát van. Spoiler! Ugye Tom a gyilkos, és mielőtt elhagyta volna a várost, Sarahval járt. Talán így akar neki üzenni. Spoiler vége.
Továbbá a film tele van logikátlan dolgokkal és jelenetekkel. Egyik, ami zavart, amikor Sarah és a munkatársa bemenekülnek a raktárba, Sarah kitolja a lányt, miközben a gyilkos még nagyban verte az ajtót. Aztán a férfi a menekülő lányt hirtelen kirántja az ablakon és megöli. Ilyen gyorsan nem tudja megkerülni az üzletet és az épület mögé menni! Ami nagyon fölösleges jelenet, az a szeretkező (szépen mondva) pár a motelben. Eléggé erőltetett és szükségtelen rész volt. 



A szereplők papírmasék, nem lehet azonosulni velük és nem is túl okosak. Így a színészek alakítása is olyan semmilyen, nem tudok senkit sem kiemelni. Talán a szinkronban tudnám Szabó Mátét dicsérni. Furcsa Jensennek, de egész hatásosan kiabált, amikor kellett. Hamvas Dani pedig próbált Axelt hozni, amennyire lehetett.


A negatívumokon túllépve kiemelném a film előnyeit is, mert akármilyen hihetetlen is, de vannak neki. Igaz, DVD-ről néztem, de azért lehetett látni, hogy miket tettek bele a 3D miatt. Ha úgy néztem volna, akkor tényleg rám jött volna a frász. Megijedni nem sikerült, de izgulni azért igen, amiért főleg a jól irányított kameramozgásnak volt köszönhető. Egy-két jó jelenet is becsúszott, ilyen például, amikor a végén Spoiler! Tom a csákánnyal a lámpákat töri szét és közben elborult fejjel menetel. Spoiler vége.



Ilyen ez a Véres Valentin- 3D. Átlaghorror, ami próbál kitörni ebből a skatulyából, de végül nem sikerül neki. 3D-ben valószínűleg remek szórakozás, DVD-ről viszont csak egy 5/10-es film.
Nem is tudom, hogy kinek ajánljam. A horror-rajongók valószínűleg háborognának rajta, akik pedig gondolatokat keresnek egy filmben, szintén. Úgyhogy annak ajánlott, akinek épp olyan a kedve, hogy valami horrort akar nézni alaposan kiürített aggyal. És még a vakmerő Jensen Ackles rajongók vállalhatják be.

"Így neveld a sárkányodat" - hirdeti a mese címe. Annyi ismeretet nem adott a film, hogy most akár holnaptól elkezdjek nevelni a szobámban egy sárkányt, de azért aranyos mese volt. Miért is?

Tartalom:

"A DreamWorks legújabb animációs kaland-vígjátéka Cressida Cowell sikerkönyve alapján készült, és melák viking harcosok és vad sárkányok világába röppenti nézőit.
A történet középpontjában egy viking tinédzser áll, aki Berk szigetén él, ahol a sárkányokkal való küzdelem a mindennapi élet része. Elérkezik a beavatás ideje, amikor hősünk bizonyíthatja rátermettségét törzsének és apjának. Ám amikor találkozik egy sebesült sárkánnyal, és végül összebarátkozik vele, a kis "sárkányölő" világa a feje tetejére áll."

Forrás: Port.hu


Ahhoz képest, hogy ismét egy háromdimenziós mesével van dolgunk, a képek szemet gyönyörködtetőek. Már-már valósnak ható északi erdők, a tiszta kék tenger és a felhőkkel hintett ég. Ebben a háttérben mozognak a komikus viking harcosok és ő köztük a vézna Hablaty (akinek mellesleg Hamvas Dani a magyar hangja ~). Az emberi karakterek mellett megjelennek a sárkányok különböző fajai: láthatunk dongóhoz hasonló egyedet, cipzár nyakút, Godzillához hasonló sárkány királynőt és persze ott van Fogatlan, akinek a feje - a szája mindenképp - hasonlít egy régebbi Disney hősre, Stichre. Összességében gyönyörű látványt varázsoltak képernyőre az animátorok, 3D-ben még szebb lehet.

A szereplők kidolgozásán túllépve jöjjön a történet. Kicsit kiszámítható, de elnézhető, mivel a képi világ, a történet bája és a sárkányok világa teljesen magával ragadja a nézőt. Ha jól emlékszem egyszer sem álltam fel, miközben néztem, teljesen a képernyőhöz szegezett. Viszont van két dolog, amit megemlítenék. Először is a legfontosabbat: volt tanulság! A televízióban kevés mesét látok, aminek lenne valami tanulsága. Legalább a nagy rajzfilmgyárak őrizzék meg ezen szokásukat. Másik dolog a nem teljes happy end. Egy csipetnyi tragédiát ad a filmnek, ami a kicsiket sem sokkolja teljesen.

Nem maradt más hátra, mint a pontszám. Mese kategóriában nyugodt szívvel adok neki 10/10-et. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánlott. :) És persze azoknak, akik sárkányt akarnak nevelni.